HTML doboz
2012.12.17. 13:05 Szerző: Cincinnatus
„Határozottan, gyorsan és minden oldalról egyszerre!”
„A Führer garanciái nem garantálnak semmit!”
A svájci brit nagykövet szavai Az angliai csata (Battle of Britain) c. filmből - 1969
„Demokratikus deficit”…, „alkotmányos válság”…, „a felhatalmazásával visszaélő kormány”…, „unortodox megoldások”…, „jogbizonytalanság”…, „visszamenőleges hatályú törvénykezés”…, „ad hoc alaptörvény-módosítgatás”…, „a kormánypártok felé erősen lejtő új választási rendszer”…, „gerrymandering”…, „state capture”… - és „TEK”. Ezek az utóbbi időszak állandóan a levegőben kavargó kifejezései és félelmei a magyar közéletben.
…Ha mindez igaz – és sajnos az – akkor hogyan lesznek ebből 2014-ben korrekt, a népakaratot és a népérdeket tükröző választások és esetlegesen hatalomváltás? Rábízhatjuk-e magunkat és az ország sorsát a maradék, a kormányerők által még meghagyott demokratikus jogokra? Elég-e abban bizakodnunk, hogy majd visszatartja az Orbán-rezsimet valami durva lépéstől az, hogy Magyarország az EU tagja? Nem vagyunk-e vakok és/vagy naivak – esetleg gyávák – amikor úgy akarjuk látni a dolgokat, a helyzetünket, hogy ez is csak egy sima választás lesz, mint az eddigi hat volt és akármi is lesz a végeredménye, azt mindenki tiszteletben fogja tartani?
Egyáltalán: mennyire lehet „szabad” és „demokratikus” az a választás, amely a poszt elején álló tizenegy kifejezéssel leírható közegben fog megtörténni?
Nem kéne valami másra is felkészülnünk?
Mert mi garantálja azt, hogy a Fidesz nem teremt olyan starthelyzetet, amelyben eleve behozhatatlan hátránnyal indul majd a demokratikus ellenzék? Mi garantálja azt, hogy – miután ebben a nem tiszta versenyben ismét a Fideszé lesz a legtöbb szavazat (naná..!), akkor nem gondolja-e úgy Orbán, vagy bárki, aki a párt és érdekcsoport „megmondóembere” lesz, hogy elég volt a demokratikus játszadozásból – hiszen „A nép kinyilvánította akaratát: csak a Fideszt akarja!”? És mi garantálja azt, hogy az EU ebben a feltételezett helyzetben meg fog minket óvni a kodifikált autokráciától? Mi garantálja azt, hogy ha az EU nagyon hepciáskodna, akkor a Fidesznek nem éri meg inkább kivinni az országot az EU-ból, mintsem a (telj-)hatalmát kockáztatni? …Feltettétek már magatoknak és egymásnak ezeket a kérdéseket? Tudtatok erre megalapozott és megnyugtató válaszokat adni?
Ugyan már, magyarok, demokraták! Ne tegyünk úgy, mint az atlantisziak az Erik a vikingben: „Nem süllyedünk, nem süllyedünk…!”
Bizony mondom: nem elegendőek azok az erőfeszítések, amelyeket a demokratikus ellenzéki erők tesznek, fel kell készülni egy másik forgatókönyvre is – mert Orbánék valószínűleg készülnek! Többször leírtuk már itt, hogy a Fidesz és érdekköre jól tudja: ha buknak, akkor örökre fognak bukni. Éppen ezért a maradék gátlásaikat is le fogják vetni – na, nem mindenki, mert például Pokorniról nehezen képzelném el azt, hogy gátlástalan antidemokratává torzulna… De lesz egy „kemény mag”, akiknek semmi sem lesz drága – legalábbis nagyon sokat képesek „faragni” a demokrata elvekből… Minél inkább torzult valakinek a személyisége, ezért minél inkább ragaszkodik a hatalom mákonyához és minél inkább sokat veszíthet anyagiakban egy esetleges bukáson – a büntetőjogi következményekről már nem is beszélve – annál tovább el fog menni.
…És mit tud majd ezzel szembeállítani az ellenzék? Szónoklatokat? Bogokat? Interjúkat a német liberális sajtóban? Ó, ezek mind-mind igen sokat érnek – ezektől az Ellenség rettegve menekül!
És mi lesz, ha a további „nemmegszorítások” és „nezaemberekfizességmegek” odáig viszik el a tömegeket, hogy „lesz, ami lesz”-alapon kitódulnak az utcákra – vagy: be a Parlamentbe? Mert ez is egy ki nem zárható – tehát: az ellenzéki stratégiaépítésnél figyelembe veendő! – lehetőség! Ki vezeti majd a népet – és ha nem vezetik szakszerűen, akkor vajon mire juthat? Lesz majd egy „2006 hard”-unk – vagy egy „’56 light”?
Ha nem lesz szervezett a Fidesz-kormány ellen fellépő tömeg, akkor csak áldozatok lesznek, de győzelem nem! És ugyan ki más felelőssége lenne az erre az eshetőségre való felkészülés-felkészítés is, mint a magát demokratának valló ellenzéké?
Meg kell vitatnunk mindazt, amit fentebb a Fidesz-hatalom esetleges sarokba szorulása esetén produkált „kiharapása” jelenthet. Meg kell vitatnunk azt, hogy van-e reális esélyünk 2014-ben szabályos választáson érvényre juttatni a magyar nép érdekeit, vagy ez csupán egy önnyugtató illúzió? És legfőképpen: meg kellene végre fogadnunk a címbeli „Határozottan, gyorsan és minden oldalról egyszerre!”1 stratégai bölcsességét – mert az okos és majdan győztes stratégia az, amely nem tétovázik és az ellenséget minden oldalról uralni tudja.
…De nekünk most csak egy tétovázó-egymással taktikázgató ellenzékecsként van! Szerintem ez nem lesz elég: több és más is kellene!
1 „Das sind meine drei Artikel: nachdrücklich, schnell und von allen Seiten zugleich!" („Ez az én három alapelvem: Határozottan, gyorsan és minden oldalról egyszerre!”)- A címadó idézet II. (Nagy) Frigyes porosz királytól származik, és egy Valory márkival folytatott beszélgetés során hangzott el. Egyes magyar nyelvű források a mondásban szereplő „nachdrüklich” szót „határozottan” helyett „nyomatékosan”-nak fordítják.
2012.12.16. 17:52 Szerző: Đđ
Politika a seggemből…
„He, Felix, bisch v‘rruckt? So a v‘ruckte Gschichte üba‘ uns, Tiroler g‘schrieben!“
(„Hé, Félix, meg vagy őrülve? Egy ilyen hülye történetet írni rólunk, tiroliakról!”)
Kérdés Felix Mitterer osztrák/tiroli íróhoz az ORF 2 egy 1994-es adásából1
Hé, Viktor, meg vagy őrülve? Egy ilyen hülyeséggel elénk állni, hogy egy fél nap alatt komplett felsőoktatási rendszert rántasz ki a seggedből!
Igen, Viktor (és igen, kedves még mindig Fidesz-támogatók): ez őrület – és szimptóma. Szimptómája a bajodnak és szimptómája mindannak, ahogyan a Fidesz-államot működtetitek. Attól, hogy elmentél egy romkocsmába, még nem válik hitelessé az a felsőoktatási program, amelyet mindenféle előtanulmányok és hatásvizsgálatok nélkül „hirdetsz ki” – csak azért, hogy neked legyen igazad.
Meddig tarthat egy ilyen módon előállított „igazság”? Legfeljebb addig, ameddig a kiötlője a miniszterelnök – mert utána egyszerűen nem lesz ok és érdek azt tovább fenntartani. Nem véletlenül alakult ki az a fajta kormányzati struktúra, amelyben minisztériumok, szaktanácsadó testületek, érdekegyeztető fórumok működnek: ezek mind-mind kellenek ahhoz, hogy minőségi döntések szülessenek. Nem lehet ugyanis a XXI. században egy modern államban „isteni látomás” alapján órák alatt meghozni egy komplett felsőoktatási reformot – mint ahogy egyes állítások szerint Semjén dolgozatát diktálta volna az Isten2. Ezek a mózesi módszerek nem működnek – és ha valaki mégis működteti, abból baj lesz.
A múlt héten – sőt, még a hét elején is - az volt a mondás Orbántól, hogy „Önfinanszírozó felsőoktatást akarunk!”, ez mára átalakult ennek teljes ellentétévé: aki meg is szerzi a felvételt követően a diplomát és vállalja, hogy (meghatározott ideig legalább) Magyarországon fog dolgozni, annál „a teljes költséget az állam állja” – legalábbis Balogh Zoltán miniszterbáb ma délutáni közlése szerint. (Abba most nem menjünk bele, hogy ez az „itthon dolgozás” mennyiben fele meg az EU-ban érvényes szabad munkavállalási kritériumoknak… Kinéz ebből is egy jó kis kötelességszegési eljárás.)
…Ez már a teljes szétesés. Most már csak egy a fontos: kihúzni valahogy a ciklus végéig – és azután valahogy olyan állapotokat teremteni, hogy az utánuk jövő kormány minél kevésbé tudjon majd szembemenni a Fidesz és holdudvara érdekeivel. Annyi szavazót kell megtartani, amennyi elegendő lesz egy erős ellenzékiséghez és ahhoz, hogy ha borulna a tákolt koalíció (MSZP, Bajnaisták, stb.), akkor a Fidesz bármikor visszaülhessen a hatalomba. Az most már nem számít, hogy mibe kerülnek a társadalomnak-gazdaságnak ezek a fél nap alatt „átgondolt” teljes irányváltások: itt már nincsenek tervek – csak rögtönzések vannak.
Ki tudhatja: Orbán még talán hisz a 2014-es győzelemben - van ő már annyira távol a valóságtól… „Ha Steiner támad, akkor minden rendbe jön!”3
…Ám Hitler is megúszhatta volna, ha nem lett volna a Szövetségesek koalíciója. Az emberek – pláne, ha nem maradt más reményük, ha úgy érzik, nem bízhatnak senki másban és senki más nem bíztatja őket valami hihetőbbel – akkor hihetetlenül sokáig képesek elviselni az irracionalitást! Az ember a legalkalmazkodóképesebb állat. Ha nem lesz hamarosan, aki Orbán fejére olvassa a bűneit, akkor azok igen sokáig, talán véglegesen büntetlenül fognak maradni – az árukat pedig az a magyar generáció fogja viselni/megfizetni, amelyik vagy most jár épp egyetemre, vagy oda készül. A fejére olvasni pedig nem tüntetésekkel, írásokkal és szónoklatokkal – vagy videó-válaszüzenetekkel – lehet, hanem csakis parlamenti többséggel. Olyan parlamenti többség kell, amelynek tagjai nem engedik el egymás kezét és nem engedik büntetlenül, következmények nélkül elsunnyogni a Rákosi óta legrosszabb, legkártékonyabb magyar kormányt és annak fejét. Olyan parlamenti többséget kell kikovácsolni az ellenzékből, amelynek minden egyes tagja tudja, hogy ha ő hagyja magát „lemorzsolni”, ha elkezd a saját kis (klikk-)érdekei szerint „önjárni” és szembemenni a korábban elhatározottakkal, akkor neki is vége lesz. Vége lesz, mert ha még egyszer visszajönnek a Fidesz-legények és –urak, akkor még annál is bosszúállóbbak lesznek bármiféle ellenzékükkel, mint voltak 2010 után.
A Fidesz-vezérkar jól tudja, hogy ha most bukik és aztán nem sikerül fellazítania és rövidesen megbuktatnia a következő kormányt, akkor annyi esélye sem lesz visszatérni a hatalomba, mint Hitlernek Steiner rohamával kitörni a szovjetek gyűrűjéből… Éppen ezért az elkövetkezendő hónapokban mindent meg fognak tenni és próbálni: ígérgetést, hazudozást, csalást, manipulálást, lejáratást, egyesek „kilóra megvásárlását”, megfélemlítést, erkölcsi hitel aláásását – és ezt mind-mind bírnia kell az ellenzéknek és annak vezetőjének is! Sőt: vissza kell tudniuk verni, illetve „preventív támadással”-tematizálással eleve lehetetlenné kell tenniük a Fidesz-offenzíva kibontakozását! „Nyomatékosan, gyorsan és minden oldalról egyszerre!” – ahogy a siker titkát egykor Nagy Frigyes porosz király megfogalmazta.
…Ez most nem a finnyás zsúrfiúk és szalondemokraták kampánya lesz. Nem elvek és írások fogják elhozni a győzelmet, hanem a stratégia, a napi szívós aprómunka és persze jól jönne egy karizmatikus-kommunikációképes ellenzéki vezető is. Olyasvalaki, akinek respektusa van, aki képes hatni azokra, akik ma magukban, bizonytalanságban élnek. Olyan ember kell, aki nem csupán követni képes majd az eseményeket, kullogva a Fidesz tematizálása után és „reagálva” a Fidesz PR-esei által diktált napi eseményekre. Itt nincs semmi „készen”, nincs egy már működő rendszer, amelyet csak „igazgatni” kell: mindent a nulláról kell megteremteni. Nincsenek ehhez a helyzethez szokott, ilyen munkában kipróbált emberek sem – ezért jó lenne mielőbb elkezdeni ezek verbuválását is, mert „Egy Szigetvári nem csinál választási győzelmet!”, mint ahogy „Egy Braun Róbert…”sem. És ami a legfontosabb: aki az ellenzéket vezeti, nem lehet csak simán „tehetséges”, mert az nem lesz elég – a győzelmi stratégiához sem, de különösen nem a majdani sikeres kormányzáshoz. …És itt nagy a baj, a hiány – ugyanis az ellenzék vezetőitől mindez idáig nem láttunk-hallottunk semmi igazán kivételeset: semmi igazán eredeti, a magyar valóságot minden eddiginél jobban leíró és annak problémáit minden eddig megismertnél jobban feloldani képes gondolatrendszert.
Ha ez így marad, kérdéses a 2014-es ellenzéki győzelem – de ha még az valahogy össze is jönne (mert a nép annyira nem akarja majd Orbánt tovább), akkor is kétséges, hogy sikerül-e majd olyan pályára állítani az országot, amely kivezeti Magyarországot a legalább fél évszázados erőforrás-szűkéből.
…Jó lenne, ha gyorsan előjönnének a kövek alól azok, akik igazán értik, mi a teendő itt - és akik tenni is készek, nem csak vitázni, elemezni és sajnálkozni...! Jó lesz ezeknek az embereinknek mielőbb közösséget alkotni – mert mindent-mindent meg lehet szervezni-szerezni a győzelemhez, pénzt, támogatókat, aktivistákat, médiát, de mindezek csak akkor érnek valamit és csak akkor képesek betölteni a funkciójukat, ha van, aki célokat adjon az egésznek…
1 Az említett adás egy, Ausztriában hatalmas „kultúrbotrányt” okozó filmsorozatot követő vitaműsor volt. (Az idézett mondat tiroli tájszólásban van – a beszélgetés itt látható: https://www.youtube.com/watch?v=VfeMD-Vujeo; 4.17-nél hallható az idézett kérdés.) A filmsorozat az osztrákok és németek viszonyát taglalta, ironikus stílusban. A film az említett író, Felix Mitterer regénye alapján készült - minderről bővebben itt, német nyelven: http://de.wikipedia.org/wiki/Die_Piefke-Saga
2 Erről – az isteni látomás segítségével történő alkotásról - bővebben lásd itt: http://atv.hu/cikk/20121210_rubovszky_semjen_zsoltnak_latomasa_volt_az_elte_meg_bohocot_csinalt_magabol
3 Híressé vált idézet A Bukás (Der Untergang) c. filmből: Hitler mondja 1945. április végén, amikor a szovjetek már csak egy-két kilométerre álltak a Führerbunkertől Berlinben.
2012.12.15. 13:17 Szerző: Đđ
A Jó Király, a Nép, a kiskirályok és a Mennyei Seregek
„…sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!”
József Attila: hazám – 1937. május
Hát persze, Attila, „föl kéne szabadulni”… Elmondom neked, kedves néhai Attila – és a magyar népnek is – hogy miképpen képzeli el a jónép (zöme) ezt a felszabadulást, aktuálisan az Orbán-rezsim alól.
A dolog tehát úgy menne, hogy Bajnai Gordon (más, kisebb-nagyobb „szektáknál” Mesterházy Attila/Botka László, vagy Gyurcsány Ferenc – esetleg Schiffer András…) felpattan a pegazusra, kezébe veszi a lángpallost, eközben megnyílik a Mennyeknek kapuja és kitódulnak rajta az Angyali Seregek – akik aztán végistrabancolják az összes választókörzetet és összegyűjtik a kellő számú képviselőjelölti ajánlást. Ja, és persze mindeközben az Úr kiválasztott szentjei fognak képviselőjelöltekként fellépni. …Aztán, a győzelem után, természetesen mennyei segítséget fogunk kapni ahhoz is, hogy Bajnaiék (ill. a fentebb felsoroltak valamelyike-bármelyike) nehogy elkurvuljanak: maga Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya fog reátekinteni óvón…1
A lényeg, hogy maga a felszabadulás nem igényel állampolgári aktivitást – csak vakhitet!
Ezzel szemben a valóságban másképp mennek a dolgok – de még mielőtt erre rátérnénk, gondoljuk meg magát ezt a „felszabadulni” dolgot! Más maga a szó is passzív szerkezet: nem „felszabadítjuk” mi, magunkat, hanem csak úgy, véletlenül, ki tudja kik által „felszabadulunk”. Felkelünk egy reggel és azt vesszük észre, hogy Orbán elpárolgott… Valahogy úgy, mint Kádár, amikor tényleg felszabadított minket egy Reagan és egy Gorbacsov nevű bácsi, anélkül, hogy mi, magyarok, ennek érdekében bármit is tettünk-tehettünk volna2.
…Most pedig térjünk rá arra, hogy miképpen is lehet felszabadulni egy nemkívánatos rezsim alól a valóságban! Szokás itt a blogon, hogy posztjainkat egy idézet vezeti be – de most kettő is szerepelni fog a „mai napra rendelt szent evangéliumban”, szemléltetendő azt a keserves tényt, hogy ami ma az országban és a néppel történik, minimum több évszázados „hagyomány”. Az első, József Atillától származó idézet éppen háromnegyed évszázados – és ez alatt a háromnegyed évszázad alatt a magyarság többször is azt hihette, hogy végre-valahára megérte a felszabadulást, ám, mint ma is tapasztaljuk, mégsem… A második idézet viszont több mint háromszáz éves: 1705-ből való – és éppen arról szól(t a Rákóczi-szabadságharc elején), hogy passzívan nem lehet felszabadulni:
„Magyarország, Erdély3, hallj új hírt,
melyet régen, hogy az tokos bírt!
Már ideje, hogy felserkenj,
puskát, kardot, rozsdától fenj,
dobszóra, ülj lóra!”
(Magyarország, Erdély, hallj új hírt! - 1705. Szolga Mihály diáriuma)
Szóval: „lóra kell ülni, puskával-karddal a kézben” – XXI. századi változatban: részt kell vállalni az ellenzéki aktivitásból, tevékenynek kell lenni és nem szabad személyes kifogásokat hangoztatunk, hogy miért nem teszünk-tehetünk semmit… De az idézetben még más is szerepel: valami „dobszó” – és ezzel egy igen lényeges, az ellenzéki oldalon mindmáig hiányzó, ám (magyar viszonyaik közepette) elhagyhatatlan „tényezőhöz” érkeztünk: az elhivatott, alkalmas vezetőhöz!
Ugyanis "magyar viszonyaik közepette” egyszerűen naivitás a nem is létező polgári öntevékenységre, összefogásra és a világos, racionális önszervező és célkijelölő képességre alapozni bármiféle politikai mozgalmat-győzelmet. Vezető kell (majdnem leírtam azt, hogy „vezér”) – olyan vezető, aki nem ijed meg a saját árnyékától és nem ijed meg attól sem, ha harcolni kell, nem csak „menedzselni”… Mert a magyar (mondjuk ki) egy „Jó Királyra” vágyik (talán Mátyás óta…) – egy erős, magabiztos és a népet sikeressé tévő vezetőre, aki szembeszáll a „kiskirályok” helyi-országos hatalmával és (vezetve a népet) le is tudja győzni azokat. …Nem vitatkozom arról, hogy ez mennyire demokratikus gondolkodásmód és nem megyek bele abba sem, hogy miképpen alakult ez így nálunk... De kötelességem figyelmeztetni a magyar ellenzéki-demokrata értelmiséget, amely az elmúlt két évtized minden keserves tapasztalata ellenére továbbra is vadon-vakul bízik a „bázisdemokrata útban”, annak hazai viszonyok közötti járhatóságában, hogy egy veszélyes, öncsaló álmot dédelget, és hogy ezzel csak Orbánt segíti továbbélni! (…Hú, már hallom az LMP-szimpatizánsok engem lehülyéző kórusát – csak azt kérdem szerényen e kórustól, hogy ha mégsem nekem, hanem nekik van igazuk, ha mégis ők ismerik jobban a magyar mentalitást, akkor vajon miért nem az LMP-nek van „több mint kétharmada” az Országgyűlésben?)
Nem szeretem a „papírépítészetet”, amikor nem létező anyagokból álmodik valaki kivitelezhetetlen épületeket – és nem tartom hasznosnak a nép jövője szempontjából a nem létező demokrata ösztönökre alapozni kívánó politikai aktorokat sem. Orbánt most, 2014-ben kell leváltani és nem majd valamikor a távoli jövőben, amikorra (ki tudja, mitől, hogyan?) majd kifejlődik a magyarságban a spontán demokratizmus és a polgári öntudat. …És nem látom, hogy most jó irányba mennének a dolgok e tekintetben. Nagyon-nagyon „kasztszerűnek”, szubjektívnek, tepetopázónak és akadozónak látom az ellenzéki tevékenységet. Nem tapasztalom azt, hogy bármelyik ellenzéki erő vezetése kinyitotta volna a kapukat és meginvitálta volna a programalkotó és szervezőmunkához az ország dolgaihoz értőket. Nem tudom, nem látható, hogy miféle „műhelymunkák” folyhatnak ellenzéki berkekben, ám az, hogy nem hallunk ki a falak közül semmit, semmi konkrétat, csak arra utalhat, hogy az egyes „klánok” valami olyasféle programban gondolkodnak, amely az ő, személyes vezető pozícióikat garantálná…
…Mondjátok: ha ez így van, akkor vajon miben fog különbözni a 2014 utáni világunk a maitól? Szólamokban? Mert teljesítményben aligha!
Még lenne időn leterelni erről az úrtól magunkat – ha sem leendő kiskirályokban, sem mennyei seregekben nem bíznánk és ha hajlandóak lennénk a munkát a magunk kezébe venni és ha hajlandóak lennénk a munka vezetésére igazán alkalmas embert-embereket odaengedni!
…De akinek van jobb, működőképesebb, biztosabban és gyorsabban eredményt produkáló komplex javaslata, azt örömmel támogatom!
1 Minderre létezhet protestáns, esetleg zsidó, vagy iszlám forgatókönyv is, de ezt most nem részletezném…
2 A rendszerváltással kapcsolatos legendákkal, utólag, önérdekből kitalált mesékkel, kérem, ne traktáljanak! Ha bármelyik „rendszerváltó ellenzéki erő” – Demokratikus Ellenzék, Fidesz, reformkomcsik, lakitelkiek, stb. – az akkori világhelyzet helyett „a maguk erejében” bíztak volna, az MSZMP fél óra alatt vágta volna őket sittre…
3 Kedves irredenta-nagymagyar olvasóinkat lelombozandó közlöm, hogy Erdély csupán az idézet pontosságának kedvéért szerepel itt és szó sincs arról, hogy ha már kitörünk a nemzeti passzivitásból, akkor egy szuszra Erdélyt is vissza kellene vívnunk!
2012.12.14. 18:27 Szerző: piefke
Nemzeti szaron
“These men who come to power, they have small minds. You will scared. And they will resent you, and they will strike out and destroy you.”
(„Ezeknek az embereknek, akik hatalomra kerülnek, kevés eszük van. Félni fogsz. Neheztelni fognak rád, ki fognak ütni és megsemmisítenek.”)
Don McBrearty - Keith Ross Leckie: The Arrow (A nyíl1) – 1996
Á, nem kell ide semmiféle „előzetes feliratkozás” – a Fidesz feleslegesen törvénykezett! Elég lesz az, hogy a Műcsarnok2 jegyszedője összeírja azokat, akik azután oda beteszik a lábukat (és nem korábbi kiadású útikönyvvel várost járó külföldiek), hogy Aczél Fekete György átalakította azt az által elképzelt „Nemzeti Szalonná”.
Igen: itt alább a Magyar Művészeti Akadémiáról lesz szó. Pontosabban arról, hogy 2012-ben létezik-e még „nemzeti művészet” Európa közepén? És ha nem létezik, akkor miért tesznek úgy egyesek (politikusok és művészettel foglalkozók), mintha lenne? Továbbá: mit tesz az az igazi, innovatív és kreatív művészettel, ha államilag-hatalmilag rendelik el egyesek, hogy mi a kívánatos és a nemkívánatos művészet?
Van itt mostanában egy konzekvens és koherens folyamat: a magasabb rendű agyi működések kiiktatása a Kárpát-medencében. Ugye, az ország egyetlen esélyét adni képes oktatást-felsőoktatást kinyírták (a hóhér neve: Hofmann Rózsa) – így az intellektuális-kognitív oldal megvan. Most jön az emocionális-művészi! Ennek hentese egy bizonyos Fekete György nevű, önmagát „belsőépítészként” definiáló 80 éves bácsi lesz, aki – saját bevallása szerint – 79,5 éve hordja jellegzetes apródfrizuráját (ld. itt: http://index.hu/video/2012/11/30/futyulok_erre_a_demokraciara/). Hogy művészként mit produkált, azt láthatta, aki akarta, hiszen „véletlenül” éppen most volt az életmű-kiállítása az Iparművészeti Múzeumban (Aranykor, Fekete György Kossuth-díjas, Érdemes művész famozaikokat, rajzokat, illusztrációkat, kisplasztikákat és könyveket bemutató kiállítása - http://www.imm.hu/hu/exhibits/view/188,Aranykor?type=temporary). Aki nem látta személyesen a kiállítást, az itt megnézhet néhány jellemző példá(ny)t: http://index.hu/kultur/2012/12/08/fekete_gyorgyot_kizarjak_sajat_akademiajabol/#gallery_3608044|3608076
…Mit mondhatunk ezekről a művekről? És: mit mondhatunk művei alapján a mai magyar művészetnek erről a felülről elrendelt uráról?
A művei, fogalmazzunk így, igen messze esnek a világszínvonaltól – mint ahogy Fekete György korábbi belsőépítészeti munkái sem haladták meg művészi értékükben egy vidéki szövetkezet asztalosbrigádjától kikerülő munkák szellemi horizontját. Volt a magyar iparművészetnek (és építészetnek) egy sajátos korszaka a ’70-es-’80-as években – egy, a világtól némileg elzártan fejlődő, belterjes korszaka, amit én magamban csak IV-stílusnak („ívé”) szoktam nevezni. Az egykori Iparművészeti Vállalat (innen jön az „IV” elnevezés) üzleteiben, galériáiban láthatott akkoriban az ember ilyen tárgyakat – és ez az a „stílus”, amelynek egy változata a Magyar Művészeti Akadémia alapítója, Makovecz Imre és mostani ura, Fekete György alkotói stílusára is jellemző. Ők persze tehetségesebbek voltak, mint a számos „kismester” – ám amit csináltak, az ugyanúgy legfeljebb marginális volt a korszak világművészetében.
Ez a „magyar művészet”, Makovecz és Fekete életműve „a világ mellett”, az „árnyékban” jött létre és működött – és amikor kinyíltak a határok, a „piacra lépő” új művészek, tervezők egy jelentős része túllépett ezen a korszakon (vagy: eleve bele sem lépett). Mi már akkor a Deutsche Bauzeitungot (http://www.db-bauzeitung.de/de/9/home.html) és a L’Architecture d’Aujour d’hui-t (http://www.larchitecturedaujourdhui.fr/) forgattuk, amikor Makovecz és az „organikusok”, meg persze Fekete György is ősi magyar álmokat álmodtak - és ahogy Makovecz, úgy Fekete is egyre „bonyolultabb” korszakaikba léptek… Dolgozott ezekben az emberekben az a kádár-kori tapasztalat, hogy „sohasem érjük utol a nyugatot” és ez lassan átalakult bennünk és művészetükben a nyugat és a modernitás elutasításává. Világos: ami úgysem lehet sohasem a miénk, azt jobb, ha elkezdjük szívből utálni! …Emiatt egyfajta „saját, csak ránk jellemző látásmód” alakult ki náluk, ami egy belterjes, ezoterikus, a korból „kilépő” művészetet hozott létre. Kialakult a fejükben „a létezés magyar minősége” és az az elképzelés, hogy mi, magyarok „rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot”. Nyilván tudtak arról Fekete, Makovecz, valamint művészeti és ideológiai társaik, hogy „a maguk módján mások is leírják, értelmezik és kifejezik a világot, de mintha az valahogy mást jelentene. Ha úgy tetszik, az másfajta művekben ölt testet”…, és hogy „így leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja…”.
…Igen: az értő szemek nem tévednek, valóban Orbán Viktor 2009-es kötcsei szavaival írtam le ezt a „sajátosan és mélyen magyar” művészetet! Nem véletlen ez a párhuzamosság, hiszen Orbán is ennek a szellemi közegnek a tagja, ő is éppen úgy frusztrálódott attól korábban, hogy „elmaradott”, „provinciális” – és ez az érzés végül nála is a nyugat, a modernitás és a valóság elutasításában és a különutassá válásban manifesztálódott. „Egy brancs maguk” – ahogy a Tanúban a börtönőr mondja…
Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy a nemzeti illúziók világába átlépett politikus a nemzeti illúzióikba menekülő művészeket támogatja és rühelli azt a világművészetet, amelynek élvonala hosszabb távon mindig is kivetette magából a zavarosságot. Rühelli azokat, akik magabiztosan és természetesen képesek a világban mozogni és megnyilvánulni – mert érzi, hogy ő, a „sajátosan magyar”, képességek és tudás terén elmarad tőlük. Nem ambicionálja azt, hogy megméresse magát a világban – elég neki az, ha itthon, hatalmi szóra „nagy művésznek” (vagy politikusnak, közgazdásznak) tartják, legalább élete végén. Persze sejti, hogy ez az értékelés nemigen éli túl őt, pontosabban a mögötte álló potentátok hatalmának végét… De „kis hal-jó hal”: ha a világhír neki úgyis eleve reménytelen, akkor legalább ez legyen meg…
…És hogy legyen egy „művészeti közeg”, amelyben respektusa van, hát maga köré gyűjti a fűzfapoétákat és a hangzatos hazafiságban és/vagy a KDNP-s vallásosságban „magukat megtaláló” közepes, vagy még gyengébb tehetségeket. Ők a Magyar Művészeti Akadémia „gerince” – mert aki valóban értékteremtő és innovatív, az ebben a mocsárban meg nem marad, hiszen neki bérdicsérőkre semmi szüksége! Éppúgy, mint ahogy Orbán maga köré, a kormányában és a „több mint kétharmadában” összegyűjtötte azokat a (szintén) közepes, vagy még gyengébb szakembereket, akik aztán „hatalmi pozícióból” dirigálhatnak most azoknak a pályatársaknak, akiket tiszta teljesítményversenyben soha meg nem előzhettek volna, csak a gátlástalanág & szolgalelkűség kombó bevetésével.
…Amit Fekete és társai csinálnak, az nem művészet: az szar. Szar, mint az első Orbán-ciklus emblematikus épülete, a Nemzeti Színház, amely mind modern színházépületként, mind pedig építészeti szempontból alatta van a még értékelhető szintnek. Ennek a korszaknak a „művészete” hazug és hamis, továbbá teátrális és „közérthetőségre törekvő” – egyszóval éppen olyan, mint Orbán és az „oligarchák” politikája és magánízlése. Bizony, itt is „összenő, ami összetartozik”.
A „nemzeti politika” alapvető célja már bőven több mint egy évszázada a haladás, a modernitás és legfőképpen a teljesítményverseny kizárása, távoltartása. Régen volt az, amikor a szép, romantikus reformkorban együtt volt a Haza ÉS Haladás… A Magyar Művészeti Akadémia, valamint az általa diktált ízlés és világfelfogást elutasítók közötti harc leképezése annak a harcnak, amelyet a bezárkózó és a társadalom nyakára ülő „nemzeti elit” és a világhoz a saját teljesítményükkel csatlakozni akarók között folyik. A Fekete Györgyöt és a Magyar Művészeti Akadémiát „helyzetbe hozók” fejében az a kényszerképzet él, hogy nem szabad megengedni azt, hogy az embereknek, a társadalomnak saját véleménye legyen bármiről és bármilyen téren is. Ezek az alakok azt képzelik, hogy hatalmuk záloga a befolyásolás: ha ők mondják meg, hogy mi az igazság, hogy miről tudhat és miről nem tudhat a jónép, és ha ők szabják meg azt is, mi a szép és a jó. Ez pedig tipikusan zsarnokokra jellemző elképzelés.
…Ha nem akarjuk azt, hogy Magyarország a kutyáké, vagy zsarnokoké legyen, akkor nem hagyhatjuk, hogy tehetségtelen, frusztrált kóklerek művészeti megmondókként tetszeleghessenek. A posztot azzal indítottam, hogy jó ízlésű ember ezentúl aligha teszi be a lábát az „elfeketedett” Műcsarnokba és azokra a helyekre, ahol a Magyar Művészeti Akadémia államilag támogatott prominenseinek „műveit” mutogatják… És most mégis azt javaslom: menjünk el ezekre a helyekre, rendezvényekre és „művészeti eseményekre” minél többen! Menjünk el – és fejezzük ki a nemtetszésünket! Írjuk be a vendégkönyveikbe, hogy amit láttunk, az gáz… És legfőképpen: látogassuk az igazi művészek kiállításait, bemutatóit és (lehetőségeink szerint) támogassuk őket! Támogassuk azt a művészetet és azokat a művészeinket, akik nem azt érzik küldetésüknek, hogy azok seggét nyalják fényesre, akik tárlatok és színház helyett a legszívesebben csak focimeccsekre járnak…
1 Magyarországon Gyorsan, mint a nyíl címmel vetítették (http://www.port.hu/gyorsan,_mint_a_nyil_the_arrow/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=17969&i_city_id=3372&i_county_id=-1). Angolul itt nézhető meg: https://www.youtube.com/watch?v=9PMnlnqRex4 – az idézett rész 1:11:00-tól kezdődik.
2 A posztot bevezető képhez: az „elfajzott művészet” („Entartete Kunst” - ahogy a képen látható feliraton is szerepel) a náci Németországban használt kifejezés a modern művészetekre. A náci rezsim 1937-ben, Münchenben rendezte meg az Elfajzott művészetet bemutató kiállítást (Ausstellung „Entartete Kunst”), amelyet azután a Birodalom nagyvárosaiban utazó kiállításként mutattak be.
2012.12.14. 14:58 Szerző: Cincinnatus
A diákhitel és a magyar bili
„Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.”
József Attila: hazám – 1937. május
Az a bili, amelyik most a tandíj-üggyel borult ki, már jó hosszú ideje telt… Maga a tandíj-ügy csupán egyik tünete egy jóval súlyosabb bajunknak. Folytatva a bilis hasonlatot: a magyar bajok bilije jóval mélyebb: ha leereszkedünk a fenekére (fújjj!!!), akkor ott valami olyasmit találunk, amit eddigi kormányaink jószerivel még csak meg sem neveztek, nemhogy megpróbáltak volna ellene tenni valamit.
Hiába van Magyarország benn az Európai Unióban, ha társadalmi és gazdasági hatékonyság terén távol áll annak átlagától – hát még az északnyugat-európai tagállamok szintjétől! Egy darab papír – a csatlakozási szerződés – nem fog attól önmagában megóvni minket, hogy (képletesen) egyszerre csak valahol Koszovóban, vagy Moldáviában találja magát az ország. Amióta beléptünk az EU-ban (de már jóval azt megelőzően is: a Kádár-kor második felétől), külföldi hitelekből fedeztük a kiadásaink egy tekintélyes részét. A magyar gazdaság sosem volt képes minket annyi erőforrással ellátni, hogy az akár csak meg is közelíthette volna az igénye(in)ket.
A következő két-három kormányzati ciklus alatt fog eldőlni, hogy a magyar nép európai, vagy balkáni útra kerül-e? Mert hiába van most benn az EU-ban az ország, ha nem lesz képes úgy fejlődni, gazdasági téren úgy megerősödni és a maga társadalmat megtartani, akkor ki fog esni Európából. ha maradunk a jelenlegi pályánkon, akkor néhány évtized múlva csak azok maradnak ezen a földrajzi egységen belül, akik már semmiképp sem tudtak elmenni innen – és ők nosztalgiával fognak visszagondolni a mai életszínvonalukra!
…Ha már a várható életszínvonalnál tartunk, az világos, ugye, hogy egy természeti erőforrásokban szegény ország csak a tudás révén élhet jól. Ám a tudásnak ára van – pontosabban a tudás megszerzésének. Erős, hatékony és korszerű tudást adó oktatási rendszert kell fenntartani hozzá – és ez az, amit egy szegény ország nehezen tud megtenni! Látszólagos ördögi kör: szegény vagy, ahhoz, hogy felemelkedj, sok pénzt kellene befektetned, de épp pénzed nincs…
Mi lehet a trükk, amellyel kitörhetünk az ördögi körből? A felsőoktatás esetében lehet például tandíjat szedni – de lehetséges az is, hogy maga az állam fektet be a felsőoktatásba. Végső soron érdemi különbség a kettő között a forrásoldalt tekintve nincs is, hiszen a diákhitel mögött is a költségvetés áll: onnan folyik át a pénz a diákhitel „intézményébe”. Így tehát ezt is az állam fizeti – csak éppen nevesíti az egyes hallgatóknak kiosztott pénzeket, nem pedig „személytelenül” önti bele a felsőoktatásba. Mondhatni: személyes felelősségi rendszerbe tereli a diákokat, hogy aki tanulásra jelentkezik, az valóban tanuljon is és szerezzen (értékes) tudást-diplomát, mert különben nem lesz képes visszafizetni a neki megelőlegezett pénzt.
…De a lényeg: az államnak pénzt kell szereznie – és az államnak kell pénzt szereznie, mivel rajta kívül egyetlen szereplője sincs a játéknak, aki tudna és akarna is invesztálni a felsőoktatásba. (…Vannak ugyan kósza, végiggondolatlan ötletek arra, hogy akár a későbbi munkaadók, akár a kereskedelmi bankon lépjenek be finanszírozókként a rendszerbe, ám ez meglehetős naivitás/álságosság, tekintve akár a magyar cégek, akár a bankrendszer jelen állapotait… Ráadásul: ha a leendő munkáltató nyúlna a zsebébe, egyfajta ösztöndíj-rendszerrel, akkor ez csupán a versenyszférában működhetne, hiszen a közszféra leendő diplomás munkaerő-igényét csak a költségvetés előzetes megterhelésével lehetne így is biztosítani!)
Az államnak1 tehát szüksége van a majdan itt dolgozó, tudásukat itt kamatoztató fiatalokra – ez az állam stratégiai célja a felsőoktatásba való befektetéssel. (A Fidesz-kormány felsőoktatási stratégiai céljaiba most nem mennék bele – aki erre kíváncsi az olvassa el korábbi posztunkat: Fidesz-hard után Fidesz-light? - http://progressziv.blog.hu/2011/10/15/fidesz_hard_utan_fidesz_light) De mi a stratégiai céljuk a továbbtanulással a fiataloknak? Egyezik-e vajon az állam és a fiatalok célja?
Jelenleg nem! A diákok ugyanis nem valamiféle közösségi-társadalmi célt követnek2, amikor a szűkített keretszámok és a tandíj ellen tüntetnek. A diákok most azért tüntetnek, hogy a jövőben is legyen reális esélyük diplomát szerezni – ám a diploma számukra immár nem egyszerűen „útlevél az élethez”. Számukra a diploma ma a szó legszorosabb értelmében véve egy útlevél: ahhoz, hogy elhagyhassák ezt a reménytelenségbe süppedő országot. Egyértelmű, hogy egy piacképes diplomával szinte bármikor meg lehet pattanni. És sajnos az is egyértelmű, hogy ha nem ezt teszik, akkor (ha marad minden a régiben itthon) egy olyan nép körében lesznek kénytelenek leélni („letengetni”?) az életüket, amely nép évszázadok óta csak sodródik, de sohasem volt képes tartósan a saját hosszú távú érdekei mentén önmagát megszervezni és ezeket az érdekeket érvényre juttatni. Sokszor leírtuk már itt, a blogon, hogy a magyarság nem tud kooperálni, sem pedig stratégiákat alkotni, emiatt pedig nem képes a saját sorsát a kezébe venni sem – aki a részletekre, a jelenség okaira kíváncsi, az olvassa el a Miért vagyunk lemaradva?, vagy a „Gazdaság! Gazdaság!” – Gazdaság? című posztjainkat (http://progressziv.blog.hu/2012/11/04/miert_vagyunk_lemaradva, illetve http://progressziv.blog.hu/2012/10/20/_gazdasag_gazdasag_gazdasag), így ezzel most nem bíbelődöm.
A lényeg: azért „bajos” a tandíj, mert ha a diákok többsége kénytelen a felsőfokú tanulmányait (diák-)hitelből finanszírozni, akkor a magyar gazdaság alacsony hatékonysága és jövedelemtermelő képessége miatt valószínűleg egész életére adósságcsapdába kerül. Hiszen (pl.) sem orvosként, sem tanárként, sem köztisztviselőként nem tud számára a költségvetés akkora fizetést adni, hogy abból különösebb gond nélkül élhessen-törleszthessen. Aki a felsőoktatás-finanszírozás problémáját meg akarja oldani – és azzal együtt a tehetséges fiatalok itthon tartását is elérni – annak mindenek előtt megalapozott reményt kell adnia a fiataloknak. Reményt arra, hogy itt valóban megváltozik a világ – éspedig egy előre megismerhető és átlátható, reális terv szerint, amire a kormány képes garanciákat adni…
A diákhitel tulajdonképpen akkor lehet működőképes alternatíva, ha a visszafizetés idejére már képes lesz a magyar gazdaság hatékonysága jelentősen növekedni, és ha megerősödik annyira a versenyszféra, hogy eltarthassa a költségvetést és a nem közvetlenül a versenyszférában dolgozókat is. A diákhitelnek akkor van értelme, ha az része egy közös társadalmi befektetésnek: a kormányzat vállalja (és garantálja!), hogy csupa olyan intézkedést fog hozni, amelyek erősítik a polgári mentalitást, a közbizalmat, a szervezőkészséget és a jövőre való tudatos, reális felkészülést, mind a magánéletben, mint a gazdaságban – a felsőoktatásba belépők pedig vállalják a felsőoktatás költségeinek (legalább részbeni) fedezését (hitelből, ha kell), annak tudatában, hogy kormányuk elsődleges célja az, amit az előbb leírtam. Így együtt, párhuzamosan képes fejlődni a felsőoktatás3 és erősödni a gazdaság – és annak jövedelemtermelő képessége. Ha az előbbiek közül bármelyik elem hiányzik, akkor az egésznek nincs semmi értelme és az egész nem fog működni – és marad a „balkáni út”, mint egyedüli lehetőség.
1 Az állam itt magát a társadalmat testesíti meg céljaiban, hiszen a társadalom önfenntartásához és fejlődéséhez van/lenne szükség a magas szintű tudást itthon kamatoztató fiatalokra.
2 És emiatt tévednek azok az elemzők és reménykedők, akik a mostani diákmozgalomba a magyar demokrata-bázisdemokrata mentalitás megerősödésének jeleit vélik belelátni. Nem: ez egy „önérdeket kollektíve követelő” fellépés – és mint ilyen, (legkésőbb) abban a pillanatban kifullad, feloszlik, ahogy a követelése kielégítésre kerül, vagy ha végleg elérhetetlennek fog tűnni.
3 Természetesen a magyar felsőoktatást sem szabad meghagyni a jelen állapotaiban; erről szól a – szándékoltan provokatív - Le az egyetemi autonómiával! című posztunk: http://progressziv.blog.hu/2012/12/12/le_az_egyetemi_autonomiaval
2012.12.12. 21:06 Szerző: piefke
Le az egyetemi autonómiával!
„War das 'ne große Freude,
Als mich der Herrgott schuf, ja schuff.
Ein Kerl wie Samt und Seide,
Nur schade, daß er suff!”
(„Nagy volt az öröm,/Amikor az Úristen engem megteremtett./Egy fickó, mint a bársony és a selyem,/Csak kár, hogy részeges.”)
Albert Graf von Schlippenbach: Ein Heller und ein Batzen (Egy fillér és egy garas) - 1830
Most a felsőoktatásról beszél mindenki: tandíjról, keretszámokról, oktatáspolitikáról… Csak éppen arról nem beszél senki sem, hogy milyen is a magyar felsőoktatás és hogy érdemes-e jelen/közelmúltbeli formájában azt fenntartani, hogy tulajdonképpen kinek lenne ez jó és kik azok, akik át lennének verve?
Volt nagy öröm egyetemi körökben két évtizede, amikor bevezették Magyarországon is az egyetemi-főiskolai autonómiát! Sokan azt várták, hogy ledobva a központi béklyókat, a hazai felsőoktatás színvonala hamarosan utoléri a nagy, híres egyetemekét… Nem így lett!
Közismert és sajnálatos tény az, hogy nincs magyar egyetem a világ TOP 100-as listáján – ugyanakkor az is tény, hogy a mai világban, a tudásalapú kapitalizmus korában „hely a nap alatt” csak azoknak a társadalmaknak adatik, amelyek létüket a minél magasabb színvonalú és minél naprakészebb „köztudásra” alapozzák. Manapság egy év alatt több információ – és benne több tudományos felfedezés – születik, mint azelőtt az emberiség teljes történelme során. Ebben a helyzetben pedig egy társadalom előtt csak két út áll: vagy bezárkózik és elszegényedik, vagy pedig kinyitja a tudás- és teljesítményversenyt és ennek érdekében mindent megtesz azért, hogy polgárai szellemi kapacitása minél inkább kibontakozhasson.
Mindenki, aki megjárta a magyar felsőoktatást, tapasztalta, hogy egy-egy intézmény, tanszék munkáját, szellemiségét, oktatói gárdáját gyakran1 nem a teljesítményelvűség, hanem bizonyos „egyéb” és „személyes” szempontok jellemzik. A magyar felsőoktatási intézmények éppolyan kontraszelektáltak, mint általában a magyar intézmények, a magyar állam, a magyar politika és a magyar közmentalitás…
…De vajon hogyan alakult ki ez a helyzet – és mit tehetnénk a megváltoztatása érdekében?
A helyzetért felelős okok a régmúltba nyúlnak – sokkal mélyebbre és tovább, mintsem gondolnánk! A magyar felsőoktatás ma létező formai keretei és intézményei a XVII-XVIII. században kezdtek kialakulni; az igazi felfutás pedig a XIX. században történt meg – olyan történelmi korszakokban és viszonyok közepette, amelyek ebben az országban sem egyértelműen teljesítménycentrikusak, sem pedig „demokratikusak” nem voltak. Ráadásul egy-egy pozícióba való kinevezésnél nem csupán az objektív alkalmasság számított, hanem a lojalitás is (ez utóbbi állapot gyakorlatilag a mai napig fennáll). Igen gyakran nem azok kaptak kinevezést, akik arra a tudásukkal és a képességeik alapján rászolgáltak volna, hanem inkább azok, akik készek voltak hűségesen szolgálni. Azt persze jól tudjuk, tapasztalataink alapján, hogy ez utóbbi embertípus éppen azért kész szolgálni a (mindenkori) hatalmat, mert csak így boldogulhat, juthat pozícióba – teljesítménye ugyanis erre nem érdemesíthetné. Mondhatni: évszázados hagyomány, hogy azok vezették és vezethetik ma is ezeket az intézményeket, akik készek felfelé nyalizni, ugyanakkor pedig lefelé hatalmat gyakorolni, a mindenkori felsőbb elvárásoknak megfelelően. És sajnos mi sem természetesebb annál, mint hogy ezek az alakok az utódaikat is a hozzájuk hasonlóak közül válogatják ki: az olyan „tudósok” közegéből, akik nem képességgel és tudományos eredményeikkel, hanem lojalitással boldogulnak – ez a kontraszelektált elit tehát „újra- és újratermelte és -termeli magát”. Az egyetemi elitek zárt kasztokként működnek.
Így volt ez a „diktatúrák” (a Habsburgok, Horthy, illetve a „komcsik”2) idejében… és ebben a helyzetben találta a magyar felsőoktatás intézményeit az egyetemi autonómia, amelyet az 1989-’90-es rendszerváltás adott meg nekik. No, igen: szó sincs arról, hogy ezek az intézmények úgymond „kiharcolták” volna az autonómiát! Nem: ugyanúgy ajándékba kapták, egy naiv demokrata személetmódból következően, mint az ország a demokráciát – és ugyanúgy baj is lett abból, hogy nem-demokraták és nem-meritokraták kaptak kezükbe autonóm, demokrata mentalitást és teljesítményelvűséget feltételező eszközöket.
Mit tesz egy kontraszelektált (egyetemi) elit, ha hirtelen az autonómia keretei közé helyezik? Hát ugyan mi mást, mint amit bármely autokrata érdekű és mentalitású elit bármilyen demokrata eszközzel: a saját pozícióinak és privilegizált helyzetének erősítésére használja fel ezt is. Az egyetemi elit éppen azt csinálja az egyetemi autonómiával, mint a Fidesz a „több mint kétharmadával”: visszaél vele a saját érdekében.
Ezek után és ebből következően pedig nem az a jó kérdés, hogy hogyan kerül be a pénz a felsőoktatásba, hanem az, hogy mire megy el? Mert akár az állami, akár a vegyes, akár a fizetős felsőoktatás lehet (elvileg) jó – azonban az a felsőoktatás, ahol egy kontraszelektált elit osztja egymás között a pénzt, nem lehet magas színvonalú.
…Fentebb két kérdést tettem fel. Az egyiket már megválaszoltam (hogyan alakult ki ez a helyzet a felsőoktatásban?) – most foglalkozzunk azzal, hogy mit tehetnénk a változásért!
„Ha én lennék a király” – illetve: a demokratikusan megválasztott, abszolút teljesítményelvű parlamenti többség, kormány, szakminiszter és miniszterelnök – akkor első lépésként megszüntetném az egyetemi autonómiát, mivel az, mint fentebb tisztáztuk, nem érlelt jó gyümölcsöket a mi speciális nem-demokrata viszonyaik közepette. Tenném pedig ezt nem „örökre”, hanem csupán időlegesen és annak érdekében, hogy kimozdíthassam a nem jól teljesítő, viszont érdekeit foggal-körömmel védeni kész mai kontraszelektív egyetemi eliteket. És hogy mi a jól, illetve nem jól teljesítés kritériuma ebben a közegben? Hát a nemzetközi publikációs index: miféle, hány és hol megjelenő tudományos publikációt „termel” egy-egy tanár, tanszék, munkacsoport. Aztán: mit ér az álláspiacon az egyes felsőoktatási intézményekben, karokon megszerzett diploma? Ha valóban objektíven nézzük, akkor ezek a „mérőszámok” jó közelítéssel mutatják az adott hely oktatási és tudományos színvonalát – sokkal jobban, mint a „Ki kivel van jóban?” hagyományos magyar pozícionálási módszere. …És ahol nem megfelelő a színvonal, ott nincs kegyelem: mennek a kondaszelektált oktatók, intézményből és pozícióból egyaránt! És jönnek a helyükre, akár külföldről is, „drága pénzen”.
Igen: drága pénzen – mert az igazán drága pénz a felsőoktatásban az, amelyet nem költünk rá. Tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország első számú „stratégiai ágazata” éppen a (felső-) oktatás, mert se aranyunk, se uránunk, se kőolajunk – és nincs magas műszaki színvonalú és hatékonyságú versenyszféránk se. Ha pedig azt akarjuk, hogy ez utóbbi legyen, akkor éppen az oktatásba kell befektetnünk azt a pénzt (is), amelyet ma rendesen a Közgép kap…
A magyar gazdaság elbírná-elbírja azt a „terhet”, amelyet egy színvonalas, teljesítménycentrikus és hatékony felsőoktatás jelent. Ráadásul minden (jól) befektetett-elköltött fillér többszörösen meg is térül onnan. Csupán társadalmi akarat-belátás és kormányzati-politikusi (államférfiúi?) bátorság kell hozzá – no meg annak a belátása, hogy nem áldozhatjuk fel az egész társadalom érdekeit egy szűk, önző egyetemi elit kedvéért.
…Fentebb a felsőoktatás hasznáról írtam és ebből az a (hamis) kép alakulhat ki egyesekben, hogy csak a „reál”, csak a „hasznot termelő” ágazatok lennének fontosak/támogatandók – ám ez egyáltalán nem igaz! Nem lehet „féloldalas” a felsőoktatás – és egy társadalom kultúrája sem. De vajon miért is fontos a humántudomány és a művészet, holott ezek a legritkább esetben emelnek GDP-t? Nos, azért, mert az előző mondatban szereplőállítás helyesen így hangzik: a humántudomány és a művészet a legritkább esetben emelnek GDP-t közvetlenül. Közvetve ugyanis sok múlik azon is az üzleti életben, hogy egy-egy ország „mennyire van benn a köztudatban” – és az állami-gazdasági döntéshozók a nagyvilágban általában közel sem olyan „bunkók”, mint egyes hazai „nagyuraink”. Egy-egy neves alkotó kiállítása, egy színházi előadás, vagy új könyv igenis „téma” e körökben. Az pedig, ugye, nyilvánvaló, hogy mennyivel könnyebben jut az eszünkbe valami, amiről sokat tudunk-beszélünk, amely szerves része a (magas-) kultúránknak, mint valami más, amiről csak azt tudjuk, hogy ott „sötétség” uralkodik…
…Most, hogy a kormánytéboly éppen szétveri az ország (mint fentebb írtam) „legstratégiaiabb” ágazatát és amikor a hallgatók (és az oktatók „jobb része” is) végre-valahára tiltakozni kezdtek, ne csak azt a kérdést firtassák a tiltakozók (és: a társadalom), hogy ki fizesse a képzést, hanem azt is, hogy miképpen garantálhatjuk a magas színvonalú képzést. Mert ha csupán azzal foglalkozunk, hogy ki öntse a pénzt a mai magyar felsőoktatás kontraszelektált gépezetébe, akkor az igazi probléma megoldatlan marad.
1 Gyakran – de korántsem mindig. Vannak kiváló, teljesítményelvű intézmények, kutatóhelyek, munkacsoportok és oktatók is, ám sajnos a rendszer maga nem ilyen – és ezen az sem változtat, hogy egyes részei jól működnek, nem kis személyes áldozatok árán.
2 A szocializmus évtizedeiben az egyetemek sok esetben a régi „úri elit” rezervátumai voltak: az 1945-ig ezeket egyértelműen uraló professzorok (főként a nem humán szakokon, ill. a nem teljesen új tudományterületekre alapított) pozícióik jelentős részét megtartották, vagy (1953-tól) újra megkaphatták. Így befolyásukat az adott közegekben továbbörökítették. Igen jól látható ez pl. az orvosegyetemi elitek esetében – is…
2012.12.06. 22:32 Szerző: Moin Moin
Alaptörvény – vagy diktátum?
„Honnan tudhattuk a jövőt,
mert mind egyetértettünk, ha láttuk őt:
Ez elveszítette az eszét.
Ez a lány hiába szép, hiába szép !”
Bereményi Géza – Dés László: A hiába szép - 1985 ((https://www.youtube.com/watch?v=Myb5v8AFROk)
Átírni egy ország alkotmányát – csak azért, hogy a közterületekről kitilthatók legyenek a hajléktalanok…
…Magyarok, mikor veszitek már észre, hogy egy megbomlott elméjű ember uralkodik rajtatok? Mikor dobjátok már ki az Országház ablakán az ennek az embernek a nevével fémjelzett rendszert – mint a derék prágaiak szokták hasonló esetekben? Magyarok, hát veletek tényleg bárki bármit megtehet? És: mikor veszitek már észre, hogy ezt a szegény Orbán Viktort bűnözők egy csoportja csak azért tartja maga elé, hogy a hatalma által kirabolhasson titeket?
Aki már korábban is olvasta írásainkat itt, a blogon, az tudhatja: mi mindig is amellett álltunk ki, hogy nem elég a jelenlegi kormányt leváltani, arról is jó előre gondoskodnunk kell, hogy az utána következő(k) minőségileg sokkalta jobb(ak) legyen(ek) majd. Emiatt aztán gyakran illettük kritikával az ellenzéket: a különféle pártokat és mozgalmakat, valamint azok vezetőit, akik (fogalmazzunk így) „csak egy bizonyos mélységig”, illetve csak bizonyos részigazságok mentén foglalkoztak az ország sorozatos félresiklásainak okaival, ezért aztán az általuk elképzelt megoldások sem hozhatnak teljes körű javulást. Mindig is hangsúlyoztuk egy komplex, koherens társadalmi program szükségességét…
…Azonban van egy határ, amit átlépve már tulajdonképpen mindegy, hogy van-e készen ilyen tervünk, mert onnantól már mindennél fontosabb az, hogy a további károkozást megakadályozzuk. Azért mindegy, hogy van-e tervünk az „azutánra”, mert Orbánéknak van tervük – és képesek a hatalom birtokában és a hatalmuk fenntartása érdekében bármikor bármiféle „új tervváltozattal” előjönni.
…Mint az Alaptörvény esetében is tapasztaljuk!
Egy alaptörvény funkciója nem az, hogy abba folyamatosan beleírjanak szubjektív lázálmokat. Nem szabad megengedni a nép által adott hatalom ideiglenes birtokosainak azt, hogy ezzel a hatalommal a saját frusztrációikat, és/vagy a saját „haveri körük” aljas kis céljait/mániáit bealkotmányozhassák, azt a látszatot teremtve így, mintha onnantól az adott dolog már kikezdhetetlenül és kritizálhatatlanul alkotmányos lenne – mert nem az!
Az alaptörvény egy egész társadalom közös igazságait és az egész társadalmat működtető legalapvetőbb mechanizmusokat írja le – azokat, amelyek az adott társadalom túlnyomó többségének hosszú távú érdekeit szolgálják. Ebből az következik, hogy ha vannak mégoly erős vélemény- és érdekkisebbségek is a társadalmon belül, azok véleménye és érdekei mégsem kerülhetnek bele az alaptörvénybe, ha ezzel más csoportok jogos és ésszerű érdekei sérülnek – és: ha sérül az általános emberség és igazság is. Az alaptörvény ebben különbözik a diktátumtól.
A demokrácia pedig abban (is) különbözik a diktatúrától, hogy a hatalom birtokosai miképpen bánnak a társadalom alapjait képező elvekkel. Egy társadalmi berendezkedést onnantól már semmiképp sem lehet demokratikusnak tartani, amikortól a hatalom:
- magát szeretné leválthatatlanná tenni,
- a társadalom minden tagjára vonatkozó közös elvekké kívánja tenni a saját (mindenkori) véleményét és érdekeit.
Ma Magyarországon mindkét ismérv megvalósult – így hazánk az Európai Unió egyetlen tényleges diktatúrája. Amikor az EU alapjait lerakták azok a szegény, a kelet-európai „sajátos észjárásban1” járatlan északnyugat-európai politikusok, azt hitték, hogy a demokrácia elvei mindenkinek fontosak és természetesek, és hogy a kelet-európai népek is csak „vi coacta2” éltek korábban nemdemokráciákban – ám ha az elnyomó hatalom eltűnik a fejük felől, akkor ott is, náluk is előjön a demokratikus emberi alaptermészet és stabil, önfenntartó plurális demokráciák jönnek létre. Azonban: az emberi alaptermészet nem feltétlenül demokratikus. (Erről írtuk korábban itt részletesen: Az LMP politikája: lehetetlen! - http://progressziv.blog.hu/2012/11/19/az_lmp_politikaja_lehetetlen) Ráadásul: Kelet-Európában a társadalmi és mentalitásbeli hagyományok sem demokratikusak, nem erre áll rá spontán módon az emberek esze – és a hatalmat birtoklóké sem! Itt nincsenek masszív, közös tapasztalatok arról, hogy miért éri meg mindenkinek hosszabb távon demokratának lenni – itt csak autoriter rendszerekről van az a tapasztalat, hogy ha ezekben sikerült felülre keveredned, akkor maradj ott, ameddig csak bírsz, mert ha megbuksz, akkor alul megint rossz lesz neked.
Nem számoltak ezzel a jó nyugati urak… És most itt állnak formális, reguláris fegyverzet híján Orbánnal szemben. Sőt: közülük egyesek még most sem tudják vagy akarják felfogni, mivel is van dolguk… Ezért nem várhatunk arra, hogy „Majd az EU…” – csak magunkra számíthatunk, ha úgy érezzük, nem jó nekünk Orbán rendszere.
Most tüzet kell oltani – és kihajtani a városból a gyújtogatókat… Mert minél tovább maradhatnak, annál több kárt okoznak. A gyufa és az alkotmány nem játékszer és egyik sem való gyereket és bolondok kezébe – mint ahogy olyanokéba sem, akik nyerészkedni akarnak a leégett házak után maradó üres telkekkel… Megértem én azokat, akik még manapság is aggályosan és óvatoskodva mérlegelik azt, hogy kivel fogjanak össze és kivel ne. De mi az alternatíva? Még négy év orbánizmus – vagy még inkább: kiiratkozás Európából…
…Lehet-e vajon az demokrata, aki azzal, hogy méricskéli más demokraták demokratizmusát, egy virtigli antidemokrata rendszer továbbélésének esélyét növeli? Itt most és a következő két évben nem „elméleti demokratákra” lesz szükség. Szörnyű dolgot mondok: lehet. hogy még „Szanyi kapitány” is jobb demokrata MOST, mint Schiffer András? Lehet, hogy kisebb veszély MOST Bajnai félszegsége, az Együtt 2014 összetákoltsága, programtalansága (a kormányváltást követő időkre), Mesterházy és az „ős-szocik” taktikázása és (újbóli) hatalomba kerülési vágy/mániája, mint ha várunk a „Tökéletes Megoldásra”? Lehet, mert ha 2014-ben marad a Fidesz (esetleg a Jobbikkal karöltve, hogy meglegyen a többsége?), akkor még egyre nehezebb és nehezebb lesz visszademokratizálni, visszaeurópaizálni és nem utolsó sorban fenntartható gazdasági növekedésre ösztökélni az országot.
Lehet, hogy Bajnaiék és a szocik valamiféle bizarr buliban gondolkodnak, ami nem lesz igazán sokkal jobb, mint az „elmúltnyolcév” volt – de sokkal könnyebb lesz egy IGAZ DEMOKRATA ERŐT felnevelni Bajnai és a szocik alatt, mint Orbán és a Fidesz(-Jobbik?) alatt lenne. Lehet, hogy ez a „cerberus” (ld. erről itt: Ellenzéki cerberus? - http://progressziv.blog.hu/2012/01/30/ellenzeki_cerberus) nem fogja (és talán nem is akarja) véghezvinni azt a mentalitásváltást, amitől a magyar társadalom kapcsolati alapú-kontraszelektáltból polgári-teljesítményalapúba mehet át, de legalább nem is fogja akadályozni ezt az átmenetet egy, a társadalmat „lefojtani” akaró „maffiaelit”. Legalább nem zárják majd le „sarkalatos törvényekkel”, extrém szűkre szabott államilag támogatott felsőoktatási férőhely-számmal és mindent átható kriptaszaggal a társadalmi mobilitást és a kreativitást.
…Nem bízom Bajnaiékban, nem bízom a szocikban, látom, hogy a Milla és a Szolidaritás milyen (khm…) célszerűtlen – de azt meg tudom, hogy nem szabad még négy, vagy kitudja mennyi évre meghagyni a hatalmat bolondok és maffiózók csoportjának kezén. Mert Bajnaiék nem akarnak leválthatatlan elit lenni – ellentétben az Orbán körül csoportosulókkal.
Volt még régen, évekkel ezelőtt, még az első Gyurcsány-kormány alatt és a 2006-os választások idején egy sokat elismételt mondásom: „Az Magyarország baja, hogy választhatunk a gazemberek és a pszichopata gazemberek között!” Így volt, így is lett: 2006-ban gazembereket választottunk, 2010-ben pedig a pszichopata gazembereket. És míg az első csoport csak lopni szeretne, a másik még azt is elvárná tőlünk, hogy a lopásaik ellenére is szeressük, tiszteljük és féljük őket.
No, nem! Akkor már inkább a nem-hatalommániás kérdőjelesek!
…És mit tehetünk annak érdekében, hogy minél kevésbé tudjanak a „demokratikus ellenzék” szereplői majd lopni, és hogy minél több lehessen a következő négy évünkben a fejlődés? Nos: minél több olyan embernek kell tevőlegesen bekapcsolódnia ebbe a demokrata ellenzékbe, akikben több és más van, mint az „ős-szocikban”, többet és mást is tudnak, mint csupán „makrogazdaságban gondolkodni” és jóval céltudatosabb, alaposabb szervezők, mint az „alternatív ellenzéki csoportok”!
Demokrácia és polgári társadalom demokratáktól és polgári mentalitású emberektől lesz – és ez vonatkozik a magát demokratának és polgárinak hirdető politikai erőkre is: oda is kel ez az emberanyag.
…Aki pedig csak a partvonalon várja, hogy „Majd Bajnaiék megcsinálják…!”, az ne lepődjön meg, ha amit meg fognak csinálni, az esetleg erősen fog hasonlítani az „elmúltnyolcévre”. Az, aki csak kívülről várakozik és reménykedik, de tenni nem akar, az ne lepődjön majd meg, ha – na, vajon miért? – nem tud beindulni a gazdaság, ha nem erősíti meg a hatalmi elit a tisztességes versenyt és ha majd a következő ciklusban is csak növekszik a lemaradásunk az (úgy néz ki, hogy) 2020 után föderációba átmenő EU-magtól.
Nyugati polgárok szeretnétek lenni? Akkor csak két dolgot tehettek: vagy elmentek a „létező nyugatra” (már aki kell közületek…), vagy elkezdtek itt a nyugatihoz hasonló hozzáállással élni – és politikát csinál(tat)ni! Avagy – egy másik régebbi és gyakran ismételt mondásomat idézve – „Ha úgy akartok élni, mint a németek, akkor úgy is kell élnetek!”
1 A „saját, csak ránk jellemző látásmódot” Orbán Viktor említette 2009. szeptember 5-i, a kötcsei Polgári Pikniken elmondott beszédében (a teljes beszédet ld. itt: http://www.hirextra.hu/2010/02/18/megorizni-a-letezes-magyar-minoseget-orban-kotcsei-beszede-szorol-szora/), ahol így fogalmazott: „…Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot. Természetesen a maguk módján mások is leírják, értelmezik és kifejezik a világot, de mintha az valahogy mást jelentene. Ha úgy tetszik, az másfajta művekben ölt testet. De meggyőződésem, hogy így leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja…”
2 Erő(szak) hatására
35 komment
Címkék: Címkék
2012.12.04. 15:31 Szerző: piefke
Tízezer ember – egymillió ember
„Zehntausend Mann, die zogen ins Manöver,
Zehntausend Mann, die zogen ins Manöver,
Warum vidibum, warum vidibum,
Die zogen ins Manöver, ’rum didelum!”
(„Tízezer ember, akik gyakorlatra vonultak,/Tízezer ember, akik gyakorlatra vonultak,/Miért vidibum, miért vidibum,/Akik gyakorlatra vonultak, ’ért didelum!”)
Zehntausend Mann (Tízezer ember), régi német katonadal (https://www.youtube.com/watch?v=teG0fZCUjkw) – XIX. század, a Trois jeunes tambours (Három fiatal dobos) c. francia dal (1745) után
A vasárnapi antifasiszta/anti-antiszemita demonstráción egy tízezres tömeg volt ott, holott a rendezvényt (elvileg) Magyarország legtámogatottabb politikai erői is támogatták: a Fidesz, az MSZP és az Együtt 2014. És mégis: mindössze tízezer ember… Ehhez képest, jól tudjuk, millió számra vannak többé-kevésbé antiszemita/cigányellenes/idegenellenes magyarok. A „szalon-antiszemitizmus” ott van „a legjobb körökben” is1.
Az elmúlt napok történései aktuálissá tették azt, hogy foglalkozzunk az „Elutasítjuk a rasszizmust, vagy szövetkezünk vele?” kérdése, vagyis a magyar jobboldal és a jobboldaliak viszonyulása a rasszizmushoz…
Fel kell tennünk a kérdést, hogy azonos-e a nácizmus és a rasszizmus, pontosabban: aki előítélettel viselkedik egyik-másik fajjal, népcsoporttal szemben, az vajon politikai, ideológiai és „társadalmi működési” téren rasszista-e, náci-e? És fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon a radikális jobboldali szervezetekben tevékenykedő egyes prominensek és „aktivisták” nyilvánvaló nácizmusa kiterjed-e/kiterjeszthető-e az egész Jobbikra és annak szavazótáborára – vagy netán maga a magyar jobboldaliság „fertőzött”?
Ha a tegnapi antifasiszta/anti-antiszemita tüntetést nézzük, ha az ott elhangzottakból indulunk ki, akkor könnyen válaszolhatjuk a fenti kérdésekre azt, hogy aki előítéletes, az rasszista és náci is, és hogy persze: ez a gondolkodásmód megjelenik az illető társadalmi aktivitásában is.
…Nos, nem!
Aki előítéletes, az attól még nem rasszista. Aki rasszista, az attól még nem náci – és aki „fejben” bármelyik e három közül, az még nem biztos, hogy társadalmi cselekvéseiben is kinyilvánítja ezt. Mert más az, ami az agyunk egy részében fészkel és más az, ami ebből ténylegesen meg is nyilvánul.
Az előbbi mondatban azt írtam, hogy „agyunk egy részében” – és nem véletlenül. Ahhoz ugyanis, hogy tisztán lássunk előítélet, rasszizmus és nácizmus kérdésében és abban, hogy miként lesz, vagy nem lesz ebből társadalmi aktivitás is, tisztában kell lennünk azzal, hogy miféle lelki mechanizmusok és ösztönök adják mindezek alapjait?
Az előítélet egy rendkívül hasznos emberi viselkedés – volt az emberiség hajnalán. Ugyanis minden további magyarázat, illetve személyes tapasztalatok nélkül is képessé tett arra, hogy nagyon hamar megtanuljuk, mi az, ami veszélyes (állat, ill. ellenséges embercsoportok). Ezt a jelenséget igen pontosan feltárta és leírta a viselkedéstan. Az egyén a szocializációja során gyorsan, ösztönösen és kritikátlanul sajátítja el a csoportjában (család, rokonság, baráti kör, stb.) jelen lévő gondolkodási és viselkedési sablonokat. Ráadásul minderről a későbbiekben azt hiszi, hogy ezek a saját tapasztalatai – holott nem közvetlenül magát a jelenséget tapasztalta meg, csupán az azzal kapcsolatos, a környezetében jelenlévő vélekedést, hozzáállást. Gyakran hallunk egészen kicsi gyerekektől is „antiszemita” és „rasszista”, pl. cigányellenes kijelentéseket, holott kizárt, hogy ezek a saját, személyes tapasztalatikon alapulnának. (Egy régi gyerekvicc is jól példázza ezt: A kis Pistike beszélget a szomszédban lakó, zsidó Hannácskával. Pistike mondja:
- Hannácska, haragszom rád, mert apukám mondta, hogy ti, zsidók öltétek meg a Jézuskát! – mire Hannácska:
- Á, azok nem mi voltunk, lehet, hogy Mórickáék a szomszéd utcából!)
Ráadásul az így belénk került-belénk rögzült gondolkodási sablonok alkotják a későbbiekben azt a „rendezőelvet” és „előszűrőt”, amelyhez a további ismereteket és tapasztalatokat illesztjük – és ez az illesztés emiatt szubjektív lesz, nem pedig objektív. Az egyes tények és tapasztalatok érzékelése, kiválogatása, azok fontossága és elraktározása erősen „torzul” azáltal, hogy azok passzolnak-e ezzel a rendező- és szűrőrendszerrel – amelynek létezéséről nem is tudunk és működését nem is érzékeljük! Ezen kívül működik az agyunkban egy „védekező mechanizmus” is, amely „kitiltja” azokat az újabb információkat, amelyek nem illenek a sablonba – ennek is nyilvánvaló haszna, értelme volt az ősidőkben, hiszen nem engedte felülírni egyes személyes, véletlenszerű tapasztalatokkal a veszélyes dolgokkal kapcsolatos „általános igazságokat”. (Ha pl. az előember egyszer talizott egy kedves, barátságos oroszlánnal, akkor ez a védekező mechanizmus nem engedte, hogy az egyéni tapasztalata nem oltotta ki a gyerekkorában beléivódott „páni félelmet” – és így nem ehették meg olyan könnyen a „standard viselkedésű” oroszlánok…)
…Az előítélet után most nézzük a rasszizmus evolúciós alapjait! A rasszizmus tulajdonképpen az „előítélet-rendszerünk” egyik speciális, kifejezetten a miénktől különböző embercsoportokkal kapcsolatos „védekező működése”, egyfajta „ellenség-barát felismerő rendszer”. Az ősidőkben a „másik embercsoport” egyértelműen egyenlő volt az ugyanazon erőforrásokért a miénkkel életre-halálra küzdő ellenséggel, így a másik horda tagjai iránti gyűlölet segítette aktivizálni az egyébként a saját csoporttagokkal szemben „kikapcsolt állapotban” lévő agressziót. (Megjegyzés: összehasonlítva az ember agresszivitását a legközelebbi főemlős-rokonokéval, fajunk kifejezetten békés és kifejezetten agressziókerülő!) A rasszizmus nem feltétlenül áll össze komplex ideológiává és így nem feltétlenül veszi át az irányítást az illető egyén felett, nem válik élete alapvető rendező elvévé és céljává.
Amint láttuk tehát: mind az előítéletek, mind annak „speciális alesete”, a rasszizmus, alapvetően ösztönös jelenségek. Azonban – nyilvánvalóan – az ember nem csupán ösztönökből áll. Nem minden „tör elő belőlünk”, amit az ösztöneink sugallnak, hiszen ott a tudat és a társas viselkedés (részben szintén ösztönös) kontrollja. A politikai nézetek és a társadalmi jelenségek, viselkedés terén mindezek keverednek. Így a politikai vélemény és a közéleti cselekvések nem feltétlenül esnek egybe – és plán nem minden esetben. Egy „ösztönös előítéletességet/rasszizmust” bőven „túl tud kompenzálni” a racionális mérlegelés, vagy éppen az, ha a benne élő, „rasszista sablont, rendezőelvet és információszűrőt” a későbbi életében szisztematikusan szembesíti egy újabb környezet azzal, hogy ami az illetőben benne él és működik, az nem a valóság. Teljesen kiiktatni nem könnyű az „alapsablont”, de működése „automatizmusát” lehet fékezni így.
…És mi a helyzet a nácizmussal? Hogyan viszonyul ez a „sima”, egyéni előítéletességhez és a „magánrasszizmushoz”? És: vajon előfeltétele-e akár egyik, akár másik magának a nácizmusnak?
A nácizmus – ha a lényegét nézzük – alapvetően nem is ideológia, hanem rendszer. Lényege pedig nem a zsidóüldözésben, vagy az egyenruhás felvonulásokban van, hanem abban, ahogyan e rendszer haszonélvezői kiiktatnak minden más érdeket a sajátjukon kívül az adott társadalomból. Azt is mondhatnám, hogy a „népi” nácizmus tulajdonképpen nem több olyan magánrasszizmusoknál, amit az adott egyének közösségben élnek meg. A nácizmus akkor válik veszélyessé, amikor az adott társadalmat irányító elit kezdi el „náci rendszer módjára” a hatalmat gyakorolni. Azonban itt, ekkor az „ideológia”, az előítéletesség, a rasszizmus, a kirekesztés igazi célja a gazdasági és politikai versenytársak kiiktatása – ennek érdekében „hülyítik a népet” az ilyen-olyan „antimaszlagokkal”. (Ez még akkor is így van, ha az adott náci-típusú rendszer egyes vezetői halálosan komolyan is veszik e maszlagokat – mert ők valójában csak a rendszer bábjai, de sohasem az igazi haszonélvezői és „túlélői” is csak ritkán…)
Az igazi nácizmushoz nem kell antiszemitizmus, nem kellenek krematóriumok. Az igazi nácizmushoz egy gátlásokkal és lelkiismereti aggályokkal nem rendelkező „uralmi elit” kell – amely elit így rövid úton teszi tönkre a saját „alattvalóit”. A náci rendszer valójában egy jól szervezett, kemény kézzel irányított maffia. (Nem véletlen, hogy annyi személyiségjegybeli egyezés van a nagy náci vezetők és a nagy maffiafőnökök között és az sem véletlen, hogy mindkét rendszer imádja a korrupciót…)
Mindezek alapján a poszt bevezetőjében említett Jobbik nem igazi náci szervezet – viszonyt tele van egyéni rasszizmussal. Tulajdonképpen részben ennek, az egyéni előítéleteknek a kiélési terepe e párt és „szatellitszervezetei” – részben viszont egyfajta szociopszichológiai jelenség. A kisember számára zűrzavaros, átláthatatlan és veszélyes viszonyokra és időkre adott „pánikválasz”: támasz- és iránymutatásvágy. A kisember nem érti a nagyvilág valós összefüggéseit, nem is igen ismeri azokat és nem látja át ezek működését. Nem ismer okokat, csak a saját létét érzi veszélyeztetve. Könnyen felfogható igazságokra vágyik – és ezeket adja meg a Jobbik neki, ráadásul úgy, hogy önmagát a kisember „átlagon felülinek” érezheti, hiszen magyar. (Egyébként a párt „prominensei” is egytől egyik szánalmas kisemberek, tele identitásbizonytalanságokkal, félelmekkel szorongásokkal – és mindezek erősen korlátozzák a valóságérzékelésüket…)
…De tegyünk csak fel egy másik kérdést is: van-e ma Magyarországon (a fentiek alapján értelmezett) igazi náci szervezet? Olyan, amelyik nem a (többé-kevésbé) „felvállalt rasszizmus” szintjén az, hanem amelynek (ahogy fentebb írtam) „igazi célja a gazdasági és politikai versenytársak kiiktatása – ennek érdekében „hülyítik a népet” az ilyen-olyan antimaszlagokkal”. Nos, erre a kérdésre, így feltéve, már nem válaszolhatunk egyértelmű nemmel…
Itt térek vissza a poszt elején feltett „Elutasítjuk a rasszizmust, vagy szövetkezünk vele?” kérdéséhez és a magyar jobboldal és a jobboldaliak viszonyulása a rasszizmushoz.
Látszólag minden rendben van, hiszen vasárnap délután Rogán Antal első volt a felszólalók között – ám aztán hétfőn az Országgyűlésben a Fidesz folytatta a „rugalmas elszakadás” stratégiáját: Orbán Viktor tegnap csupán a zsidók magyarok általi megvédésére tett ígéretet, de nem határolódott el a radikálisoktól, a rasszistáktól és a nácizmus módszereivel élő politikai erőktől. Nem ugyanaz az, ha valakit „megvédünk”, illetve az, ha valakit nem engedünk megtámadni, ha leszámolunk azokkal, akik támadni akarnak. Orbán nem mondta ki azt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem közösködik rasszistákkal – még a hatalomért sem!
…Mert itt valójában erről van szó és nem másról: a hatalomról – és arról, hogy az kinek „mit ér meg”. Arról a kérdésről van szó, hogy „kié legyen az ország?”: bárkié, aki annak része kíván lenni, vagy csak bizonyos elvek szerint megválogatott keveseké?
A „klasszikus” magyar, „konzervatív-nemzeti” jobboldal imádja, ha kivételes pozícióban lehet – és ezzel szoros összefüggésben: nem szeret másokkal („a MÁSOKKAL”) versenyezni! Ráadásul „ideológiailag is fertőzött”: e „klasszikus jobboldali” szimpatizánsok jelentős része esett át „előítéletes szocializáción”2 – ezért is van az, hogy vizsgálatok szerint nem tudják igazán elutasítani a „virtigli rasszista” Jobbikot. (Erről részleteket ld. itt: http://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/a_fideszszavazok_fele_nem_utasitja_el_a_jobbikot) Ráadásul vegyük azt is tudomásul, hogy ez a bizonyos „klasszikus magyar jobboldal” egyáltalán nem polgári módon jobboldali: tele van egyfelől etatista elvárásokkal (állami juttatások a vállalkozásának, ingyenes ez-az, vagy éppen állami, intézményes védelem a külföldi versenytársaktól, stb.), másfelől „úri allűrökkel”. Felszíni kultúrájában européer, ám viselkedésében és társadalmi mozgatórugóit tekintve nem az – sokkal inkább dzsentroid. Ez a jobboldal bármikor kész a személyes, ill. „kaszt”-jólétéért beáldozni a társadalmi, jogi egyenlőség eszméjét és gyakorlatát. És mivel kasztján belül ő is „magányos harcos”, emiatt nem zavarja, ha érdekeit nem tiszta eszközökkel éri el. Képes manipulálni és képes belemenni abba is, hogy az ő érdekeit igazságtalan, netán többé-kevésbé erőszakos eszközökkel érvényesítse – vagy: érvényesítse érdekében az általa támogatott állami hatalom. Fél attól, hogy ha nem az „ő hatalma” lenne itt, akkor érdekeit csak teljesítménnyel és csak más érdekcsoportokkal való versenyben érvényesíthetné – ettől pedig, ahogy írtam, irtózik. Így „igazi célja a gazdasági és politikai versenytársak kiiktatása” – erről pedig azt állapítottuk meg, hogy nem más, mint a nácizmus leglényege! Ha van ma Magyarországon ebben az értelemben vett „náci veszély” és náci erő, akkor az a „klasszikus magyar, konzervatív-nemzeti jobboldal” politikai ereje: a Fidesz nevű szervezet!
A magyar jobboldal „kettős kötődése” közül egyértelműen az az erősebb, amely a hatalomhoz és a kivételezett pozíciókhoz fűzi és attól válik meg könnyebben, amely a jogállamisághoz kötné.
Vajon mi akadályozza meg Orbán Viktor abban, hogy egyértelműen elítélje a jogegyenlőtlenséget és a kirekesztést – és ne csupán egy-egy sablonszólamban, hanem valós, konzekvens és koherens cselekvésekben is? Két dolog: a politikai számítás és rendszerének fentebb leírt „kvázi-náci” jellege.
Ne legyenek illúzióink: ha Magyarország nem állna szoros EU-s jogszabályi, intézményes, gazdasági és informális „kontroll” alatt, akkor – politikai és gazdasági céljait kiszolgálandó – a Fidesz már messze túllépett volna a formális jogállam keretein is. Ha Orbán (akár ma a Parlamentben) elhatárolódna az előítéletességtől, akkor elítélné legstabilabb szavazói egy jelentős részét és legalábbis nagyon megnehezítené a Fidesz számára azt, hogy a 2014-ben a Jobbikkal a hatalom megtartásáért esetleg szövetséget köthessen. Ezek egyike sem ér annyit számára, amennyit az egyértelmű és végleges antirasszizmus hozhatna neki a demokratikus világ előtt. Ugyan mit érne a „respektussal”, ha megingatná maga iránt a bizalmat a többé-kevésbé előítéletes magyar választókban. Hallgatólagos egyezség van a „mértékadó jobboldal”, a „radikális jobboldal” és szimpatizánsaik között: lehet zsidózni, cigányozni, lehet feszegetni a határokat – de ezt nem mondjuk ki egyértelműen, viszont mindenki jól tudja, hogy miről van szó, így mégsem tudja senki sem egyértelműen és cáfolhatatlanul bizonyítani azt, hogy Magyarország vezetőinek és állampolgárainak nem kis hányada rasszista – ki-ki a maga szintjén.
Nem volt az véletlen, hogy annak idején, még elnöksége vége felé Sólyom László, a tipikus „klasszikus magyar, konzervatív-nemzeti jobboldali” csak későn, csak nagyon óvatosan és csak viszonylagosan határolódott el a 2006 őszén törő-zúzó „radikális-rasszista” jobboldaltól és hogy szó nélkül eltűrte, amikor az elnöki rezidencia ablakai alatt esküdött fel a Gárda. Nem véletlen az, hogy Orbánviki Rogántónit küldte maga helyett antirasszistázni. Nem véletlen az, hogy a Fidesz, annak vezetői és szimpatizánsai nemigen akarnak/szeretnek/képesek expressis verbis elhatárolódni a rasszizmustól és a rasszista csoportoktól. Nem véletlen az, hogy Orbán megtehetőnek és megteendőnek ítéli a saját hatalma és támogatottsága érdekében – és az sem véletlen, hogy ebben „cinkos” a stabil támogatói bázis is. Egy igazi polgári-jobboldali politikus régen kiállt volna (és személyesen!) a rasszizmus ellen - és ha nem tette volna meg mégsem ezt, akkor a saját, polgári-jobboldali szavazói kiadták volna az útját…
…Mert a polgár tudja, hogy a társadalmi nyugalom, a szabadság és a jogegyenlőség bolygatása hazavágja az üzletet – a zavarosban csak a „dzsentri” szeret halászni.
De polgárból kevés van – mint ahogy kevés volt végig az egész magyar történelem során, mindig. És a ’89-90-es rendszerváltás óta eltelt időszak sem teremtett erős, önálló, öntudatos, de ugyanakkor közösségi felelősségtudattal is rendelkező polgárságot. (Hogy miért nem, arról egy korábbi írásunk szól: A versenyszféra „babiloni fogsága” - http://progressziv.blog.hu/2012/10/27/a_versenyszfera_babiloni_fogsaga) Pedig a képlet egyszerű: minél több a polgáriság, annál kevesebb az előítéletesség. (Nem véletlen az, hogy a Ku Klux Klan is a kevésbé polgári Délen és nem az erősen polgárosodott északi államokban virult ki és virít ma is!)
Az előítéletesség – és annak összes variánsa: rasszizmus, nácizmus – ellen csak egy olyan kormány fog hathatós intézkedéseket tenni, amelynek tagjai és társadalmi háttere nem a „kivételes pozíciók” megszerzését/birtoklását fogja hatalma elsődleges céljának tekinteni. Amíg a magyar „nemzeti-konzervatív” jobboldal maga is nem válik a szabad teljesítményverseny hívévé, addig sem Orbán, sem bármelyik jobber utóda nem fog szakítani a radikális jobboldaltól való csupán „rugalmas” elszakadással!
1 Önmagukat baloldaliként, vagy akár liberálisként meghatározó emberekben is ott van ez a „hallgatólagos közmegegyezés” – az viszont tény, hogy ballib körökben sokkal kevésbé „fontos”, „központi” és egyáltalán nem „identitásképző” kérdés az előítéleteskedés…
2 Előítéletessé tévő azért volt sokak szocializációja, mert családi körben nem volt evidencia az ország összes lakosának – és: minden embernek – a jogegyenlősége: voltak emberek és csoportok, akiket otthon „egyenlőbbekként” tartottak számon. Ez a hagyományos magyar nemzeti-úri és „polgári” világszemlélet sajnálatos járuléka volt. Néha egy-egy (de rendszeresen) elejtett félmondat is képes valakit „előítéletessé nevelni”… „Jobb körökben” mindig is ott élt kimondva-kimondatlanul is az ország „felosztása”: vagyunk „mi” – és vannak a „többiek”, a „nem úriemberek”, a prolik, a komcsik, a zsidók, a cigányok, a parasztok, az „egyszerű emberek” – vagy éppen az „ateisták”… Jól érzékelhető választóvonal volt a metakommunikációban azok felé, akik az 1945-’49-es változások „veszteseiként”, illetve „nyerteseiként” voltak-vannak számon tartva a „konzervatív-nemzeti-jobber” közegben – és ez a különbségtétel máig is él és továbbörökítése is nagyban folyik! (Ez az egyik magyarázata a „hoffmannizmusnak” is!) Egyébként sajátos, de tény: ez a közeg Orbánt és társait is „parvenüknek” tartja: éppolyan „eszközök” ők csupán, mint annak idején Hitler volt a német jobboldal (egy része) szemében… És Hitlerhez hasonlóan ez a viszony is egyre bonyodalmasabbá vált az idő előrehaladtával.
2012.11.30. 17:56 Szerző: Cincinnatus
A nép vagy az ész?
„És ha ostobaságot határoznak, Isteni Uram? Az ostobaság marad, még ha húsz bölcs szavazott is mellette...”
Zsoldos Péter: Távoli tűz - 1969
A polgári forradalmak óta tart az a trend, hogy a döntéseket az adott közösség (ország) polgárainak egyre szélesebb köre hozza – egyre több és több ember (majd: asszony is, egyes „konzervatívok” - valójában bunkók - legnagyobb fájdalmára) kapott/vívott ki beleszólási jogot a közügyekbe. Míg régen az egyed-, vagy elituralmakat tekintették természetesnek, addig mára a legtöbben ugyanilyen magától értetődő természetességnek tartják a nép uralmát, a demokráciát.
Mindkét döntéshozatali módszernek voltak és vannak komoly eredményei és hatalmas kudarcai is – azt tehát nem lehet „kapásból” megválaszolni, hogy „Melyik a jobb?” Voltak a történelemben nagy, az emberek szempontjából ma is a közérdek képviselőinek számító „autokraták” és voltak ilyen „össznépi hatalomgyakorlások” is. És voltak „kevert” hatalmak is, t. i. amikor demokrata köntösben egy-egy „nagy államférfi” irányított voltaképpen.
Manapság egyre gyakrabban halljuk azt, hogy a jelenlegi gazdasági válság okai valójában annak vannak, hogy túl kevesen birtokolnak túl sok hatalmat, túl kevés választópolgári legitimáció alapján, túl gyenge állampolgári kontroll alatt. Mifelénk ez leginkább az EU döntéshozatali mechanizmusa és döntéshozói kapcsán vetődik fel, hogy „Ezeket a technokrata-bürokratákat senki sem választotta!”1. (Holott jól tudjuk, hogy dehogynem: az Unió vezető szervét éppúgy választják, mint a nemzeti parlamentek képviselőit és onnan „felfelé”, a hatalom, csúcsai felé ugyanaz a hatalomdelegálási metódus működik… És: a nemzeti kormányok által kijelölt és az EU-ba delegált vezetőkről, pl. a biztosokról is végső soron a népek által megválasztott testületek döntenek, hiszen a nemzeti parlamenteket, amelyek a biztosokat delegáló kormányokat megválasztják, szintén az egyes népek választják meg…) Szokás a népről úgy gondolkozni, mintha az magától értetődően birtokolná a természetes bölcsességet, amellyel mindenkor képes lenne jól dönteni. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan nap mint nap látjuk a bugyuta népek által megválasztott, veszélyesebbnél veszélyesebb döntéseket hozó populista vezetőket.
…Akkor most bölcs a nép, vagy hülye? Mert ha bölcs, akkor persze: döntsön a nép, akár totálisan bázisdemokrata módon is - ha viszonyt hülye, akkor isten őrizz a „minél több demokráciától”!
A helyzet az, hogy maga a kérdés van rosszul feltéve: nem a döntéshozók köre és száma a lényeges, hanem az, hogy birtokolják-e a jó döntésekhez szükséges kompetenciákat. Lényeges továbbá az is, hogy miféle mentalitást képviselnek, hogy milyen szellemiséggel döntenek. (Tulajdonképpen a mentalitás is az egyik eleme a kompetenciáknak…)
Ha így tesszük fel a „Ki döntsön?”-kérdést, akkor máris jobban használható válaszokat kaphatunk. Egy közösségen belül minél többen vannak abban a helyzetben, hogy a megfelelő ismeretek birtokában az eszüket használva, arra hallgatva szóljanak bele a döntésekbe, annál inkább lehet ott demokrácia. Viszont: a saját valóságukkal tisztában nem lévő, ellenben „érzelmileg túlfűtött” és/vagy „pánikban lévő” népek esetében legalábbis veszélyekkel terhes az, ha szabad utat engedünk a nép pillanatnyi vágyait megtestesítő döntéseknek.
Vannak népek, amelyek körében szokás és természetes az, ha mielőtt kis vagy nagy ügyekben állást foglalnak, alaposan megrágják azt – de ez nem minden nép esetében van így: nem minden nép „bölcs és belátó”. Nyilvánvaló, hogy történelem és tapasztalatok kérdése mindez, nem pedig „etnikumé”. Ráadásul: még az általában higgadtabban és megalapozottabban döntő közösségek is hajlamosak (pl. „stresszhelyzetben”) a pillanatnyi, rövid távú érdekek, vagy éppen érzelmek mentén dönteni…
Nincs tehát „a népekbe kódolt, ösztönös bölcsesség”, amely elől elegendő lenne csupán az akadályokat eltávolítani és attól automatikusan „minden fasza lenne” – ez tévedés. Az a gondolat, hogy az ember természetes, háborítatlan állapota lenne az ésszerűség, egyszerűen nem igaz. Ezt az álláspontot általában azok szokták képviselni, akik egész életüket a társadalomtudományi elméletek szép világában töltötték és azt hiszik, hogy olyan a világ és olyan az ember, ahogyan azt ezek az elméletek leírják. Pedig valójában az ember egy „biológiai produktum” és az az agya is, no meg a társas (társadalmi) viselkedése: tele „gyilkos és önző ösztönökkel” – tulajdonképpen az a csoda, hogy egyáltalán képes az ember néha-néha ezeken felülemelkedni! Mert ha őszintén belegondolunk abba, hogy életünk során döntéseink mekkora hányadát hoztuk meg higgadt, objektív mérlegeléssel, illetve érzelmi alapon, akkor bizony hirtelenjében elkezdünk félni az emberek „bölcsességétől”…
…Fentebb már írtam arról, hogy a „jó kormányzatok” között voltak „kevert” hatalmak is, amikor valódi, működő demokrata keretek között és valódi demokratikus felhatalmazás birtokában, működő „fékek és ellensúlyok” mellet mégis egy-egy kiemelkedő államvezetési képességekkel rendelkező személy „diktálta az ütemet”. Történt pedig ez úgy, hogy nem „sérült” a demokrácia, hanem éppenséggel megerősödött. Ezek a példák megmutatják, hogy valójában „mindig vezet valaki”: egy személy, aki (jó esetben) képességei révén kiemelkedik és ezáltal válik „legitim vezetőjévé” az adott közösségnek. A legtöbb nép politikatörténetében éppen ezek a „konstellációk” a legjobb évek… Persze vannak népek, ahol nem feltétlenül kell egy vezetőnek annyira kimagasodnia/különböznie az adott nép által képviselt „politikai attitűdből”. Ezek azok a népek, ahol a „politikai tudatosság” amúgy is magas szintű - rendszerint együtt az élet más területein megmutatkozó tudatossággal. (És amint fentebb írtam már, ez történelem és tapasztalatok kérdése mindez, nem pedig „etnikumé”…)
Ha valóban jót akarunk a népnek és nem csupán a világból innen-onnan összeszedegetett „politikai divatokat” és/vagy a kedvenc elméleteinket szeretnénk bevezetni (mint Pol Pot), akkor nem vonatkoztathatunk el a saját népünk „aktuális viszonyaitól”. Ha az a célunk, hogy mentalitás és döntési kompetenciák terén egyszer majd a magyarok is „skandinávok” lehessenek, akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy a magas szintű skandináv döntési kompetencia sem a semmiből ugrott elő. A skandináv „jóléti állam”, polgári ön- és közösségtudat akkor kezdett el fejlődni, amikor a magyarok ősei még valahol az Urálban (vagy: Sumerben – esetleg a Szíriuszon) bóklásztak. Amikor egyes, akár neveiken is nevezhető bázisdemokratáink és népboldogítóink azt javasolják, hogy adjuk egyszerűen a népnek (ennek, a mostani állapotában lévő magyar népnek) a döntési jogot, minden további nélkül, akkor ugyanazt teszik, mintha egy svéd gyereknek mondanák: „Fiam, tervezz meg egy IKEA-bútorcsaládot, vagy egy Volvót a haverjaiddal, aztán gyártsátok is le – most, úgy, ahogy vagytok, azzal a tudással, amit most birtokoltok!”
…Nem az most az aktuális „demokrata feladat”, hogy a nép szája íze, hangulata szerint vezessük az országot, hanem az, hogy meggyőzzük a népet arról, hogy merre lesz célszerű elindulnunk. (…Mint ahogy pl. Görögországban sem az a jó megoldás most, ha odaadják a hatalmat a Syrizának, hanem az, ha beláttatják az emberekkel: nem azért rossz most nekik, mert „a németek és a bankárok nem adnak pénzt”2, hanem azért, mert korábban túl sokat adtak, túl nagy bizalom mellett – és ettől a nép elkurvult…) Az elit feladata nem az, hogy (minden előfeltételtől függetlenül, tekintet nélkül a hiányzó népi kompetenciákra) „kiharcolja a népuralmat”, hanem az, hogy tudását, képességeit és szélesebb látókörét a nép szolgálatában működtesse. És: az sem „szent cél”, hogy „éhenkórász idealisták” üljenek a parlamentben-kormányban, akik ráadásul onnan bármikor kipenderíthetők (ld. „képviselői visszahívhatóság” intézménye!). Az igazi, hasznos cél most, a mai Magyarországon az, hogy jólfizetett és a munkateljesítményük alapján megbecsült profik intézzék közös dolgainkat – persze úgy, hogy szabályos időnként és transzparens, közérthető módon elszámolnak. Avagy: nyilván jobb döntés Dr. House-ra és csapatára bízni a kezelésünket a Princeton‑Plainsboroban, mintsem Albert Schweitzerre a dzsungelkórházban, vagy esetleg a szomszédasszonyok tanácsaira – noha kétségkívül az utóbbi személyek sokkal közelebb állnak az egyszerű nép szívéhez…
1 A napokban pl. itt is szó volt erről az „EU-legitimációról” – és a posztban tárgyalt témákról: http://index.hu/belfold/2012/11/30/tgm_szanyi_scheiring/
2 Sőt, éppen ma szavazta meg a Bundestag, nagy többséggel, az újabb görög mentőcsomagot, ld. itt: http://index.hu/gazdasag/2012/11/30/a_nemetek_rabolintottak_a_gorog_mentocsomagra/ és eredetiben itt: http://web.de/magazine/finanzen/euro-krise/16758488-bundestag-entscheidet-griechenland-hilfen.html
2012.11.30. 13:24 Szerző: Đđ
Regisztráció és regisztráció
„Mi csak ádáz szónoklatokat tartunk, vagy még ádázabb terrorakciókat hajtunk végre…, de sehol egy csoport, amely valóban felvehetné a harcot...”
Richard Attenborough: Gandhi - 1982
Regisztráció (a választóké) és regisztráció (a zsidóké) – ez a téma most a belpolitikában. A Fidesz törvénye szerint regisztrálni kell a választások előtt, a Jobbik szónoka szerint regisztrálni kéne a zsidókat… De vajon csupán a Jobbik véleménye lenne ez?
Aligha!
Mondjuk ki már végre: ebben az országban milliószámra vannak emberek, akik szerint „a zsidók a magyarság ellenségei”. Minden frusztrált népben ott van a bűnbakképzés, ott van az, hogy a mi személyes és nemzeti szerencsétlenségünkért másokat tegyünk felelőssé. Az antiszemitizmus (vagy a cigányellenesség) csak egyik „kiélési terepe” ennek a frusztrációnak. Általánosságban elmondható, hogy a személyes egzisztenciális bizonytalanság egyenes arányban áll a kirekesztéssel, a bűnbakképzésre való késztetéssel és így az idegenellenességgel is. (Ebből pedig az következik, hogy a magyar antiszemitizmus ellen nem parlamenti csillagfeltűzögetéssel, utcai flashmobbal, dörgedelmes írásokkal, stb. kell és lehet fellépni, hanem sikeres társadalom- és gazdaságpolitikával…)
A magyar a világ egyik legfrusztráltabb, önmagát akár rövid-, akár hosszútávon a legsikertelenebbnek érző népe. Ha a magyarok magukba néznek, akkor azzal szembesülnek, hogy az utóbbi évszázadaikban alig-alig sikerült nekik valami – és ez áll a legutóbbi „demokratikus két évtizedre” is. Anyagi biztonság nincs, jövőkép nincs, köz- és önbizalom nincs – és nincs sehol a láthatáron az a politikai erő, az a potenciális vezetés, amelyről bízvást hihető lenne, hogy képes szakítani ezzel az elmúlt néhány évszázaddal. Azért írok itt politikai erőt és vezetést, mert jól tudom, hogy a magyar nép önmagától nem lesz képes erre a „múlttal szakításra” – hiszen semmiféle más életmódot nem ismer, mint a puszta, pesszimista túlélést! A túlélés pedig: egyedi akciók sorozata – ezzel ellentétben a múlttal való szakítás komoly stratégiai tervezést igényel(ne), ám ehhez és ebben a magyarságnak se tudása, se tapasztalata.
Így marad és továbbműködik a frusztráció és a bűnbakképzés. A rendszerváltás – és az általa lehetővé vált „ideológiai felszabadulás” – óta immár egy komplett generáció nőtt bele egy „kvázi-rasszista” közegbe, ahol a mindennapi életben nemigen szokás „helyre tenni” az ilyen-olyan „anti-dumákat”, sőt: inkább „sikk” ezekkel előjönni, még értelmiségi közegben is! (Miért is ne, hiszen az értelmiség egzisztenciális helyzete semmivel sem biztosabb bármely más csoportunkénál – ráadásul ők azok, akik a leginkább tudatosan is élik meg e bizonytalanságot és igyekeznek annak „okát lelni”.)
Igen: kell a kizárás, kell az, hogy valakiket kikiálthassunk „minden bajunk okainak”. Az egyes politikai véleménycsoportokat nálunk leginkább a valakikkel szembeniség határozza meg és alig-alig valamikor valami pozitív cél…
Tulajdonképpen miben különbözik az, ha zsidókat igyekszünk kizárni a közéletből attól, mint amikor a nem nekünk elkötelezett szavazópolgárokat szeretnénk távol tartani az országgyűlési választástól?
Összeér a zsidók és a választópolgárok regisztrációja: mindkettő valós célja a „mi közösségünk” pozícióinak lehetőség szerinti biztosítása – noha, természetesen, mindkét esetben téves eszközökkel. A radikálisabb jobboldal hívei akkor vélik magukat biztonságban, ha „ez a mi országunk”, a kormánypárti jobboldal hívei akkor, ha „nem a komcsik” vannak hatalmon. (A kormánypárt vezetői pedig csak akkor, ha ők vannak hatalmon – mert addig lehet úgy működtetni a saját érdekeik mentén az országot, hogy nem kell tartaniuk az elszámoltatástól…) De látható, hogy „logikailag” összeér a két, magát nemzetinek definiáló tábor (és persze összeérnek az „ellenességek” is): Magyarország addig lehet a miénk és mi, igazi magyarok addig lehetünk biztonságban, amíg mások (baloldaliak, liberálisok, zsidók, EU, IMF, stb.) nem kerülnek döntő pozíciókba itt.
Az a nemzeti oldal baja, hogy amikor a nemzet szívásának okait megnevezi, akkor nem a valódi okokkal szembesít. Meg nem nevezné a bajok okai között sem a nem polgári mentalitásunkat, sem pedig önnön kiváltságosság-mániáját – pedig e kettő nagyságrendekkel több bajt hozott ránk (és hoz ma is, a Fidesz-holdudvar képében), mint akárhány „libsikomcsi IMF-zsidó”.
…De vajon nincs- e tényleg „baj” a zsidókkal és egyéb „idegenekkel”? Nincs-e igazság abban, hogy „ahol csak tudják, kiszorítják a magyart”? Nem akarják-e ténylegesen elfoglalni ezt az országot?
Nos, az a helyzet, hogy „a zsidók” (persze korántsem mind!), vagy a „nyugatiak” sikeresebbek, mint a magyarok – és ez magától értetődően jár azzal, hogy a magyarok nem ritkán versenyhátrányba kerülnek velük szemben. Igen: itt nem „nyomulás” van (valamiféle „gonosz terv”, „világ-összeesküvés” alapján), hanem csak egyszerűen verseny. A mai világ teljesítményversenyen alapul: a teljesítmény és az általa megszerezhető anyagi alapok osztják a pozíciókat a világban. És mivel ezt a világot a teljesítményversenyen kívül még a modern technológiák uralják, ezért a teljesítőképesség alapja a tudás, a szervezés-tervezés és az ésszerűség hármasa. Három olyan dolog, amelyben a „nemzeti oldal” nemigen szeretne fejlődni – mert ha akarna, akkor azt látnánk-hallanánk tőlük, hogy „Nem vagyunk elég felkészültek!” és nem pedig azt, hogy „Regisztráljuk a zsidókat, vagy a választókat!”
Sokan úgy akarnak fejlett és respektált Magyarországot, hogy közben semmit nem tesznek önnön teljesítményük fejlesztésére. De ugyan miért respektálna a világ egy ilyen népet és annak országát? Miért adna neki felmentést és miért kímélné meg a versenytől? Mit nyerne ezzel a világ? Lenne egy sajátos bennszülött törzse, amelynet aztán tanulmányozhatnának az etnográfusok?
…Amúgy meg azért nagyon érdekes a magyar helyzet, ez a bizonyos igény a kivételezettségre, mert a kormány intézkedései és megnyilvánulásai gyakran erősen „szociáldarwinista” jellegűek – amely társadalomfilozófia alapja éppenséggel a teljesítményverseny lenne! Azok a hatalmas forráskivonások, amelyek az egészségügyből, az oktatásból, vagy a szociális ellátórendszerekből történtek – és amelyek „filozófiai alapjait” Lázár János egykori kijelentése írja le: „…akinek nincs semmije, az annyit is ér…”1 – arra mutatnak rá, hogy amíg „másokkal”, a külfölddel szemben gyakorlatilag mindenféle teljesítményalap nélkül is elvárjuk a tiszteletet, addig idehaza azok, akik a társadalom „teljesítményperemén” élnek, semmiféle tiszteletre, figyelemre nem számíthatnak a kormány és az „uralkodó elit” részéről. Van tehát az egyik oldalon az, hogy „A világ tiszteljen minket!” és van a másik oldalon az, hogy „Magunkon kívül senkit sem tisztelünk!”.
Ha a fentieket összerakjuk – a külső teljesítményversenytől való elzárkózást, a mániás kivételesség-érzést és az ezzel párosuló, frusztrációalapú erőszakosságot és „követelőzést” -, akkor megkapjuk egy „biztos vesztes” képét. Ma Magyarország Európa „beteg emberei” közé tartozik (talán a legbetegebb) – és az a helyzet, hogy az ellenzék(ek) sem nyújt(anak) biztatóbb képet!
Itt van ez a kormány, amely annyit beszél arról, hogy „vissza kell térni a munkaalapú társadalomhoz”, ám amely a saját újraválasztását nem azzal kívánja bebiztosítani, hogy minden más politikai erőnél jobban dolgozik, jobban végzi el a pozíciójából következő feladatokat, hanem azzal, hogy akadályokat rak a szabad választások útjába. Mi ez, ha nem „spekuláció”: Orbánék egyre csak azon spekulálnak, hogy miképpen őrizhetnék meg a hatalmukat annak ellenére is, hogy semmit sem végeztek el a rájuk szabatott munkából… Itt van ez a Jobbik, amely felvet egy sor többé-kevésbé létező és fontos társadalmi problémát, de ahelyett, hogy ezekre működőképes modelleket dolgozna ki, pusztán azzal akarja biztosítani a „magyar szupremáciát”2, hogy összeíratná a zsidókat (vagy: az izraeli-magyar kettős állampolgárokat? A magyar-USA, vagy magyar-mozambikiakat, netán magyar-irániakat miért nem?)… És itt vannak az úgynevezett demokratikus ellenzéki politikai erők, pártok, mozgalmak, amelyek közül a többség abban látja a magyar felemelkedés útját, hogy „Fogjunk össze!” (Ugyan mi mentén? Láthatnánk a részletes tematikát-programot? Mert ugye felelős polgárok csak akkor adnak „politikai kreditet” bárkinek is, ha az előzetesen letette eléjük az „üzleti tervét” – vagy mégsem? Adjunk bizalmat pofára-puszira? Nem: aki a bizalmunkat kéri, az legyen képes arra, hogy mielőtt elénk lépne a kérésével, kidolgozza a programajánlatát – és olyan biztosítékokat épít be az „ajánlatába”, amelynek valóban képesek személyi garanciákat is adni!)… És vannak olyan ellenzékiek is, akik-amelyek úgy képzelik, hogy majd az ő maximum pár százalékos támogatottságú „erőcskéjük” szabadítja majd fel és formálja a maga képére az egész országot…
Hát mi van itt? Mindenki megbolondult? Senki sem képes legalább alapelemeiben végiggondolni a szavait-tetteit? Vagy: mindenki cinikus a magyar politikai életben és csak hatalmat (vagy szereplési lehetőséget) akar magának, függetlenül a népérdektől és az abból következő teendőktől?
Túl sokat hallunk a politikusainktól a hatalomról, annak megszerezhetőségéről/megtarthatóságáról és borzasztóan keveset a konkrét feladatokról – pedig a közhatalom csak eszköz ahhoz, hogy a közfeladatokat elláthassuk. Fentebb már leírtam a jobboldalról, hogy az miért nem képes megoldást adni a bajainkra (önzés, menekülés a verseny elől és kivételezettség-igény), de úgy látszik, hogy az ellenzéki oldal sem tudja, melyik végén kellene megfognia a munkát. Szavak állnak szemben szavakkal – de (ahogy a posztot felvezető idézetben írtam) „sehol egy csoport, amely valóban felvehetné a harcot”…
…És ez baj – a mi legnagyobb bajunk!
1 Lázárnak ez az elhíresült kijelentése azért kissé összetettebb, ha a teljes szövegkörnyezet vesszük figyelembe – ld. itt: Lázár és Kálvin - http://progressziv.blog.hu/2011/03/21/lazar_es_kalvin
2 Néhány szót arról, hogy vajon egyáltalán lehetne-e realitása annak, hogy Izrael valami módon „megszerezze” Magyarországot? Nos, ez több szempontból is lehetetlen lenne. Egyfelől: ha Izrael ugyanazzal a földfelvásárlási stratégiával próbálkozna Magyarországon, mint egy évszázada kezdte azt a Szentföldön, a palesztinoktól felvásárolva a földeket, ez egy szervezett ország és egy fejlett nemzeti és országöntudattal bíró nép országa esetében képtelenség lenne: ha egy ilyen kísérlet elindulna, szinte azonnal, milliószámra lennének aktív ellenzői (míg az araboknál az ellenállás kibontakozása évtizedekig eltartott). Továbbá azért sem valószínű az, hogy Izrael komolyan elszánná magát egy másik ország „felvásárlására”, mert jól tudja, hogy az egy évszázaddal ezelőtti kísérlete is felemás eredménnyel zárult… De az a módszer sem működne, ha Izrael (esetleg) katonai erővel próbálkozna, hiszen hiába az izraeli a világ harmadik legerősebb hadserege, ha ez a hadsereg nem alkalmas nagy távolságokra is stratégiai csapást mérni, vagy nagy távolságra fekvő területet megszállni. És végül: Izrael, ha Magyarország „megszerzésében” gondolkodna, akkor nem csupán egy gyengécske közép-európai országgal, hanem az Európai Unióval találná magát szembe – no meg a NATO-val is! Akik tehát Magyarország Izrael általi bármiféle „megszerzéséről” beszélnek és ezzel riogatnak, ugyanolyan irreális dolgot emlegetnek, mintha azt állítnák, hogy a zsidók a Marsot készülnek gyarmatosítani. (Izraelről két korábbi posztunkban is írtunk, bizonyos értelemben „eretnek” dolgokat, lásd itt: Állam-álom: Izrael és Poroszország - http://progressziv.blog.hu/2011/06/13/allam_alom_izrael_es_poroszorszag, ill.: Izrael és a zsidók - http://progressziv.blog.hu/2012/04/16/izrael_es_a_zsidok)
Utolsó kommentek