2014.08.15. 16:44 Szerző: Moin Moin

Kutyatragédia?

„Eine derartige Chance haben wir nie wieder!”

(„Ilyen esélyünk sosem lesz!”)

Hans Jeschonnek vezérezredes – 1940 nyara

Vannak emberek – és néha embercsoportok is -, amelyek két lehetőség közül sohasem tudják a jobbikat választani, mert vagy a bölcsességük, vagy a tapasztaltságuk, vagy a bátorságuk hiányzik ehhez. Most ezt kell tapasztalnunk az ellenzéki demokrata pártoknál is. Rendre azt választják az önálló politikai stratégia helyett, hogy újra és újra alkalmazkodnak a Fidesz-hatalom által kreált keretekhez. Pedig régi alaptétel, hogy győzni csak saját stratégiával lehet, az ellenségét követve biztosan nem!

Az ellenzéknek ugyanis minden lépésénél-döntésénél azt kellene szem előtt tartania, hogy a cél nem más, mint a Fidesz-rendszer megszüntetése – és mindent ebből a szempontból kellene vizsgálni, a dolog eredményessége vagy éppen kontraproduktivitása szerint. Így nézve az önkormányzati választásokon való indulás még akkor is kontraproduktív, ha netán sikerül ezt vagy azt a képviselői, polgármesteri stallumot megszerezni: mert ezek a pozíciók a gyakorlatban, erőforrásként nem érnek semmit. Jó nem elfeledkezni arról, hogy a Fidesz-rendszer önmagát (belátható és kiszámítható időn belül) az intézményrendszeren belül leválthatatlanná tette – és ha netán egy ellenzéki politikai erő annyira megerősödne, hogy még ezek között a nagyon egyenlőtlenné alakított keretek között is képes lenne választást nyerni, akkor semmi sem akadályozza meg a Fideszt abban, hogy annyira módosítson a szabályokon és kereteken, amennyire szükséges a mégis hatalmon maradása érdekében. E téren a demokrácia formalitásai nagyon képlékenyen kezelhetők, egy esetleges eu-s retorzió pedig csak igen lassan léphet életbe, ha egyáltalán.

Mindebből az következik, hogy a gyakorlati politikában semmiféle előnnyel nem jár az ellenzék számára az, ha részt vesz a Fidesz-rendszeren belüli választási és parlamentáris kutyakomédiában. A részvétel egyedüli eredménye a rendszer legitimálásra lesz, ami éppen a rendszer fenntartását segíti, hiszen igen nehéz úgy hitelesen illegitimnek deklarálni egy rendszert, ha közben e rendszerben képviselői fizetést veszünk fel!

…És ha már azoknál a fránya anyagiaknál tartunk: van egy olyan gondolatmenet az ellenzéki pártoknál, hogy a saját apparátusuk, a saját tisztségviselőik anyagi fenntartása érdekében (is) részt kell venniük a választásokon, mivel a néhány megszerzett stallumból néhányan elélnek újabb négy évig. Nos, ha az ellenzék annyira híján van a saját forrásoknak és támogatásoknak – és: az ezek megszerzésére való képességnek -, hogy ezek a stallumok „tételek” a költségvetésükben, akkor az a dolgok vége… Elvégre miféle ellenzék az, amelyet, és amelynek vezetőit az általa illegitimnek és megdöntendőnek hirdetett hatalom kegyelemfillérei tartanak el?

Nem: az ellenzéknek saját forrásokra és a saját stratégiájából következően őt anyagilag támogató hálózatra van szüksége, ha valóban győzni akar – és erre meg is van a lehetőség.

Az ellenzékiségnek, ugye, egy konstruktív társadalmi ajánlatról kell szólnia. Ha ennek része egy konstruktív és fejlesztésalapú gazdasági ajánlat is azok felé a piaci szereplők felé, akiket súlyosan érintenek a Fidesz-rendszer versenyellenes, kapitalizmus-ellenes és kontraszelektív lépései, akkor mód van arra, hogy e szereplőkkel stratégiai támogatói viszony jöjjön létre. Hangsúlyozom, hogy itt nem arról van szó, hogy e szereplőknek az ellenzék, mint leendő kormányerő, elvtelen, az állam, az állampolgárok és a reálgazdaság számára káros „adományokat” ígér. Itt „csupán” arról van szó, hogy a kormányzati hatalomra aspiráló mai ellenzék számonkérhető ígéretet tesz arra, hogy tiszta piaci és értékviszonyokat teremt a gazdaságban, garantálja a jogrendszer kiszámíthatóságát és részrehajlás-mentességét, valamint a tulajdon szentségét és a racionális - „nem mániás”¹ - állami költekezést. Ha belegondolunk, csupán ezekkel a változtatásokkal óriási terhektől szabadulnak meg a (valódi) versenyszférában tevékenykedők, hiszen tervezhetővé válik a tevékenységük és nem sújtja őket semmiféle „szubjektív vegzálás”.

Ne feledjük: ennek (az egyébként legfontosabb) gazdasági szférának nagyon nem jött be a Fidesz-rendszer, hiszen a Fidesz-rendszernek nincs is semmiféle konstruktív ajánlata a szó valódi értelmében vett versenyszféra szereplői felé. A versenyszféra gazdaságpolitikai és persze közpolitikai téren éppúgy hajléktalan, azaz érdekképviselet nélkül való ma, mint azok az állampolgáraink, akik javarészben épp e cégeknél dolgoznak, vagy e cégeket tulajdonolják, vezetik. Ezért egy konstruktív ellenzéki megkeresés és ajánlat az esti imádság meghallgatása lehetne nekik.

Az persze természetes, hogy a versenyszféra említett képviselői önmagukban nem alakulnak ellenzékké: ez nem is feladatuk. Egy XXI. századi társadalomban a politika, a politikai küzdelmek is professzionalizálódtak, ezért aki főfoglalkozásként a versenyszférában dolgozik, nemigen rendelkezik még ahhoz is szabad kapacitásokkal, hogy „mainstream politikusként” is munkálkodják – ehhez szó szerint „kettős életet” kellene élnie, 48 órás napokkal! Ezért addig, amíg nem áll elő és nem áll össze a megfelelő, a jelenlegi rendszert sokkal jobbra cserélni képes politikai szerveződés és ajánlat, addig a versenyszféra csak defenzív stratégiákat követ. Ahhoz, hogy (támogatókként) aktivizálódjanak e szféra szereplői és érvényesüljenek érdekeik, kell tehát egy velük „kompatibilis” politikai szervezet.

A magyar társadalom tapasztalatai nem túl jók a gazdaság és a politika eddigi együttműködéséről: ez a hírhedt pártfinanszírozás-rendszer. Ezért amikor az ellenzék és a versenyszféra között megkötendő „Újszövetségről” írunk, akkor mindjárt az elején le kell szögeznünk, hogy itt nem a régi, kontraszelektív, a pártok és a velük szimbiózisban élő, kivételezett gazdasági holdudvar által üzemeltetett „ancien régiméről” beszélünk, amely valójában egy tökéletesen versenyellenes, tehát a tulajdonképpeni versenyszféra valódi érdekei ellenében való korporatív rendszer volt. Amiről itt szó kell legyen, az egy kifejezetten meritokrata, polgári és a polgári jog talaján működő politikai-gazdasági rendszer, amely átlátható.

…Ez az egész, az ellenék által a versenyszféra felé teendő új közpolitikai ajánlat azért (is) lenne fontos, mert ez ad stabil anyagi támogatói hátteret egy olyan ellenzéki stratégiához, amely alapjaiban térhet el a ma követett, csupán a Fidesz-rendszer keretein belül taktikázó ellenzéki léttől. Annak idején, a 2002-es Fidesz-vereség után Orbánék lassú, szívós és jól átgondolt munkával kiépítettek egy olyan gazdasági (és média-)hátteret, amelynek tagjai abban voltak érdekeltek, hogy a politikai kapcsolataik és ne a teljesítményük alapján legyenek sikereik. A Fidesz megszervezte az ország kontraszelekció-párti erőit: gazdasági, kulturális potentátokat és egyszerű embereket, Közgéptől Békemenetig, HÍR TV-től polgári körökig... Az ellenzék ezt csak egy totális ellenparadigma felállításával és konzekvens, rendszerépítő alapelvként való használatával képes megdönteni – mert a Fidesz-rendszer nem győzhető le abban részt véve.

…Ehhez képest egy szót sem hallunk ellenzéki körökből arról, hogy ők is tudnák: a Fidesz-rendszeren kívül kell és lehet csak politikai sikert elérni. Vajon nem tudják, hogy a Fidesz nem azért tartja fenn a demokratikus intézményeket és nem azért tart választásokat sem, hogy ezzel esélyt adjon az ellenzéknek a pozíciófoglalásra, a megerősödésre, hanem csupán azért, mert így konfliktusmentesebb hatalommonopóliumot működtetni. Nem kell magyarázkodni – hiszen „darabra megvan minden”. De arról persze „gondoskodva van” – és lesz is! -, hogy ezek az intézmények ne kerülhessenek ellenzéki kézre, és hogy a választást az ellenzék egyszerűen semmiképp se nyerhesse meg.

Tragikus tévedés az a játék, amelyben az egyik fél a másik által még éppen meghagyott kis demokratikus résekben, fragmentumokban akar megkapaszkodni – és e kis résekért egymással marakodik, mintha valami valós értékről lenne szó. Az egész olyan, mintha kóborkutyák marakodnának gumicsontokért: a „nyertes” is éhen döglik, mert a gumicsont nem ehető!

Az ellenzék esélye nem a demokratikus bohózat papírdíszletei között keresendő, hanem az e bohózatban nem érdekelt körökkel való közvetlen kapcsolatban. Ne feledjük: az ország, a lakosság és a vállalkozások zöme nem érdekelt egy kontraszelektív, „ledominált” és emiatt teljesítményhiányos és szegény társadalomban. És ők – a nagy többség – nem úgy állíthatók az ellenzék mellé, hogy képviselőjelölteket kínálnak fel nekik, hanem úgy, ha egy minőségileg jobb, sokkal élhetőbb ország hiteles vezetőinek fogják látni az ellenzéket.

¹ Itt szó szerint vett mániákról van szó: Részben arról az „üldözési mániáról”, amely Orbánt a maga személyében jellemzi, és amelynek komoly politikai-gazdaságpolitikai stratégiai döntéseket befolyásoló negatív következményei vannak. Részben pedig arról a személyes ízlésvilágról és szellemi orientációról, amely bizonyos „presztízsberuházásokat” indukál.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.08.10. 01:07 Szerző: Moin Moin

Egyet-egyet a fejükbe!

„Mi lesz ebből?

A magyar királyi honvédvezérkar tudhatná, mi lehet ebből.”

Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért - 1968

Volt nemrég itt egy Ha én Együtt lennék… című írás, amelyben afféle „fogadatlan prókátorként” megpróbáltunk öndefiníciót, valamint pozícionálódási és stratégiai tanácsokat adni az Együttnek. Annak apropója az újonnan megválasztott elnök volt, e mostanit pedig a minapi – ki tudja hányadik? – baloldali szövetségkötési kutyakomédia-forduló kapcsán érezzük igen-igen aktuálisnak!

Három alfejezet szerepel a mai írásban: az elsőben leírjuk, hogy mit okozott és okoz a baloldal töketlensége, a másodikban arról lesz szó, hogy mi okozza e töketlenséget, a harmadikban pedig az Együttet egyedül sikeressé tenni képes stratégiát nevezzük majd meg…

1. „Tehetetlenségi erő”

„Úgy látszik, a Ház ellenzék nélkül is működik” – mondta Orbán Viktor 1998 decemberében. E mondatból süt az ellenzék lebecsülése, pedig hát vegyük észre, hogy az ellenzék nélkül a Fidesz ma korántsem tartana ott, ahol tart! Nem túlzás azt mondani, hogy az ellenzék „csinálta meg” a Fideszt és az ellenzék teremtett olyan helyzetet az országban, amelyben most Orbán az egykori Magyar Köztársaságból Illiberáciát varázsolhat.

Már a 2010-es több mint kétharmados győzelem is annak a következménye volt, ahogyan 2002 és 2010 között kormánypártként viselkedetett a mai ellenzék. Amit pedig 2010 óta ellenzékben műveltek, abból semmi más nem jöhetett ki, mint az idén tavaszi megint kétharmad. És most, amikor ez az - immár fragmentált - ellenzék az önkormányzati választásokra készül, azzal a kezdeményezőképtelenséggel, azzal a kisszerűséggel, azzal a fantáziátlansággal és azzal a középszerűséggel, amit tapasztalunk, ismét nagy segítséget ad ahhoz a Fidesznek, hogy narancsszínbe boríthassa az egész országot, fővárosostól. Bizony, Orbánnak inkább az Ostoba Ballerpolitikus szobrát kellett volna felállíttatnia a Szabadság téren: hálából – mert ami ma az országban van, az nem jött volna létre az ún. „demokratikus, baloldali ellenzék” híján.

A Fidesz önmagában nem tudott volna talán kormányra sem kerülni, de hogy kétharmaddal nem, az bizonyos. Mindezt igazolják a választási adatok is, amelyek szerint 2006-hoz képest még a támogatottsága terén csúcsot jelentő 2010-re sem tudta annyira megnövelni a szerzett szavazatai számát a Fidesz, hogy azzal egy nem teljesen összeroppanó baloldal mellett akár csak meg is közelíthette volna az alkotmányozó kétharmadot. 2014-ben pedig még ehhez képest is jelentősen csökkent a támogatottsága – még a külmagyarok szavazatai ellenére is!¹ Ha csak egy átlagos európai szintet megütő baloldal lett volna/lenne Magyarországon, akkor ma nem Orbán lenne a miniszterelnök és nem lenne illiberalizmus.

…Tulajdonképpen igen szép dolog és hatalmas teljesítmény egy döglődő párttól – MSZP -, hogy nemcsak hogy még nem múlt ki, de tulajdonképpen immár másodjára adott kétharmados kormányt az országnak és fideszes önkormányzatokat a legtöbb településnek!

2. Szürkeség = esélytelenség

De mi ennek az ellenzéki tehetetlenségnek az oka? Miért van az, hogy egy olyan igazán támadható és sokak elszegényedését okozó kormányzást alatt-után sem képes az ellenzék átvenni a közélet tematizálását, mint amilyen a 2010-2014 közötti Fidesz-éra volt?

Az ok egyszerű: az MSZP, mióta létrejött, kontraszelektív káderpolitikát folytatott. Az 1990 és 2006 között a pártban vezető szerepet betöltő személyek és érdekcsoportok sosem akarták azt, hogy az ő szemléletmódjuktól és viselkedésüktől eltérő, valóban „nyugatos”, tehetséges és jólképzett fiatalok vegyék át a stafétabotot. Ez a „régi gárda” őrizte a befolyását – hogy őrizhesse a még a Kádár-kori kapcsolati hálón és beágyazottságon alapuló, azt használó gazdasági pozícióit. Szó sem volt itt arról, hogy egy nyugat-európai értelemben vett szociáldemokrata párt működött volna az MSZP képében – hiszen egy szocdem párt természetesnek veszi azt, hogy a gazdasági teljesítőképesség, innovativitás, szervezni tudás és hatékonyság hozza létre a menő vállalkozásokat, nem pedig a politikai kapcsolati háló. Ha manapság az ellenzék a közgépezést, a földmutyit, vagy az egyes cégekre szabott törvénykezést kritizálja, akkor jusson eszébe, hogy ehhez az alapokat ők rakták le, 1989 óta, de különösen 2002-től 2010 ig. A rendszerváltás óta létező magyar „kapitalizmus” kritikáját már évekkel ezelőtt megírtuk A versenyszféra „babiloni fogsága” című posztunkban – ami ebben szerepel, az nagyobbrészt a baloldal sara. Szó sem lehetne itt „munkaalapú társadalomról”, ha ezek az alapok nem léteznének, ha a rendszerváltás már eleve úgy történt volna meg, hogy az akkor megszabott jogi, gazdasági keretek ne az állami vagyon és a költségvetési források magánvagyonná transzformálásával létrejövő politikai eredetű kapitalizmusnak kedvezzenek, hanem az igazi, polgári, verseny- és teljesítményalapú kapitalizmusnak.

…Mondhatni ezért, hogy Orbán a magyar politika Mozartja: semmi újat nem talált ki, csak tökélyre fejlesztette az elődöktől tanult módszereket!

A lényeg: az egész magyar hatalmi és üzleti rendszerbe beépült az igazi tehetség és az innováció kirekesztése – mert ezek veszélyeztették volna a politikai-gazdasági establishment pozícióit. Így inkább olyan légkört alakítottak ki „a politika” körül, hogy tehetséges, normális és igényes embernek eszébe sem jutott abba bekapcsolódni – egészen 2010-ig, amikor az egész rendszer elkezdett immár magára az országra és az életszínvonalra veszélyesen működni…

Ami most a baloldali pártok működésében láthatunk, az ennek a tehetséget kirekesztő gyakorlatnak a végkövetkezménye: nem maradt senki, aki képes lenne a megújítás programját elkészíteni – de még ha lenne is ilyen ember ott, a még mindig a pozícióvédelemben gondolkodó korlátolt nomenklatúra-emberek akkor sem engednének neki, és akkor sem engednék el a még meglévő, vagy már csak remélt pozíciókat. Mára odáig süllyedt az MSZP, hogy néhány – egyáltalán nem is biztos! – önkormányzati képviselői posztért képes abszurd bohózattá zülleszteni a jelöltállítást és még a maradék szavahihetőségét is veszni hagyni. És mára odáig jutott a vele „szövetséges”, de valójában vele konkuráló két másik, szintén az MSZP-ből sarjadt balos párt, hogy egy ilyen helyzetben sem gondolja át alapjaiban az egész politikai stratégiáját, különösen pedig a kontraszelekcióra mindmáig igen nagymértékben alapozó belső struktúráit.

A „kádári szürkeség”, a középszer hatalma itt és ezzel bosszulja meg magát: ez a szürkeség a magyar „mainstream baloldal” igazi hagyománya és ideológiája - és semmi más!

3. „Die Trommel schlug zum Streite, Er ging an meiner Seite”²

Olyan stratégia, amely szakít a kontraszelektív MSZP-s hagyománnyal, a három balos párt közül egyedül az Együttben képzelhető el – legalább elméleti szinten. A másik kettő ehhez túlságosan tele van olyan emberekkel és olyan vezetőkkel és olyan öncélokkal, akik-amelyek cseppet sem meritokraták. Ráadásul a DK-nál azért is nehezen képzelhető el a teljesítményalapokra való helyeződés, mivel ez a párt tulajdonképpen nem más, mint Gyurcsány Ferenc magánshow-ja, amelybe vezetőkként statisztákként olyan MSZP-sek vannak szerződtetve, akik aztán tényleg sohasem teljesítettek semmi valóban mérhetőt – és ha nem melóznának a DK-ban, akkor igazán nem tudni, hol kaphatnának „munkát-kenyeret”?

Maradna az Együtt, amely személyek terén a legkevésbé van „MSZP-vel megfertőzve”. Így ők azok, akik politikailag és egzisztenciális téren egyaránt a legkevesebbet veszítenék, ha kinyitnák a párt kapuit és kegyetlenül teljesítménylapúakká alakítják a belső köreiket. És ők azok, akik ezzel mind politikai tőke, mind pedig közéleti sikerek terén a legtöbbet lennének képesek nyerni. Egyszer – Bajnai 2012-es színre léptekor – már majdnem összejött nekik elsődleges szavazóbázisul a fiatal technokrata értelmiség (amely a 40 alattiak egyik legfontosabb véleményvezér-közege is!)… Ezt akkor elbátortalankodták és beleolvadtak az e réteg szemében utálatos MSZP-masszába…

…Itt az ideje kimászni a szmötyiből!

Megírtuk az Időparadoxon című posztban, hogy mit és hogyan kell tenni ennek érdekében, és hogy mit és miért lehet ezzel nyerni. Ebbe most bele kell vágni – egyszerűen nincs mire tovább várni: az ellenzéki együttműködés nincs, az abban való hit és az ahhoz való ragaszkodás csak árt, mindenféle remélhető politikai, szervezetfejlesztési, egzisztenciális haszon nélkül!

A felvezetésben már idéztem a Requiem egy hadseregért c. könyvből, most egy újabb idézet onnan: „Ha az események a feladatot túlhaladták... akkor a parancsnok öntevékenyen, de a magasabb szempontok figyelembevételével, feladata szellemében, legjobb belátása szerint cselekedjék... Minél magasabb fokú valamely parancsnok, annál inkább egyedül biztos támpontja a feladata és saját akarata... Kétes esetekben a merészebb elhatározás a jobb... az eredeti elhatározáshoz való merev ragaszkodás hiba.” (A Magyar Honvédség Harcászati Szabályzata - Budapest, 1938. I. 15-16.)

Igen, „az események túlhaladták” mindazt, amit és ahogy eddig az Együtt tett a közpolitikában. Eljött az ideje annak, hogy egy „merészebb elhatározással” végre önálló, teljesítményalapú, magabiztos és tematizálni képes politikai erővé avanzsáljanak!

…Ha nem teszik, végük: az MSZP után Gyurcsány is lelépi őket!

¹ 2002-ben a Fidesz 2 306 763, az MSZP 2 361 997 szavazatot kapott. 2006-ban a Fidesz 2 272 979, az MSZP 2 336 705 szavazatot kapott. 2010-ben a Fidesz 2 743 626, az MSZP 1 088 374 szavazatot kapott. 2014-ben a Fidesz 2 142 142, az MSZP+DK+Együtt 1 289 311 szavazatot kapott. Látható, hogy a 2014-es Fidesz-eredménnyel 2002 óta még egyetlen más választáson sem lehetett volna nyerni. (Az 1990 és 1998 közötti választásokon elért szavazatszámok ebből a szempontból nem mérvadóak a választásokon mind a bal-, mind a jobboldalon induló több (nagy- és közép-)párt miatt megoszló azonos oldali szavazatok miatt, amihez 1998-ban még rendkívül alacsony részvételi arányszám is társult.)

² „A dob harcra hívott,/Ő mellettem ment” – az idézet Ludwig Uhland, a híres irodalomprofesszor és elkötelezett köztársaság-párti politikus Der gute Kamerad (A jó bajtárs) c. 1809-ben keletkezett verséből származik.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.08.03. 01:45 Szerző: Moin Moin

Időparadoxon

„This battle was over before it began.”

(„Ez a csata véget ért, mielőtt elkezdődött.”¹)

Benjamin Martin szavai A hazafi c. filmből – 2000

(Ez az írás tele lesz „külföldiül való” fejezetcímekkel – hogy ezzel is érzékeltessem: mennyire nem a magyar politikusi észjárás és pártlogika szerinti gondolatmenet áll benne!)

„Кто там шагает правой? Левой! Левой! Левой!”²

Nemrég írtam egy posztot (EGYÜTTes győzelem) a balközép pártok önkormányzati választási esélyeiről, Budapestre kihegyezve, majd – maradva az önkormányzati választási esélyeknél – foglalkoztam a miskolci Pásztor-kérdéssel is (A jó Pásztor?). Ami e posztok megjelenése óta a balközép oldalon történt, arra utal, hogy marad a régi vonal – és ezzel maradnak a beprogramozott vereségek is. Meg lehet majd nyerni talán néhány budapesti kerületet, ám ez nem a baloldal győzelme lesz, hanem az illető polgármestereké, akik már éveken-ciklusokon át bizonyítottak. Mondhatni: őket nem azért fogják megválasztani, mert a baloldal jelöltjei, hanem annak ellenére…

Tudom, hogy mekkora erőlködés, tusakodás és egyezkedés folyik most a három baloldali párt között és tudom, hogy sokan e pártok vezetői közül „éjt nappallá téve robotolnak” – a semmiért. Mert az bizony csak egy nagy semmi lesz, hogy akad majd pár baloldali képviselő és polgármester: hiszen a kormány azt, akkor és úgy fog tudni csinálni ezekkel az önkormányzatokkal, amit, amikor és ahogyan csak akar.

Ahogy a felvezető idézet mondja: ez a csata eldőlt, mielőtt elkezdődne. Ebből következően pedig nem lenne szabad rá erőket és erőforrásokat elpazarolni!

„…Bringet dia’ gånz g‘wiß koa‘ Ehr’ngråiz”³

…Tudom, sokan azt mondják erre a pártapparatcsikok közül, hogy „Nem szabad levonulni a pályáról a meccs vége előtt: nem szabad az egész terepet önként átengedni a Fidesznek!” – de hát mi is az, amit átengednének? Pártucat ember képviselői fizetése?

Ha részt vesznek a balközép pártok az őszi önkormányzati választásokon, annak egyetlen gyakorlati haszna lesz – de az sem nekik, hanem a Fidesznek: legitimálják a választást. Cserébe viszont alaposan erodálják az amúgy is molyrágta, százéves bundának kinéző renoméjukat: még egyszer végig lesznek verve, még egyszer (aztán pedig négy éven át) el lehet mondani jó goebbelsi módra, ezerszer, hogy „a bukott baloldal…”. Bizony: a baloldal „önfeláldozó rohama” az ellenségnek hoz dicsőséget – a saját szavazóbázis pedig ismét kap egy megalázó, hitet romboló pofont…

Értelmes katona – és valamirevaló hadvezér - ilyet nem tenne!

„Du feiga‘ Jäga’, ‘s isch oa‘ Schånde”⁴

Persze, ahhoz, hogy levonják e pártok ezt a tanulságot és azzal nyíltan kiálljanak a támogatóik elé, jóval több őszinteség és merészség kellene, mint amennyit náluk az elmúlt években tapasztalhattunk. Pedig mi más ébreszthet hitet a szavazókban, ha nem az őszinteség és a merészség?

A baloldali pártelitek esze azonban – úgy látszik – sajnos más rugóra jár: a „nyüzsgés” és a Fidesz által kegyelemből és a hatalomlegalizálás céljából meghagyott pár stallum és kevéske pénz fontosabbaknak tűnnek, mint az ésszerű stratégiai célok.

Micsoda szégyene ez a „létező baloldalnak”, hogy nem mer egy nagy levegőt venni és leszámolni a saját belső kényszerpályáival! Avagy: ugyan miféle „demokratikus” párok azok, amelyeknek stratégiai döntéseit nem a közérdek, hanem az apparatcsikok kisszerű érdekei irányítják – és amelyekben még a vezetők is a belső klikkérdekekhez igazodnak? Az ilyen pártokat joggal utálja a nép és mi sem természetesebb, hogy nem szavaz rájuk.

…Mert bizony: ha ezt az immár hosszú évek óta csak károkat okozó ostoba – bár „szokásos” - stratégiát folytatják e pártok, akkor valóban csak a legkritikátlanabb, a hülyeség mellett elvtelenül, tetetetlen dodóként is kitartó fanok fognak rájuk szavazni („Feeeri, Feeeri!”), de ez édeskedés lesz: nem lesz meg még a minimálisan elvárt, azaz legalább néhány „jó káder” eltartásához-egzisztenciájához szükséges önkormányzati pozíció sem. Annak ellenére lesz így, hogy kollaboráltak a Fidesz választási rendszerével, ezzel legitimálva azt ország-világ előtt.

Csak a szégyen lesz meg!

„Un chef est un marchand d'espérance”⁵

Mindaddig, amíg csak szavakban és sajtónyilatkozatokban nyilvánítjuk „illegitimnek”, „exlexnek” a Fidesz-alkotmányon alapuló rendszert és az ezt a rendszert újból és újból „választói legitimitással” ellátó, gyakorlatilag automataként üzemelő választási rendszert is, ám amikor arra kerül a sor, bizony, sorra elindulunk e választási rendszerben – úgy mond – „megméretni magunkat”, addig mi is csak a Fidesz-mátrixba vagyunk bezárva. Addig szájdemokraták vagyunk – tele gatyával.

Ez nem hitelesít! Ez nem kelt bizalmat a potenciális választók körében!

Hogyan is adhatna valaki reményt az eccerű pógároknak arra, hogy lehet ez másképpen is, mégpedig hamarosan – ha közben az eccerű pógár azt látja, hogy az illető éppen azt teszi, amit az általa leváltandónak hirdetett rendszer elvár tőle. Aki nem mer, nem képes átlépni a demokrácia kijátszói által direkt az útjába helyezett akadályokon, az magát zárja be a nemdemokrácia uralta területre!

Sokan mondják, nem is csak buta emberek -, hogy „egy demokrata nem léphet túl a tételes jog határain, mert ezzel magát a jogbiztonságot, a jogrendszert és a jogállamiságot tenné tönkre”. De ez nem igaz: egy igazi demokrata éppen attól is demokrata, hogy „ha… a visszaélések és bitorlások hosszú sora… azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani”, akkor bizony tudja, hogy „kötelessége, hogy az ilyen kormányzat igáját levesse”⁶.

…Mármost: a budapesti önkormányzati választáson való nem indulás az iga levetésének első lépése – és mint ilyen, nem „a vége” valaminek, hanem éppenséggel egy új kezdet. Nem „a baloldal végét” fogja jelenteni, hanem azt, hogy a baloldal immár képessé vált önálló politikára: önálló tematizálásra. Az első lépés a Fidesz-féle, örökösen „a magyar nép által adott felhatalmazásra” apelláló kamudemokráciában való részvétel megtagadása – a következő lépés pedig az, hogy létrehozzuk a magunk valódi demokratikus kapcsolatát a néppel: forduljunk a néphez olyan alapvető kérdésekben, amelyekre válaszolva maga a nép alakíthatja ki a saját szabadságát és az e szabadság biztosítékául szolgáló kereteket. Így a budapesti választási bojkott nem egy negáció, hanem egy új paradigma.

Ha hiszünk a pluralizmusban, akkor bizony képesnek kell lennünk elképzelni egy, a Fidesz-diktálta politikai paradigmán kívüli, attól teljesen független rendszert is. Elképzelni is, felépíteni is!

¹ A film magyar nyelvű változatában ez a szöveg így szerepel: „Eldőlt, mielőtt elkezdődött volna.”

² „Ki lépked ott jobbra? Balra! Balra! Balra!” – Vlagyimir Majakovszkij: Левый марш (Baloldali induló), 1918

³ „…Egészen biztosan nem hoz neked érdemkeresztet” – idézet a Jennerwein, a vadorzó c. bajor népballadából, 1860 körül.

⁴ „Te gyáva vadász, ez szégyen” – szintén a Jennerwein-Liedből

⁵ „A vezető egy reménységkereskedő” - Napóleon mondása

⁶ A mondatban szereplő két idézet a Függetlenségi Nyilatkozatból való - 1776

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

22 komment

Címkék: mszp fidesz együtt választási kampány ellenzék szavazóbázis önkormányzati választás dk alaptörvény baloldali összefogás

2014.08.02. 21:55 Szerző: Moin Moin

Miért zsákutca a „munkaalapú társadalom”?

„Nézed, hogy mi folyik itt,

Ami befolyik, az rögtön kifolyik,

A világos sörtől savanyú a szád,

Nem ígéri senki, jobb élet vár rád.”

Nagy Feró-Beatrice: Nyolc óra munka… - 1990

Mindenek előtt definiáljuk, mit is ért valójában Orbán „munkaalapú társadalmon” – mert ezt kristálytisztán - és legfőképpen őszintén – még sosem fejtette ki! Tett ugyan utalásokat arra, hogy az a munkaalapú, amikor nem „spekuláción” alapul a gazdaság, meg hasonlók, de a „nem spekuláción alapuló” (azon kívül, hogy bullshit) csupán egy negatív állítás: csak egyetlen utat zár ki, de nem határozza meg pontosan az „Egy Igaz Követendőt”…

…De mielőtt megadnánk a „munkaalapú „orbáni társadalomideál valódi tartalmát, jó, ha tudjuk, hogy minden emberi közösség alapja a „közösen” (közös elképzelések mentén) végzett munka. Az emberiség történelmében ez mindmáig nem változott – ami változott, az a munka jellege, valamint, hogy az emberi technológia fejlődése révén egyre bonyolultabb emberi szükségletek váltak egyre többek számára kielégíthetővé-kielégítendővé. (Hogy miért vágyunk egyre újabb és több dologra, arról írtunk már az Eukleidész intése az újbalosokhoz, illetve Az újbalosok esete Newtonnal c. posztjainkban.) Ez pedig egyre újabb munkafajtákat és ebből következően egyre komplexebb tevékenység- és gazdasági szerveződéseket eredményezett. Vagyis: mióta lemásztunk a fáról, munkaalapú társadalmakban élünk. Ami változott az egyes társadalmi-gazdasági formációk esetében, az a munkák (azaz: a közösség, a közösségi célok érdekében álló, hasznosnak elfogadott munkának tartott tevékenységek) jellege volt, továbbá az, hogy a munka végzője miképpen részesedett annak hasznából. Az tehát, hogy „munka”, hogy ez a kifejezés mi mindent takar – és: mit nem – társadalom- és kultúrafüggő volt minden időben. Spártában pl. nem volt „munka” a festészet – az újkori Rómában viszont vagyonokat kereshetett valaki festőként. A munka, mint fogalom „aktuális tartalmát” leginkább az adott társadalom által használt-ismert technológia adja meg – mivel ez a technológia határozta és határozza meg magát a kultúrát is a legalapvetőbben.

Ahhoz, hogy az orbánista „munkakalapú társadalom” valódi tartalmát megérthessük, előbb azt vizsgáljuk meg, mi is számít szerintük (hasznos, társadalmilag és ideológiailag is támogatandó és „erkölcsös”) munkának? Ha belegondolunk abba, hogy Orbánék miféle technológiákban mozognak-gondolkodnak otthonosan és miféle kultúrát érzenek-vallanak a magukénak, akkor ebből azonnal érthetővé válik, mi is jelenti nekik „A munkát”: azok a tevékenységek, amelyeket a XX. század elején-közepén annak tartott egy alsó-középosztálybeli keresztény magyar ember. Bár a „munkaalapú társadalmat” emlegetve sem Orbán, sem ideológus csapata nem adja meg precízen, mit is értenek ők „munka” alatt, azonban az orbáni eszmék és szövegek kontextusos elemzésével egyértelműen egy efféle „munkafogalom-tartalom” adódik!

Továbblépve most már a „munkaalapú társadalom” második eleme, azaz a társadalom milyensége felé, azaz a számukra „ideális” társadalom-változat felé, ismét az orbánizmus politikai ideáljait kell elemeznünk. Alapvetően két információt kell összeillesztenünk:

a vonzódást az „archaikus”, II. világháború előtti világhoz (erre utaltam az előző bekezdésben),
a keleti tömegtársadalmak 1980 és 2010 közötti fejlődési pályájának példaként való örökös felemlegetését.

A két „halmaz” közös metszete adja meg a definíciót. Amiről Orbánék „munkaalapú társadalma” kapcsán valójában szó van, az nem más, mint a szegény tömegtársadalmak egyik fő jellegzetessége: keveseknek dolgozik igen sok ember, igen sokat és igen kevés bérért, azaz kevesen nagyon sokkal részesednek a megtermelt javakból, nagyon sokan pedig igen kevéssel. Továbbá: az így berendezett társadalmakban a társadalmi össztermék igen nagy korrelációt mutat a társadalom lélekszámával – amiből következőleg a kis létszámú társadalmak összterméke alacsony. Enne oka az, hogy e társadalmakban a termelés zömét az alacsony hozzáadott értékű tevékenységek adják – ennek oka, de következménye is, hogy kevés a magasan képzett, önálló munkavégzésre képes és kész (polgárosult) ember, a társadalom „urai” pedig nem is ambicionálják, hogy több legyen, hiszen az az ő pozícióikat veszélyeztetné.

Az így elképzelt „munkaalapú társadalom” igencsak megfelel az Orbán-féle uralmi elit érdekeinek – hiszen ők, kevesen, akkor is sokkal részesednek a megtermelt javakból, ráadásul a társadalom zöme olyan sokat kénytelen így dolgozni olyan kevésért, hogy sem ereje, sem ideje, sem pénze nem marad „szervezkedni”, felemelkedni. Így „az idők végezetéig” fenntarthatónak látszik ez a fajta, merőben önző és igazságtalan, a társadalom zömének totálisan perspektívátlan formáció – ám adódik a kérdés: ugyan miért tartana fenn a társadalom egy olyan berendezkedést, amely a szegénységet, az esélytelenséget, a reménytelenséget és az ország leszakadását „garantálja”? Érdeke-e egy egész népnek a saját csórósága árán fenntartani egy kis létszámú, önző hatalmi csoportot? Érdemes-e csak azért belenyugodni ebbe a rendszerbe, mert ez „nem igényel aktivitást” a társadalom tagjaitól?

…Érdemes-e szegény alattvalóknak maradi?

Bizony: az orbánista „munkaalapúság” pontos definíciója ez: „Dolgozz nekem ócsóért - és fog be a pofád!” Ez a mészároslőrincek társadalmi-szellemi közege – semmi köze a XXI. század technológiai, innovációs, társadalmi és kulturális viszonyaihoz, emiatt csak „zárt rendszerben”, azaz autokráciában lehet életképes. Nem bírja a nyílt teljesítményversenyt a világgal.

Ezzel a modellel – embertelenségén túl – az a baj, hogy azok, akik ezt ajánlgatják (mint látjuk: pusztán önös érdekeik miatt) vagy nem is tudják, vagy ha tudják, igyekeznek eltitkolni az általuk uralt társadalom elől, hogy manapság (és még inkább a jövőben) mi adja egy gazdaság erejét. Nem a „sok” munka, hanem a minőségi – és nem a „sok munkáskéz”, hanem a sok magasan képzett és önállóan gondolkodni képes emberfő. Ráadásul azt sem érik meg „munkaalapúság-prófétáink”, hogy manapság egy fejlett gazdaságban a „valamit fizikailag előállító” munka csupán az összes munka harmadát teszi ki. A többiek nem „vasakat kalapálnak”, vagy a földeken görnyednek (ez utóbbiak 2-5%-ot tesznek ki), hanem mások kényelméről, szórakozásáról, képzéséről, ügyeinek sima futásáról gondoskodnak. Ha ezeket az Orbánék által munkának kevésbé tartott tevékenységeket kivonnánk egy fejlett és sikeres ország (pl. az Orbán által emlegetett Szingapúr) gazdaságából, akkor az szó szerint másodpercek alatt összeomlana és a káoszba süllyedne!

…Hogy honnan veszem azt az állításomat, miszerint a nem fizikailag valamit előállító munkákat Orbánék lenézik és nem tartják „igazi munkának”? Nos: ha nem így lenne, akkor nem csupán a „klasszikus” nehéziparhoz kapcsolódó felsőoktatást támogatnák, hanem a szolgáltató és pénzügyis szféra, no meg a holisztikusan vett „egészségügy” szektorait is! Ha az ő ideáljuk nem egy, a XX. század első felére jellemző gazdasági és társadalmi struktúra¹ lenne, akkor a XXI. század technológiáit és igényeit szolgáló oktatási rendszere lenne az országnak, nem pedig egy „kihoffmannizált”.

Van még egy „szent tehene” az orbánizmusnak a munka kapcsán: ez a „teljes”, vagy legalább is magas foglalkoztatottság. Hozzák is a példákat a fejlett európai államokból a (jóval) „több mint kétharmados” foglalkoztatottsági arányokra. Ám arról elfelejtenek beszélni, hogy e társadalmakban azért van sok és minőségi munkaalkalom, mert versenyképesek: innovatívak, hatékonyan szervezők, tudásalapúak és mindenek előtt meritokraták. Szóval: mindenben éppen ellentétei az „orbániádának”…

Vajon miért „izzadta ki” Orbán a „munkaalapú társadalom” ötletét, mint a Nagy Megoldást a magyar társadalom és gazdaság problémáira? A válasz egyszerű. Egyrészt mert – néhány, összeolvasott szólamon túl, a gyakorlatban - fogalma sincs arról, hogyan tehetné valóban versenyképessé a magyar gazdaságot. Másrészt mert ez nem is érdekli sem őt, sem a Fidesz-vezérkart és „holdudvart”: nekik elég a hatalom és az azzal megkaparintható vagyon… E másodikként említett komponens tehát a puszta cinizmus: a munkaalapúság-szlogen célja – amint fentebb írtam - a hatalmon maradás, melynek eszköze a társadalom és vele a gazdaság fejletlen állapotban való tartása… Annál érdekesebb és tanulságosabb az elsőként említett komponens, a tudáshiány: ez ugyanis azt jelenti, hogy egy olyan miniszterelnök és egy olyan uralmi elit áll az ország élén, amely nem ismeri a XXI. századot, az azt meghatározó technológiát, nem ért a hatékony gazdaság- és vállalatszervezéshez – vagy: ha (elméletben, csupán a jelszavak, a „fejezetcímek” szintjén) tudja is, mi a valódi hatékonyság és versenyképesség alapja (mint ahogy erre volt utalás az ominózus tusnádfürdői Orbán-beszédben is²), azt az érdekeivel éppen ellentétesnek találja. A helyzet az, hogy ha megfogadnák Orbánék a versenyképessé válásra vonatkozó tanácsokat, azzal engednék kinevelődni a saját magukat – a gazdasági érdekköreiket – leiskolázó versenyszférát, ráadásul egy úgy berendezett társadalomban és gazdaságban, amely kedvez a versenyképességnek, nemigen lenne terepe a pártholdudvar-kistafírozásnak sem…

…És ezzel egy fontos momentumhoz érkeztünk: Orbánék társasságában nincs egyetlen olyan vállalkozó sem, aki a(z akár nemzetközi) versenyképessége, az innovativitása, a hatékony vállalatszervezése révén nőtt volna naggyá: az úgynevezett „nemzeti nagytőkések” egytől egyig egy kifejezetten kontraszelektív, a politikával teljes szimbiózisban létező rendszerben lettek vagyonosak³ (és e rendszeren belül „sikeres vállalkozók”). Orbán körében nem találunk startup-karriereket! Ez a privilégium-bárók közege – ezért kell nekik az a társadalom, amelyet (a fentebb definiált értelemben és tartalommal) „munkaalapúnak” neveztek el.

A „munkaalapú társadalom” szlogenje mögött a versenyképtelen magyar politikai és gazdasági uralmi elit és annak önérdeke lapul. Ez az elit, kihasználva a magyar nép egy jelentős részére jellemző, a versenyalapúságtól való félelmet⁴, hamis biztonságot ígérve nekik, valójában éppenséggel kiirtja a magyar társadalomból a versenyképesség feltételeit és lehetőségét. Ez az egész „munkaalapú társadalom”-ötlet nem más és nem is több, mint a hatalomvágyában már minden gátlását levetkőzött fideszes politikai elit paktumajánlata a saját teljesítmény- és versenyképtelenségét felismerő, de sem fejlődni, sem innoválni nem képes és nem is akaró magyar vállalkozói körök részére: „Amíg mi vagyunk-leszünk hatalmon, addig nektek nem kell versenyeznetek a jólétért!”

…Az egészből csodálatos koncepcióból „csak” a magyar társadalom érdekei maradtak ki – és „csupán” azon vállalkozóink tudása-munkája megy veszendőbe emiatt, akik (a bolondok!) a nyugati értelemben vett hatékonyság- és versenyképesség-modellt követnék… Így az orbáni értelemben és célzattal „munkaalapúvá” tett társadalom végzetes következményekkel járna a magyarság XXI. századi esélyeire – már ha lenne ideje erre Orbánnak és valóban végigvihetné az elképzelését!

¹ Itt meg kell jegyezzem, hogy a példaképül hivatkozott Kína, India és Törökország utóbbi évtizedeiben valójában az éppen a XX. századi iparágaknak az olcsó emberi erőre alapozó felfejlesztésével produkálták a nagy gazdasági növekedést. A XXI. századi technológiák részesedése ebből csupán töredéknyi. Ennek az is bizonyítéka, hogy a nehéziparra jellemző óriási környezetkárosítás kísérte e gazdasági növekedést. Nem állunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy ezek az országok most élik azon fejlődési fázisukat, amelyet pl. Anglia letudott már a XIX. században: nehézipar + textilipar, olcsó, magas fokon kizsákmányolt emberi munkaerő és nagy természeti erőforrás-lehasználás.

² Idézet a beszédből: „Nagyjából meg tudjuk mondani, hogy egy nemzet vagy egy gazdasági érdekcsoport, akár egy több nemzetet magába foglaló közösség, mint az Európai Unió, mitől versenyképes a nemzetközi gazdaságban, vagy mitől veszíti el a versenyképességét.”

³ A jelenséggel – és általában a „magyar kapitalizmussal” – A versenyszféra „babiloni fogsága” c. posztunk foglalkozott.

⁴ Erről írtunk nemrég a Versenyképesség és gondolkodásmód c. posztban.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.07.31. 15:48 Szerző: Moin Moin

Óhatatlan veszteség

„So leben wir, so leben wir,

So leben wir alle Tage…”

(„Így élünk mi, így élünk mi,

Így élünk mindennap…”)

Dessauer Marsch – 1705

„Nem sikerült a magyar nagy ugrás.”¹

A rendszerváltáskor, 1989-ben egy akkor ötvenes kollégám azon sopánkodott, hogy hiába lesz most már Magyarországon demokrácia, meg kapitalizmus, meg minden jó és szép, ami az akkori nyugaton megvolt az embereknek és adott volt össztársadalmi szinten, ettől az ő „elcseszett” előző évtizedeit nem kaphatja vissza…

…És most, 25 évvel később, a rendszerváltáskor huszonéves, mára ötvenessé öregedett generáció kezdi ugyanezt mondogatni: elcseszték az életét! Nem sikerült a magyar kapitalizálódás és nem sikerült a demokratizálódás sem. Ha van „eposzi bűne” a rendszerváltó és azóta kormányzó ilyen-olyan eredetű politikai eliteknek, akkor az nem más, mint, hogy elmulasztották a néppel megismertetni a valódi demokratizmus és az igazi kapitalizmus mibenlétét. Azért nem működött a demokrácia – elvileg, azaz jogi és intézményi szinten meglévő – rendszere és azért nem hozhatott létre hatékony gazdaságot a kapitalizmus a magyar közegben, mert az embereknek nem voltak „ösztönszinten jártasak” ezekben: nem ismertette meg velük a történelem és nem ismertette meg velük a rendszert váltó politikai és szellemi-gazdasági elit sem. Persze, ez utóbbi nem csoda: ők sem értették és nem ismerték, nem élt bennük természetes mentalitásként sem az egyik, sem a másik.

Ha valamihez nem értünk, akkor az nem is válhat a hasznunkra. Nem volt elég a tőkebeli és tudásbeli hátrány, ott volt még a mentalitásbeli is: ezért lett a rendszerváltás kudarc – és azért tért vissza Magyarország a szocialista pártállami rendszerhez kísértetiesen hasonló keretek közé, mert ez él az ösztöneiben, más pedig idegen maradt számára.

A demokrácia és a kapitalizmus azt jelentette a rendszerváltáskor az embereknek, hogy „jólét”. Még egyszerűbben/primitívebben: „Mariahilfer Straße”². De hogy mi mindent nem jelentett, hogy mi mindenről nem tudtak, ami kell a jól működő demokráciához és kapitalizmushoz, azt el sem kezdem itt felsorolni³.

„A frank újításokat utálni kell”⁴

Mára a szavazókorú magyar népesség többsége a fentiek miatt csalódott a demokrácia+kapitalizmus kombóban: nem hisz benne, nem bízik benne, mint a jövőjét jobbá tenni képes módszerben - mert nem találta-találja a helyét abban. Sokan azt hiszik – vagy: elhiszik, pl. Orbánnak, vagy a Jobbiknak -, hogy ez az egész csak arra való, hogy vele kisemmizzék, megalázzák és szegénységbe-kilátástalanságba taszítsák a „nyugatiak”, az EU a magyarokat, vagy egész Kelet-Európát, vagy akár az egész nem nyugati világot. Ebből következően pedig „szabadsághősnek” tekintenek mindenkit és minden országot, amelyről úgy tudják, hogy egy nem demokrata és nem kapitalista paradigmát követnek és így sikerese(bbe)k: nagyobb gazdasági növekedési ütemet érnek el, vagy éppen olyan lépéseket tesznek a nemzetközi kapcsolatok terén, amelyekre a „nyugat” nem képes kapásból reagálni.

…Ez nem más, mint a sikertelen és emiatt frusztrált ember szimpla irigysége: ez nem társadalmi, gazdasági, vagy filozófiai paradigma. Mindez kombinálódott a tapasztalatlansággal mindabban, ami „polgári”. Mert vajon a lakosság hány százalékának vannak saját tapasztalatai arról, hogy miképpen is épül fel a liberális demokráciák világa, miképpen képezi le ez a társadalmi rendszer azt a közmentalitást – és hogy ez a közmentalitás ugyanaz, ami a vállalkozások jólszerveztettségéhez, hatékonyságához-versenyképességéhez is kell? A magyarok hány százaléka tapasztalta meg élete során az alapos, felkészült tervezés-szervezés és munkavégzés hatalmas személyes és közösségi előnyét egy olyan társadalmi-gazdasági közegben, min amilyenek Északnyugat-Európa országaiban léteznek? Bizony: ott az IKEA szocializál – itt a Közgép…

Na, ezért „utáljuk” az olyan „frank újításokat”, mint a demokrácia és a kapitalizmus: mert nincs személyes tapasztalat, amely egyértelművé teszi ezek előnyét más „megoldásokkal” kapcsolatban. Nem a liberális demokrácia és a kapitalizmus a rossz, hanem a mi rossz tapasztalataink születtek egy sem nem demokrata, sem nem kapitalista közegben. Nem a liberális demokrácia és a kapitalizmus módszerei alkalmatlanok: mi, magyarok vagyunk „fejben-lélekben” sikerre alkalmatlanná nevelve.

A poszt elején említettem már a rendszerváltás óta egymást váltogató politikai és szellemi elitek „eposzi bűnét”: hogy nem voltak tisztában a magyarság e téren való járatlanságával, nem ismerték fel a hibás stratégiai mintáinkat és nem is tettek ezek ellen. Nem dolgoztak ki módszereket a stratégiaváltásra: csak éltek úgy a hatalomban, mintha minden rendben lenne itt demokrata és kapitalista-polgári mentalitás és munkakultúra terén – vagy pedig, ami még rosszabb és aljasabb tett, kihasználták e járatlanságot és illúziókkal-populizmussal, érzelmi felspannolással és ígérgetéssel szereztek maguknak (abszolút) hatalmat és (meg nem szolgált) jólétet. Ez az „eposzi bűn” ma is javában „folytatólagosan el van követve”: gyakorlatilag ma is úgy kerülgetik ezt a témát a politikai pártok és politikusok, mint az elmúlt negyedszázadban bármikor – félve attól, hogy ha néven nevezik a magyarság hiányosságait és tanulnivalóit, akkor ezzel csak a népszerűségüket teszik tönkre.

…Ebből pedig baj lesz, nagy baj! Itt az ideje, hogy a hitegetés és az alaptalan reménykedés politikáját felváltsa a magyar társadalom a hiányosságok számbavételének és a tanulásnak a politikájával.

„És aztán? Mi lesz Hitler után?”⁵

Egyre-másra szaporodnak az ilyen-olyan „ellenállási mozgalmak”, amelyek „népi”, „civil” összefogást, akciókat, tiltakozást hirdetnek – általában a Facebookon – és amelyeknek sikerül is párszáz fős, elkeseredett emberekből álló társaságot összeszedni a „harcos és szókimondó” (értsd: elégedetlenségre-indulatokra apelláló, primitív, végiggondolatlan) kiáltványaikkal. (E szerveződések hívei között – ha átnézzük a tagságot a Facebookon – feltűnően sokan vannak soraikban a „devizahitel-károsultak”. Már ez a tény önmagában is erősen megkérdőjelezi e mozgalmak valódi demokrataságát, hiszen a demokrata: a felelősen előre gondolkodó ember, aki a saját tudására és képességeire alapozza az életét és képes a rossz döntéseiért is személyes felelősséget vállalni. Aki viszont csak azt képes ordítozni, hogy „Mencsen meg a Zállam!”, az nem demokrata, csak alattvaló…)

Ezek a mozgalmak valamiféle homályos „igazságtételt” követelnek – és persze azt is ígérik, hogy „Leváltjuk Orbánt!”. Ám arról már semmit sem tudnak mondani, hogy „…és mi lesz azután?” Mert O. K., valahogy elviszi az ördög Orbánt – de UTÁNA ki fog kormányozni és miféle kompetens tudás birtokában, milyen program alapján és miféle stábbal?

…Ha ezekre a kérdésekre nem képesek e mozgalmacskák objektív mércével értékelve is elfogadható válaszokat adni, akkor a mai Fidesz-paradigma helyébe nem lesznek képesek rendszerszinten egy jó, kompetens paradigmát sem állítani. Ha nincs válasz a „Hogyan tovább?”-ra, akkor a leváltást nem a társadalom emelkedése fogja követni, hanem a káoszba süllyedése.

Annak semmi értelme, hogy az inkompetens gazemberséget egy inkompetens dühpolitikára cseréljük fel: ugyanúgy tragikusak!

„…Mert adódhatnak bajok, most, hogy én távol vagyok.”⁶

Magyarország lassan két egész évszázada egy olyan közpolitikai küzdelem terepe, amelyet az indulati politikát csináló-követő többség vív a tudás és teljesítmény paradigmáját követő kisebbséggel. E két évszázad alatt, amely időben és szellemiségben Széchenyitől Orbánig tart, a tudás és teljesítmény paradigmája még sohasem volt képes átvenni az ország vezetését. Alapvetően azért, mert egy nem polgári szocializáltságú és legalább 500 éve önmagát „sikertelenként” definiáló nép folyamatosan olyan tudati állapotban van, amelyben a racionális magyarázatok befogadhatatlanok. Ez a tudati állapot nagyon hasonlít ahhoz, amikor valakinek már hosszú ideje krónikus fájdalmai vannak: csak erre – és az ettől való megszabadulásra - tud gondolni, a világ pedig beszűkül számára.

Ez a poszt nem arról szól, hogy miképpen „váltsuk meg” a mai negyvenes-ötvenes korosztályt. Azért nem szól erről, mert erről a korosztályról le kell mondanunk: annyiféle dologra kiterjedő és olyan mélységű változást kellene elérni e generációnál, amelyre nincs reális lehetőség. Ehhez ugyanis meg kellene változnia az egész életstratégiának:

Önállóság-alapúvá kellene alakulnia – éspedig tömegesen.
Természetessé kellene válnia annak, hogy minden dolgunkat előzetes és alaposan átgondolt terv alapján, a kellő információk birtokában végezzük, nem pedig vágyak, remények, pillanatnyi ötletek alapján.
Meg kellene változnia az egész társadalmi gondolkodásmódnak: annak, hogy mit tartunk jónak és helyesnek és megengedhetőnek és meg kellene változni abban is, hogy inkább az ésszerű, közösen vállalt szabályok mentén képzeljük el a boldogulást, ne pedig a kiskapuk és kapcsolatok keresgélésével.
Meg kellene érteni azt, hogy aki áthágja a szabályokat, az nem „ügyes”, az nem „követendő példakép”, hanem bűnös, mert árt a közösség többi tagjának.
Ehhez pedig szakítani kellene azzal az elképzeléssel, hogy boldogulni csak mások kárára lehet. Ez ugyan a magyar közeg évszázados tapasztalata, ám ez a tapasztalat nem érvényes a fejlett, tudásalapú világban: ott a sikert az együttműködés és az információcsere hozza meg. Azok a játszmák, amelyektől sok magyar a saját felemelkedését reméli, egyszerűen értelmetlenek és nevetségesek lennének egy nyugati polgár, vagy vállalkozó szemében.

…Nem sorolom tovább: ennyiből is világosan tudható, hogy 3-4-5 millió ember nem fog mindezekben alapvetően más stratégiát elsajátítani és követni, ha megfeszülünk sem. Azért nem, mert a társadalmi stratégiák – mint azt itt, e blogon már ezerszer, unalomig leírtuk – afféle „feltételes reflexek”: spontán tanulással sajátítjuk el azokat, meglehetősen fiatalon, legtöbbnyire kritika nélkül követve a környezet példáját, aztán pedig „úgy maradunk” rögzülnek a reflexek… Így, legnagyobb sajnálatomra, le kell írjam, hogy az elmúlt negyedszázad politikusi inkompetenciája és a magyar szellemi elit lényeget nem látása ismét kitermelt egy generációnyi „óhatatlan veszteséget”: nincs az az isteni-politikusi csoda, amely néhány éven belül alapvető jóléti változást lenne képes produkálni Magyarországon, mert ennek egyszerűen nincsenek meg a tudati alapjai.

„Nem nékünk Uram, nem nékünk”⁷

Amit tehetünk az a fiatalok másként való kondicionálása: ez sem épp könnyű, hiszen a szocializálódás nagyrészt az adott közegben folyik – de az oktatás mégis sokat tehet itt. És talán még többet tehetnek a szülők, ha megértik, átérzik, hogy ha nem nevelik másra a gyerekeiket, mint amire őket nevelték, akkor a gyerekek generációja is éppen olyan hendikepes lesz, mint a szülőké – azelőtt meg a nagyszülőké volt. A politikának erről kell szólnia: a jövő generáció, a gyerekek esélyéről.

Amikor a finnek elkezdték a második világháború után a ma ismert Finnország felépítését, nem az ígérték az akkor élő felnőtt generációnak, hogy nekik lesz ez jó. Azt mondták – és azt beszélték meg egymás közt – hogy ezt a gyerekeinkért csináljuk… Állítólag a magyar ember mindent megtesz a gyerekéért – hát, akkor lássuk!

…Azokat a politikusokat pedig nem szabad követnünk, akik azt ígérik, hogy ha ők kormányoznak, akkor „2-3 éven belül elindulunk felfelé” – mert ez biztosan nem lehetséges abban az értelemben, hogy pár év múlva sokkal jobban fognak élni az átlagmagyarok. …Tudom-tudom: itt a legtöbben „azonnali megváltásra” vágynak – de talán van már annyi negatív társadalmi tapasztalatuk ezekkel a megváltást ígérőkkel, hogy most már ne higgyenek nekik olyan könnyen, és hogy legalább mérlegeljék a másik ajánlatot is: a jövő, azaz a jövő generáció felépítésére vonatkozót.

¹ Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott - 1976

² …És mint láttuk, mind a mai napig vannak a politikai elitben olyanok, akik (szó szerint) ezt az utat járják: http://kepviselofunky.blog.hu/tags/mariahilferstrasse

³ Megtettük e blogon már számos alkalommal, ld. pl.: http://progressziv.blog.hu/2014/07/22/versenykepesseg_es_gondolkodasmod

http://progressziv.blog.hu/2014/03/29/beszed_az_orszagrol

⁴ Szabó Magda: Az a szép, fényes nap - 1976

⁵ Stauffenberg ezredes szavai A Valkűr-hadművelet c. filmből – 2008

⁶ Cseh Tamás: Valóság nagybátyám – 1981

⁷ Részlet a zsoltárok könyvéből, 115.1., ford. Károli Gáspár - 1586

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.07.22. 14:56 Szerző: Bársony és Selyem

Versenyképesség és gondolkodásmód

„Hiába menekülsz, hiába futsz. A sorsod elől, futni úgyse tudsz.”

Malcsiner Béla – 1942

Nemrégiben értesültem arról, hogy egy ez év ősz elején megrendezendő exkluzív gazdasági felsővezetői konferencia¹ témája a magyar gazdaság versenyképessége lesz. Ez elindított bennem egy gondolatmenetet: lehet-e versenyképes gazdaságot csinálni egy olyan társadalomban, amely alapvetően versenyellenes?

Ha a politikusainkat hallgatjuk, akkor (ha a kérdés szóba kerül) tele van a szájuk a „versenyképesség” szóval – de a fejükben valami egészen más él: ami ott lakozik, az éppen ellentétes a versennyel. Nem más, mint a monopólium vágya és ideája. Valójában, ha a saját életükben-praxisukban találkoztak a versennyel, akkor abban a személyes pozíciójukra és azon keresztül az egzisztenciájukra is veszélyt jelentő tényezőt láttak, amelyet „ki kell iktatni, bármilyen eszközzel!”… Valójában magára a politikai hatalomra is azért van szükségük, hogy annak birtokában, azt kihasználva és azzal akár vissza is élve soha senkivel és semmiben ne legyenek versenyre kényszerítve.

…És ezt látja a társadalom és a gazdaság összes szereplője! Tudják és tapasztalják, a saját életükben is, hogy itt a versenyképességről szóló szavak csak lózungok, látják és átélik, hogy itt nem a teljesítmény, hanem a hatalom dönt… Ekként nyilvánvaló, hogy a „magyar kapitalizmus”, úgy, ahogy most van és az elmúlt bő két évtizedben volt és működött, tulajdonképpen egy nagy hazugság – semmi köze a nyugat-európai kapitalizmushoz. A tőke: állami forrásból ered, privatizáció, vagy állami megrendelések formájában, és állami-hatalmi befolyás és mesterkedés révén lesz belőle magánvagyon. Magánvagyonként pedig ismét csak nem a versenyképessé válást szolgálja, hanem az újabb hatalomszerzést…

A versenyképesség és a teljesítményalapúság között igen szoros összefüggés van: az utóbbi az előbbi egyik alapja. Mármost: ha egy versenyellenes, a teljesítményversenytől félő és arról évtizedeken át szisztematikusan le is szoktatott társadalomban a politikai döntéseket is egy versenyellenes és kontraszelektált uralmi elit hozza, akkor ugyan miféle mechanizmusokon át lehetséges mégis versenyképesség? Hiszen minden tényező ellene hat!

A mai magyar társadalomban és gazdaságban legfeljebb szigetszerűen, idegen, vagy személyes elemként van jelen a teljesítményalapú gondolkodásmód. És mivel az országban a közhatalmat, valamint a jelentősebb gazdasági erőforrásokat birtokló körök általában nem a nemzetközi mértékkel is elismerésre méltó versenyképességükkel tettek szert a jelenlegi pozícióikra, így, ha elfogadnák és „engedélyeznék”, támogatnák a versenyt, abban valószínűleg ők a vesztes oldalra kerülnének, kockáztatva a státuszukat.

Ahhoz, hogy egy gazdaságot általában a versenyképes jellemezhessen, az kell, hogy ott a verseny- és teljesítményelvűség rendszert alkosson, hogy ez legyen a közmegegyezés alapja, és hogy az ettől eltérő érvényesülési utak kivételek legyenek. Ha ez nincs így, akkor mielőtt magával a (gazdasági-vállalati) versenyképességgel foglalkoznánk, meg kell teremtenünk ennek társadalmai alapjait – és csak ezt követően „fordulatunk rá” igazán a makro- és vállalatgazdaságbeli elemekre. Kérdés, vajon miképpen lehetséges ez egy a magyarhoz hasonló „ellenséges környezetben”?

…Nem tudhatom, hogy a poszt elején említett konferencián miféle előadások és felvetések lesznek majd a versenyképessé tételt illetően, de gyanítom, hogy jobbára ennek csupán a (hogy úgy fogalmazzak) „mikromenedzsment-szintjéről” lesz szó. Nem tudom, hogy manapság, a mai politikai-hatalmi közegben egy ilyen konferencia szervezői és előadói (akik többnyire nyilván majd a versenyszférából jönnek) mennyire engedhetnék meg maguknak azt, hogy „szélesebb perspektívában” tárgyalják e témát? Hiszen, ha valaki rosszat szól, rosszul helyezkedik – és ráadásul valami komoly hasznot hozó üzlettel foglalatoskodik, éspedig hatalomfüggetlen gazdasági entitásként – akkor könnyen a célkeresztben találhatja magát!

Nem mellesleg, mára ezek a hatalomfüggetlen gazdasági entitások is megritkultak. Jóformán minden jelentősebb magyar, vagy Magyarországon működő cég függ az államtól, amely vagy megrendelőként, vagy a látszólag jogszerű, ám az utóbbi években megtapasztalt módon erősen szubjektív-szelektív szabályozás-ellenőrzés formájában tartja sakkban – ráadásul egy állandóan változó szabályok szerint folyó sakkjátszmában… Ehhez társul még az, hogy a hatalomhoz idomulásnak komoly hagyományai vannak Magyarországon, mint ahogy az államhoz kötődő üzleti boldogulásnak is - ami viszont a korrupció és a kölcsönös, homályos függések melegágya. Így, mivel igen sok vállalkozás tulajdonképpen az államra alapozza a boldogulását (vagy önként, vagy alkalmazkodva a szokásokhoz), nem pedig a saját szabadpiaci teljesítményére és versenyképességére, ezért tulajdonképpen nem is érzi érdekeltnek magát abban, hogy a hatékonyságát és az objektív, világpiaci versenyképességét fejlessze – ehelyett inkább a kapcsolatait építgeti. Mindez, közkeletű szóval élve, „hazavágja” a versenyképességet: mivel egyszerűen nem teszi azt kifizetődővé ebben a rendszerben. Nem az fizetődik ki egy ilyen rendszerben, ha az ember, a vállalkozó, a menedzser, a vállalat innovatív, kreatív, holisztikus üzleti tervekben gondolkodik/tevékenykedik, hanem az, ha beleépül a rendszerbe…

Ez a stratégia persze Hegyeshalomnál véget ér… A következménye pedig egy rendszerszerűen versenyképtelen gazdaság – és társadalom!

Ám államtól és környezettől független oka is van a magyar vállalatok versenyképtelenségének – nem is éppen jelentéktelen dolog: a magyar vállalkozói mentalitás. Ez a legfőbb „gyárkapun belüli” akadálya a magyar versenyképességnek: hogy sok-sok magyar vállalkozó nem úgy, nem azzal a szemléletmóddal építette fel és működteti a cégét, mint egy „nyugati tulaj”. A mentalitásbeli versenyhátrányunk talán a legnehezebben behozható az összes közül, hiszen az ember legszemélyesebb tulajdonságait, a gondolkodásmódját és a viselkedését, a világról vallott elképzeléseit és az erkölcseit érinti. Itt pedig nem elég az, hogy az ember az eszével tudja, miben kellene változnia – ezek sokkal mélyebben fészkelnek, mint a kognitív tudat, a lexikális tudás és a logika.

Ráadásul minden egyéb erre épül rá: a menedzsment-ismeretek, a normakövetés, a munkakultúra, a pontosság és a megbízhatóság. Ha „csak” kognitív vállalatvezetői tudással akarjuk ellátni a vállalkozóinkat és így növelni a versenyképességüket, akkor alap nélküli házat építünk.

…Mit lehet ezek után tenni a „mégis versenyképességért”?

Mindenek előtt fel lehet készülni azokra az időkre, amikor – kényszerűen - megtörténik a társadalmi, politikai és gazdasági paradigmaváltás.

Így akik majd (valamikor a jövőben) az ehhez szükséges eszközök – értsd: politikai hatalom – birtokában elhatározzák, hogy jelentős mértékben fejlesztik a vállalkozóink mentalitását, jó, ha tudják, hogy a „tréning” anyagába nem csupán szakismereteket, hanem személyiségfejlesztő programokat is be kell építeniük. A „lelki alapok” nélkül felrakott kognitív tudás hasznosulása nagyon kétséges, mert ha ellentét van a mentalitás és a tudás között, akkor hosszabb távon úgyis az előbbi dönt. Nyilván mindenki ismer olyan eseteket és embereket, akik, bár az eszükkel tudták, hogy mi lenne a helyes, mégis a lelkük sugallta módon cselekedtek. Ezt talán a legjobban Pál apostol fogalmazta meg a Rómabeliekhez írott levelében:

„Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok.” (Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levele, 7.19 – i. sz. 55-58 k.)

…Ugyan ki ne akarna a vállalkozók és menedzserek közül hosszú távon is jól teljesítő, stabil vállalkozást, amely nemzetközi mércével is versenyképes? Csak a legelvetemültebb és legromlottabb „politikai vállalkozók” között lehetnek olyanok, akik eleve tesznek minderre - vagy mégsem? Lehet, hogy ez az általános, a gyakoribb, a „tipikus” magyar vállalkozói és menedzseri attitűd?

A vizsgálatok bizony azt mutatják, hogy a „pártholdudvarok” vállalkozói csupán a jéghegy csúcsai! Na, itt van a magyar gazdaság és vállalataink versenyképességének egyik nagy oka…

A másik okot talán „nemtudom!”-nak nevezhetném: A magyar egy olyan nép, amelyben (történelme okán) nem alakult ki a polgárság, a polgáriság – olyan nép, amelynek a hosszú távú tapasztalatai nem azt erősítették meg, hogy érdemes hosszú távra és körültekintően tervezni, akár az életben, akár a munkában-vállalkozásban. Ennek a népnek a tapasztalatai nem olyanok voltak, hogy pontosság, a megbízhatóság, a korrektség hozza hosszan távon a legnagyobb eredményt. Itt a cél sohasem lehetett a „hosszabb táv” – a reális cél a túlélés volt, rövidtávú taktikázással. Gondoljunk csak bele az elmúlt 20, 50, 100, vagy 500 magyar évbe: mikor volt az, hogy két, egymást követő generáció élhetett kiszámítható helyzetben? Soha!

…Hát lehetett itt „fejben polgárosulni”?

Éppen ezért, ha valaki versenyképes vállalkozásokat, gazdaságot és országot akar itt csinálni, akkor mindenek előtt kiszámíthatóságot és kölcsönös bizalmat kell „meghirdetnie”, azaz a politikája központi elemévé tennie! Átlátható állam és közpénz-kezelés, teljesítményelvű versenyeztetés, jogbiztonság: ezek a konkrét eszközök ehhez. Látható: a versenyképes gazdaság megalapozása és megvalósulása kifejezetten nem gazdasági eszközök által lehetséges – mivel valójában ott, ahol a gazdaság és a vállalatok általában versenyképesek, ennek társadalmi és mentalitásbeli alapjai vannak, amelyekre csupán ráépült minden, ami „szakma”. Akik csak szakpolitikai eszközökkel akarnak versenyképessé tenni egy alapjaiban versenyellenes társadalomban működő/vegetáló gazdaságot, azok (hogy Jézus mondá a keresztfán) „nem tudják, mit cselekesznek”!

Napjainkban mindent egy eleve kontraszelektív célokkal fellépő államhatalom akar a kezében tartani: az oktatást, a tudományt, a kutatást, a pénzügyek világát, a vállalati szférát (sokszor tulajdonosként), a jogot, az infrastruktúrát, azaz gyakorlatilag mindent, aminek komoly ráhatása lehet az ország milyenségére. Ebben a helyzetben két dolgot lehet tenni a versenyképesség terén:

Vagy egyszerűen lemondunk róla és ezzel együtt elfogadjuk, hogy belátható ideig az ország és a magyarság sikertelen, szegény és esélytelen lesz, hogy tovább növekszik a XX. század ’30-as évei óta fokozódó leszakadás Nyugat-Európától.
Vagy felismerjük, hogy „parciális”, azaz csak a gazdaságra-vállalatgazdaságra kiterjedő „megoldás” nem létezik: hogy komplex társadalmi és mentalitásbeli problémával, fogyatékossággal van dolgunk – amelyet kihasznál egy olyan elit, amely eleve valódi, objektíve mérhető teljesítmény nélkül, kizárólagosan a kontraszelektív eszközökre alapozva akar felül maradni és ezért „semmi sem drága neki”. Ha ez a felismerés megszületik bennünk, akkor a következő szükséges és logikus lépés, hogy ez váljon cselekvéssé: cselekvéssé, amelynek célja, hogy előbb a versenyképessé válást önérdekből akadályozó hatalmi tényezőktől szabaduljunk meg, majd pedig, ha ezt az akadályt sikeresen elhárítottuk, kezdjük le felépíteni az összes, fent felsorolt eszközzel, a meritokrata közmentalitást!

A magyar versenyképesség útja egy, a közpolitika egészére és alapjaira kiterjedő „meritokrata hatalomátvételen” és azt követően egy alapszabályaiban és boldogulási útjaiban a mérhető teljesítményekre alapozott társadalmi „alapszabály-rendszeren” át fog vezetni. Más út nincs! Ki-ki eldöntheti, hogy akarja-e ezt az utat bejárni?

Készen és ajándékba biztosan nem fogjuk megkapni a versenyképesség-alapú Magyarországot.

¹ http://cebcevents.com/hu/esemeny/xxviii-vezerigazgato-talalkozo

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.07.20. 16:03 Szerző: Moin Moin

Önfelmentés és sikertelenség

„Deutsche Kraft und Treue walte,

Wenn Gefahr und Unglück droht!

|: Und der Herrgott uns erhalte

Unsre Flagge Schwarz-Weiß-Rot! :|”

(„ Uralkodj, német hatalom és hűség,

Amikor veszély és szerencsétlenség fenyeget,

|: És az Úristen tartsa meg nerkünk

A mi fekete-fehér-piros zászlónkat! :|”)

Deutschlands Flotte… ( Németország flottája - a császári német haditengerészet dala) – 19. század vége

Prológus

Hát, csak felállították ma a Szabadság-téren a „megszállottság emlékművét”… A hatalom, egyetértésben a magyar nép nem kis hányadával ismét azon van, hogy tisztára mossa valami alól magát – ahelyett, hogy szembenézne a történtekkel, azok okaival, és hogy ezekből a bennünk élő okokból mi hat ránk és a sorsunkra mind a mai napig!

Orbánék most épp a nácikat használják ki: mögéjük bújtatják el a magyarság önhibáit. Mondhatni, „direkt jól jött nekik” az egykori Hitler-rezsim.

…Az egészben az a legszebb, hogy a felállítást épp arra a napra sikerült időzíteniük, amely nap a hetvenedik évfordulója a Stauffenberg-féle Hitler-ellenes merényletnek: éppen ma hetven éve igyekeztek eltüntetni azt a hatalmat ezek a derék német tisztek, amely hatalom léte most olyan jól jön Orbánéknak…

A szobor felavatása pedig holnap lesz: azon a napon, amelyen Stauffenberg az életét adta a nácizmussal való leszámolásért. Remélem, lesz annyi tisztesség a Tisztelt És Magasztos Ünnepi Szónokban, hogy megemlíti: voltak olyanok, akik tényleg tettek a nácizmus ellen - és nem csak kihasználták azt: (’44-ben) zsidóvagyon-konfiskálásra és (ma) önfelmentésre…

Az Ezeregyéjszaka New Yorkja

Nem véletlen az, hogy minden virtigli diktatúra levereti a házakról a műholdvevő tányérokat, betiltja az amerikai filmeket és korlátozza az internetet: ugyanis a vizuális információ – amely e médiumokkal válik elérhetővé – nyitja fel a tömegek szemét arra, hogy létezhet az övékétől élhetőbb környezet is, magasabb technológiával. Ha erre ráébred egy társadalom, akkor az a társadalom frusztrálódik: nyugtalanság, elégedetlenség vesz rajta erőt. Ennek következtében pedig destabilizálódik. Aztán vagy számot vet a valósággal, szembenéz önmaga jellemző hiányosságaival (amelyek miatt ő lemaradásban, alulteljesítésben van) és megváltoztatja a szokásait – vagy ha nem, akkor marad a további leszakadás, destabilizálódás és ez megingatja a „bevett elitek” hatalmát, pozícióit is…

…Mindezt azért írom bevezetésképpen, hogy érthetővé tegyem, miért a ’60-as évektől döbbent rá a magyarság tömegesen a saját lemaradottságára: akkor terjedt el a TV.

A ’30-as években még nem volt baj: az országból még a középosztály is csak szórványosan érintkezett a fejlettebb világgal. A filmek – Amerikából, Francia- és Németországból – pedig úgy hatottak még abban a korban, mint a mesék: igazából a tömegek nem is gondoltak azzal, hogy a látottak és a valóság között vajon mi a viszony: nemigen különböztették meg magukban New Yorkot az Ezeregyéjszaka Bagdadjától. Így igazából senki sem gondolkodott el azon, hogy vajon mi is okozza a tömeges magyar szegénységet: csupán a társadalmi igazságtalanságok – vagy valami ennél mélyebb oka van ennek? Még a „legprogresszívebb” elmék is megálltak az igazságtalanságoknál, azok ilyen-olyan módszerrel, filozófiával történő orvoslásánál, a kommunizmustól a szociáldemokrácián és a nemzeti-paraszti világ megerősítésében gondolkodó kisgazdákon át a „népi” fasisztákig. Ám ezek egyike sem foglalkozott azzal, hogy „hogyan is termel” a magyar társadalom: polgári, jól szervező és alaposan tervező módon-e, vagy valamiféle „Kenjük be sárral!”-módszerrel? A válaszok megragadtak azon a szinten, hogy a „rossz élet”, a lemaradás okai az „önző gazdagok”, vagy éppen az „idegen elemek” (zsidók, svábok – á la Szabó Dezső), az orvoslás módszere pedig az osztálytársadalom felszámolása (kommunisták), az elosztási viszonyok erőteljes megváltoztatása (szocdemek), a földosztás és a(z önkéntes) szövetkezetek lenne – vagy épp az idegen elemek kiszorítása.

Mindeközben pedig a nagy tömegek csak a saját napi nyomoruk és a hosszabb távon is teljesen kilátástalan, mert megváltoztathatatlan életesélyeik miatt elégedetlenkedtek – hiszen nem volt átélhető-átérezhető tapasztalatuk, információjuk olyan életviszonyokról, amelyekben mindez másképpen, sokkal jobban van. Ráadásul a fogyasztói társadalom is csupán legfeljebb néhány évtizedes múltra tekinthetett vissza, gyermekkorát élte (azt is alig néhány országban), a jóléti állam pedig még évtizedekre volt a jövőben. Így semmi sem volt, ami napi valóságként kényszerített volna arra, hogy vagy a valós magyarázatot keressük meg, vagy pedig radikálisan szakítsunk a valósággal és tagadjunk le minden olyan okot, amely akár csak közvetve is minket tenne felelőssé a helyzetünk, a lemaradásunk miatt.

Kiegyezéstől Kádárig

Az az egyetlen időszak, amelyben – az adott korhoz mérten – kinyílt a(z akkori) világ a magyarok előtt, a kiegyezés utáni néhány évtized volt. Ekkor a korábbiakhoz képest nagyságrendekkel megnövekedett a külföldre (ebből a szempontból a dualista monarchián belüli osztrák, vagy cseh tartományok is „külföld” voltak, a maguk sokkal fejlettebb, polgáribb viszonyaival!) utazó „egyszerű emberek” száma, de megnövekedett a magyarokkal a saját hazájukban kapcsolatba kerülő idegenek száma is: németeké, osztrákoké, zsidóké. És bár már abban a korban sem volt épp sérülésmentes a magyar néplélek, ám az 1848-et követő ’49-es tragédia és az azt követő elnyomott évek okozta frusztrációk messze nem okoztak akkora frusztrációt, mint a XX. századi negatív hatások – a kiegyezést pedig simán lehetett úgy érezni, hogy a ’49-ben a magyarságon „végigmenő” osztrák császárnak kellett ELŐTTÜNK megalázkodnia az 1867-es kiegyezéssel… Tehát „minden rendben van”: szuperek, nyertesek vagyunk, nincs itt semmi alapvető gond azzal, ahogy a dolgainkat intézni szoktuk! Az idő igazolt minket – az idő a mi társadalmi stratégiáinkat igazolta!

…Aztán jöttek a XX. századi megtörettetések – azokat pedig már nem követte olyan tartós történelmi periódus, amelyben-amelyről azt lehetett volna érezni igazán, hogy minket igazolt az idő, hogy helyesen tettük, amit előzőleg tettünk, és hogy most is jól csináljuk a dolgainkat. A ’60-as évekkel pedig végleg kinyílt a világ és ráébredtek a magyarok tömegei, hogy hol is tartanak anyagi, műszaki kultúrában a való világban: valahol Észak-Korea és a Szilíciumvögy között negyedúton…

…És megérezte a magyarság, hogy valamit nagyon nem tud – de hogy pontosan mit is, azt nem definiálta, mivel a „magyar életnek” nem képezi szerves részét az, hogy objektíven, alaposan és összefüggéseiben elemezzük saját magunkat: a múltunkat, az abból következő jelenünket és azt, hogy mit és hogyan célszerű tennünk a jövőben.

Kultúrsokk: előrelépés vagy bezárkózás?

Nem példátlan az az emberiség történetében, hogy egy nép ráébred az „elmaradottságára” – ez akár az előrelépés, a fejlődés, a megváltozás első pillanata is lehet. Ráébredtek erre a japánok és a németek a XIX. században és a (dél-)koreaiak a XX. század második felében – és náluk teremtő- és változató erővé vált ez a felismerés. Ellentétben a magyarokkal, ahol ez egy sajátos „bezárkózást” és „konzerválódást” idézett elő a nép jelentős többségénél, egyfajta védekező reakcióként. A felismerés, hogy nem tartunk ott, ahol a világ élvonala, nem arra sarkallta a magyarságot, hogy új paradigmát alkosson a régi, sikertelen helyett – mint pl. a finnek -, hanem éppen hogy továbberőlteti a régi, kontraszelektív és a népet „atomizált állapotában” megtartó társadalmi hagyományt, különös tekintettel arra, ahogy a magyar elitek hagyományosan viselkedni szoktak.

Az úri módi…

A magyar „elithagyomány” (pontosabban: uralmi hagyomány) szerint nincs abban semmi probléma, hogy az elit visszaél a hatalmával a többiek kárára. Ez olyan, mint az orosz régi (cári) és új (oligarcha-)elitek esetében: nem frusztrálja őket igazán az, ha akár otthon, akár a Nyugaton proccolnak, miközben a nép zöme hozzájuk képest hihetetlen mélységben vegetál. Ahogy egy adott kultúrában általában gondolkodni szokás a vezetők és vezetettek viszonyáról és lehetőségeiről, az alapvetően határozza meg még egy „teljes elitcserénél” is, hogy az új elit mit és hogyan fog tenni frissen szerzett hatalma birtokában: gyakorlatilag ugyanazt, mint a korábbi elitek. Az emberekben élő felfogás, az alapvető, őket irányító rutinok, amelyek egy-egy helyzetben szinte ösztönösen vezérlik a viselkedésüket (ráadásul anélkül, hogy ebbe különösebben belegondolnának), sokkal lassabban változnak meg és alakulhatnak át, mintsem gondolnánk! Az 1949 után hatalomra került kommunista vezető elit hiába nem volt sem arisztokrata, de még csak polgári származású sem (az esetek zömében), mégis szinte egy az egyben átvette a horthysta uralmi és gazdasági elit életstílus-elemeit: a villát, az ezüstneműt, a luxuskocsikat és a vadászatot – holott akár csak egy évtizeddel korábban is égre-földre kárhoztatták éppen emiatt a kivételezettsége miatt a korábbi úri osztályt. Működött az észrevétlen-öntudatlan társadalmi rutin és eszükbe sem jutott az új uraknak, hogy immár saját magukat kellene utálniuk…

Ma is éppen ezt láthatjuk Magyarországon: az általában legfeljebb a Kádár-kor (alsó-)középosztályából jövő akár Fidesz-, akár szoci fiúk, -lányok imádnak „grófok módjára” élni – aki pedig közülük felszedett némi nyugatos külsőséget, az a nyugati topmenedzserek életstílus-mintáit követgeti… A szellemi határvonalak tulajdonképpen a „vidéki kúria - vagy minimalista budai villa?” válaszvonalán húzódnak. Ám legfeljebb csak vérszegény kivételként van jelen a mai magyar elit normakódexében a felül lévők felelősségének teljes és mélyen átérzett polgári tudata - az, amit már Jókai is leírt: „A vagyonnal kötelességek is járnak, hazafias kötelességek.”

…És az atomizált „istenadta”

…Ennyit az elitről – de mi van a Jónéppel?

A nép – azok, akik nem részesednek a dolgok és folyamatok tulajdonképpeni meghatározásának privilégiumában – szintén régi, nem polgári minták szerint él és viselkedik: nem hiszi és nem érzi magában, hogy lenne joga és módja számon kérni az uralmi elit visszaéléseit. És azt sem tudja, hogy miképpen, miféle módszerekkel lehetne egy jobb politikai, gazdasági és kulturális elitet kinevelni, kiválasztódni hagyni Magyarországon. A magyar nép zöme a „Csak engem hagyjanak békén!” permanens állapotában van, immár több mint egy évszázada! Sokan ezért szinte bármire képesek a mindenkori és mindenféle hatalommal szembeni kompromisszumokban – még az úgynevezett „független polgárság” és a „független értelmiség” zöme is. Éppen ez az, ami miatt nem fejlődhetett ki hatékony társadalmi érdek-megfogalmazás és e mentén eredményre képes közösségi érdekérvényesítés. (Figyelem: az nem tekinthető „eredményes közösségi érdekérvényesítésnek”, ha egyes, a közérdekkel és a magyarság hosszú távú szükségleteivel éppen ellentétes „véd- és dacszövetségek” rövidtávon megkaparintották a hatalmat és azzal persze alaposan visszaéltek/-élnek, a közérdek és a közpénzek kárára!)

Céltalanság és felelőtlenség

Mind az elit „Mindent megtehetek, semmiért sem vagyok felelősségre vonható!”-hagyománya, mind pedig a „Csak hagyjanak békén!” népi hozzáállása egyfelé mutat: nincs személyes és közösségi felelősség – hiszen a felelősség csak akkor értelmezhető, ha vannak adekvát és a társadalom által általánosan elfogadott célok, mert csak ezekhez lehet mérni az egyéni és kollektív tetteket. Itt pedig a legnagyobb és alapvető kötelességmulasztás épp ennek a célrendszernek a definiálatlanságából következik!

Az a baj a magyar mentalitással, hogy nem is érzékeli ezt. Csak a „Valamiért le vagyunk maradva!” érzése van – és mivel önmagunkban nem érezzük a hiányt (a polgáriság és a kooperáció és az ezen alapuló valódi társadalmi szolidaritás és felelősség hiányát, az objektív elemzésre való képesség hiányát), így nem is marad más, mint a lemaradásért való felelősség másokra hárítása, azaz a létező problémára adott irracionális válasz.

Epilógus

Irracionalitáson sikeresség nem alapulhat. Minél tovább tart az irracionális helyzetértékelés és az annak megfelelő cselekvés stratégiája, annál mélyebbre jut az ország. Tévedés az, hogy egy „fizikailag” európai nép nem zuhanhat ki a világból: igenis, kizuhanhat – legfőképpen akkor, ha valójában csupán külsőségekben európai, mentalitásában viszont nem az. Kizuhanhat, ha bármily okból képtelen az adott népben megjelenni és megerősödni, majd meghatározó pozícióba kerülni a teljesítményalapú paradigma. Éppen ezért mindenféle „részigazságot” csak ezen a paradigmán belül szabad képviselni: a szociális igazságot, a nemzeti kultúrát, a kisebbségek egyenlőségét, a határokon átnyúló magyar érdekképviseletet, a nemzeti tőkét, bármit!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

59 komment

Címkék: holokauszt nyugat zsidók szabadság tér hitler diktatúra kiegyezés nácizmus stauffenberg Orbán Horthy-korszak kádár-korszak atomizáltság megszállási emlékmű

2014.07.19. 14:55 Szerző: Moin Moin

„Hozzáigazítás”: fejlesztés vagy osztogatás?

"Куда, куда, куда вы удалились,

весны моей златые дни?

Что день грядущий мне готовит?

Его мой взор напрасно ловит:

в глубокой тьме таится он!"

("Hová, hová tűnt el

a tavasz napja?

Ki mondja meg, hogy merre szállt?

Sorsunkat sűrű fátyol rejti:

nem láthat azon által senki!")

Lenszkij áriája Csajkovszkij Anyegin c. operájából - 1878

Mindenek előtt két idézet Tóbiás Józsefnek, az új MSZP-elnökének még 2013. szeptember 12-i, a Republikon Intézet által szervezett konferencián tartott előadásából:

„A költségvetési forrásokat a társadalmi igényekhez kell hozzárendelni ahelyett, hogy gazdasági szempontok vezéreljék a költségvetés tervezését.”

„Az elmúlt húsz évben működő piacgazdaságot nem akarom fenntartani.”

Azt kell mondjam, Tóbiásnak mindkét itt idézett mondatával egyetértek – ám attól tartok, hogy én nem ugyanazt a tartalmat gondolom bele e két állításba, mint ő szűk egy évvel ezelőtt. Mert mi is a helyzet?

Való igaz, hogy a költségvetési forrásokat a társadalom igényeihez kell és lehet is rendelni – két fontos megszorítással:

Álljanak rendelkezésre a versenyszféra által megtermelt anyagi alapok ehhez.
A szóban forgó társadalmi igények feleljenek meg a saját lábán álló, és egy teljesítmény- és tudásalapú társadalomban élő és abban közre is működő állampolgár elképzeléseinek és elvárásainak – ne pedig csak a „kádári típusú” etatista kisember vágyainak.

Ha az első feltétel nem biztosított, akkor a társadalom igényei hosszú távon csak katasztrófával végződő eladósodási folyamat révén elégíthetők ki – ideig-óráig. Ez folyt a ’60-as évek végétől gyakorlatilag napjainkig – ebből elég! Éppen ezért, ha az újonnan megválasztott MSZP-elnök hű akar maradni a múlt szeptemberi elképzeléséhez, akkor egyet tehet: elkezdi megismerni azokat a módszereket, amelyekkel jelentősen növelhető a magyar gazdaság - azon belül is természetesen a versenyszféra – erőforrás-termelő képessége és tisztába jön azokkal az okokkal, amelyek miatt ma ez a magyar versenyszféra a szükségletekhez képest jelentősen alulteljesít…

És itt következik a múlt szeptemberi Tóbiás-beszéd második idézett gondolatához: hogy az elmúlt húsz évben működő piacgazdaságot nem akarja fenntartani. Bizony, igaza van: nem is azt a húsz éve „divatozó”, ugyan „piacgazdaságnak” nevezett, ám valójában az igazi, azaz meritokrata alapokon működő (és emiatt jól teljesíteni képes) piacgazdasághoz nem nagyon hasonlító, erősen államvezérelt és emiatt kontraszelektáló vállalkozói szférát kell „fenntartani”, azaz továbbpumpálni állami forrásokból. Ez a fajta gazdasági modell sohasem válhat teljesítményképessé – hiszen ebben az érvényesülés alapja nem az innováció, a kezdeményezőkészség, a kockázatvállalás, a felkészültség, a jó szervezőképesség és a kitartás, hanem a hatalomhoz fűződő kapcsolatok.

Ha Tóbiás József olyan társadalmat akar, amelyben a költségvetési források jól hozzárendelhetők (hozzáilleszthetők) a társadalom valós, jól átgondolt igényeihez, akkor ki kell dolgoz(tat)nia azt a korszerű programot, amely az esélyegyenlőséget az egyetlen lehetséges alapon, azaz a teljesítményelvűség alapján megteremtő-megtermelő Magyarország leendő kormányprogramja lehet!

…Éppen a társadalom és az általa szintén emlegetett, „a jelen Magyarországának kétharmadát képező, és a jövőjüket esélytelennek látó” emberek érdekében. Mert az ő esélyük nem egy újabb osztogató—ígérgető állam, hanem az erős piacgazdaság. Ezt kell megértenie és megérttetnie az új elnöknek: ahhoz, hogy lehetősége lehessen egy sikeres baloldali programnak, előbb kell egy sikeres versenyszféra – egy sikeres magyar kapitalizmus!

Ha bármi mást tesz, ha bármely más „népboldogító módszert” választja: elveszett! Ő is, a pártja és a magyar nép esélye is a sikeres jövőre. Ha a remélt valamikori választási győzelem érdekében a populista baloldaliságot választja, akkor ezzel ugyan el nem éri a célját, azaz a győzelmet – mert ezen az úton jóval előrébb jár a Fidesz, de még a Jobbik is. Itt, a populista térben, bizony, a jobboldal tematizál – ráadásul a Fidesz a hatalom birtokában rendelkezik is azokkal a törvényhozói és anyagi eszközökkel, amelyekre támaszkodva rövid távon „meg is győzheti” a társadalom kellően nagy hányadát, hogy jól politizál… Az MSZP pedig csak a partvonalról ígérgethet rá a mindenkori legújabb „rezsicsökkentésekre”, ám a hitelesség teljes hiányában. Hitelességet, önmaga iránti bizalmat csak azzal és csak úgy lehet teremteni, ha képes új témákkal, új mondanivalóval magára irányítani a közfigyelmet és így megszerezni a közpolitikai tematizáló pozícióját.

A Fidesz (mint általában a jobboldal) az illúziók világának társadalmi-politikai paradigmáját képviseli. Ehhez képest a baloldalnak csak az lehet az esélye, ha egy reális, a valóságban is visszaellenőrizhető paradigmát kezd el képviselni. Figyelem: a valóság, a realitások világának támogatása igen nagy előny és erőforrás a politika világában is – és a valóság az, hogy a jól élhető társadalmak a teljesítményalapú társadalmak, éppen a teljesítményalapúságuk miatt. Az illúziókra építő társadalmak pedig kivétel nélkül sikertelenek – csak az a különbség, hogy kicsit (azaz stagnálva), vagy nagyon (azaz összeomolva).

Az államférfit az különbözteti meg a kisszerű „percpolitikustól”, hogy tud mit kezdeni a valósággal és azt erőforrásként képes felmutatni a társadalom felé. Az igazi vezető képes azt bemutatni, hogy a változás nem veszély, hanem esély. Ehhez sok tanulás, sok realitásérzék, merészség, karizma és a feladattal szembeni alázat kell. Egy ilyen vezetőnek semmit és senkit nem szabad respektálnia, csak a tudást és a teljesítményt. Ha nem így tesz, vége - és vele vége a pártjának is!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

13 komment

Címkék: mszp gazdaság fidesz társadalom jobbik kapitalizmus baloldal elnökválasztás hitelesség ellenzék bizalom igények baloldaliság versenyszféra Tóbiás József

2014.07.16. 21:57 Szerző: Cincinnatus

Ha én náci lennék

„Die Straße frei

Den braunen Bataillonen,

Die Straße frei

Dem Sturmabteilungsmann!”

(„Legyen szabad útjuk

A barna zászlóaljaknak,

Legyen szabad az út

A rohamosztagosnak!”)

Idézet a Horst Wessel Liedből - 1927

Prológus

Ezt a posztot ajánlom mindazok figyelmébe, akik nem is érzik, hogy mi a baj azzal, ha egyes „demokraták” nyakon verdesnek más (valóban) demokratákat és égő csikket dobnak a hátizsákjukba. És ajánlom azoknak is, akik vakon, elemi kérdések felvetése nélkül követnek magukat baloldalinak és demokratának hirdető pártvezéreket – éppen úgy, mint azok, akik jobboldali-szélsőjobboldali pártvezéreket követnek kritikátlanul és akiket ezért olyannyira megvetnek.

A tért nyitó sors¹

Ha én náci lennék, bizony, nem fotóztatnám magam kutyákkal-cicákkal! Ha én náci lennék, nem tagadnám, hogy antiszemita vagyok, és nem tagadnám, hogy ki akarom irtani a cigányságot meg akarok szabadulni a cigányságtól – sőt: nyíltan és büszkén vállalnám mindezt! Elvégre a nácisághoz elválaszthatatlanul hozzá kell tartoznia annak a fajta végtelen magabiztosságnak, amellyel nem kompatibilis a kettős beszéd és a sunyítás. A magyar: büszke és egyenes faj – a náci pedig: bárkinek a szemébe mondja/pofájába vágja a maga igazát! Nem bújik kutyák és cicák közé, csak hogy „demokratának” látszódhasson. …Ha én náci lennék, jól tudnám, hogy sokkal nagyobb érzelmi hatást és azonosulást érhetek el nácisággal, mint belesimulással – mert engem, a nácit, éppen azért támogat a tömeg, mert nem akarok belesimulni!

Ha én náci lennék, akkor tudnám, hogy a látványos és rendet sugárzó fellépés, a jólszervezett tömegrendezvények hogyan hatnak az egyszerűbb és önállótlanabb lelkekre – akik a szavazatok többségét adják. Nem félnék a „libbantak” kritikáitól, amikor akár „elfogadhatatlanoknak”, akár „giccseseknek” mondanák ezeket a külsőségeket, mert jól tudnám, hogy ők legfeljebb néhány tízezren vannak: egyszerűen nem számítanak, nincs és nem is lehet „tömeghatásuk” – nekem pedig, ha hatalmat akarok, tömegek kellenek, nem esztéták és filozófusok. És persze nem is olyanok, aki kézzel-lábbal igyekeznek a maguk „autista módján” – azaz: bonyolultan és mások számára érthetetlenül – figyelmeztetni a történelmi párhuzamokra. …És ha már a történelmi párhuzamoknál tartunk: jól tudom én, hogy náci mozgalom még egy népet sem tett tartósan igazán naggyá, erőssé és sikeressé – de ezt természetesen „a háttérhatalom aknamunkájával” magyaráznám a tömegeim felé és azzal bíztatnám őket, hogy én is tanultam a történelemből és immár ismerem a háttérhatalom módszereit. Így győzni tudok azok felett!

Ha én náci lennék – egészen pontosan: magyar náci -, akkor szarnék rá, mit gondol rólam az EU, ha egyszer cselekedni úgysem képes. És ha egyszer, nagy sokára, amikor én már évek óta hatalmon lennék a magyarok országában, mégiscsak megszülne valamiféle, engem az EU-ból kirekesztő határozatot, ennek csak örülnék: hiszen így csak még szorosabbra zárná köröttem-mögöttem a magyarságot („Die Reihen fest geschlossen…”²) – pontosabban annak szám szerint nagyobb (bár teremtőerejére nézvést egyáltalán nem az értékesebbik) és politikailag aktivizálható-manipulálható részét, azokat, akik már eddig is vesztesnek érezték magukat az EU-s tagság által…

A magyar társadalom fel van készülve a nyílt nácizmusra: megvan, és együtt van immár benne a szükséges mértékű irigység, frusztráltság, reményveszettség, kiúttalanság, bizonytalanság és bizonyosságvágy ehhez! Ez így, együtt pedig már feloldotta a korábban létező – vagy csak hirdetett? – erkölcsi gátlásokat: ha már a magukat szocialistának és demokratának nevező pártok is a cigányellenes hangulatot akarják meglovagolni („rendpárti baloldal” + „romabűnözés”), miközben egy szocialista és demokrata tüntetésen úgy vernek meg egy, az ellenvéleményét magányosan és békésen kinyilvánító másik demokratát, ahogy azt a nácik szokták, akkor már csak egy nyílt, karizmatikus vezető hiányzik, aki nyíltan kimondja az oly sokakban motoszkáló gondolatokat… Hogy a demokrácia csak díszlet volt eddig is, a szocializmus magyar („nemzeti”) változata pedig csupán annyit jelent, hogy „Adjon nekem az állam!”, de ennek a magyar nemzeti szocializmus-változatnak nem integráns eleme az esélyegyenlőség. Hogy ha az állam adni ígér, akkor lehet az az állam akár náci is – legfeljebb azt várja el a prolik egy része és a politikából élő értelmiség finnyásabb tagjai, hogy kezdetben ne legyen ott a Párt nevében az, hogy „náci”…

…Szóval, ha meglesz az említett karizmatikus vezető is, akkor a következő parlamenti választásokon leváltható lesz az addigra elfáradt, a választók egyre nagyobb tömegei előtt lejáratódó „mainstream jobboldali” Fidesz – és jöhetnek a szélsőjobbosok! Sok magyar fogja majd akkor úgy érezni, hogy végre a saját ura lehet az országának – és ezért az érzésért cserébe majd szemet tud hunyni bizonyos „csúnya dolgok” felett is, hiszen e csúnya dolgok egyrészt őt nem érintik, másrészt pedig „nem ő, hanem a kormány csinálja” majd azokat. (Abba persze nem fog belegondolni, hogy az ő szavazata is kellett ahhoz, hogy a csúnya dolgokat művelő kormány kormányon lehessen. És abba sem fog belegondolni, hogy mi lesz a dolgok vége – hiszen itt semmin sem szokás úgy elgondolkodni, hogy azt folyamatként értelmezzük, amelyben a múltbeli és jelenlegi személyes döntések határozzák meg a jövőt.)

Epilógus

Vigyázni kell a sérült és frusztrált nemzetekkel: bármire képesek, önmaguk ellen is. Ne feledjük: a nácizmusnak is sokkal több „fajnémet” áldozata és vesztese lett a végén, mint amennyi zsidó!

Ezért sem vagyok náci: „ellenséges idegenek” ellen ugyanis még csak-csak hajlandó lennék egy valódi szükséghelyzetben fellépni - de a saját fajtám ellen???

Azért kell végre rendbe tennünk az országot és annak teljesítőképességét, hogy visszafordíthassuk azt a folyamatot, amely sikeres és teljesítőképes magyar gazdaság híján egyre csak tovább növeli az irigységet, a frusztráltságot, a reményveszettséget, a kiúttalanság érzését, a bizonytalanságot, a bizonyosságvágyat, a „megoldást, bármi áron!” vágyát és e „megoldás” érdekében a hajlandóságot a kirekesztésre és az erőszak elfogadására/gyakorlására is – amit így, együtt nácizmusnak szokás nevezni. Annak a nácizmusnak, amelynek a vége mindig és törvényszerűen a teljes és mindenkire kiterjedő társadalmi kataklizma szokott lenni!

¹ Utalás Petőfi Sándor: Sors, nyiss nekem tért… c. versére – 1846. április 24-30.

² „A sorokat szorosra zárni…” – részlet a Horst Wessel Liedből.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.07.13. 11:55 Szerző: Bársony és Selyem

A remény neve Dubai?

„Egy népet csak úgy lehet vezetni, ha jövőt mutatunk neki. A vezető: reménységmondó.”

Napóleon – 1769-1821

2014-et az Együtt nevében Bajnai Gordon azzal indította, hogy ez az év „a remény éve” lesz¹. Ehhez képest az azóta eltelt fél év (az azt megelőző másfélhez hasonlóan) a teljes ellenzéki reménytelenségről szólt, olyannyira, hogy azóta maga a „mondó” is távozott a gyakorlati politikai mezőből. Aki ma reményt akar magának Magyarországon, az kénytelen azt Magyarországon kívül keresni: vagy az eszével és képzettségével nyugaton, vagy a szépségével és elszántságával Dubaiban…

Amiről ma itt szó lesz, arról írtunk már a Demokratikus tévedés című posztban, még a múlt év elején, az ez év tavaszi választásokra (ki-)készülő ellenzék viselkedése kapcsán (érdemes elolvasni). Hogy ismét elő kell vennünk ezt a témát - egy kissé más nézőpontból -, annak az oka nem más, mint hogy az ellenzékünk semmit sem tanult a két mögöttünk lévő választásból és láthatóan semmit sem változtat a stratégiáján és a gondolkodásmódján most sem, amikor az őszi önkormányzati választásra készül. Ez pedig azt jelenti, hogy továbbra sem képes betölteni a reménységmondó szerepét a magyar társadalomban: ezt a pozíciót továbbra is a Fidesz és a Jobbik birtokolja.

Reménytelenségbe süppedt alakok akarnak a választókban reményt kelteni maguk és a pártjaik iránt!

Ugyan mivel képes bármelyik baloldali párt is reményt ébreszteni a ma huszon-harmincévesekben? Eddig sem sikerült nekik, az elmúlt másfél évtizedben, a módszerek pedig nem változtak – és többnyire a személyek sem, de még csak a tanácsadók köre sem! Honnan higgyem el én, a „pályakezdő kvalifikált fiatal”, hogy ha ezek a pártok és személyek vezetnék a magyar társadalmat és ők szabnának kereteket a gazdaság működésének, akkor itt a teljesítménnyel lehetne boldogulni és nem a kapcsolatok révén – amikor e pártok szinte „tisztán kapcsolatiak”: zártabbak és klikkszerűbb a vezetésük, mint amilyen egy ultrabalos szektáé.

Alapvető tény, hogy ha egy (vagy, mint látjuk, három!) párt totálisan sikertelen az addigi stratégiájával és e stratégiákat kidolgozó vezetőivel-tanácsadóival, akkor két út közül választhat:

megmarad sikertelennek és lassan elsorvad,
új stratégiát és új stratégiai vezetést keres.

Mindaz, amit az utóbbi hetekben látunk, arra utal, hogy az első utat járják a magyar bal- és balközép pártok. Hogy miért, az a mi nézőpontunkból szinte mindegy is: minket csak a politika minősége és az ezzel elérhető teljesítménye érdekelne, a belső harcok, klikkezések és pozícióféltékenység egyáltalán nem! Amikor azt tapasztaljuk, hogy a vészesen közeli önkormányzati kampányra készülve megint csak azt számolgatják, hogy melyik helyre melyikük kutyája kölyke kerülhet (persze téve ezt titokban), azt pedig meg sem gondolják, hogy mit szólnak e jelöltek zöméhez és magához a módszerhez éppen azok, akiket „meghódítani, átbillenteni”² kellene a választási győzelemhez, akkor – e választói célcsoporttal együtt - csak enyhe undort érzünk, de reményt, azt biztosan nem! …És amikor arról jön hír, hogy az egyik balos és persze demokrata párt törzstábora megver valakit, aki a legelemibb balos és demokrata értékekkel szembemenő³ miskolci polgármester-jelölést kifogásolja, akkor a levegő átható rothadásszaggal telik meg – a remény illata helyett.

…A potenciális szavazótábor elkezd csomagolni. maradnak a tompák, a karrieristák, a kivételezésre vágyók, a vakhitűek, az öregek és a totál hülye idealisták. Szép ország lesz!

Persze, vezetni könnyű lesz azt az országot, ez tény. Lehet, hogy erre játszanak – nem csak a Fidesz (róla tudjuk!), hanem az egész balközép vezérkar is? Hiszen annyit mindig ki lehet majd szorítani az ittmaradottakból, hogy néhány tucat pártgóré jól élhessen. Már csak azt az egyet kellene valahogyan kifundálnia a balközép ellenzéknek, hogy miképpen kaparinthatná meg a hatalmat, legalább néhány évecskére, amíg ismét felszívja magát anyagi téren? Mert erre még nincs meg a tuti módszere! Akárhogy számolgatják, sehogy sem tudnak összerántani elegendő birkát a „visszaszerzéshez”. Marad a remény – persze az ő reményük – abban, hogy majdcsak összeomlik a Fidesz-rendszer és akkor valahogy majd éppen bennük, balközépékben látják a tömegek az „alternatívát”…

…De ehhez nekünk már nem lesz közünk – és ehhez már nem mi fogjuk biztosítani az erőforrásokat! Lesz majd esetleg egy szép vetésforgó: egyik évben a Fidesz-fiúk dolgoznak a bányában, a másikban pedig újévtől a Gyurcsány-brigád vágja jó mélyre a csákányt, a szenet a MASZOP-féle gárda lapátolja, és Együtt tolja a csillét Szigetvári és Juhász - egészen Karácsonyig…

¹ A teljes újévi beszédét ld. itt: http://www.atv.hu/belfold/20140101-a-remeny-eve-bajnai-uzent-a-szavazoknak

² Az „átbillenteni” és a „meghódítani” szavak Szigetvári Viktor és Vető Balázs 2012. augusztusi Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani c. tanulmányára utalnak – lásd itt: http://www.hazaeshaladas.hu/ftp/hesh_evk_elemzes_tordelt_v5__1_.pdf

³ „Balos és demokrata értékek” alatt mi természetesen nem a szokásos, e kifejezésekhez kapcsolódó részben ködös, részben vágyálmokkal és Kádár-nosztalgiával teli, részben populista szólamokat értjük – hanem a Ballib pártok: az esélyegyenlőség árulói?, illetve A jó Pásztor? című posztjainkban említett nyitott, teljesítmény- és kompetenciaalapú attitűdöt.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

8 komment

Címkék: dubai remény nyugat baloldal ellenzék szavazóbázis bajnai demokratikus balközép MSZP Fidesz Orbán Gyurcsány Együtt 2014 Szigetvári Viktor

Utolsó kommentek

ArriMedes: "Magyarországon sosem volt feudalizmus, familiaritás a magyar rendszer neve vs Magyarországon nem ... (2018.05.07. 12:12) Viktor, mi bajod a dédapámmal?
Pyrrhus: @Orkogo: Aha. Természetesen ismerem a koncepciót, és pont ezért ellenzem. Szóval akinek van jöved... (2017.06.17. 21:29) Alapjövedelem: tévedés, tudatlanság és felelőtlenség
screpes: a 2. vállalást problematikusnak látom, mivel ehhez, stratégikus elemként titoktartás társu... (2017.05.31. 21:27) Az ellenzéki politika anyagi alapjairól
Beer Monster: @gabiiii: A 2. pont egy hibás kritérium lenne, például a biológia legtöbb területe nem alkalmas po... (2017.04.08. 11:16) Diákmunka
gabiiii: @Moin Moin: 1. Ne vesszél el a részletekben, pontosan tudod mire gondoltam. 2. A CEU-n nem tanítan... (2017.04.06. 00:20) Diákmunka
Utolsó 20

HTML doboz

Keresés

Top 5

Utolsó kommentek

Címkék

Archívum

2014.08.15. 16:44 Szerző: Moin Moin

Címkék: illegitim ellenzék pártfinanszírozás jogállamiság főpolgármester stabilitás versenyszféra önkormányzati választás kiszámíthatóság MSZP Fidesz Orbán Gyurcsány DK Kunhalmi Ágnes Szigetvári Viktor együtt-PM Falus Ferenc demokratikus intézményrendszer

2014.08.10. 01:07 Szerző: Moin Moin

1.

„Tehetetlenségi erő”

2.

Szürkeség = esélytelenség

3.

„Die Trommel schlug zum Streite, Er ging an meiner Seite”2

Címkék: budapest stratégia kapitalizmus baloldal összefogás ideológia pártfinanszírozás kontraszelekció kétharmad önkormányzati választás technokraták MSZP Fidesz Orbán Gyurcsány DK Mozart Tóbiás József Szigetvári Viktor kádár-korszak teljesítményalapúság együtt-PM

2014.08.03. 01:45 Szerző: Moin Moin

„Кто там шагает правой? Левой! Левой! Левой!”2

„…Bringet dia’ gånz g‘wiß koa‘ Ehr’ngråiz”3

„Du feiga‘ Jäga’, ‘s isch oa‘ Schånde”4

„Un chef est un marchand d'espérance”5

Címkék: mszp fidesz együtt választási kampány ellenzék szavazóbázis önkormányzati választás dk alaptörvény baloldali összefogás

2014.08.02. 21:55 Szerző: Moin Moin

Címkék: munka hatékonyság innováció szervezés versenyképesség kreativitás spekuláció hozzáadott érték kontraszelekció munkaalapú társadalom Fidesz Orbán Oroszország Kína India Szingapúr Törökország Tusványos nemzeti nagytőke szolgáltató szektor tudásalapúság

2014.07.31. 15:48 Szerző: Moin Moin

„Nem sikerült a magyar nagy ugrás.”1

„A frank újításokat utálni kell”4

„És aztán? Mi lesz Hitler után?”5

„…Mert adódhatnak bajok, most, hogy én távol vagyok.”6

„Nem nékünk Uram, nem nékünk”7

· 2 trackback 34 komment

2014.07.22. 14:56 Szerző: Bársony és Selyem

2014.07.20. 16:03 Szerző: Moin Moin

Prológus

Az Ezeregyéjszaka New Yorkja

Kiegyezéstől Kádárig

Kultúrsokk: előrelépés vagy bezárkózás?

Az úri módi…

…És az atomizált „istenadta”

Céltalanság és felelőtlenség

Epilógus

Címkék: holokauszt nyugat zsidók szabadság tér hitler diktatúra kiegyezés nácizmus stauffenberg Orbán Horthy-korszak kádár-korszak atomizáltság megszállási emlékmű

2014.07.19. 14:55 Szerző: Moin Moin

Címkék: mszp gazdaság fidesz társadalom jobbik kapitalizmus baloldal elnökválasztás hitelesség ellenzék bizalom igények baloldaliság versenyszféra Tóbiás József

2014.07.16. 21:57 Szerző: Cincinnatus

Prológus

A tért nyitó sors1

Epilógus

Címkék: mszp eu jobboldal náci cigány jobbik miskolc baloldal krétakör cigánybűnözés pártvezér dk pásztor albert romabűnözés rendpártiság Gyurcsány tömegbázis Eörsi Mátyás gulyás márton

2014.07.13. 11:55 Szerző: Bársony és Selyem

Címkék: dubai remény nyugat baloldal ellenzék szavazóbázis bajnai demokratikus balközép MSZP Fidesz Orbán Gyurcsány Együtt 2014 Szigetvári Viktor

„Die Trommel schlug zum Streite, Er ging an meiner Seite”²

„Кто там шагает правой? Левой! Левой! Левой!”²

„…Bringet dia’ gånz g‘wiß koa‘ Ehr’ngråiz”³

„Du feiga‘ Jäga’, ‘s isch oa‘ Schånde”⁴

„Un chef est un marchand d'espérance”⁵

„Nem sikerült a magyar nagy ugrás.”¹

„A frank újításokat utálni kell”⁴

„És aztán? Mi lesz Hitler után?”⁵

„…Mert adódhatnak bajok, most, hogy én távol vagyok.”⁶

„Nem nékünk Uram, nem nékünk”⁷

A tért nyitó sors¹