„Deutsche Kraft und Treue walte,
Wenn Gefahr und Unglück droht!
|: Und der Herrgott uns erhalte
Unsre Flagge Schwarz-Weiß-Rot! :|”
(„ Uralkodj, német hatalom és hűség,
Amikor veszély és szerencsétlenség fenyeget,
|: És az Úristen tartsa meg nerkünk
A mi fekete-fehér-piros zászlónkat! :|”)
Deutschlands Flotte… ( Németország flottája - a császári német haditengerészet dala) – 19. század vége
Hát, csak felállították ma a Szabadság-téren a „megszállottság emlékművét”… A hatalom, egyetértésben a magyar nép nem kis hányadával ismét azon van, hogy tisztára mossa valami alól magát – ahelyett, hogy szembenézne a történtekkel, azok okaival, és hogy ezekből a bennünk élő okokból mi hat ránk és a sorsunkra mind a mai napig!
Orbánék most épp a nácikat használják ki: mögéjük bújtatják el a magyarság önhibáit. Mondhatni, „direkt jól jött nekik” az egykori Hitler-rezsim.
…Az egészben az a legszebb, hogy a felállítást épp arra a napra sikerült időzíteniük, amely nap a hetvenedik évfordulója a Stauffenberg-féle Hitler-ellenes merényletnek: éppen ma hetven éve igyekeztek eltüntetni azt a hatalmat ezek a derék német tisztek, amely hatalom léte most olyan jól jön Orbánéknak…
A szobor felavatása pedig holnap lesz: azon a napon, amelyen Stauffenberg az életét adta a nácizmussal való leszámolásért. Remélem, lesz annyi tisztesség a Tisztelt És Magasztos Ünnepi Szónokban, hogy megemlíti: voltak olyanok, akik tényleg tettek a nácizmus ellen - és nem csak kihasználták azt: (’44-ben) zsidóvagyon-konfiskálásra és (ma) önfelmentésre…
Nem véletlen az, hogy minden virtigli diktatúra levereti a házakról a műholdvevő tányérokat, betiltja az amerikai filmeket és korlátozza az internetet: ugyanis a vizuális információ – amely e médiumokkal válik elérhetővé – nyitja fel a tömegek szemét arra, hogy létezhet az övékétől élhetőbb környezet is, magasabb technológiával. Ha erre ráébred egy társadalom, akkor az a társadalom frusztrálódik: nyugtalanság, elégedetlenség vesz rajta erőt. Ennek következtében pedig destabilizálódik. Aztán vagy számot vet a valósággal, szembenéz önmaga jellemző hiányosságaival (amelyek miatt ő lemaradásban, alulteljesítésben van) és megváltoztatja a szokásait – vagy ha nem, akkor marad a további leszakadás, destabilizálódás és ez megingatja a „bevett elitek” hatalmát, pozícióit is…
…Mindezt azért írom bevezetésképpen, hogy érthetővé tegyem, miért a ’60-as évektől döbbent rá a magyarság tömegesen a saját lemaradottságára: akkor terjedt el a TV.
A ’30-as években még nem volt baj: az országból még a középosztály is csak szórványosan érintkezett a fejlettebb világgal. A filmek – Amerikából, Francia- és Németországból – pedig úgy hatottak még abban a korban, mint a mesék: igazából a tömegek nem is gondoltak azzal, hogy a látottak és a valóság között vajon mi a viszony: nemigen különböztették meg magukban New Yorkot az Ezeregyéjszaka Bagdadjától. Így igazából senki sem gondolkodott el azon, hogy vajon mi is okozza a tömeges magyar szegénységet: csupán a társadalmi igazságtalanságok – vagy valami ennél mélyebb oka van ennek? Még a „legprogresszívebb” elmék is megálltak az igazságtalanságoknál, azok ilyen-olyan módszerrel, filozófiával történő orvoslásánál, a kommunizmustól a szociáldemokrácián és a nemzeti-paraszti világ megerősítésében gondolkodó kisgazdákon át a „népi” fasisztákig. Ám ezek egyike sem foglalkozott azzal, hogy „hogyan is termel” a magyar társadalom: polgári, jól szervező és alaposan tervező módon-e, vagy valamiféle „Kenjük be sárral!”-módszerrel? A válaszok megragadtak azon a szinten, hogy a „rossz élet”, a lemaradás okai az „önző gazdagok”, vagy éppen az „idegen elemek” (zsidók, svábok – á la Szabó Dezső), az orvoslás módszere pedig az osztálytársadalom felszámolása (kommunisták), az elosztási viszonyok erőteljes megváltoztatása (szocdemek), a földosztás és a(z önkéntes) szövetkezetek lenne – vagy épp az idegen elemek kiszorítása.
Mindeközben pedig a nagy tömegek csak a saját napi nyomoruk és a hosszabb távon is teljesen kilátástalan, mert megváltoztathatatlan életesélyeik miatt elégedetlenkedtek – hiszen nem volt átélhető-átérezhető tapasztalatuk, információjuk olyan életviszonyokról, amelyekben mindez másképpen, sokkal jobban van. Ráadásul a fogyasztói társadalom is csupán legfeljebb néhány évtizedes múltra tekinthetett vissza, gyermekkorát élte (azt is alig néhány országban), a jóléti állam pedig még évtizedekre volt a jövőben. Így semmi sem volt, ami napi valóságként kényszerített volna arra, hogy vagy a valós magyarázatot keressük meg, vagy pedig radikálisan szakítsunk a valósággal és tagadjunk le minden olyan okot, amely akár csak közvetve is minket tenne felelőssé a helyzetünk, a lemaradásunk miatt.
Az az egyetlen időszak, amelyben – az adott korhoz mérten – kinyílt a(z akkori) világ a magyarok előtt, a kiegyezés utáni néhány évtized volt. Ekkor a korábbiakhoz képest nagyságrendekkel megnövekedett a külföldre (ebből a szempontból a dualista monarchián belüli osztrák, vagy cseh tartományok is „külföld” voltak, a maguk sokkal fejlettebb, polgáribb viszonyaival!) utazó „egyszerű emberek” száma, de megnövekedett a magyarokkal a saját hazájukban kapcsolatba kerülő idegenek száma is: németeké, osztrákoké, zsidóké. És bár már abban a korban sem volt épp sérülésmentes a magyar néplélek, ám az 1848-et követő ’49-es tragédia és az azt követő elnyomott évek okozta frusztrációk messze nem okoztak akkora frusztrációt, mint a XX. századi negatív hatások – a kiegyezést pedig simán lehetett úgy érezni, hogy a ’49-ben a magyarságon „végigmenő” osztrák császárnak kellett ELŐTTÜNK megalázkodnia az 1867-es kiegyezéssel… Tehát „minden rendben van”: szuperek, nyertesek vagyunk, nincs itt semmi alapvető gond azzal, ahogy a dolgainkat intézni szoktuk! Az idő igazolt minket – az idő a mi társadalmi stratégiáinkat igazolta!
…Aztán jöttek a XX. századi megtörettetések – azokat pedig már nem követte olyan tartós történelmi periódus, amelyben-amelyről azt lehetett volna érezni igazán, hogy minket igazolt az idő, hogy helyesen tettük, amit előzőleg tettünk, és hogy most is jól csináljuk a dolgainkat. A ’60-as évekkel pedig végleg kinyílt a világ és ráébredtek a magyarok tömegei, hogy hol is tartanak anyagi, műszaki kultúrában a való világban: valahol Észak-Korea és a Szilíciumvögy között negyedúton…
…És megérezte a magyarság, hogy valamit nagyon nem tud – de hogy pontosan mit is, azt nem definiálta, mivel a „magyar életnek” nem képezi szerves részét az, hogy objektíven, alaposan és összefüggéseiben elemezzük saját magunkat: a múltunkat, az abból következő jelenünket és azt, hogy mit és hogyan célszerű tennünk a jövőben.
Nem példátlan az az emberiség történetében, hogy egy nép ráébred az „elmaradottságára” – ez akár az előrelépés, a fejlődés, a megváltozás első pillanata is lehet. Ráébredtek erre a japánok és a németek a XIX. században és a (dél-)koreaiak a XX. század második felében – és náluk teremtő- és változató erővé vált ez a felismerés. Ellentétben a magyarokkal, ahol ez egy sajátos „bezárkózást” és „konzerválódást” idézett elő a nép jelentős többségénél, egyfajta védekező reakcióként. A felismerés, hogy nem tartunk ott, ahol a világ élvonala, nem arra sarkallta a magyarságot, hogy új paradigmát alkosson a régi, sikertelen helyett – mint pl. a finnek -, hanem éppen hogy továbberőlteti a régi, kontraszelektív és a népet „atomizált állapotában” megtartó társadalmi hagyományt, különös tekintettel arra, ahogy a magyar elitek hagyományosan viselkedni szoktak.
A magyar „elithagyomány” (pontosabban: uralmi hagyomány) szerint nincs abban semmi probléma, hogy az elit visszaél a hatalmával a többiek kárára. Ez olyan, mint az orosz régi (cári) és új (oligarcha-)elitek esetében: nem frusztrálja őket igazán az, ha akár otthon, akár a Nyugaton proccolnak, miközben a nép zöme hozzájuk képest hihetetlen mélységben vegetál. Ahogy egy adott kultúrában általában gondolkodni szokás a vezetők és vezetettek viszonyáról és lehetőségeiről, az alapvetően határozza meg még egy „teljes elitcserénél” is, hogy az új elit mit és hogyan fog tenni frissen szerzett hatalma birtokában: gyakorlatilag ugyanazt, mint a korábbi elitek. Az emberekben élő felfogás, az alapvető, őket irányító rutinok, amelyek egy-egy helyzetben szinte ösztönösen vezérlik a viselkedésüket (ráadásul anélkül, hogy ebbe különösebben belegondolnának), sokkal lassabban változnak meg és alakulhatnak át, mintsem gondolnánk! Az 1949 után hatalomra került kommunista vezető elit hiába nem volt sem arisztokrata, de még csak polgári származású sem (az esetek zömében), mégis szinte egy az egyben átvette a horthysta uralmi és gazdasági elit életstílus-elemeit: a villát, az ezüstneműt, a luxuskocsikat és a vadászatot – holott akár csak egy évtizeddel korábban is égre-földre kárhoztatták éppen emiatt a kivételezettsége miatt a korábbi úri osztályt. Működött az észrevétlen-öntudatlan társadalmi rutin és eszükbe sem jutott az új uraknak, hogy immár saját magukat kellene utálniuk…
Ma is éppen ezt láthatjuk Magyarországon: az általában legfeljebb a Kádár-kor (alsó-)középosztályából jövő akár Fidesz-, akár szoci fiúk, -lányok imádnak „grófok módjára” élni – aki pedig közülük felszedett némi nyugatos külsőséget, az a nyugati topmenedzserek életstílus-mintáit követgeti… A szellemi határvonalak tulajdonképpen a „vidéki kúria - vagy minimalista budai villa?” válaszvonalán húzódnak. Ám legfeljebb csak vérszegény kivételként van jelen a mai magyar elit normakódexében a felül lévők felelősségének teljes és mélyen átérzett polgári tudata - az, amit már Jókai is leírt: „A vagyonnal kötelességek is járnak, hazafias kötelességek.”
…Ennyit az elitről – de mi van a Jónéppel?
A nép – azok, akik nem részesednek a dolgok és folyamatok tulajdonképpeni meghatározásának privilégiumában – szintén régi, nem polgári minták szerint él és viselkedik: nem hiszi és nem érzi magában, hogy lenne joga és módja számon kérni az uralmi elit visszaéléseit. És azt sem tudja, hogy miképpen, miféle módszerekkel lehetne egy jobb politikai, gazdasági és kulturális elitet kinevelni, kiválasztódni hagyni Magyarországon. A magyar nép zöme a „Csak engem hagyjanak békén!” permanens állapotában van, immár több mint egy évszázada! Sokan ezért szinte bármire képesek a mindenkori és mindenféle hatalommal szembeni kompromisszumokban – még az úgynevezett „független polgárság” és a „független értelmiség” zöme is. Éppen ez az, ami miatt nem fejlődhetett ki hatékony társadalmi érdek-megfogalmazás és e mentén eredményre képes közösségi érdekérvényesítés. (Figyelem: az nem tekinthető „eredményes közösségi érdekérvényesítésnek”, ha egyes, a közérdekkel és a magyarság hosszú távú szükségleteivel éppen ellentétes „véd- és dacszövetségek” rövidtávon megkaparintották a hatalmat és azzal persze alaposan visszaéltek/-élnek, a közérdek és a közpénzek kárára!)
Mind az elit „Mindent megtehetek, semmiért sem vagyok felelősségre vonható!”-hagyománya, mind pedig a „Csak hagyjanak békén!” népi hozzáállása egyfelé mutat: nincs személyes és közösségi felelősség – hiszen a felelősség csak akkor értelmezhető, ha vannak adekvát és a társadalom által általánosan elfogadott célok, mert csak ezekhez lehet mérni az egyéni és kollektív tetteket. Itt pedig a legnagyobb és alapvető kötelességmulasztás épp ennek a célrendszernek a definiálatlanságából következik!
Az a baj a magyar mentalitással, hogy nem is érzékeli ezt. Csak a „Valamiért le vagyunk maradva!” érzése van – és mivel önmagunkban nem érezzük a hiányt (a polgáriság és a kooperáció és az ezen alapuló valódi társadalmi szolidaritás és felelősség hiányát, az objektív elemzésre való képesség hiányát), így nem is marad más, mint a lemaradásért való felelősség másokra hárítása, azaz a létező problémára adott irracionális válasz.
Irracionalitáson sikeresség nem alapulhat. Minél tovább tart az irracionális helyzetértékelés és az annak megfelelő cselekvés stratégiája, annál mélyebbre jut az ország. Tévedés az, hogy egy „fizikailag” európai nép nem zuhanhat ki a világból: igenis, kizuhanhat – legfőképpen akkor, ha valójában csupán külsőségekben európai, mentalitásában viszont nem az. Kizuhanhat, ha bármily okból képtelen az adott népben megjelenni és megerősödni, majd meghatározó pozícióba kerülni a teljesítményalapú paradigma. Éppen ezért mindenféle „részigazságot” csak ezen a paradigmán belül szabad képviselni: a szociális igazságot, a nemzeti kultúrát, a kisebbségek egyenlőségét, a határokon átnyúló magyar érdekképviseletet, a nemzeti tőkét, bármit!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek