HTML doboz
2011.03.10. 13:46 Szerző: Đđ
A hatalom legitimitása – avagy: „Quousque tandem…?”
„Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra?”
(„Meddig élsz még vissza a türelmünkkel, Catilina?”)
Marcus Tullius Cicero
A miniszterelnök magyarázattal és elszámolással tartozik nekünk, a Magyar Köztársaság állampolgárainak!
Amikor a 2010-es országgyűlési választásokon a jelenlegi kormány megszerezte a hatalmat, még nem tudhattuk hogy új alkotmányt akarnak adni az országban – olyan új alkotmányt, amelyet sem érdemi, az állampolgárokkal folytatandó konzultációnak nem „tesznek ki”, sem pedig a kormány által felkért szűk alkotmányfogalmazó testület művét nem fogják népszavazással megerősíttetni. Mindkét dologban arra hivatkoznak, hogy a kormányzásra kapott több mint 2/3-os felhatalmazás birtokában nem kötelességük egyik sem.
Az elkészült és tegnap óta nyilvános alkotmánytervezet alapvető változtatásokat vezetne be: (többek között) megváltoztatná országunk hivatalos elnevezését, az ország területe ismét „vármegyékre” tagozódna, alkotmányos akadálya lenne az azonos neműek házasságának, országunk alaptörvényében szentek szerepelnének, alapvető változtatásokat eszközölnének az ország egyes vezető tisztségviselőinek megválasztásában és mandátumuk idejében és megnyújtanák egy évvel az önkormányzati periódusokat is…
Tennék – és minden bizonnyal teszik is – mindezt úgy, hogy világosan és logikusan megindokolnák, mi szükség van ezekre a változtatásokra? Teszik anélkül, hogy ésszerű érvek koherens rendszerével meg tudnák nyilvánosan indokolni, hogy ezek által országunk, társadalmunk, életünk és gazdaságunk jobban fog működni – mert más érv a változtatásokra nem létezhet!
Nem létezhetnek szubjektív érvek: „Nekem speckó teccik a Szentkorona!”. Nem létezhetnek ideológiai érvek sem, mert a Magyar Köztársaság egy plurális és szekuláris állam és épp ilyen a társadalmunk is: sokféle vélemény, hit és hitetlenség él egymás mellett – ezek közül egyet „preferálni” csak zavart okoz, de javulást közös dolgainkban semmiképp sem! Nem ok a „magyar történelmi hagyomány” sem – pl. a Szent Korona, vagy épp a vármegyék esetében – hiszen akkor miért nem hozzuk vissza a „nemesi nemzetet”, hiszen mind a Szent Korona-tan, mind pedig a vármegyék alapja éppen a nemesi rend önérdek-érvényesítése volt. Márpedig: ha a cicomákat visszahozzuk, akkor a cicomát tartó falakat is újra kell építenünk…
A Magyar Köztársaság országgyűlése, kormánya és miniszterelnöke mind-mind a Magyar Köztársaság állampolgárainak tartoznak felelősséggel és elszámolással – haj, de sokat hallottuk ezt épp Orbánéktól 2002 és 2010 között! Hát akkor most tessék eszerint cselekedni! A hatalom legitimitását az állampolgárok érdekében való kormányzás adja. Ha a kormány új, megválasztásakor még általa sem ismert érdekeket fedezett fel, akkor azokat a nép elé kell tárnia – éspedig nem csupán „formális módon”, mint a napokban kiküldött 12 kérdés, hanem ténylegesen, érvekkel alátámasztva, véleményt kérve és elfogadva. Ha pedig egy kormány és egy parlamenti többség ezt nem teszi meg, akkor legitimitása alapját veszti el. Erre nincs szabály az alkotmányban, a törvényekben – mert 1989 óta még nem fordult meg senki fejében az, hogy lehet egy demokratikusan megválasztott kormány ilyen!
Pedig lehet – láttunk már erre példákat a történelemben. Kellett volna tehát gondolniuk erre a rendszerváltáskor alkotmányozóknak és az azóta törvénykezőknek.
…Mert nem elég a hatalom legitimitásához az, ha törvényesen jutott hozzá. Az is kell, hogy a közösség világosan megfogalmazott érdekei szerint kormányozzon. A választás csak megelőlegezi a legitimitást: azt be is kell tölteni a cselekedetekkel és a közösség tudtára is kell adni a cselekedetek ésszerű okait. Enélkül a választásokon kapott legitimitás csak egy olyan kölcsön, amelyet az adós nem fizet vissza.
Vannak helyzetek egy nép életében, amikor el kell dönteni: elfogad-e szinte bármit a hatalomtól, vagy az önmagát legitimnek tekintő, ám a legitimitását cselekedeteivel megingató hatalommal ellen maga a nép hoz létre olyan ellensúlyokat, olyan ellenerőt, amelyek birtokában érdekeit érvényesíteni lesz képes a hatalma törvényes és ésszerű korlátain éppen túllépő kormánnyal, országgyűlési többséggel szemben.
Demokratikus és köztársasági keretek között ez az ellensúly és ellenerő egy komoly tömegbázissal bíró, jól szervezett és világos, ésszerű programmal rendelkező párt lehet. Az „érv” pedig, amivel a jelenlegi és mindenkori „túlhatalmaskodó” kormány tevékenysége korlátozható, nem más, mint az, hogy van reális lehetősége annak, hogy a nép legközelebb, ha érdekei úgy kívánják, ezt a másik erőt juttatja kormányra.
Két dolog között választhatunk tehát most: mindent ráhagyunk a Fideszre és Orbánra, anélkül, hogy tetteik és döntéseik valódi okait megtudnánk – vagy: nem tűrjük el tovább, hogy a nép többségére hivatkozva a nép többségének valódi és ésszerű érdekeivel ellentétesen kormányozzanak és egy ellenerő létrehozásával „Megállj!-t parancsolunk nekik.
Ha az első utat választjuk, akkor elfogadjuk, hogy belátható időn belül itt nem fog létrejönni egy, a társadalom erőforrásait a leginkább mobilizálni képes demokratikus berendezkedés, hanem a magyar társadalom „oligarchisztikus” pályára áll, az ellenőrzés és a valós elszámoltatás lehetőségei pedig elvesznek. Ez az út az Európától való gazdasági és szellemi leszakadáshoz fog vezetni, szegénységhez és állandósuló egzisztenciális problémákhoz a társadalom többsége számára.
Ha a második utat választjuk, akkor megszabadulunk a fejlődésünket az utóbbi két évtizedben leginkább akadályozó tényezőtől: az önérdek-vezérelt politikai elittől.
De ehhez, ismétlem, új erőt kell létrehoznunk!
Ha erre nem vagyunk képesek, akkor – azt kell mondjam – a készülő „Fidesz-alkotmány” bizony a magyar társadalom „tökéletes kereteit” fogja adni… És talán még a 22 éve épp a rendszerváltók által „sírba tett” Kádár Jánost is újra fogjuk temetni!
…A poszt elején a miniszterelnököt emlegettem – most, a végén is ezt teszem: Miniszterelnök úr, ne alkotmányozgasson itt feleslegesen! Tessék célszerűen és eredményesen kormányozni! Ha meg azt nem tud, akkor ne akarjon „Magyarország első, egységes Alaptörvényé”-vel „nyomot hagyni a Történelemben”, mert akkor az Ön nyoma csak egy foscsík lesz…
2011.03.09. 09:39 Szerző: Đđ
Orbán Viktor szerencséje
Nagy szerencséje van Orbán Viktornak azzal, hogy a magyar átlagdolgozó nem szokott akadémiai elemzéseket olvasgatni! Mert ha szokna, akkor közel minden második magyar dolgozó leírva és objektív adatokkal alátámasztva is megtalálná azt, amit az idei évre eső első fizetésnél megtapasztalt: kevesebb lett a nettója…
Hát, itt tartunk! Egészen pontosan itt:
http://www.wargo.hu/tij/publications/aa_adovalthat_2011_110224.pdf
Populárisabb változatban pedig itt:
http://index.hu/gazdasag/magyar/2011/03/07/szaz_emberbol_negyven_bukott_az_uj_adoszabalyokkal/
Ez van! Az „azonnali és nagyarányú adócsökkentés” többszázalékos nettójövedelem-csökkenést okozott! valószínűleg erre a mutatványra is egyedül az Orbán-kormány volt képes eddig a világon: hogy adócsökkentéssel okozzon reáljövedelem-csökkenést. Ez is biztosan része a Matolcsy-féle „szabadságharcos-alternatív közgazdaságtannak”.
További szerencséje Orbánnak, hogy neki nem kell számolnia egy olyan erős, elszánt és szervezett ellenzékkel, mint amilyen annak idején, 2002 és 2010 között az általa vezetett Fidesz volt. Kíváncsi lettem volna, mit harsogott volna a Fidesz-propaganda és miről szónokolt volna maga Orbán Viktor, ha Gyurcsány, vagy Bajnai hoz hasonló hatású „adóreformot”? Valószínűleg új szavakat alkottak volna, mivel a „népnyúzó” és a „hazaáruló” kifejezések meg sem közelítették volna az általuk kommunikálni szándékozottakat… Ha akkor történt volna ez, amikor a Fidesz ellenzékben volt, akkor Gaskó még a játékvonatokat is leállíttatta volna a gyerekszobákban, a BKV-sok pedig éhségsztrájkot kezdtek volna a remízekben…
Igen: szerencséje van Orbánnak. Azért is hogy ez a nép csak magában dohog, hogy kevesebb lett az annyi és eszébe sem jut, hogy a mellette ugyanezért dohogókkal összeszövetkezzen és nyomatékosan megkérje a Tisztelt Miniszterelnök urat, hogy ha már mást nem tud, akkor legalább hajtson végre egy „azonnali és nagyarányú adóemelést” – egészen vissza a „népnyúzó” Bajnai-féle adókulcsokig! És azért is, mert senki sincs ma a porondon, akire hallgatna ez az annyiszor és minden politikai erőtől átvert és/vagy megvadított-meghülyített nép. Nincs egy hiteles erő, amelynek vezetői előállhatnának, hogy „Hát ebből nem kérünk!” és akikre ez a nép hallgatna, akikről nem éreznék az emberek, hogy „Ezek is csak maguknak ágálnak!”
De azért mégsem szerencsés Orbán, mert a jelenleg számára kedvező helyzet megváltozhat. Van több mint egymillió munkavállaló, aki megszívta – ráadásul úgy szívta meg, hogy semmi értelme nem volt. Nem azért keres most kevesebbet, mert valami nagy és szükségszerű dolog miatt kért-vár tőle áldozatot a Haza. Hiszen a haza is megszívta: az elengedett adókkal hatalmas lyukat ütött a kormány a költségvetésen – amit aztán máshonnan, mások pénzéből be kellett tömni… És ezzel a „mások pénzéből”-lel már ott is vagyunk az Orbán-féle adócsökkentés állítólagos kedvezményezettjeinél: a jól kereső kb. 700.000 emberünknél. Velük meg az a baj ui., hogy ugyan nekik több lett a nettójuk, ám az ő MANYUP-megtakarításaikból tömték be az előbb emlegetett lyukat.
Kurva nagy ötlet: hagyok nálad egy kicsivel több pénzt – de ahhoz, hogy ezt megtehessem, el kell vennem a megtakarított nyugdíjpénzedet! Ha összevetjük, hogy ők, a „jól járók” mennyit kapnak most havonta pluszban és mennyit buktak el a MANYUP-Einstandon, akkor máris átmegy negatívba a mérleg! Jó nagy negatívba…
Orbánnak azért fog előbb-utóbb elpárologni a szerencséje, mert – ha figyelembe vesszük a fentieket – gyakorlatilag vesztett mindenki, így vagy úgy, a Nagy Mutatványon, a mutatványra alapozott gazdasági fellendülés pedig elmarad.
Van most legalább másfél-kétmillió „nettó vesztes” – már csak az kell, hogy a másfél-kétmillióból valaki egyet csináljon: egy váltópárt tömegbázisát.
2011.03.08. 08:46 Szerző: Đđ
Magyarország, a Pisilő Kisfiú
Biztosan mindenkinek megvan a címbéli kisfiú: Brüsszelben pisilget folyamatosan – és tudvalévő, hogy alkalomról alkalomra átöltöztetik: más-más ruhákat adnak rá.
”…De hogy jön ehhez Magyarország és miért hasonlítjátok egy pisilő gyerekhez? Hiszen ekkora aljassságot talán még Gyurcsány se művelt vele! Már megint micsoda ocsmány, hazaáruló poszt jelenik meg a Progresszív Blogon!”
Nos, Kedves (esetleg felháborodó) Olvasók, nem a hazát áruljuk el ebben a posztban, hanem Orbán és a Fidesz legújabb, az alkotmánnyal kapcsolatos terveit! Az ok pedig, amiért Magyarországot a Pisilő Kisfiúhoz vagyunk kénytelen hasonlítani nem más, mint hogy a tervezett új alkotmányban Magyarország hivatalos neve nem Magyar Köztársaság lenne, hanem egyszerűen csak Magyarország (http://www.origo.hu/itthon/20110307-a-fidesz-elnoksege-jovahagyta-az-uj-alkotmany-tervezetet.html). Amiért pedig ez történik, annak magyarázatát meglelhetjük Orbán Viktor egy 2006-os beszédében, amelyben azt mondta, hogy „valójában a nemzet a test, azon a köztársaság a ruha”.
…Hát ezek szerint az ország „átöltöztethető” – mint a Manneken Pis! Jön egy alkalom és jön a ruhacsere.
Tudtommal az alkotmány egyik legalapvetőbb feladata, létének értelme éppen az, hogy meghatározza az államformát. És ha már meghatározta, akkor az ország nevében használja is azt!
Vajon mi értelme, mi célja ennek a bűvészkedésnek a szavakkal: hogy ugyan benne lesz az alkotmányban, hogy köztársaság vagyunk, de ezt Orbánnak mégsem akaródzik az ország hivatalon megszólításába is belefoglalni. Gyengíteni akarja ezzel azt a pici passzust az államformáról? Ezzel azt akarja kifejezni Orbán és a Fidesz, hogy ők nem elsősorban a köztársaságért és a demokráciáért dolgoznak, hanem Magyarországért? De mit is jelenthet ebben az értelemben az ország és az érte való munkálkodás?
Többször megírtuk már itt a Progresszív Blogon, hogy miért van elengedhetetlenül szüksége Magyarországnak a személyes és közszabadságra – ami tulajdonképpen a demokratikus állam lényege és alapja is. A szabadság eszköz arra, hogy akár egyénileg, akár közösségként megvalósíthattuk azt, ami „bennünk van” és lehetőség arra is, hogy közülünk felkészültség és alkalmasság alapján választódhassanak ki azok, akik vezetik az országot. A köztársaság pedig ennek az elvnek és gyakorlatnak a legegyszerűbb és legtermészetesebb leképeződése az államforma terén.
Mármost, ha a legtermészetesebb formát nem akarjuk hivatalos nevükbe foglalni, akkor erre speciális okunk kell, hogy legyen! Erről az okról pedig semmit sem tudunk – azon a 2006-os lózungon kívül a ruhákról. A köztársaság, mint szó a latin res publicából jön, melynek jelentése „közös ügyek”. Ha pedig az alkotmány az államformát köztársaságként határozza meg, akkor a közös ügyek egyik legelsőbbike az ország elnevezése. Orbán Viktor tartozik egy logikus, természetes és nyilvános magyarázattal nekünk.
…De hogy ne kelljen kínlódnia – mint öregembernek a vizeléssel – igyekszem én is levezetni az okfejtést. Az ugye köztudott, hogy Orbán igen-igen erősen centralizált vezetést alkalmaz a Fideszben, már igen-igen hosszú ideje. (Megjegyzés: nem akad egyetlen igazán demokratikus párt sem a világon, melyet 22 éve ugyanaz a személy vezet – legutóbb Kádár János állt ilyen hosszan a Párt élén…) nyilván azért alkalmazza az erősen központosított vezetést, mert ezt tartja a legcélszerűbbnek – és a Fidesz eredményei (a hatalom megszerzésében) legutóbb is megerősítették őt ebbéli meggyőződésében. Szintén errefelé terelhetik őt személyes hajlamai is.
Mármost: ha mind célszerűségi, mind pedig személyiségi tényezők arra motiválják, hogy egy pártot ekként „rendezett be”, akkor semmi okunk másféle vezetésideált feltételezni róla egy másik „szervezet” esetében, még ha az egy egész ország is. (Hiszen a Fideszt is azonosította a Hazával, már 2002-ben, amikor kijelentette, hogy „A Haza nem lehet ellenzékben!”)
Mindezt, persze, nem deklarálhatja nyíltan – de minden lehetőséget megragad, hogy érzékeltesse: ő ezt valójában így gondolja és így érzi! És ezért „éli ki” magát ebben a szómágiában is.
Tisztelt Miniszterelnök úr! Kérjük, hogy ha van ennél logikusabb és tények ésszerű láncolatával is alátámasztható „más változata”, akkor azt ne késlekedjen a Közzel közölni!
Ez ugyanis Önnek, mint egy köztársaság demokratikusan megválasztott miniszterelnökének kötelessége – mindaddig, amíg a fejére nem helyezi a koronát, mint Napoleon Bonaparte… Mi most ugyanis – ha maradunk a francia példánál – az „első konzulátus” idejét éljük, amikor is még „köztársasági ruhában járt” az ország, de valójában már az első konzul (Napoleon Bonaparte) „…nevezte ki a minisztereket, a tábornokokat, a köztisztviselőket, a bírákat és az Államtanács tagjait.” (Forrás: Wikipédia - http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Nap%C3%B3leon_francia_cs%C3%A1sz%C3%A1r#Az_Els.C5.91_Konzul) – akárcsak mostanság Ön. Kérem ezért, hogy idejében szóljon majd nekünk, ha jön a koronázás – mert hát igen sokáig tart az alkalomhoz illő új ruhák elkészíttetése és a nagy alkalomhoz mi is szeretnénk majd átöltözni!
2011.03.07. 14:50 Szerző: Đđ
Divattanácsok
Merőben eltérően az eddig tőlünk megszokottaktól most divattanácsokkal fogunk szolgálni Kedves Olvasóinknak – de hogy mégis megmaradjunk önmagunk hagyományainál, arról lesz szó, hogy mi a divat a magyar társadalom jobb köreiben manapság.
Mi is azok a jobb körök? Kik tartoznak oda – és persze kik nem?
Ezt a közeget azok alkotják, akik a hatalom gyümölcseit gyakorlatilag korlátok nélkül kóstolgathatják. Ők azok, akik bármikor felhívhatják a Miniszter urat (külön kasztot alkotnak azok, akiket a Miniszter úr szokott ezért-azért felhívni). E csoport tagjai azok, akik már azelőtt belevonódnak a döntés-előkészítésbe, hogy egyáltalán a „döntéshozók”-nak eszükbe jutna az, hogy az adott ügy létezzen. (Magyarra fordítva ezt a szóvirágot: „Bercikém, kéne egy jó kis állami projekt nekem - úgy pár tízmilliárdért. Persze lehet 2-3 évre elcsepegtetve – találjatok majd ki neki valami jó hangzatos nevet!)
Viszont nem tartoznak a jobb körökhöz pl. az ugyan kormányoldali, de a statisztikai mérhetőség alatt lévő szatellitpártok prominensei, a saját tudásuk és szorgalmuk révén világhírre szert tett magyar cégek tulajdonosai (ki nem szarja le őket?), EU-parlamenti képviselők, multicégek magyarországi fejesei, a szellemi élet és a művészvilág kiválóságai (akik mégis odatartoznak közülük, azok meg nem is olyan kiválóak…) és a „nyilvánvalóan szalonképtelen” alakok: szocik, zsidók, stb…
…Ja, és a jobb köröket saját jogon 99,9%-ban férfiak alkotják – ne feledjük: ez a faszok társadalma és ilyen az elitünk is!
Mi a menő itt, mi a divat? Felsorolunk néhányat.
Legyen saját szőlőd – amit persze nem te művelsz meg, mert arra való a gazdatiszt. Meg persze a kétkezi munkások, de olyan mélyre te úgysem látsz a présház ámbitusáról. És ha már vidéken bóklászol, akkor szervezhetsz disznótort is (hangsúlyozom: „szervezhetsz” és ne te szúrd-darabolt a disznót!), de éppen keríthetsz egy puskát és elmehetsz vadászgatni is – természetesen a saját, vagy a szintén a jobb körökhöz tartozó „barátaid” vadászterületén. Saját pálesz: kezd menő lenni – a 29 pont óta különösen. Esetleg forgalmazhatod is – de akkor legyen má’ hungaricum! (Mézes pedig ne legyen, mert még azt hiszik, buzi vagy – és erőspaprikás se, mert akkor meg elterjed rólad, hogy szerb mintákat követsz.)
Kocsi: tök mindegy – 30 millás felett. Lakhely: hm… ez már bonyibb, mert ugye van egyszer a „budai villa”, mint kategória – de lehet, hogy ez nem elég. Manapság menő a vidéki udvarház is. Helikopter: Kóka óta ezzel bánj csínján! Magánrepülő: ehhez még mi kicsik vagyunk… Lótartás, lovaglás, „úrikocsi”: ez az ízlésedre és a merészségedre van bízva. Ha szereted, élj vele bátran, de ne feszülj túl: könnyen nevetséges lehetsz, ha lovagolni tanulás közben ér baleset, mert akkor mindenki tudni fogja, hogy nem „von Haus aus” lovagolsz. (Persze, persze, tudja ezt amúgy mindenki ebben a körben, hiszen senki sincs itt, akinek francia dajka ringatta a címeres bölcsőjét…)
Vitorlázás: na az igen! Azt mindenképp – de csakis az Adrián, a Balaton nem menő. Saját hajó a jó. Kikötőhely? Ott vannak Vitézyék. Tedd le a szükséges vizsgákat is – és igyekezz az istenért, hogy ne rókázz, ha hullámzik! (Arra nem hivatkozhatsz, ha mégis okádnál a tengertől, hogy „Nelson admirális is folyton tengeribeteg volt!”, mert ahhoz, hogy erről tudjatok, te is és a haverjaid is túl bunkók vagytok még…) Aztán időnként hívjátok meg egymást a haverokkal egy-egy pár napos hajókázásra – gondoskodjatok ellátmányról is, úgymint: kaja, pia nők.
Kultúra: ld. még „kulturált borfogyasztás” címszó alatt! De azért költhetsz műtárgyakra – csak előtte kérd ki hozzáértő véleményét!
Társasági események: figyelem, csak olyanokat látogass, ahol kizárólag a jobb körök tagjaival elegyedsz! Már az Operabál is lefelé tendál – hacsak nem húzol ki Bécsbe.
Öltözködés: ehhez is túl bunkók vagytok még, hogy ezzel különösebb fakszni legyen… Azért van már néhány ökölszabály: szmokinghoz csak fekete csokinyaki (még akkor is, ha Orbánon olykor pl. bordó virít!), a feleséged pedig ne nézzen úgy ki, mint egy kurva! (A kurvádnak úgyis van annyi esze és ízlése, hogy ne úgy nézzen ki…)
Vallásosság: a látszattal ellentétben ez inkább égő. De azért a gyerekeid inkább templomban esküdjenek. (A templom lehet romkat, ref, vagy evangélikus, de zsinagóga semmiképp se és hasonlóképp elkerülendő a görög katolikus is – oda a szabolcsi cigányok járnak! Kis- és szabadegyházak: hülye vagy, még liberálisnak nézhetnek - és akkor véged!) Speciális eset: ha debreceni notabilitás vagy, akkor üdvös, ha van saját padod a Nagytemplomban. Ebben – és kizárólag ebben – az esetben növeszthetsz bajszot is. (Különben bajszosan csak egy Csányi Sándor-, vagy Mosonyi György-replika leszel.)
Testalkat, sport, táplálkozás: tök mindegy, mert úgyis a pénzedért és a pozíciódért szeretnek! És sportolnod sem kell az egészségedért (azt ui. az orvosok dolga karbantartani, őket meg megveszed kilóra), hanem legfeljebb a társaság kedvéért. Kaja terén bármit zabálhatsz – de ezek egy részét csak titokban, vagy megfelelő alkalmakkor. Pl. menő a szalonnázás-kolbászozás vadászat közben a lovaskocsin – de a terítéknél (tudod: amikor a szolganép szépen összerendezgeti az általatok halomra mészárolt szerencsétlen dögöket) már jobban áll a libamájas szendvics. Ha pedig az Adrián vitorlázgatsz, akkor is edd meg a tengeri herkentyűket, ha utálod őket! Főképpen ha mások előtt kell falnod… És hidd el: utólag egy kiváló konyak elveszi a legundorítóbb kagyló ízét is!
Ivarzási szokások: ebbe nem mennénk bele - van, amitől mi is undorodunk… Itt amúgy sem léteznek „sztenderdek” - csak az Isten tudhatja, melyikőtök miben leli örömét. (…Buzi azért ne legyél – ld. a mézes pálinkánál írottakat!) Az „ivarzás” tárgykörében említjük meg a feleséget is – aki legyen! – és a gyerekeket (2+ a menő: nem vagy csóró, fussa!), akiket már a középsulitól járass nyugati, vagy amerikai elit magánlófaszokba, utána meg verd be őket egy menő amerikai egyetemre, Harvardra, Yale-re! (Akkor legalább van esély arra, hogy nem lesznek olyan tajbunkók, mit te meg a haverok…) Német egyetemre ne járasd őket semmiképp, mert ott a végén még megtanítják őket dolgozni!
…Reméljük, kis összefoglalónkkal nagy segítséget adtunk elitünk jeles tagjainak! …Ja, hogy ők aligha olvassák ezt a blogot? Hát, ez meg is látszik az ország állapotán!
2011.03.05. 15:37 Szerző: piefke
Mit kúrt el a magyar nemzet?
Mára demokratikus hatalommonopólium jött létre Magyarországon. Van ilyen? Hiszen a demokrácia lényege éppen az, hogy nem monopolizálható a hatalom.
Valóban: ott, ahol a demokrácia gyökerei maguktól, hosszú-hosszú évszázadok alatt jöttek létre, igen kicsi az esély manapság arra, hogy valakik hatalmi monopóliumra tehessenek szert. Ennek ugyanis igen erős akadálya lenne az ottani népekben élő természetes szabadságtudat, hogy önmagukat az önálló és egyenlő szabadok közösségének érzik…
…Mi ment itt félre, hogy Orbánék nem tapasztaltak komoly, ütőképes és szervezett társadalmi ellenállást, amikor rohammunkában neobarokk hatalmat kezdek építeni? Mit kúrtunk el („nem kicsit, nagyon”), hogy 1989-’90 és az EU-tagságunk ellenére sem szilárult itt meg a valódi szabadság?
Itt, Magyarországon, ahol a demokrácia és a szabadság nem belső fejlődés, hanem egy külpolitikai véletlen ajándékaként jött el 1989-’90-ben, korántsem biztos, hogy van számottevő akadálya annak, hogy valakik „centralizált szabadságot” hozzanak létre. Nem volt olyan történelmünk, hogy létrejött volna a polgári szabadság, erre így igényünk sincs igazán.
…„Még hogy a magyar ember nem igényli a szabadságot? Hát hogy lehet ilyet mondani, amikor századokon át ez volt a legfőbb vágyunk? ’’Éljen a magyar szabadság…’’ – ahogy a Kossuth-nóta is mondja!”
Igen, igen… Csakhogy. Ha jobban megnézzük „szabadságigényünket”, akkor kellemetlen kis disznóság derül ki róla: összetévesztjük a(z egyéni és köz-)szabadságot a (nemzeti) függetlenséggel!
Nézzük csak meg pontosabban szabadságdokumentumainkat! Az 1848-as 12 pontban is a nemzeti függetlenség-igény tükröződik, íme:
„…magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a' külföldieket vigyék el tőlünk” (1848. március 15., a 12 pont 10. pontja)
Követelik benne az országgyűlést – ám szó sem esik arról, hogy az a nép zömét képviselje. Követelik a sajtószabadságot is – de nem nyilvánítják ki azt, hogy képesek és készek is vagyunk/lennénk a saját sorsunkat a kezünkbe venni…
…És mit is követeltek az utcákon 1956-ban?
„Ruszkik haza!” (1956 október 23.)
De még 1989 nyarán, Nagy Imre újratemetésén is miről beszélt Orbán Viktor – aki napjainkra létrehozta az emlegetett hatalommonopóliumot?
„…azonnali tárgyalások… …az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről” (Orbán Viktor beszéde Nagy Imre és társai újratemetésén – 1989. június 16.)
Említi ugyan „…1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot” – de láttuk, hogy ’48 ez utóbbit magyar szabadságként (vagyis: függetlenségként) értelmezte leginkább. De Orbán sem emlegetett olyasmit, hogy a magyarok „felelős közösségként” határoznák meg magukat és arról sem beszélt, hogy a kommunisták eltűnése (negatívum-cél) és a szabad választások után mi, magyarok miféleképpen akarjuk elrendezni a dolgainkat?
Az euro-atlanti értelemben vett szabadság, mindig is egy kisebbség „hobbija” volt Magyarországon, az a nép nagy tömegeit nem járta át…
A függetlenség passzív viszony: nem uralkodnak mások rajtunk - ennyi. Ezzel szemben a szabadság aktív és cselekvő dolog, mert lényege az, hogy sokan, nagyon sokan vesznek részt a közügyekben, arra figyelmet és időt szánnak. A szabadság: folyamat – a függetlenség: állapot.
Bajorország, vagy Dél-Tirol nem független – viszont népe szabad: az ottani társadalom tele van öntevékenységgel. Magyarország független – de népe nemigen öntevékeny mint közösség, tehát nem is lehet igazán szabad, mert önnön sorsunk alakítása öntevékenységet és önálló kezdeményezőkészséget tételezne fel. Van tehát jog szerinti szabadságunk, csak éppen nem élünk vele.
…Ezért vált lehetővé az, hogy hatalmi monopólium telepedjen rá az országra és a társadalomra.
Ha belegondolunk, a magyarság mindig így járt a jog adta szabadsággal: ez történt a kiegyezés után, ez volt a Horthy-korszakban is és a Rákosi-, majd a Kádár-éra alatt is. A magyar társadalom többségének „nem ösztöne” a cselekvő szabadság: sosem ezt tanulta, a szüleitől sem ezt látta – honnan a fenéből akarhatná, ha nem is ismeri?
A szabadság: konstruktív program és jól átgondolt folyamat. De tud-e önmagától programot alkotni és folyamatban gondolkodni ez a nép tömegesen? És ha nem – mert ezt tapasztaljuk – akkor itt tulajdonképpen a hatalmon lévők és a hatalmat gyakorlók jóindulatára, ízlésére van bízva, hogy miféle hatalmat építenek ki? Mert a magyar nép passzivitása nagyon tág határokat szab ennek, a hőbörgő, de szervezetlen és konstruktív programmal szintén nem rendelkező „liberális értelmiségi körök” és „nyugatosok” pedig nem képviselnek valódi erőt.
Egyetlen út kínálkozik a szabadság és a demokrácia felé – de ez az út egyáltalán nem „tipikus”. Alulról isten tudja mikorra alakulna ki – talán sosem. A jelenleg fenn lévők pedig ellenérdekeltek a valódi demokráciában. (Talán joggal is félnek attól, hogy merrefelé sodródna ez a nép, ha önmagára lenne bízva? – Hiszen ők is éppen a nép demokráciában és felelős, előrelátó döntésekben való járatlanságát kihasználva juthattak kormányra…) Ezek miatt az egyetlen reális és belátható időn belül meg is valósítható mód az, ha egy, a modernitás és a demokrácia iránt elkötelezett erő képviselői kerülnek kormányzati és törvényhozó pozícióba. Csak ezen a módon fordítható vissza Magyarország arról az útról, amelyen most halad és csak ezen a módon indulhatnak be azok a belső, demokráciaerősítő mechanizmusok, amelyek egy bizonyos idő után már eljuttathatják a magyar polgárok többségét oda, hogy ne fogadjanak el készséggel egy újabb hatalommonopolizálási kísérletet.
Mint írtam, ez az út nem tipikus – és nem is veszélytelen, hiszen a demokratikus és a társadalmat demokratizálni akaró erők vezetőinek belső meggyőződésén, „jellemszilárdságán” fog múlni a siker. Ha ők „meginognak” és annyi elődjükhöz hasonlóan elkezdenek „maguk felé hajló kezekkel” politizálni, akkor ott a dolog vége… Látszólag tehát nagyon kevés reményünk-esélyünk lehet a pozitív változásra, ha azt csak néhány ember személyes tulajdonságaira vagyunk kénytelenek alapozni – ám ne feledjük, hogy a világon minden nagy és pozitív változás kezdetben néhány embertől indult el!
…A kérdés most az, hogy közöttünk vannak-e ezek az emberek és ha igen, hogyan találjuk meg őket? Minden más csak ez után jöhet!
2011.03.04. 13:24 Szerző: piefke
Munkát, kenyeret!
A kormány mosatni tervei szerint a munkaerő-piacra visszaterelendő emberek úgy fognak járni, mint a csúnyácska hölgyek: szeretnének ők párkapcsolatot létesíteni, ám nincs, aki elvegye őket. Szeretnének majd ezek az emberek elhelyezkedni, állást találni, ám nem lesz, aki felvegye őket.
„Dehogynem!” – hördül most fel a kormánypárti polgár – „Hiszen a Kormány megígérte, hogy rengeteg új munkahelyet teremt és lesz új közmunka-program is!”
Hát persze! Megígérte és lesz… Azonban: ne feledkezzünk meg arról, hogy Magyarország (ma még?) tőkés piacgazdaság. Egy ilyenben pedig a munkahelyeket nem az állam teremti, hanem a versenyszféra – már ha van szabadpiaci, fizetőképes kereslet annak termékeire, szolgáltatásaira. A közszféra és a közmunka egy, a magángazdaságra épülő rendszerben nem lehet elsődleges foglalkoztató – akkor az ui. már egy másik rendszer: a szocializmus!
Magyarországgal éppen az a baj, hogy nem kellően fejlett a magánszféra munka-, termelési és szolgáltatási kultúrája és emiatt nem képes a szabadpiacon jól értékesülő munkatevékenységet biztosítani az elvileg munkabíró népesség egy részének, közel egymillió emberünknek.
A képletek és a lehetőségek egyszerűek:
1. Ha a versenyszférára, a magángazdaságra kívánja a kormány alapozni a foglalkoztatottság jelentős mértékű növelését, akkor ez abban az esetben lehetséges, ha van piac, amely igényli és meg is fizeti a versenyszférában dolgozók által előállított értékeket. Ebben az esetben pedig nem kell a (tömeges) közmunka, mint állami problémakezelő eszköz. Sőt: ebben az esetben nincs is/nem is lenne az államnak különösebb feladata a munkahely-teremtésben.
2. Ha a versenyszféra állami megrendelésekre dolgozik (pl. infrastruktúra-fejlesztés) és így akarjuk, hogy a magáncégek „közmunkásokat” alkalmazzanak, akkor ez csak közpénzből lehetséges, ui. az így foglalkoztatottak bérét és járulékait az állam téríti meg a magáncégnek. Az állam ez utóbbi esetben csak úgy juthat vissza a pénzéhez, amit az így szervezett közfoglalkoztatásra elköltött, ha valaki a végén megfizeti az elkészült infrastruktúrát: pl. ha autópálya épült, akkor fizet útdíjat, éspedig annyit, hogy abból visszatérül a közmunkásokra fordított közpénz. Egyébként ez a pénz elveszik, növeli a költségvetés terheit – ugyanúgy, vagy még többel, mint a megvont munkanélküli segély, rokkantnyugdíj vagy szociális ellátás növelte volna. Nem érünk tehát el így semmit, ami az állam költségeinek csökkentését illeti.
3. Ha tömeges és állami szervezésű közmunkákkal szeretné a kormány megoldani azt, hogy az inaktivitásból visszaterelt embereinknek legyen munkájuk, akkor erre iszonyat mennyiségű közpénz is kell, amivel semmit sem értünk el – legfeljebb a jól ismert ős-szocialista receptet vettük elő és a végeredmény (a végzetes eladósodás) is csak ugyanaz lehet. Ezzel a „lehetőséggel” tehát nem is érdemes tovább foglalkoznunk…
Láthatjuk, hogy két, talán a gyakorlatban is működni képes megoldás van. Az egyik, ha megfizettetjük az állami pénzen de a magánszférában dolgozók foglalkoztatására fordított közpénzt az elkészült infrastruktúra-beruházások használóival, éspedig a valós költségeket. Ez igazából akkor lehetséges, ha egyáltalán lesznek olyan használói az adott infrastruktúrának, akik képesek fizetni a használatért és meg is éri az nekik. És akkor éri meg és akkor képesek megfizetni ezt, ha a saját tevékenységük, amelyhez az adott infrastruktúra használata szükséges, a piacon jól értékesülő „terméket” eredményez – tehát éppen oda jutottunk ezzel a „kis kerülőúttal” is, ahová a másik foglalkoztatás-bővülés „legegyenesebb útját” járva: a létező szabadpiaci, fizetőképes kereslethez és a magas minőségben előállított termékhez, szolgáltatáshoz!
Beláthatjuk: nem lehet megkerülni a magánszféra versenyképességét, ha valódi, tartósan magas arányú munkaaktivitást akarunk. Nem véletlen, hogy mindazok a modern, fejlett országok, ahol magas a foglalkoztatottsági arány, kivétel nélkül magas munka-, termelési és szolgáltatási kultúrával rendelkeznek.
Ez az egyetlen recept – más meg nincs! Ha növelni akarjuk az aktivitást, akkor növelnünk kell a magas minőségű és jól szervezett-tervezett tevékenységre való képességünket. A munkaerőét is, a vállalkozókét is, a vállalkozásokét is. Az, hogy a kormány elkurjantja magát, hogy „Legyen sok munkahely!”, szart se ét. Ami ér valamit, az a képzés és az oktatott ismeretek elsajátításának komoly kontrollálása. Ez az állam elsődleges feladata és lehetősége is egyben a munkahely-teremtésben. Mert képzelten és kelletlenül dolgozó munkaerővel, a korszerű vállalkozás-menedzsmentre felkészületlen és a vállalkozásaikból minél előbb és minél több magánfogyasztásra fordítható pénzt kisajtolni akaró vállalkozókkal és a kutyának sem kellő termékstruktúrával reményünk sem lehet, hogy akár csak az EU-átlag foglalkoztatottsági rátát is elérjük.
Amíg képzettség, munkastílus, felkészültség, vállalkozói mentalitás és minőség terén nem vagyunk elég versenyképesek, addig nem jönnek létre az oly szükséges új munkahelyek sem! Széll Kálmán meg, szegény, csak nézhet minket odafentről, ahogy vergődünk a nevében…
2011.03.01. 19:41 Szerző: piefke
Éllovas a nyitott utcában
Az Orbán-kormány megint időt adott magának - legkevesebb 4 hónapot, júliusig. Megint nem végezte el az érdemi, a részleteket is tisztázó, azokat egységes rendszerré szervező munkát – immár 10 hónapja adósunk ezzel.
Ez az egész mai „bejelentés” olyan volt, mint Karinthynál, a Tanár úr kéremben, amikor a rossz tanuló felel (http://hu.wikisource.org/wiki/Tan%C3%A1r_%C3%BAr_k%C3%A9rem/A_rossz_tanul%C3%B3_felel).
Igen: Orbán és Matolcsy is „készültek”: készültek ők már hónapok óta, azután hetek óta, tolták, tologatták a mai felelést… De végül is oda kellett állni a Világtanítóbácsi elé és most mondani kellett VALAMIT! Azazhogy: Orbán nebuló végül is nem állt oda, hanem maga elé taszigálta a „bambábbik havert” – talán azt ígérte neki, hogy a felelés után a szünetben megkaphatja a tízóraiját… Matolcsy Gyurika pedig „felelt”…
Mi mindent habogott össze a táblánál?
Megtudhattuk felvezetésképpen Navracsicstól, hogy a megszorítások politikája „zsákutca”, amivel „szemben áll egy nyitott végű utca, a szerkezeti átalakítások sora”, majd jött Matolcsy és miután elmondta kedvenc rögeszméjét, hogy az Orbán-kormány a „7%-os hiányt örökölt”, felsorolt egy csomó megszorítást, mint a kormány új politikáját, amely majd legyőzi a legfőbb ellenséget az adósságot. Végül megtudtuk, hogy „éllovasok” leszünk…
Éllovasok leszünk a nyitott utcában. Ez a mai nap tanulsága.
…Hát, jó hogy az az utca nyitott: legalább nem vágtatunk a falnak! És: O. K., hogy nyitott végű ez az utca, de szólni kéne, hogy a szakadékba vezet és nem jó arrafelé éllovagolni!
A csomag bevallott célja, hogy csökkentve az inaktívak támogatását, csökkentse magát az államtól való függést, mint „életstílust” is. …De tudja-e a Kedves Olvasó, hogy mely réteg „élősködik” a leginkább és a leghatékonyabban az állam nyakán? Tisztában van-e azzal a Kedves Olvasó, hogy fajlagosan mely társadalmi csoportot támogatja a leginkább az állam? Nem fogja kitalálni: a vállalkozókat! Éppen a vállalkozókat, akik elvileg a társadalom legönállóbb és az államtól legkevésbé függő rétegét kellene hogy alkossák – egy normális kapitalista társadalomban. Széchenyi terv, Új Magyarország terv, Széchenyi II.: ezek mind-mint ezermilliárdokat öltek a gazdaság fejlesztésébe – de mi lett ezekkel a pénzekkel?
Nos, egy részüket simán elnyelte a korrupció; ezt a hányadot ki-ki vérmérséklete szerint teheti valahová 10 és 30% közé. Pártfinanszírozás, magánvagyonná válás, amely magánvagyon aztán oly gyakran szolgál nem magyar luxuscikkel beszerzésére, vagy éppen tűnik el külföldi számlákon, ekként kerülve ki a magyar gazdaságból. …Aztán itt van az a hányad, amely csak simán a szervezetlenség miatt vész kárba, amely egy hatékonyan szervezett tevékenység során versenyképességet javíthatna. Ezt a hányadot a magyar vállalkozások és vállalkozók nem megfelelő felkészültsége füstöli el, továbbá a megfelelő munkakultúra hiánya.
Igen: hiába adunk pénzt a vállalkozás megszervezésében járatlan és tapasztalatlan magyar vállalkozóknak, ha nem adunk mellé mentalitást, munkakultúrát, magas szintű szaktudást és menedzsmentismereteket, akkor ez a pénz nem élénkítheti a gazdaságot – viszont erősíti az államtól függést, az állami juttatásra várást és a korrupciót, hogy mindehhez az állami forráshoz hozzájusson a vállalkozó.
Mit sem ér a gazdaságélénkítésre szánt mégoly irdatlan összegű támogatás sem, ha a gazdaság szereplői nincsenek felkészülve arra, hogy jól és célszerűen éljenek azzal.
Ezek kemény tények.
Persze, vannak vállalkozók és cégek, amelyek rendelkeznek mindazokkal az ismeretekkel, amelyek a sikeres és a forrásokkal célszerűen bánni képes tevékenység alapjait képezik – de ezek, lássuk be, kivételek. Mert hogyan lesz valaki vállalkozó Magyarországon? Véletlenül. Többnyire nem készül arra, hogy „kapitalista” legyen. Vagy ha készül erre, akkor sem „nyugati típusú” kapitalista akar lenni, aki hosszú távra előre tervez, hanem szerencsevadász, aki „jól él a lehetőségekkel” és „jó összeköttetései” révén köt „előnyös üzleteket”. És persze adót, ha lehet, nem fizet… A többiek pedig: nos, ők értenek valamihez (jó esetben) és megpróbálnak a szűken vett szakmai tudásukra ráépíteni egy vállalkozást. A szakmájukhoz értenek, nem a vállalatszervezéshez és -menedzseléshez.
Lehet ilyen vállalkozói rétegre és mentalitásra sikeres, fejlődő gazdaságot alapozni? Nyilvánvalóan nem.
Az a pénz, amit az állam most le fog faragni a közkiadásokból, csak szűkülő gazdasághoz vezet (mert csökkenti a keresletet) akkor, ha nem képes mellette felfejlődni egy növekedő gazdaság. Ez utóbbi pedig, láttuk fentebb, igen kétséges. Legfeljebb a külföldi konjunktúrában és a külföldi cégek belföldi fejlesztéseinek húzóerejében bízhatunk – de ezek egyike sem az államtól jövő jótétemény, semmi közük az Orbán-Matolcsy csomaghoz (hogy szegény semmiről sem tehető Széll Kálmánt már ne is említsük). Az ilyen „nem belső fejlődésen alapuló” konjunktúra pedig veszélyes.
Ha az oly sokat emlegetett magyar vállalkozói réteget akarjuk támogatni, akkor azt elsősorban és kezdésként nem száz- és ezermilliárdoknak a kipumpálásával kezdjük, hanem szellemi felkészítéssel. Olcsóbb is, a hatékonyságot növeli és a majd „második hullámban” érkező pénzek is jobban hasznosulhatnak így. Mindenek előtt a magyar vállalkozók felkészítésére kell programokat indítani – és a sikeres felkészüléshez kötni a pénzekhez való hozzáférést.
…De visszatérve a kormányhoz és a ma bemutatott programhoz: ugyan hogyan lenne képes komoly szerkezeti átalakításokat véghezvinni az a kormány, amely még az erre vonatkozó tervet sem volt képes – immár többedszerre – határidőre elkészíteni. és ahogy láttuk fentebb: ezek a szerkezeti átalakítások ráadásul nem is csupán a gazdaságra kellenének hogy korlátozódjanak, nem csak a Matolcsy szakterületére, hanem általános társadalom- és mentalitás-átalakító programra van immár szükség – különben stabil gyarapodás sosem lesz itt, csak néhány havonta egy-egy kormányprogram-ismertető.
A ma meglengetett szerkezetátalakításokat tehát összefüggéseikben kellene kezelnie a kormánynak. Látnia kellene – mindenek előtt a miniszterelnöknek – hogy ez a társadalom még „nem kész” a kapitalizmusra, nem él benne a valóban önálló létre törekvés, legyen bár az illető rokinyugger, borsodi cigány, vagy éppen tipikus magyar „válalkozó”. Igenis: egyként az a céljuk, hogy minél többet kaphassanak az államtól és nekik minél kevesebbet kelljen adniuk a közösbe. Erre dresszírozta őket a magyar társadalom, amelyben felnövekedtek. Ez pedig nem egy klasszikus polgári társadalom – éppen ezért a klasszikus polgári ösztönök és viselkedés sem létezik embereink többségében.
Tudja ez a kormány és ez a miniszterelnök egyáltalán, hogy mi itt a baj? Megérti ezt az országot? Felfogja ezt a társadalmat? és legfőképpen: van-e elég tehetséges ahhoz, hogy komplex, működő megoldással álljon végre elő?
Az elmúlt 10 hónap és az azt megelőző 8 év nem erre utal.
…A kormány ma időt adott magának – ezzel kezdtem a posztot. Számunkra viszont itt az ideje, hogy mi magunk járjunk a dolgaink végére – mert erre a kormányra ugyan hiába várunk!
survey solutions
Vasárnap estére hazaérkeztek a Líbiában rekedt magyarok. Ez mindenképpen örömhír. A hazaszállításukat a Terrorelhárítási Központ (TEK) szervezte, erről már pénteket óta tudtunk. Ma délelőtt a TEK főigazgatója, Hajdú János dandártábornok számolt be az akció (nyilvános) részleteiről.
…És ezzel el is érdekeztünk a poszt témájához: az akció bizonyos részleteihez.
Aki már elolvasta-megnézte a kimenekítési műveletről szóló vonatkozó összefoglalót (például itt: http://index.hu/belfold/2011/02/28/nem_volt_biztos_hogy_mindenki_tuleli/), akkor talán észrevett furcsaságokat és esetleg megfogalmazódtak benne is kérdések is.
Menjünk végig a nyilvánosság elé tárt részleteken!
Megtudtuk: pénteken délben szólt a belügyminiszter, hogy ki kell hozniuk Líbiából az embereinket – ezután 6 órával már készen is volt az akció terve. Az idő péntek délutántól vasárnap reggelig „papírmunkával” telt: a líbiai berepülési engedélyek beszerzésével és a (közelebbről nem taglalt) fegyverviselési engedélyek megszerzésével. (Ez utóbbiról nem tudhatjuk, hogy pontosan mit is takar.)
Már ebből látható, hogy alapvetően „békés és legális” műveletről volt szó, hiszen egy „titkos-kommandózós” akcióhoz nem szokás engedélyeket kérincsélni a célországtól. Ezt igazolja az a tény is, hogy egy mezei MALÉV-géppel, polgári repülőszemélyzettel mentek ki, nem pedig katonai szállítógéppel.
Készült azért állítólag „B” és „C” terv is: az első szerint a Tripoliban lévő reptérről a tengerpartig mentek volna el (ez 20 km), onnan pedig Máltára, míg a második szerint 200 km-t kellett volna megtenniük a tunéziai határig. (Addig a Tunéziáig, ahol az egész „újarab cirkusz” elkezdődött és ahol azért most sincs tökéletes nyugalom – lásd még: „csöbörből vödörbe” címszó alatt…)
Véleményem szerint a két „pótterv” nem vehető komolyan. Hogyan képzelhették ezeket? Gépjárműveket nem vitt a csapat magával a repülőn (erre alkalmatlan is lett volna egy MALÉV-utasszállító) – tehát azokat a helyszínen kellett volna „újítani”. Ez komoly: „Majd csak találnunk ott valamit!”. És mindezt nőkkel és gyerekekkel „terhelten”. Hogy képzelték ezt: kimennek az utcára és elkötnek pár autót, buszt – esetleg tevét?
…Aztán vagy ki a tengerpartra, a kikötőbe, vagy neki a sivatagnak, 200 km-en át! Egyáltalán: ki-mi döntötte volna el még a reptéren, hogy merre indulnak: a tenger felé, vagy Tunéziába? MI alapján döntöttel volna egy olyan országban, ahol bizony könnyen elsülnek a fegyverek. És akkor mi történik? Ott áll egy –a líbiaiak szempontjából nézve – ellenséges, felfegyverzett és az országuk területén illegálisan tartózkodó alakulat, 40-60 civillel, elkötött járgányokkal. Mekkora lehet a rájuk bukkantó-támadó líbiai csapat? Lófasz tudja! Az biztos, hogy a magyar egység nem lehetett túl nagy létszámú és kézifegyvereknél komolyabb tűzerővel sem rendelkezhetett.
Aztán – tegyük fel, baj nélkül – célt érnek: elérik a határt, vagy a kikötőt. És ott mi lesz? A határt őrzik, mindkét oldalon. A líbiai határőrök biztosan nagyon örültek volna egy lopott járműveken érkező felfegyverzett társaságnak egy NATO-országból! Remélem, Martonyi és Hende már csiszolgatták a magyarázkodó levél első sorait… És a kikötő sem jobb hely – különösen, ha nincs az embernek odaszervezett, megfelelő méretű (és sebességű, netán tűzerővel rendelkező) hajója. Magyar tengeri flotta ugye nincs, ergo ott sem várhatta derék vitézeinket és a reménykedő civileket. Esetleg egy szövetséges NATO-tagállam hajója? Hát persze: nyilván simán belementek volna egy idegen ország elleni magyar fegyveres kommandóakcióba – különösen ha nekik is voltak még Líbiában túszul ejthető állampolgáraik. Meg ugye: ha még van is egy odaszervezett hadihajó, akkor azzal be is kell menni a líbiai felségvizekre – ami máris egy „casus belli”. Vagy várakoznia kell a nemzetközi vizeken, sok mérföldre a partoktól – de akkor meg hogy jutnak oda a magyarok? Megkérnek egy berber halászt a parton, hogy „Mohamed, ugye elviszel minket egy fordulóra – csak ide, Máltáig?”
De van közvetlenebb bizonyíték is arra, hogy maga a TEK sem számított komoly, „harcos” akcióra: a TEK által készített és közreadott videón ui. jól látszik, hogy a magyarokért menő gépen ott volt maga Hajdú János dandártábornok-főigazgató is. (A videó a fentebb már hivatkozott linken látható; Hajdút a Tripoliba érkező, leszálló gépen láthatni, 00.14-00.17 mp-nél, illetve a Budapesten leszálló gépről a kapitány után jön le, majd – talpig hősszerkóban - ölelkezik Hende Csabával, 01.20 mp-től.) Nos, aligha képzelhető el, hogy az egész magyar terrorelhárítást és még „ezer dolgot” irányító, Orbán Viktorral személyes viszonyban álló főigazgató elutazott volna egy „igazi háborúba”, ahol egy kósza golyó „lefejezhette volna” az egész TEK-et. Hiszen már Zrínyi Miklós is óvott a Mátyás király életéről való elmélkedések-ben (anno 1656) attól, hogy a vezér maga menjen a harcba…
Hogy mennyire nem voltak háborúsak - csak kaotikusak – a viszonyok, az is mutatja, hogy a reptéren a Baptista Szeretetszolgálat (nyilván marcona és állig felfegyverzett, Rambo-szerű és Terminátor-megjelenésű) emberei keresgélték össze a magyarokat…
Még egyszer: öröm, hogy a magyarok – már akik haza akartak jönni – sértetlenül érkeztek Budapestre. De jó lenne válaszokat kapnunk az akció részleteit, azok kidolgozottságát érintő jogos felvetésekre is – hiszen nem PR-akciókra kapott a múlt évben a TEK tízmilliárdos keretet egy „válságköltségvetésből”.
…Csak hogy a minket óvó-védő TEK-ről valóban úgy érezhessük: olyan biztonságban vagyunk általa, mint a Kisjézus a Szűzmária ölében!
„Azok a mocsok, rohadék politikusok! Mind csak lop!” Hányszor halljuk ezt a vulgárrealista kijelentést – és valóban: a „trend” ez. Bármikor, bármilyen új garnitúra költözött be a Hatalomba az elmúlt húsz évben és bármennyire is ígérgette, hogy „Ők aztán nem…!”, bizony, ugyanúgy – vagy még jobban és szervezettebben – kezdték e a közvagyont magánvagyonokká transzformálni…
Egyszer, még a XIX. században megkérdeztek egy Párizsban járó híres orosz történészt, hogy mit mondana, ha egyetlen szóval kellene Oroszországot jellemeznie, mire ő így felet: „Lopnak!” Ha ma minket kérdeznének, mi is leírhatnánk ezzel az egy szóval a magyar politikát – és nem is lennénk igazán távol annak valóságos mozgatórugóitól.
Miért van ez és miért hagyjuk ezt?
A lopást két dolog akadályozhatja meg: ha meggátol minket ebben a felelősségtudat és/vagy ha komolyan kell tartanunk a következményektől. Nálunk most mindkettő hiányzik – ráadásul a második akadály is csak akkor működhet igazán, ha létezik az első: a társadalmat és azon belül a politikát is átható általános közösségi felelősségtudat.
Mi kell ahhoz, hogy létezzen egyáltalán ez bennünk és közöttünk? És miért nincs ez meg nálunk?
A kifejezés – „közösségi felelősségtudat” - maga ad erre választ: ha nincs közösségérzés az egész társadalommal, akkor a közösség iránti-előtti felelősségtudat és a közvagyon iránti tisztelet sem létezhet enélkül. Egy atomizált és egyénileg taktikázó nép nem érez egymás iránt felelősséget, „semmi közünk egymáshoz”. A politikus, mint „A Nép Gyermeke”, sem érzi tehát úgy, hogy „bármivel tartozna” a népnek, a szavazatáért cserében. A hatalomban egyéni lehetőséget lát a felemelkedésre – és legfeljebb azért igyekszik jó képet mutatni magáról, hogy minél tovább hatalmon lehessen.
…Ennyit a politikusról – de mi van a néppel? Az miért nem változtat ezen? Miért hajlandó bitang, tolvaj, nyilvánvalóan korrupt alakokat beszavazni a hatalomba, miért „nézi el” tulajdonképpen az egész lopkodósdit? Nem lennének eszközei arra, hogy kipenderítse az efféle alakokat a hatalomból? Dehogynem! Egyszerűen nem kellene rájuk szavaznia…
Valami más van itt, valami, ami nem engedi normalizálódni a viszonyokat.
Fentebb írtam már: egyénileg taktikázunk. Ezt teszi a pógár is, ha épp az érdekei úgy kívánják és a lehetőségei megengedik: lefizeti az önkormányzati tisztviselőt, vagy ha nagyobban játszik, a céljaihoz kellő politikust is. És miközben pénzt csúsztat a megfelelő zsebbe, fennen lármázik, hogy korrupt és tolvaj a politika… Vagy ha épp igazán egyszerű pógárral van dolgunk, akinek nincsenek korrupciós szituációi, akkor az meg nem hajlandó azzal szembenézni, hogy mibe is kerül a jó politika? Ő, a Kisember, szegény (persze relatíve), ezért eleve utál mindenkit, akinek több a fizuja – így azt szeretné, ha senkinek sem lenne több, végezzen akármilyen munkát és bármilyen magas színvonalon! Aki sokat keres, az gyanús! Aki sokat keres, az megaláz és átver engem!
…És hát igen: ma valóban létezik korreláció a sokat keresés és a disznóságok között – de vegyük észre: nem szükségszerű, hogy ez így legyen és hogy így is maradjon! Ha – kezdetnek a politikában – összekötnénk a kiváló teljesítményt a kimagasló honoráriummal, akkor máris egy „új világban” találhatná magát a magyar társadalom és elkezdhetne új, jobb, eredményesebb és célszerűbb szabályokat tanulni.
De vajon hajlandók lennénk-e megfizetni a jó politika és a jó politikusok árát? Nem mi vagyunk-e azok, akik álszent, hazug és öncsaló módon azt várjuk el a politikusoktól és a politikától, hogy „kvázi ingyen” tegye a dolgát? Tudom, ez lehet reakció is arra, hogy bár a politikusok az átlagosnál (sokkal?) jobban keresnek, mégis lopnak és mégis korruptak – de legyen eszünk belátni, hogy ennek oka részben a közösségtudat és közösségi felelősség vészes hiánya (belőlünk is, nem csak a politikusokból) és az, hogy a magyar társadalom nem és nem akar szembesülni azzal, hogy mint minden jó szolgáltatás, a felelős és hozzáértő politika is egyrészt a legkiválóbbakat igényli, másrészt a legkiválóbbakat bizony illik meg is fizetni! Akik pedig politikusokként belemennek ebbe az álszent játékba, azok a legönzőbb köcsögök: semmi közük az igazi felkészültséghez (kevés kivétellel), nem tudnak és nem is akarnak jól teljesíteni – jól élni viszont igen és minden további nélkül élnek-visszaélnek a hatalmukból adódó lehetőségekkel, hogy ezt elérjék.
Amikor a rendszerváltás után a magyar politikusok egy része elkezdett korrupt lenni és lopni, akkor bizony nem tett mást, mint folytatta a régi magyar szokást: „Élj a lehetőségeddel, mert ha nem élsz vele, akkor örökké alul fogsz maradsz - és inkább legyél rohadék felül, mint hogy alul rohadj meg!” Ezt játszottuk-játsszuk már oly régen és oly sokan itt. A Kisemberek már Kádár alatt is hazavitték a munkahelyről a szerszámot… A Nagyemberek meg mindent, amit csak megkívántak. Ebben nőtt fel ez a társadalom – és amiben felnövünk, az bizony működik is bennünk.
Én nem hiszem, hogy Janika a szociktól már tízévesen elhatározta és tudatosan törekedett arra, hogy majd ha nagy lesz, gazemberkedni fog és azt sem hiszem, hogy Janika a Fideszből szintén már gyerekkorában elhatározta ugyanezt. Nem: az élet alakítgatta őket és amikor eljöttek a lehetőségek, az élet által alakítgatott Janikákban beindult a szoftver… És az élet nem alakította ki a közösségi gátakat: „Legfeljebb a haverok tartoznak hozzám, de a többi tahó szakadjon le rólam! Szerezzenek ők is, ha tudnak – ha meg nem, dögöljenek meg!”
El kell döntenünk végre: fizetünk-e a jó politikáért? Megértjük-e, hogy nem a „drága” politikus a baj, hanem a rossz politikus, aki visszaélhet a hatalmával? Hajlandók vagyunk-e elfogadni azt az egyszerű és nyilvánvaló igazságot, hogy a jó sokba kerül – de sokkal hasznosabb is, mint a rossz? Ráadásul most úgy néz ki, hogy nekünk a rossz is került-kerül legalább annyiba… Csak nem legálisan, ahogy a jó kerülhetne, hanem stikában, svarcban, „okosban”. A pénz kiadjuk, hagyjuk eltékozolni és hagyjuk, hogy ez a „politikafinanszírozási mód” aláássa, rongálja az egész közéletet, hagyjuk, hogy szó se lehessen bizalomról nép és politikusai között…
Hát ésszerű ez? Kinek jó ez? Nekünk biztosan nem!
feedback surveys
2011.02.25. 15:01 Szerző: Dr.Evet
A gyógyszer-e az orvosság?
Mai hír: a kormány a gazdasági reformcsomag egyik legjelentősebb elemeként a gyógyszerkasszából kíván százmilliárdocsát lecsippenteni. Ennyi, nem több, vegyük ezt tudomásul!
Nem tudom, kik azok, akikben ez az ötlet így felvetődött, mint ahogy azt sem tudom, végiggondolták-e ezt, összes következményeivel együtt? És arról sincs tudomásom, hogy miképpen illeszkedik ez a kormány deklarált szándékához, hogy a ciklus végéig az egészségügyi kiadásokat felzárkóztassa a GDP-arányosan kalkulált régiós átlaghoz? Csak azt tudom, hogy Matolcsy, megint Matolcsy a dolog „frontembere”…
Tény, hogy a magyar gyógyszerfogyasztás meghaladja azt a mértéket, amely orvosilag indokolt – és ebből kényszerűen következik, hogy valószínűleg ahhoz képest többet is költünk gyógyszerekre, mint amennyire ettől ez a lakosság általános egészségi állapota javul.
Ugyanis a magyar gyógyszer-túlfogyasztás oka a magyarok egészséghez való hozzáállásában van.
(Az alábbiakban megfogalmazandók az átlagos helyzetre vonatkoznak, amely alól, szerencsénkre, vannak kivételek!)
Mit tapasztalunk a „fronton”: amikor a Zállampolgár felkeresi az orvost? Először is: sok esetben későn keresi fel, nem akkor, amikor az első enyhe tünetek jelentkeznek, hanem sokszor már csak akkor, amikor „kész a baj”. És amikor ott van, azt várja, hogy az orvos „oldja meg” helyette, közreműködése nélkül a problémát, „írjon fel valamit” – és kész!
…Valahogy úgy van ez, mint amikor sokan az államtól várják a saját problémáik megoldását, azt, hogy „Gondoskoggyon róllam a Zállam!” – csak itt a „gondoskodó és mindent megoldó hatalom” az orvos kellene hogy legyen és az általa felírt, a TB által pedig finanszírozott gyógyszer.
Igen: a gyógyszertúlfogyasztás – és az adott betegségre, állapotra tulajdonképpen hatástalan gyógyszerek felírása-fogyasztása is – igazából erre a megoldást másoktól, „felülről” várásra alapul. Itt sincs „öngondoskodó szemlélet”, vagy „felelős és előrelátó állampolgári attitűd”. Van viszont csodavárás – és ha a csoda nem történik meg (mert nem történhet meg), akkor van másokra mutogatás, van az, hogy mások a felelősek az én bajaimért.
Legyünk őszinték: mindaddig, amíg ezen az állapoton és ezen a felfogáson nem tudunk tömegesen változtatni, addig újra és újra el fognak szaladni a gyógyszerkiadások.
Mi lenne a megoldás – mondjuk: mit csinálnék én, ha én lennék a magyar miniszterelnök és valóban és hosszú távon keresnék megoldást a gyógyszerfelhasználás ésszerűsítésére (és nem csak a gyógyszerkassza-kiadások csökkentésére)? Csak egyet tehetnék: elindítanék egy átfogó egészségügyi reformot, amelynek legfontosabb – és ráadásul a legolcsóbb – eleme az egészségtudatosság kialakítása lenne, az, hogy honfitársaink tanuljanak meg „gazdálkodni az egészségükkel”. Tudom: nagyon nehéz egy ilyen szemléletváltást véghezvinni egy olyan nép esetében, amelytől oly távol áll a tudatos tervezés, a „gondos gazda” polgári szemléletmódja és amely oly kevés tapasztalatot szerezhetett még ebben történelme során. Tudom jól, hogy ez a „felülről kapott parancsok” és a „felülről jövő gondoskodás” népe. De azt is tudnunk kell, hogy az egészségünket senki sem tudja helyettünk megvédeni – pláne nem önmagunk „aknamunkájától”.
Tudja-e a Kedves Olvasó, hogy a legtöbb gyógyszert éppen az állapotbetegségekre szedjük? Igen: például a túlsúly miatt kialakult cukorbajra – amely zömében ki sem alakulna egy egészségesebb táplálkozás esetén (hogy a mozgást meg se említsem…) Ha gyerekeink nem híznának már el tizenéves korra, akkor később egyszerűen nem igényelnének gyógyszereket és orvosi ellátást, ha majd felnőttkori cukorbetegekké válnak. És a cukorbetegség – szintén rengeteg gyógyszert „felvevő” – szövődményeinek kezelésére sem kellene pénzt költeniük-költenünk. Ma Magyarországon hétszázezer ilyen beteg él – elképzelhető, mi pénzt meg lehetne fogni, ha előre gondolkodva ki sem alakulna többségüknél ez a betegség! …De itt vannak a keringési megbetegedések is, melyek jelentős részéért ugyanúgy a túlzabálás a felelős. És bizony: a jelentős túlsúly okozza a mozgásszervi kopások tekintélyes részét is – megint csak sok-sok gyógyszert felszippantva…
Állítólag szinte töretlen a miniszterelnök népszerűsége. Ha így van, ha tényleg milliók tekintenek rá példaképként, akkor miért nem „veti be magát”, hogy segítsen megőrizni népe egészségét? Kolbászt enni és pálinkát kóstolni láthattuk már őt – répát ropogtatni még sosem! Pedig például a dán iskolákban azokban az automatákban, amelyek nálunk csokival és cukros üdítőkkel vannak tele, bizony: friss zöldségek vannak! És a gyerekek szeretik, mert ezt szokták meg – igen: az étkezés, az, hogy mit szeretünk, szokás dolga, tehát formálható!
Elhiszem, hogy „spórolni kell”, egyetértek a takarékos és racionalizált állami költségvetés elvével és gyakorlatával – csak akkor könyörgöm: legyen is racionális, ne pedig kapkodó és ötletelő „elvonások” szimpla halmaza. Mert ha mégis az lesz, akkor annak később nagyon nagy ára lesz. Egy 2/3-os többség rengeteg lehetőséget teremt arra, hogy jó folyamatokat indítson el a kormány – feltéve, ha tudja, mik a valóban jó folyamatok. A MANYUP-pénzből – ha már egyszer elvették – finanszírozhatnának ilyen, már középtávon is jelentős megtakarításokat hozó programokat is…
De ha már „ötletelünk, mint Matolcsy” (lám, így születnek a dakota mondások!), akkor miért ne vetnénk fel azt az ötletet is, hogy legyen az egészségbiztosításban is „bonus-malus”-rendszer. Igen: akik törődnek az egészségük megóvásával, azokat preferáljuk, mivel valószínűleg kevesebbe kerülnek, mint azok, akik nem így élnek. És ha „megtakarítási célzattal” többletterheket kell raknunk az emberekre, akkor ezt – jó előre meghirdetve az „éleslövészetet” – azok viseljék fokozottabb mértékben, akik az egészségmegóvás terén „ismerik a jót, tudják a jót és mégis a rosszat cselekszik” (hogy szegény Szent Ágostont is belevonjam a dologba…).
Tisztelt Kormány, kérem, gondolkozzanak rendszerben!
Utolsó kommentek