A kormány mosatni tervei szerint a munkaerő-piacra visszaterelendő emberek úgy fognak járni, mint a csúnyácska hölgyek: szeretnének ők párkapcsolatot létesíteni, ám nincs, aki elvegye őket. Szeretnének majd ezek az emberek elhelyezkedni, állást találni, ám nem lesz, aki felvegye őket.
„Dehogynem!” – hördül most fel a kormánypárti polgár – „Hiszen a Kormány megígérte, hogy rengeteg új munkahelyet teremt és lesz új közmunka-program is!”
Hát persze! Megígérte és lesz… Azonban: ne feledkezzünk meg arról, hogy Magyarország (ma még?) tőkés piacgazdaság. Egy ilyenben pedig a munkahelyeket nem az állam teremti, hanem a versenyszféra – már ha van szabadpiaci, fizetőképes kereslet annak termékeire, szolgáltatásaira. A közszféra és a közmunka egy, a magángazdaságra épülő rendszerben nem lehet elsődleges foglalkoztató – akkor az ui. már egy másik rendszer: a szocializmus!
Magyarországgal éppen az a baj, hogy nem kellően fejlett a magánszféra munka-, termelési és szolgáltatási kultúrája és emiatt nem képes a szabadpiacon jól értékesülő munkatevékenységet biztosítani az elvileg munkabíró népesség egy részének, közel egymillió emberünknek.
A képletek és a lehetőségek egyszerűek:
1. Ha a versenyszférára, a magángazdaságra kívánja a kormány alapozni a foglalkoztatottság jelentős mértékű növelését, akkor ez abban az esetben lehetséges, ha van piac, amely igényli és meg is fizeti a versenyszférában dolgozók által előállított értékeket. Ebben az esetben pedig nem kell a (tömeges) közmunka, mint állami problémakezelő eszköz. Sőt: ebben az esetben nincs is/nem is lenne az államnak különösebb feladata a munkahely-teremtésben.
2. Ha a versenyszféra állami megrendelésekre dolgozik (pl. infrastruktúra-fejlesztés) és így akarjuk, hogy a magáncégek „közmunkásokat” alkalmazzanak, akkor ez csak közpénzből lehetséges, ui. az így foglalkoztatottak bérét és járulékait az állam téríti meg a magáncégnek. Az állam ez utóbbi esetben csak úgy juthat vissza a pénzéhez, amit az így szervezett közfoglalkoztatásra elköltött, ha valaki a végén megfizeti az elkészült infrastruktúrát: pl. ha autópálya épült, akkor fizet útdíjat, éspedig annyit, hogy abból visszatérül a közmunkásokra fordított közpénz. Egyébként ez a pénz elveszik, növeli a költségvetés terheit – ugyanúgy, vagy még többel, mint a megvont munkanélküli segély, rokkantnyugdíj vagy szociális ellátás növelte volna. Nem érünk tehát el így semmit, ami az állam költségeinek csökkentését illeti.
3. Ha tömeges és állami szervezésű közmunkákkal szeretné a kormány megoldani azt, hogy az inaktivitásból visszaterelt embereinknek legyen munkájuk, akkor erre iszonyat mennyiségű közpénz is kell, amivel semmit sem értünk el – legfeljebb a jól ismert ős-szocialista receptet vettük elő és a végeredmény (a végzetes eladósodás) is csak ugyanaz lehet. Ezzel a „lehetőséggel” tehát nem is érdemes tovább foglalkoznunk…
Láthatjuk, hogy két, talán a gyakorlatban is működni képes megoldás van. Az egyik, ha megfizettetjük az állami pénzen de a magánszférában dolgozók foglalkoztatására fordított közpénzt az elkészült infrastruktúra-beruházások használóival, éspedig a valós költségeket. Ez igazából akkor lehetséges, ha egyáltalán lesznek olyan használói az adott infrastruktúrának, akik képesek fizetni a használatért és meg is éri az nekik. És akkor éri meg és akkor képesek megfizetni ezt, ha a saját tevékenységük, amelyhez az adott infrastruktúra használata szükséges, a piacon jól értékesülő „terméket” eredményez – tehát éppen oda jutottunk ezzel a „kis kerülőúttal” is, ahová a másik foglalkoztatás-bővülés „legegyenesebb útját” járva: a létező szabadpiaci, fizetőképes kereslethez és a magas minőségben előállított termékhez, szolgáltatáshoz!
Beláthatjuk: nem lehet megkerülni a magánszféra versenyképességét, ha valódi, tartósan magas arányú munkaaktivitást akarunk. Nem véletlen, hogy mindazok a modern, fejlett országok, ahol magas a foglalkoztatottsági arány, kivétel nélkül magas munka-, termelési és szolgáltatási kultúrával rendelkeznek.
Ez az egyetlen recept – más meg nincs! Ha növelni akarjuk az aktivitást, akkor növelnünk kell a magas minőségű és jól szervezett-tervezett tevékenységre való képességünket. A munkaerőét is, a vállalkozókét is, a vállalkozásokét is. Az, hogy a kormány elkurjantja magát, hogy „Legyen sok munkahely!”, szart se ét. Ami ér valamit, az a képzés és az oktatott ismeretek elsajátításának komoly kontrollálása. Ez az állam elsődleges feladata és lehetősége is egyben a munkahely-teremtésben. Mert képzelten és kelletlenül dolgozó munkaerővel, a korszerű vállalkozás-menedzsmentre felkészületlen és a vállalkozásaikból minél előbb és minél több magánfogyasztásra fordítható pénzt kisajtolni akaró vállalkozókkal és a kutyának sem kellő termékstruktúrával reményünk sem lehet, hogy akár csak az EU-átlag foglalkoztatottsági rátát is elérjük.
Amíg képzettség, munkastílus, felkészültség, vállalkozói mentalitás és minőség terén nem vagyunk elég versenyképesek, addig nem jönnek létre az oly szükséges új munkahelyek sem! Széll Kálmán meg, szegény, csak nézhet minket odafentről, ahogy vergődünk a nevében…
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek