HTML doboz
2011.11.25. 10:27 Szerző: piefke
Bóvlinaszád
„There seems to be something wrong with our bloody ships today!”
(„Úgy látszik, valami baj van ma az átkozott hajóinkkal!”)
David Beatty altengernagy mondása a jütlandi csatában – 1916. május 31.
Alig néhány órával az után, hogy Matolcsy György a Heti Válaszban megjelent Fordulópont c. írásában kijelentette, hogy „Magyarország példátlan sikerrel állította helyre az állam pénzügyi egyensúlyát az elmúlt 18 hónapban”, a Moody’s bóvliba vágta Magyarországot… A „gyorsnaszád” súlyos találatot kapott…
Rendes országban egy ilyen beégés után az érintett miniszter haladéktalanul beadja a lemondását – aztán kultúrkörtől függően vagy nekiáll az emlékiratain dolgozni, vagy kolostorba vonul, esetleg harakirit követ el… És rendes országban, ha a miniszter maga nem jut el erre a végkövetkeztetésre, akkor a miniszterelnök segít ebben neki: úgy vágja ki a kormányából, mint a macskát szarni! …És ha a miniszterelnök mégsem tenné meg ezt, akkor hamarosan neki is mennie kellene, természetesen a komplett kormányával együtt.
…Na, nálunk erre senki ne számítson! Nincs olyan erő az országban, amely ezt kikényszerítse. A nép csak szív, hümmög és sunnyog. Az ellenzék ezer darabban. Mindenki - az emberek és a politikusok is – csak a saját túlélésük trükkjeit keresik és nem látják, hogy egyénileg a legtöbbjüknek már egyszerűen nem lesz tovább…
Az ország külső segítség nélkül képtelen lesz kiemelkedni a jórészt saját magának megásott veremből. Finanszírozás terén kell ehhez az IMF, azzal talán elkerüljük a legrosszabbat gazdasági téren. De mi lesz a társadalommal? Miféle világszervezet ad kölcsön alacsony kamatra észt, belátást, jó cél- és eszközválasztó képességet? Honnan szerzünk megfelelő mentalitást ahhoz, hogy önálló ország lehessünk, amely képes legalább fenntartani önmagát?
Ne áltassuk magunkat: nem Matolcsy és nem is orbán az első számú felelősök, de még csak nem is a mögöttük álló „gazdasági holdudvar”. Magyarország jólétének legnagyobb ellensége nem külföldön, vagy a nemzetük soraiba befurakodott aljas idegenek között keresendő. Nem a zsidók, a cigányok, a multik és nem is a bankok, vagy a kapitalizmus&globalizáció kombó az, hanem a magyar választópolgár.
Nem lenne talán szabad ennek a kb. 5-5,5 millió aktív választónak értelmesen választani? És ha úgy érzi, hogy nincsenek jó ajánlatok, akkor szabadna neki értelmesebb politikát hirdető pártokat gründolnia – de nem teszi.
A magyar nép kollektíve nem tesz semmit. És hogy ne kelljen szembenéznie a saját tehetetlenségével, mindig keres egy aktuális bűnbakot. Ha jobban megnézzük, akkor a magyar történelem egyébből se igen áll, mint ránk rontó bűnbakok végtelen sorából – és ezt a marhaságot még el is hisszük! Elhisszük, hogy „objektív tényezők” sodortak bele a bajainkba. Elhisszük, hogy mi ugye sosem hibáztunk – viszont mások mindig ellenünk esküdtek össze. Elhisszük, mert el akarjuk hinni és közben eszünkbe sem jut, hogy ezzel azt állítjuk magunkról, hogy a legbalfaszabb ás legtehetetlenebb bagázs vagyunk. Itt mindenki mindig mindent jól csinált és csinál…
Lófaszt csináljuk jól!
Miért hagyjuk, hogy a magunk választotta politikusaink hülyét csináljanak az országunkból – belőlünk meg az ő hibáikért immár „alkotmányosan is fizetésre kötelezett” fejősteheneket? Miért nem megy ki egymillió ember az utcára? Ja, tudom: mert nincs, aki megszervezze, és még ha lenne is, a legtöbben akkor sem mennének ki – hiszen ez nincs benne a kultúránkban. Csak a kis, privát köreinkben morgunk, csak ezekben hirdetünk „világmegváltó” ötleteket – de azt már nem vállaljuk, hogy nyilvánosan és tömegesen cselekedjünk. Mondjuk ki: itt a legtöbben szégyennek érzik a közéletben való részvételt. Itt nincsenek is igazi közös ügyek, csak magánérdekek.
Mivel pedig semmi gyakorlatunk sincs a közügyekben, ezért aztán nem is tudjuk kommunikálni a gondolatainkat mások, a közösség felé és még kevésbé vagyunk hajlandóak azokat a közösség által is megítélni hagyni – nehogy má’ kiröhögjenek? Akkor már inkább csinálják mások – még akkor is, ha jól tudjuk, hogy mekkora kutyaütők! De (pillanatnyilag, rövid távon) még mindig kényelmesebbnek érezzük azt, ha rájuk bízzuk magunkat, ha odaadjuk neki az országunkat és a sorsunkat… És legfeljebb morgunk, ha már megint elkúrták.
Kedves magyarok, az elmúlt másfél év nektek többszáz-többezer milliárd forint veszteséget okozott. És még ha ez a pénz legalább teljes egészében valamiféle „nagytőkéseknek” vált volna magánvagyonává – akkor legalább lenne esély arra, hogy előbb-utóbb visszakerül a gazdaság vérkeringésébe és „fűti a gyorsnaszád kazánjait”. De nem: ez a pénz elfüstölt! Megette a semmi…
Ha annak idején Trafalgarnál Nelson helyett Orbán vezényelte volna a hajókat, a franciák röhögve „leminősítik” őket egy negyedóra alatt. Tanulság: kritikus időkben csak megfelelő vezetéssel lehetünk sikeresek. Írtuk már előzőleg, hogy Magyarország bő két éven belül kétszer is az IMF javítódokkjába kényszerült… És higgyétek el: mindaddig törzsvendégek leszünk, amíg be nem látjuk, hogy meg kell keresnünk a magunk Nelsonját – és mellé a megfelelő tisztikart is!
És ezt csak mi, magyarok végezhetjük el – éspedig közösen… Mert a világ sem nem „hülye”, sem nem sző összeesküvést ellenünk – akármivel is legyen tele most a kormány szája és akárhogyan is igyekezzenek itt sokan másokra hárítani a felelősséget a saját korábbi rossz választásaikért.
2011.11.22. 10:21 Szerző: piefke
Becstelen rend
Érdekes párhuzamosság állt elő a törvényjavaslatok terén: egyfelől (KDNP-s javaslatra) előterjesztés készült a magyar állami kitüntetések újraszabályozásáról (http://www.parlament.hu/irom39/04988/04988.pdf; a tervezet II. fejezete foglalkozik a kitüntetésekkel), másfelől végleges alakot öltött az új Választójogi törvény tervezete (http://www.parlament.hu/irom39/05006/05006.pdf).
A kettő között súlyos ellentét van. Míg a kitüntetésekről szóló tervezetben egymást érik a kimagasló teljesítményre utaló kitételek, addig a Vjt. egésze és részletei egyértelműen egy teljesítményképtelen rezsim továbbélését vannak hivatva biztosítani.
Mármost: ha egy kormány tevékenységét:
· „különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek” jellemzik,
· továbbá kormányzása idejét „a magyar oktatás és művelődés fellendítése terén szerzett kimagasló érdemek” gazdagítják,
· valamint „a nemzet érdekében tanúsított kiemelkedő szolgálat, vagy hősiesség” is akad bőven
a kormány által „a nemzet szolgálatában, az ország fejlődésének elősegítésében, a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában végzett kimagasló, példamutató tevékenység” során, akkor vajon mi szüksége lenne egy ilyen érdemdús kormánynak arra, hogy egy, a választói akarat érvényesülését számos elképesztő eszköz bevetésével ellehetetlenítő választási törvénnyel álljon elő?
És viszont: ha a kormány hatalma fennmaradását csakis egy efféle törvény által véli biztosíthatónak, akkor ez csak azt jelentheti, hogy ez a kormány tökéletesen híján van a kitüntetés-törvényben oly hosszasan sorolt érdemeknek és teljesítményeknek. Ez ugye egyértelmű?!
…De akkor csak tovább bonyolódik a dolog: hiszen ha egy tök érdemtelen, semmirekellő kormány határozza meg, hogy mi számít „kimagasló teljesítménynek” ebben az országban, akkor nyilvánvaló, hogy a hatalmát kiszolgálókat és fenntartani segítőket fogja „jutalmazni” és a nép elé követendő például állítani. Ezzel pedig a már úgyis végzetes kontraszelekciót növeli… Mi sem bizonyítja jobban a kormány ebbéli szándékát, mint a törvénytervezet 1. sz. melléklete (ld. a tervezet 8. oldalát!), amely ezzel indít:
„Magyarország köztársasági elnöke a Szent István Rend és a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykereszt a lánccal és az arany sugaras csillaggal osztályának kitüntetettje.”
Ha a törvény hatályba lép, akkor az első köztársasági elnök, aki e kitüntetéseket kapja Schmitt Pál lesz… Az ő érdemeit mindenki ismeri. De hogy az a „példa”,amelyet az ő elnöki pályafutása mutat az országnak, hogyan is függ össze a teljesítménnyel, az érthetetlen – hacsak nem az lesz értékelendő teljesítmény e hazában, ha valaki minél gátlástalanabbul szolgálja ki az ország érdekeit nem szolgáló hatalmat. De ha így lesz, ha ez lesz a követendőnek hirdetett példa, akkor mi lesz az út vége?
Becstelen rend készül ebben az országban! És ez a rend éppen ezekben a napokban igyekszik gondoskodni arról, hogy jó hosszú időre be is rendezkedhessen itt, felettünk.
…Mi pedig, akik elvileg ellenzékiek vagyunk, akik ellenezzük mindazt, amiről fentebb írtam, erőtlenek és szervezetlenek vagyunk, tiltakozó akciócskákon kívül egyéb nem telik ki tőlünk. Ugyanúgy nem gondolkodunk célszerűen és előre, akárcsak a kormány. Ugyanúgy nem rendezzük folyamatokba az elképzeléseinket, mint ők, akiket pedig annyira tudunk emiatt utálni! Ugyanúgy ragaszkodunk a saját kis ötletecskéinkhez, mint orbánék és ugyanolyan féltékenyen és agresszíven akarjuk, hogy „nekünk legyen igazunk!”, mint azok, akik nem a teljesítményükkel, hanem a törvényeik erejével akarnak hatalmat ebben az országban…
Mondjátok, kedves ellenzékiek, nem ijedtek ti meg ettől a félelmetes egyezéstől? Nem hasít belétek a kétely, hogy ha ugyanúgy gondolkodtok és viselkedtek, akkor vajon fogtok-e tudni egészen másképpen kormányozni, ha a véletlen (vagy az EU, vagy az UFO-k) kormányra segítene titeket?
Merthogy így a saját erőtökből egészen biztosan nem fogtok tudni kormányra kerülni!
Ha én civil, ellenzéki, alternatívpolitikai, mittudoménmi lennék, akkor ezerrel szervezném már vagy az egységfrontot – de legfőképpen tudatosítanám magamban, hogy most bizony nem fogjuk megúszni azt, amit ’89-ben megúsztunk. Nem lesz még egyszer elkergetve egy önérdekű politikai hatalom a fejünk fölül anélkül, hogy ezt nem mi magunk intéztük volna el… Ha nem lesz Magyarországon fél éven belül néhányezer ember, aki képes magát ütőképes ellenzékké szervezni, akkor az azt jelenti, hogy mint nép, nem érdemeljük meg a saját sorsunk feletti rendelkezést – mert úgysem tudnánk vele mit kezdeni.
„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember?
Most már tudom: az utolsó pillanatig.
Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! Ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehetőséggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest.
Pedig már megyek széjjelfele!”
Örkény István: A pogány Süttőfia Süttő gondolatai miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták
1711 és 1849 után itt az újabb „nagymajtényi sík és Világos”: megint abba kell hagynunk egy meggondolatlanul és feleslegesen elindított szabadságharcot. Mert ebben „nagyon vagyunk”: belefogni valamibe, anélkül, hogy végiggondolnánk minden azzal kapcsolatos dolgot és összefüggést. Jön egy „harántimpulzus”, bekattan valami, ledobja az agyunk a gépszíjat, elszakad a cérna – és máris „hadban állunk”, általában a valósággal…
Lemond-e orbán viktor? Ezt latolgatja most mindenki bel-és külföldön, akit valamennyire is foglalkoztat a magyar politika.
orbán viktor másfél év alatt elérte azt, amihez Gyurcsánynak három év – és orbán viktor hathatós „segítsége” – kellett: IMF-segítség nélkül itt lenne a csőd. De Gyurcsányban volt annyi, hogy nem tette kérdésessé: lemond – orbán viszont sunnyog. Úgy tesz, mint annak idején Sztálin, amikor az ő sorozatos tévedései és hibás stratégiai döntései miatt rohanta le „váratlanul” a Szovjetuniót a „Reich”: eltűnik a nyilvánosság elől és szavát se hallani… Pedig ha van „helyzet”, amikor egy ország miniszterelnökének ki kellene állnia a nyilvánosság elé, akkor ez a mostani épp ilyen.
Hol van most a „bátor és harcos” orbán viktor, „az ember, aki sohasem hazudott”? És: hol van még egy olyan ország a világon, amely bő két éven belül kétszer is eljutott az IMF-ig? Uramisten: mekkora égés ez! Nem kevesebbet jelent, mint hogy az ország polgárai folyamatosan alkalmatlanokat választanak a saját vezetésükre!
…orbán viktor legendája a tegnapi nappal összeomlott: már sohasem lesz belőle „történelmi nagyságunk”, ez biztos! Ahhoz ugyanis valós teljesítmény kellene, olyan, amitől előre lép az ország – ilyet pedig nem sikerült produkálnia.
Biztosan marad majd neki is néhányszázezer híve – akár Gyurcsánynak – akik tűzön-vízen, IMF-visszahíváson át is kitartanak mellette, akik „imádni fogják” őt mindörökké. Talán később majd ő is kiválik a „mainstream-Fideszből” (arról, hogy mi lesz ez a mainstream-Fidesz, nemrég írtunk már, a Fidesz-hard után Fidesz-light? c. posztunkban - http://progressziv.blog.hu/2011/10/15/fidesz_hard_utan_fidesz_light) és talán meg fogja alapítani az Antidemokratikus Koalíciót… De ez már nem tartozik a magyar politika „fősodrába”: innentől kezdve orbán viktornak egyszerűen nincs elegendő politikai hitelessége ahhoz, hogy bármit is meghatározhasson itt a továbbiakban.
…Persze, azt talán még meghatározhatná, hogy ki kövesse őt, hogy ki legyen „az ő Bajnaija”? Választék lenne, a személyi találgatásokkal tele a média. De mivel egyáltalán nem biztos, hogy orbán le fog mondani, mi nem mennénk bele efféle találgatásokba – és ráadásul tulajdonképpen mindegy is, ki követné, hiszen bárki is az, szoros IMF-zsákba varrva kell táncolnia!
A poszt elején azzal nyitottam, hogy ismét elérkeztünk 1711-hez, amikor a kurucok letették a fegyvert. De tudja-e a kedves olvasó, hogy mit csináltak három évvel azelőtt a jó bajorok, hogy mi, magyarok 1703-ban elkezdtünk volna kuruckodni (amikor is „megújultak a dicsőséges magyar nemzet sebei”)? Nos, megalapítottak egy üzletet (pedig biztosan voltak nekik is „sebeik”!). Aztán ezt az üzletet megfontoltan, lépésről lépésre építették – egészen mostanáig, ugyanis a „bolt” ma is virágzik: ez a Dallmayr – talán ismerős a név, hiszen itt is jelen van, kitűnő kávéival, teáival.
…Magyarok: nem kéne nekünk is valami ésszerű üzletbe fognunk inkább, háborúk helyett? És akkor végre ki tudnánk fizetni a számláinkat, nem kellene kétévente az IMF-hez szaladgálni! Orbán pedig? „Monnyon le!” – aztán mennyen Rodostóba! (…De ha netán Rodostó helyett Münchenbe tévedne, majd meghívom egy kávéra a Dallmayrbe!)
2011.11.16. 18:51 Szerző: piefke
Villanyszámla
(A „Kim-or-bán”-szobor eredeti lelőhelye: http://naczivadasz.com/index.php?q=palya_kep_i)
Úgy látszik, hogy a romló gazdasági helyzet immár elérte az arisztokratákat is: kikapcsolják a villanyt Gróf Károlyinál!
A Helytartótanács (illetve bocsánat, mit is írok: a Fővárosi Közgyűlés) ma úgy döntött, hogy kikapcsoltatja a Károlyi-szobor díszkivilágítását (http://index.hu/belfold/budapest/2011/11/16/megszuntetik_a_karolyi-szobor_diszkivilagitasat/). Baromi égő, ha a Magyar Köztársaság fővárosának közgyűlése nem tartja érdemesnek a kivilágításra Magyarország első köztársasági elnökének szobrát – de még égőbb az, ha mindezt egy állítólagosan polgári demokrata többség egy szélsőjobboldali párt indítványát támogatandó teszi meg!
Az ok is egyértelmű, nem is titkolják és meg sem próbálják legalább „költségtakarékossági okokkal” leplezni: a pénz ugyanis rendelkezésre állna – ideológiai okai vannak Károlyi „teljes elsötétítésnek”. A „nemzeti oldal” Trianon-mániája miatt csinál bűnbakot Károlyiból: kell valaki, akit hibáztathatnak „mindenért” – hiszen egy „jó nacionalista” ugyebár sohasem ismerné be, hogy sok-sok évtizednyi elrontott, gőgös nemzetiségi és nemzetpolitikánk volt leginkább felelős azért, aminek a vége lett Trianon… Igen: annak az úri-dzsentri Magyarországnak a politikája, amely most a jobboldalon az "ideál". A történelmi igazság mit se számít…
Szégyen az, ahogy komoly konzervatív értelmiségiek kussolnak, amikor liblingpártjuk korifeusai behajolnak a szélsőjobb történelemhamisításának. Vajon a Professzorok Batthyány Köre miért nem emeli fel a szavát, amikor Károlyi történelmi szerepét körülhazudni hallja?
Mellesleg meg: értem én, hogy Orbán (illetve: orbán!) zabos a Károlyi-famíliára – hiszen K. M. őse, Károlyi Sándor (akkor még nem gróf, csak báró) előtt tették le anno a fegyvert a nagymajtényi síkon a kuruc hadak… Hogyan is érezheti magát a Nagy Szabadságharcos, Napjaink Főkuruca, amikor esténként, az országházból hazamenet, ott látja fényben fürödni egy labancivadék szobrát!
…De nem is ez a lényeg – hanem az, amit ebben a helyzetben tehetünk! Mit tehet a köztársaság-párti, saját történelmét ismerő és azzal szembenézni képes állampolgárok közössége ebben a helyzetben?
Nos, megteheti mindenek előtt, hogy kinyilvánítja: fontos számára az, hogy Magyarország első köztársasági elnöke ki legyen „díszvilágítva”, ahogy annak egy köztársaságban lennie kell! Ha a „nemzeti-keresztény” oldal erre nem óhajt (ideológiai okokból) pénzt áldozni, akkor mi (szintén ideológiai okból, éspedig a köztársaság melletti elkötelezettségünkből következően) vállaljuk, hogy kifizetjük Károlyi Mihály villanyszámláját. Gyűjtést rendezünk e célból és a befolyó pénzt felajánljuk Budapest Főváros Önkormányzatának. Mert ugye ha valaki pénzt is áldoz az elvei sikeréért, az számít igazán komolyan veendőnek…
…És ha az Önkormányzat nem fogadja el a pénzt és nem világítja ki a szobrot, akkor… Nos, akkor „B-tervként” megtehetjük ezt a magunk „alternatív módján” is: a világításra összejött pénzből gyertyákat, mécseseket veszünk és azokat estéről estére elhelyezzük az emlékmű körül. (Biztosan lesznek erre önkéntesek…) Tudtunkkal semmi sem tiltja azt, hogy a köztársaság polgárai gyertyákkal világítsák meg első elnökük szobrát – hátha ez a fény egy idő után megvilágítja a mai határozat elfogadóinak elméit is!
…Felszólítjuk tehát a köztársaság minden hívét, hogy csatlakozzon az akcióhoz!
2011.11.16. 11:56 Szerző: Đđ
IMF-től IMF-ig? – avagy: orbán viktor
Ezentúl minden írásunkban csupa kisbetűvel fogjuk írni orbán viktor nevét – hogy miért, arra az alábbi poszt ad magyarázatot, már ha ez egyáltalán magyarázatra szorul…
Ugyan minek volt miniszterelnök orbán viktor másfél évig és miért volt kormányon a Fidesz? Ha kihagytuk volna ezt a másfél évet, most legalább ott állnánk, ahol 2010 tavaszán Bajnaiék abbahagyták: stabil költségvetéssel és 270 alatti euro-forintárfolyammal – és nemzetközi hitelességgel…
Mára ezekből (és még annyi másból, pl. a magánnyugdíj-vagyonból) semmi sem maradt.
Kinek kellett ez a másfél év? Hiszen a legtöbb magyar megszívta! És talán azok szívták meg a legjobban, akik a legjobban akarták orbánt, akik a leginkább bíztak abban, hogy ha a Fidesz jön, akkor ők megúsznak mindenféle megszorítást és személyes áldozatvállalást. Mert rengetegen voltak ebben az országban olyanok, akik azért választották orbánékat, hogy letehessék a saját sorsukért viselt felelősséget. orbánék pedig a hatalom érdekében készséggel szolgálták ki ezt a politikai, társadalmi és emberi attitűdöt… Ők hatalmat akartak és nemigen érdekelte őket, hogy az ország miféle ártat fog hosszabb távon ezért fizetni. És persze eszükbe sem jutott a hatalmat teljesítménnyel megszolgálni! Nem: ők az adminisztratív hatalommegtartásra készültek, talán már 2002 óta. Ehhez pedig előszedtek bármit, amit alkalmasnak gondoltak: tekintélyelvűséget és antidemokráciát, alkotmányfabrikálást és törvénybe kódoltan elcsalt választásokat (ld. az új Vt. tervezetét!).
Mindig voltak (és talán lesznek is?) orbánhoz hasonló alakok, akik a történelem szemétdombjára járnak maguknak tekintélyt guberálni. Rég halott, átkos emlékű elődök csontjait és eszméit emelik fel a feledésből, ezzel teremtenek maguknak és kis, önző céljaiknak tekintélyt adó tradíciókat. Felemelik ezeket a csontokat – és ezekkel riogatják a társadalmat. Kár, hogy elfelejtik, hogy a halloween csak egy nap az évből és hogy ez a fajta „halloween-politizálás” sem tarthat sokkal tovább…
Az a baj az orbáni politikával, hogy a teljesítmény helyére a tekintélyt és a hatalmat teszi – és ezzel eleve teljesítményszegénységre ítéli az országot. Magyarországnak pedig épp az a legnagyobb baja, hogy nem képes akkora össztársadalmi és összgazdasági teljesítményre, amekkorával fenn tudná tartani és fejleszteni tudná önmagát. Ha pedig a politika még tovább erőtleníti az országot, annak megint csak IMF lehet a vége…
orbán bűne sokkal nagyobb, mint az általa mindenért hibásnak kikiáltott Gyurcsányé. Gyurcsány csak nem tudta megcsinálni a teljesítményorientált országot, orbán viszont nem is akarta – mert ha valahogy, véletlenül az létrejönne, akkor a hozzá hasonlók a hatalom közelébe se juthatnának.
Ha Gyurcsány „nemzetáruló” volt, akkor orbán ugyan mi? Amikor hozzá nem értő kontárokat nevezett ki a gazdaságpolitika élére, akkor elárulta mindazokat, akik az új kormánytól stabilizálódó és fejlődni képes Magyarországot reméltek. Amikor az ország érdekei helyett a saját rögeszméit és gazdasági holdudvarát kezdte szolgálni, akkor elárulta azt az eszmét, hogy lehetünk mi, magyarok még egy sikeres közösség.
Az árulók nevét pedig – a Pál utcai fiúk és a Gittegylet óta tudjuk – csupa kisbetűvel írjuk! Javasoljuk, hogy mindazok, akik szerint orbán viktor és kormánya leváltandó, kövessék a jövőben ezt az ortográfiát!
2011.11.13. 13:49 Szerző: piefke
„Elitek” és „civilek”
Közhely, hogy „A politikusok menjenek a pokolba!”: ők felelősek „minden bajunkért” és a „Nemteccik a rendszer” is nagyrészt efféle érzelmekből táplálkozik… Viszont nemigen szokás végigmenni ezen a gondolatmeneten és megnézni, hogy valójában mit is jelentene, mivel is járna az, amitől egyre hangosabb a közélet?
1. „Leváltani a jelenlegi elitet!”?
A mostanság egyre-másra alakuló alternatív-ellenzéki mozgalmakat (Milla, Szolidaritás, 4K) általában jellemzi a politikai és gazdasági elitellenesség. Ez talán így természetes is, hiszen miféle újonc lenne az a politikában, aki azzal nyit, hogy ő ezt vagy azt a már meglévő politikust, pártot, stb. támogatja?
Van ezek kívül még egy sajátosságuk a most futó kezdő polcsoportoknak: az, hogy ők "a reakció reakciói". Vagyis "balról előzik" a jelenleg létező "mainstream pártokat". Alapítóik - sok hívükkel együtt - úgy gondolkodnak, hogy amit a Fidesz mutat és hozott, az rossz, és ha a Fidesz a jobboldal, akkor a jobboldaliság is rossz - tehát: balosnak kell lenni, az lesz a megoldás az ország és az emberek bajaira! (A poszt végén lesz még szó arról, hogy mi is a baloldaliság és hogy mi között is választhat az, aki magát balosként határozza meg…) …Ugye nem kell mondanom, hogy ez formállogika?
Ha a fenti kettőt, az elitellenességet és a balosságot összerakjuk, akkor azt kapjuk, hogy az új, alternatív csoportok "le akarják váltani/cserélni" (éspedig „balról támadva”) a komplett létező elitet. Beszélni ugyan a leggyakrabban csupán a politikai elitről beszélnek – legfeljebb utalásokat tesznek egyes „kormányközeli gazdasági szereplőkre” - de a dolgok logikájából és összefüggéseiből egyenesen következik, hogy nem lehet itt csupán a politikai elitet leváltani. Az "elit" nem csupán a politika szereplőit jelenti, hanem a gazdaságét is – e téren pedig a változtatás már sokkal bonyolultabb dolog. Ugyanis: a politikai elit valóságos hatalmát a gazdasági háttér adja (és: hatalmuk nagy részben épp e gazdasági hátteret is szolgálja!) – ez a gazdasági háttér pedig (szó szerint) „ki tudja, hol ér véget?”. Mélyen belenyúlik a kis-és középvállalkozások világába is – egy „elitleváltás” tehát nem is lenne olyan egyszerű és tisztán lejátszható dolog! Ráadásul: nem csupán gazdasági pozíciókról és összeköttetésekről, hanem egy mély mentális beállítottságról is szó van…
Elmondhatjuk, hogy a mai politikai elit hatalma a lelkekben, az általános magyar mentalitásban is gyökerezik. Ha „elzavarnánk” a jelenlegi politikusokat, de mit sem tennénk a mai gazdasági mentalitás ellen, változatlanul működni hagynánk azt, akkor igen hamar újraszövődne a „háló”… A kérdés tehát az, hogy leváltható-e a komplett elitünk (mert, amint látjuk, ezt kellene tennünk, ha hallgatnánk „alternatívék” politikusleváló javaslataira) – vagy esetleg más utat kell követnünk? Erre válaszolunk az alábbiakban…
2. Korrupció, demokrácia és verseny
Az tény, hogy az elmúlt két évtizedben létrejött egy masszív politikusi-üzletemberi kapcsolati rendszer és kialakultak a pártok és a mögöttük álló cégvilág egymást támogató körei is. Tény az is, hogy mindez a magyar állami és önkormányzati szintű (és a fejlett országokét jóval meghaladó mértékű) korrupció melegágya: legfőbb fenntartója és haszonélvezője. Ez pedig három területen is „rombol”:
· tekintélyes pénzeket von ki a közcélú felhasználásra elvileg rendelkezésre álló „közös kasszából”
· gyakorlatilag „kikapcsolta a demokráciát”
· igen-igen erősen eltorzította a piaci versenyt is, hiszen az oda-vissza politikai kötődések és kapcsolatok sok esetben sokkal többet számítottak, mintsem a valós vállalkozói teljesítmény…
Jó, ha számolunk azzal is, hogy a „pártokhoz kötődő” korrupció során az állami és önkormányzati kasszákból magánzsebekbe került pénzek nem váltak ezzel a „tulajdonosváltással” a hazai gazdaságot (pontosabban: a termelést) élénkítő forrásokká, hiszen (pl.) nem termelésbővítésre, innovációra, stb., hanem a pártok és „pártkatonák” fenntartását-ellátását voltak hivatva finanszírozni. Azt pedig ugye felesleges bizonygatni, hogy az ő költekezésük magyar gazdaságot élénkítő hatása elhanyagolható…
3. Az „elit” és a „létező gazdaság”
Amikor tehát az ellenzéki mozgalmak többsége elitellenes, „elitcserét” követelő elképzelésekkel jön elő, akkor tulajdonképpen a létező magyar gazdaságba ütközik bele. Ahogy fentebb írtuk: ez a létező gazdasági szféra nem csupán a teljesítményével, a kreativitásával kíván-remél érvényesülni, hanem az összeköttetései és a korrupció révén (is). Ez, nyilvánvalóan, a világon mindenütt „megesik” – ám az a mérték, amit nálunk tapasztalhatunk, az az „arányeltolódás” a teljesítmény felől a „más eszközöktől” remélt siker és haszon felé, már a teljes gazdaság működőképességét, versenyképességét és teljesítőképességét veszélyezteti.
Ennek oka kettős:
· Egyfelől a fentebb már említett „forráskivonás” az állami és önkormányzati beruházások, beszerzések során, amikor is a korrupció árdrágító tényezőt jelent: ugyanannyi közpénzért kevesebb munkát rendel meg az állam (pontosabban: nem a teljes, rendelkezésére álló pénzt költi „tisztán munkamegrendelésre”), ez pedig gazdasági teljesítmény-csökkentő tényező. (Az „érintett vállalkozás” ugyanis a neki juttatott pénzből képes lenne – mondjuk - 1100 m utat is megépíteni, ha nem lenne „leadandó %”, de mivel van, így csupán 1000 m út épül és csupán az 1000 m úthoz szükséges munka-és gazdasági teljesítmény élénkíti a gazdaságot, nem pedig az 1100 m-hez tartozó… E primitív példa is jól szemlélteti a forráskivonás gazdaságot fékező hatását.)
· A gazdaság működőképességét, versenyképességét és teljesítőképességét veszélyeztető másik ok, amelynek alapja szintén az összeköttetések és korrupció révén remélt egyéni boldogulás, hogy akik a boldogulásnak ezt az útját járják, egy, a világpiacon csak korlátozottan élet- és versenyképes modellt követnek. Nem véletlen az, hogy igen jó átfedést tapasztalunk a legkevésbé korrupt és a legjobban menő országok halmazai között.
4. A kapcsolat új alapja: a teljesítmény
„Valamit” tehát valóban tennünk kell majd a politikai-gazdasági „konglomerátum” jelenleg tapasztalható működése ellen – ennyiben igazuk van az alternatív csoportoknak. De a módszer nem az, hogy „egy az egyben zavarjuk el őket” – hiszen ezzel gyakorlatilag a magyar vállalkozások és vállalkozók egy jelentős részét is „ki kellene iktatnunk”. (Mert ne feledjük: nem csak a „sokmilliárdos” cégek részei ennek a rendszernek, hanem sok kis- és közepes vállalkozás vezetője is ezt az utat járja, a maga „lokális érdekszférájában”…) Ahogy a népet nem lehet leváltani, úgy az elitet sem lehet: ugyanis mindkettő egy-egy társadalomfejlődési képződmény - és nyilvánvalóan az a gazdasági szféra is, annak szereplőivel és a szereplők mentalitásával együtt. „Leváltani” tehát nem lehet egy komplett társadalmat, vagy annak egy tekintélyes csoportját (nincs ui. „forradalom”, akármit hirdet is Orbán és akármire vágynak is lelkük mélyén esetleg egyes alternatív politikai erők vezetői és szimpatizánsai) – de meg lehet próbálni formálni a mentalitásunkat.
Hogyan alakítható át a mentalitás? Amikor ezt kérdezzük, akkor tulajdonképpen arra vagyunk kíváncsiak, hogy létrehozhatók-e olyan viszonyok, amelyek mellett a szereplők elkezdenek másképpen viselkedni, mivel az új helyzetben az érdekeik érvényesítése más eszközökkel lehetséges.
A helyes módszer a politika és a gazdasági szereplők között jelenleg fennálló kapcsolatrendszer „átvágása” és annak új, teljesítményelvű alapokra való helyezése. A képlet egyszerű: ha az új politika a társadalom valós érdekeit fogja (remélhetőleg) képviselni (hogy mitől teszi ezt, arról alább még lesz szó), akkor ez a gazdaság felé azt jelenti, hogy a lehető legerősebb és leginkább teljesítményorientált gazdasági szférára van-lesz szüksége. Eddig ui. épp azért működött a fentebb leírt pártkorrupciós-összeköttetésesdis rendszer, mert a politika nem a társadalom valós érdekeit képviselte…, de ez a „társasutazás” nagyjából a végéhez ért. Nincs több erőforrás, jön a szakadék. Ha a politikai elit fenn akar maradni, ha fenn akarja tartani saját magát, akkor ezen túl a társadalmait is fenn kell tudnia tartani – ehhez pedig egy korrupció által legyengített gazdaság immár nem lesz elegendő! (Ez az egyik ok, amiért az új politikának a valós társadalmi érdekeket kell képviselnie.)
5. Az alternatív erők szerepe
Az alternatív csoportok – akik, lássuk be, igazából civilek és nem „profik” a politika porondján – valódi feladata nem a „direkt politizálás”, hanem az, hogy „megfelelő pályán tartsák” a profi politikát. Ez a megfelelő pálya pedig egy jól megfogalmazott, hosszú távon is „érvényes” közérdek, a „közjó”: egy komplex közcél-rendszer. Akkor működik egészségesen a politika, ha van vele elvi és gyakorlati téren is együttműködő „civil stratégiai hátország”. Jól működő társadalomban a „politikusok”, az „elitek” és a „civilek” nem ellenségek, hanem együttműködők: a civileg "hátteret" és egyben "kordát" is jelentenek. (És ez a másik ok, amiért az új politikának a társadalom valós érdekeire tekinettel kell lennie: hogy a társadalmi bázis erőforrásokat adjon és hogy támogassa a hatalmát.) Az, hogy az utóbbiak most „halálos ellenségként” tekintenek az előbbiekre, éppenséggel a magyar társadalom komoly működési zavarainak jele – és ha ez az ellenséges alapállás fennmarad, az csak elmélyíti a válságot, de megoldani semmiképpen sem lesz képes azt. Miként azt már fentebb írtuk: „Ahogy a népet nem lehet leváltani, úgy az elitet sem lehet: ugyanis mindkettő egy-egy társadalomfejlődési képződmény.” Emiatt aztán A XXI. századi Európa közepén nem lehet „elzavarni a kapitalistákat” és nem lehet komolyan célként kitűzni egy „egyenlősítő” társadalmat, amely nivellálja a teljesítményeket. De igenis: célul kell kitűzni egy olyan társadalmat, amely elismeri a teljesítményt, enged annak alapján szelektálódni – de csak annak alapján enged. És ezzel párhuzamosan a „jól teljesítőkkel” is tudatosítani kell, hogy hosszú távon működésképtelen a „szegény ország gazdag polgára”-állapot, amely most bizony sok jól teljesítő polgártársunk „ideálja”. Ez politikai feladat, a „civilek” feladata pedig az, hogy ezt a politikát támogassák – és hogy csak ezt a politikát támogassák, továbbá, hogy e mögé szervezzenek minél erősebb és stabilabb társadalmi támogatottságot is!
A társadalmi szolidaritás nem azért kell, hogy a „szegények”, a „dologtalanok” elszívhassák a jól teljesítők által megtermelt javakat, hanem azért, hogy minél több, ma még teljesítményképtelen, a magas szintű munkakultúra világában hasznosulni nem tudó emberünkből válhasson (némi ráköltés és odafigyelés árán) hasznot hozó erőforrás. Nem azt jelenti a szolidaritás, hogy „eltartunk”, hanem azt, hogy „fejlesztünk” – ugye nyilvánvaló a kettő közötti különbség? Ez nem más, mint üzleti befektetés – a politika felelőssége az, hogy a jól teljesítők számára hitelessé és átélhetővé tegye ezt a folyamatot és (együtt a „civilekkel”) elhitesse és biztosítsa azt is, hogy mindez hosszú távú trend lesz Magyarországon.
6. Kikre nincs szükség az új politikában?
Azok az „alternatív politizálók” és „civilek” pedig, aki csupán „mások” és „a helyzet” változását várják el, de nem gondolnak bele abba, hogy vajon ők és társaik tényleg alkalmasak-e arra, amit egy jól működő, modern állam és társadalom joggal várhat el tőlük, azok valójában „semmi újat és jobbat” nem hoznak a magyar közéletbe: ugyanúgy csak a minőségtelenség világát éltetik tovább – csak újabb szereplőkkel. A világ komoly, átgondolt stratégiák mentén való konzekvens cselekvést vár el tőlünk – akiknek az „alternatív politizálás” csupán a „Haverok, buli, Fanta” világát jelenti, jobban teszik, ha mindannyiunk érdekében szépen visszasüllyednek az ismeretlenségbe!
7. És kikre van?
Nekünk a valóban teljesítőképes, rendszerben gondolkodó emberekre van-lesz szükségünk. …Az a kérdés, hogy ez utóbbiakat hogyan, mivel tudjuk közös cselekvésre motiválni – hiszen nekik megvan a maguk (általában jól fizető) munkája. Ők komoly erőt öltek bele a karrierjükbe és nyilvánvalóan nem fognak „csak úgy” felállni a munkájuk mellől, hogy politizálni kezdjenek, veszélyeztetve ezzel az egzisztenciális alapjaikat… Csakhogy: most odáig jutott/süllyedt Magyarország, hogy immár ezek az „egyénileg kidolgozott egzisztenciák” is veszélyben vannak. Nem lehet ezeket már a továbbiakban „egyéni munkával megmenteni-fenntartani” – hiszen a kialakult társadalmi és gazdasági válsághelyzet tönkretette azokat a régi kereteket, amelyeken belül ezek az egyéni egzisztenciák kialakultak. Ha Matolcsy irányítja a gazdaságpolitikát, akkor vajon meddig lehet még jól menő cégközgazdászként, vagy „multiműszakiként” meglenni?
8. Balra, délre vagy északra?
A poszt elején említettük, hogy az alternatív mozgalmakat erős „balosság” is jellemzi. A mai baloldaliság a kooperációt jelenti és nem a szegények szponzorálását. (A baloldaliság ui. azoknak kedvező „ideológia és program”, akik közösségben cselekedve inkább remélhetik érdekeik és igényeik kielégítését, mintha egyenként próbálkoznának. Ebből következően: ott létezhet igazi, erős baloldaliság, ahol a társadalom mentalitása kedvez a közösségek létrejöttének.) De ez a kooperáció nem állhat meg csoporthatároknál. Ha a magukat „balosnak érzők” csoportja nem működik együtt egy jól működő gazdaság érdekében a gazdasági rendszerek működtetőivel és tulajdonosaival, továbbá a társadalmat irányító politikai elittel, akkor ott a dolgok vége… A baloldaliaknak nem „fizuemelésre” kell pénzt kikövetelniük, hanem egy általános gazdasági teljesítőképesség-növelésre és az ehhez szükséges társadalmi feltételek biztosítására. A „kisemben” sokkal többre megy azzal, ha minőségi oktatásra, egészségügyre „követel keretet”, mintha kapna esetleg pár ezrest… Persze az utóbbi „azonnali életminőséget” javít, míg az utóbbi lehet, hogy csak egy generációval később térül majd meg.
…El lehet dönteni, hogy mit szeretnénk: a „déli”, vagy az „északi” úton járni – és ezzel együtt oda jutni, ahol a déliek, vagy ahol az északiak vannak? És bárki, aki ma Magyarországon politizál, alapvetően ebben a kérdésben kell, hogy állást foglaljon – minden más csak süket duma!
2011.11.11. 23:12 Szerző: piefke
Ne fordítsd el orcád!
„Nagyon szépen kérlek, ne neheztelj reám, ne fordítsd el orcád,
hiszen a mélységből kiáltok fel Hozzád.”
Szent István király imája
„A miniszterelnök Londonban arról beszélt, hogy Magyarország technológiai és mezőgazdasági termékekkel nagyobb növekedést produkál majd, javítja az adófizetési morált, és arra kérte a nagy befektetési bankokat, hogy ne fordítsanak hátat az országnak.”
Orbán Viktor a Londoni Közgazdasági Egyetemen - http://inforadio.hu/hir/tudositoink/hir-466362
Az elmúlt napokban az Európai Unió valódi hatalmasságai két, kritikus állapotba jut(tat)ott ország éléről is eltüntették a kormányt, a miniszterelnökkel együtt. Papandreu szinte csak órákig játszhatta a hőscincért: „Megnépszavaztatom…!”
Görögországra, ott, a déli alvégen, még rá lehet mondani, hogy könnyen elbántak vele: nem képez komoly súlyt és már jó ideje nem számolnak vele és vezetőivel mint komolyan vehető „tényezőkkel”… De Berlusconi, „Il Cavaliere”, a „Lovag” sem tarthatta magát néhány napnál tovább, amikor kiderült, milyen helyzetbe hozta Olaszországot. Pedig ő nem csupán egy európai nagyközép hatalom első embere volt, de Olaszország leggazdagabb embere is! És mégis elment! Nem tarthatta magát tovább, mert kiderült, hogy veszélyes kókler, akiben nem lehet megbízni és ez halálos veszély válság idején.
…Mi várhat ezek után Orbán Viktorra? Aki – és akinek az országa – szintén nem képvisel komoly súlyt és akivel már szintén már jó ideje nem számolnak vele és vezetőivel mint komolyan vehető „tényezőkkel”… Vajon ő mikor kapja meg a selyemzsinórt Brüsszelből?
Látszik, hogy kapálózik, hogy küzd a fennmaradásáért. Ennek során Orbán Viktor néhány hét alatt eljutott az agresszív kismalactól az alázatosan rimánkodó szerzetesig. Londonban a minap már szó szerint könyörgött a pénzügyi világnak, hogy az „ne fordítsa el arcát” tőle. Meg is értem őt: akiben nincs elég tehetség, annak csak a könyörgés marad… Régen istenhez, manapság a Mammon hatalmasaihoz. De Isten is csak az erőseket segíti – a politikában pedig a felkészületlenség a legnagyobb gyengeség, különösen világválság idején! Az erős nem azonos az erőszakossal – valójában az szokott erőszakos lenni, aki érzi a maga gyengeségét. Ezek az alakok pedig sosem kedvesek az Úr és a nemzetközi közösség szemében.
Ennek sajnálatos bizonyítéka a tegnap a Wall Street Journalban megjelent jóslat, miszerint Magyarország lehet a következő csődország. Szar ügy – hiszen itt nem valami távoli, „dologtalan” görögök fognak szívni, hanem édes mindannyiunk!
Apropó „dologtalanok”: nem véletlen az, hogy épp a görögök és a magyarok jutottak el idáig. Ha most „nemzeti radikális” lennék, akik tudvalévőleg mindig csak másokat hibáztatnak a saját sorsunkért, akkor azt írhatnám, hogy mindkettőnk mostani szívásáért a törökök a felelősek. Hiszen mindkét nép évszázadokig olyan helyzetben volt a Török Birodalomban, hogy örülhetett, ha túlél és dehogyis tervezhetett előre, mint pl. ugyanabban a korban egy hanza kereskedőváros lakója… Itt se-ott se veszik a legtöbben komolyan a jövőt: az vagy lesz vagy nem lesz. A görögök sem terveznek előre és mi magyarok sem.
Nincs itt valami ellentmondás – legalábbis a görögök esteében? Hiszen ők „a legősibb demokrácia”, „a demokrácia szülőföldje”, stb.… Arról pedig már épp eleget írtunk itt, a Blogon, hogy a demokrácia alapja az előre tervezés, a kooperáció és a munkakultúra. Hogy-hogy épp a legősibb demokraták nem ilyenek?
A kérdés megér egy kis kitérőt – mielőtt tovább latolgatjuk Orbán sorsát!
Görögországot most az északnyugat-európai demokráciák mentik meg (ha hagyja magát). Miben különbözik a „megmentő országok” demokráciája a görögtől? Hiszen a munkakultúrájuk, a mentalitásuk látványosan különbözik.
Közhely, hogy a demokrácia görög, azon belül is athéni találmány: minden általánosba járó gyerek megtanulja ezt ötödikben… Arról viszont nem esik szó a suliban, hogy a több mint 2500 évvel ezelőtt és csupán néhány évtizedig (i.e. 508-tól i.e. 420-ig, de a maga teljességében csupán i.e. 444-429 között, Periklész alatt) fennállt athéni demokrácia (amelynek vége totális vereség lett…) Ugyan miképpen tudott „ideállá” válni jóformán az egész világon a demokrácia és hogyan lehet az, hogy a világ legjobban menő országai, amelyek több ezer km-re vannak Athéntól és amelyeknek népei a görög kultúrával történelmük során sosem érintkeztek, mind-mind demokráciák (, vagy „alkotmányos monarchiák”, ami semmi másban nem tér el a demokrácia alapmodelljétől, mint hogy a címzetes államfőt nem választják…)
A „görög válság” alapja az a mentalitásbeli eltérés, amely időtlen idők óta létezik „észak” és „dél” között – és az eltérés okai rendkívül mélyen gyökereznek: időben, történelemben, társadalomfejlődésben. Nagyon-nagyon leegyszerűsítve: amíg a „dél” erősen hierarchikus volt, addig az „észak” inkább az „egyenlő szabadok közösségeként” volt meghatározható. És itt a demokrácia igazi eredete, nem pedig Athénban: az egyenlő szabadok közösségeiben. Ennek talaján fejlődött a közösségi teljesítmények és a munka megbecsülése – és ettől „megy most jobban” nekik, mint görög uniós társaiknak…
Közhely, hogy a görög gazdaság termelékenysége jóval alacsonyabb az EU-s átlagnál, különösen pedig az észak-európai államokénál. Egy adott gazdaság termelékenység és az adott társadalom mentalitása között pedig szoros összefüggés van. Van egy vicc, amely elég jól adja vissza az északi és a déli mentalitás különbséget:
Ül egy német nyugdíjas a görög tengerparton és látja, hogy egy halász éppen kiköt. A „zsákmány” összesen két hal: az egyiket megsüti-megeszi, a másikat odaadja a parton álló kávézó tulajának és cserébe egész nap ott ücsörög, kávézgat, beszélget nála… Nap, mint nap így megy ez, a végén a német megelégeli és megszólítja a halászt:
- Mondja uram, miért él így? Összesen két halat fog, aztán egész nap itt ücsörög.
- Miért, hogyan kellene élnem – kérdi a halász?
- Hát én a maga helyében egész nap dolgoznék, hogy minél több halat fogjak… Aztán a haszonból vennék egy nagyobb hajót, hogy még többet foghassak és még többet keressek… Aztán még több hajót vennék, felvennék halászokat, akik még több hasznot hajtanának. És ha hosszú évekig csinálná ezt, a végén már nem is kellene dolgoznia: ülhetne egész nap a kávézóban!
- Hm… De hát most is itt ülhetek egész nap! Akkor meg minek dolgozzam végig az életemet?
…De miért baj az, ha a görögök „keveset dolgoznak”? – tehetnénk fel a kérdést. A viccből kiindulva, ugyanoda jut kevés munkával is, mint sok év sok munkájával: ücsöröghet és semmittehet. Csakhogy: amikor beteg lesz, szüksége van orvosra, kórházra, gyógyszerre. Amikor a gyereke iskolába megy, kell, hogy legyen suli, taneszköz és tanerő. Ha pedig megöregszik és már a napi két halas („öngondoskodó”) teljesítményre se lesz képes, kell a nyugellátás… És ez mind-mind olyasmi, amire nem telik a napi két halból…
Ma nálunk is itt van az, hogy szembe kell néznünk a „kéthalas finanszírozás” lehetetlenségével – és itt térünk vissza Orbán és kormánya sorsához. Ha az EU sem Görögország, sem pedig Itália alkalmatlan és megbízhatatlan vezetőit nem tolerálták, akkor vajon Magyarország ehhez kísértetiesen hasonló politikai teljesítményt felmutató vezetői meddig kaphatnak „kegyelmet”? És viszont: vajon miben reménykedhet Orbán, hogy „Európa ellenében is” fenntarthatja hatalmát, ha erre a hozzá viszonyítva mérhetetlenül erősebb és szilárdabb háttérrel rendelkező Silvio Berlusconi sem volt erre képes? A híres „több mint kétharmadában” – ó, hát a „Lovagot” is otthagyták parlamenti „mamelukjai”! A politikus addig tart ki, amíg az adott helyen reméli a legtöbb személyes hasznot (és ebben is eltér az államférfitól).
Nem az a kérdés, hogy Orbánhoz halálig hűek lennének-e párttársai, hanem az, hogy a jelenlegi kormány után vajon miféle kormányt lehetne találni ebben az országban? Görögországban volt, Olaszországban is lesz – de itt? Kérjük fel ismét Bajnait? O. K. – de ki kérje fel? Kitől-mitől lehetne most legitim a hatalma?
Ma az országban nincs legitimálható politikai erő – sem olyan, akivel a Fidesz „nagykoalícióba” mehetne, sem pedig olyan, amelynek vezető gárdája különb kormányzati és társadalmi teljesítményt nyújtana. Egyszerűen nincs készen erre egyetlen ellenzéki erő(cske) sem, amely a magyar társadalom teljességét értő módon lenne képes politizálni és programot adni az országnak. …Rosszabb helyzetben vagyunk, mint a görögök: Orbánnak mennie kell – de nincs, aki leválthatná!
…Mi lesz így velünk?
Ide jutottunk – mert elfelejtettünk egymással együttműködni. Itt tartunk – mert eszünkbe sem jut közös célokat megfogalmazni. Csak várjuk, hogy valaki (Orbán? Bajnai? Gyurcsány? a Jóisten?) majd helyettünk elvégzi a munkát – és mi addig is szépen, a szokott módon foglalkozhatunk kis, privát hasznot hajtó dolgainkkal. Még mindig ebben bízunk, még mindig ez dolgozik bennünk: hogy a saját dolgainkkal kell törődnünk, mert az biztosítja nekünk a boldogulást.
Rossz hírem van: most a legelemibb saját, személyes érdekünk lenne az együttműködés, a közös, ésszerű cselekvés – mert különben a (jórészt magunk is okozta) válság elviszi a kis, összegyűjtött-bebiztosított magánegzisztenciáinkat! Egyszerűbben: ha nem lesz egy kitűnő kormányunk, akkor nem lesz fizu a közalkalmazottaknak, akkor nem lesz működő egészségügy és nem lesz fűtés a sulikban. Ezt jelenti az összeomlás. És ezt a kitűnő kormányt csak akkor lehet létrehozni, ha lesznek elegen mögötte, ún. „tömegbázisként”, ahonnan ez a kormány politikai legitimitást és tartós támogatást kaphat.
Nem mondhatjuk azt tovább, hogy „Nem az én dolgom!” Most időt és energiát kell sokunknak, nagyon sokunknak szánni erre, ha „belegebedünk is” – mert különben tényleg belegebedünk! Ki kell kényszerítenünk a még mindig a szokásos kis, önző, személyes(kedő) játszmáikba bonyolódott politikai erőknél és vezetőiknél vagy azt, hogy működjenek együtt egy teljesítményelvű politikai erőben, vagy pedig azt, hogy tűnjenek el a fenébe! Mi közünk nekünk ahhoz, hogy mi lesz az MSZP-vel és pártelitjével, hogy bejut-e a következő parlamentbe is az LMP, vagy, hogy tovább sütögetheti-e saját pecsenyéjét a Jobbik? Számunkra mindezek értéktelen, tehát érdektelen és káros dolgok! És igazán már az se számít, hogy ki mit tett – vagy nem tett – az „elmúltnyócévben”. Csak az számít, hogy képes-e tanulni a helyzetünkből és új, ahogy írtam, teljesítményelvű politizálásba kezdeni? Ha igen, ha képes személyes szimpátiáktól és „múltbeli érdemektől” függetlenül maga köré gyűjteni a legjobbakat, akkor felőlünk hívhatják az illetőt Orbánnak, Gyurcsánynak, Bajnainak, X Y-nak… Nem a személy, hanem a feladat elvégzése a fontos!
…Aki pedig államférfiként akar bekerülni a magyar történelemkönyvekbe az most ne Hoffmann Rózsánál lobbizzon, hanem „cselekedje meg amit megkövetel a haza”!
Régóta folyik már a vita Magyarországon arról, hogy „Mennyivel vagyunk lemaradva a Nyugattól?”… Ne menjünk most bele abba, hogy egyáltalán mit-kiket is jelent „a Nyugat” egy ilyen összevetésben: jól tudjuk, hogy a nyugat szerves része a kelet egy része is (Japán, Dél-Korea pl. – Kínával már óvatosabb lennék!).
A legkülönbözőbb véleményekkel találkozunk a témában: vannak, akik egy-két évtizedes lemaradást saccolnak, de akadnak több évtizedben gondolkodók is. Eltérnek abban is az elemzők, hogy ki miben-mikben is méri a lemaradást. GDP-ben? Termelékenységi mutatókban? Éves gazdasági növekedésben? Életszínvonalban? Vagy ezek tetszőleges és ízlés szerint súlyozott kombinációjában? A lényeg, hogy a véleménynyilvánítók többsége valamiféle „materiális mérőeszközt” használ a lemaradás kiszámítására.
Ha jobban belegondolunk, mindeme materiális mutatók szoros összefüggést mutatnak az adott országban és társadalomban általános technológiai színvonallal, tudásszinttel, munkakultúrával és szervezőkészséggel. (És itt ne feledjük, hogy a technológiai színvonal alapját is kifejezetten egyéni és közösségi „humán faktorok” alapozzák meg – így ez sem „primer módon materiális” jellemző!) Láthatjuk: a gazdasági és életszínvonal-mutatók alapja egyfajta általános mentalitásbeli állapot – hiszen a munkakultúra, a szervezőkészség és az említett „humán faktorok” mind-mind a mentalitás elemei. És ha ezt vizsgáljuk, akkor eshetünk csak igazán kétségbe, mert a magyar társadalom e téren nem évtizedekkel, hanem „kihagyott évszázadokkal” van lemaradva!
Nem célom most a magyar és a „nyugati” társadalomfejlődés hosszas és részletekbe menő elemzése. Ennek sok értelme nem is lenne – elég a végeredmény: a magyar társadalom általános (ön-)szervezőkészsége és munkához, munkafegyelemhez való hozzáállása egyszerűen más irányba fejlődött, mint az Nyugat-Európában, vagy akár a Távol-Kelet egyes társadalmaiban történt. Ennek pedig súlyos következményei lettek mára…
Itt meg kell jegyeznem, hogy nem vagyunk egyedül ezzel a „másmilyen irányú fejlődéssel” még Európában és az EU-ban sem. Nyilvánvaló a különbség Északnyugat- és Dél-Európa között. És az is eléggé nyilvánvaló, hogy ez a különbözőség-bomba épp akkor robbant (most), amikor a világ gazdasági-szervezettségi és technológiai területen olyan szintre jutott (fejlődött?), amely szinten többé már nem lehet „extenzív módszerekkel” és „lazasággal” sikeresnek lenni.
Nem csupán „időbeni” lemaradásról van tehát szó: sokkal inkább „iránybeliről”: felesleges azt tudakolnunk, hogy „Mikorra érünk már Nyugatra?”, ha nem is arrafelé indultunk-haladunk…
Szerepet játszottak természetesen anyagi természetű okok is a nyugattól való tetemes távolság létrejöttében (török hódoltság, „Habsburg uralom” – bár ez utóbbi nem mindenkor és nem egyértelműen volt „negatív hatással” ránk! – aztán az „oroszok”…), ám ezek legfőbb hatása nem az anyagi javak felhalmozása terén mutatkozott meg, hanem a mentalitásra gyakoroltak „nem polgári irányú” hatást. Elveszett anyagi javakat viszonylag gyorsan pótol egy társadalom, ha annak önszervező képessége, tudása és mentalitása ezt lehetővé teszi. (Gondoljunk a három évtized alatt két világháborút is vesztett Németországra!) Viszont ha e tényezők hiányoznak, akkor az adott társadalomban „kódolva lesz” az alacsony gazdasági növekedés!
Ez történt Magyarországgal is.
Makro-közgazdasági „közhely”, hogy a magyar gazdaságban nagyjából 3%-os éves növekedés van „beprogramozva”: ennyit tudunk teljesíteni, ha minden külső (világgazdasági) feltétel kedvező. Ez pedig kevesebb, mint pl. a „visegrádi országoké”, holott azok „fejlettsége” nem haladja meg Magyarországét.
Akkor miért van ez? Talán jobban, vagy többet dolgoznak a szlovákok, vagy a lengyelek? Vagy „kegyetlenebbül hajszolják” őket a saját kapitalistáik? Mindez nem így van… A különbség abban áll, ahogy önmagukat elképzelik a társadalomban: sokkal inkább érzik magukat egy működő közösség tagjának, mint mi, magyarok. Egy csehtől sokkal ritkábban hallani olyan kijelentéseket, hogy „Itt minden rohad szét!”, vagy hogy „Aki teheti, húzzon el innen!” és a lengyel vállalkozókra is kevésbé jellemző a „Gyorsan lerabolom a terepet, aztán felszámolok!”-mentalitás.
A sikeres társadalmak – és bennük a sikeres gazdaságok – mind-mind előre tervező közösségek és nem pedig (magyar módra) csak a napi túlélésben gondolkodó egyének halmazai. Ez az, amiben más irányba haladunk, mint a Nyugat és emiatt nem érhetjük utol azt sohasem – mindaddig, amíg irányt nem tudunk valahogy változtatni! Ennek a „mentális irányváltásnak” jelenleg semmi jelét nem tapasztalhatjuk – sőt: inkább romlik a helyzet.
…De mivel is próbálkozik a jelenlegi kormány, hogy „növelje a teljesítményt”? Lényegében nem mással, mint a munkáltatóktól, államtól, „felsőbbségtől” való függés erősítésével – ezt „vetik be” ahelyett, hogy ők maguk jobban szerveznének és a társadalmat is elkezdenék szervezésre és együttműködésre tanítgatni. A „puszta erőszakot” vetik be és azt hiszik, hogy a dolgozók félelme lesz az az eszköz, amely őket majd nagyobb teljesítményekre sarkallja.
Ezzel az a baj, hogy a félelem csak rövid távon és csak extenzív módon növeli a teljesítményt, hosszabb távon a félelem okozta állandósult stressz éppen hogy komoly teljesítőképesség-csökkenéshez vezet. Ráadásul egy fejlett társadalomban és egy modern, tudást és kreativitást igénylő technológiák uralta világban a teljesítmény lényeges eleme az egyéni kezdeményezőképesség is – és ezt is „lenullázza” a stressz: kiégnek az emberek és „szarnak bele”… Fásult emberekkel és (Orbánt idézve - http://www.origo.hu/itthon/orbanreformjai/20110619-szazezreket-mozditana-meg-a-kormany-tervezett-kozmunkaprogramja.html) „nem XXI. századi technikával” pedig semmi esélyünk arra, hogy akár csak tartsuk a tempót, hogy legalább ne növekedjen a lemaradásunk.
…Magyarország választhat: vagy elfogadja „örökös lemaradását”, vagy választ egy olyan kormányt, amely számot vet a mentalitásváltás szükségességével és képes is lesz azt elindítani. Mert ha akár a jelenlegi, akár a következő kormány megmarad a „rossz irányba haladásnál”, vagy ha csupán ilyen-olyan, jobb-rosszabb gazdaságon belüli módszerekkel próbálja a gazdasági teljesítőképesség terén „mérhető” lemaradásunkat csökkenteni, akkor a kísérlet nem lehet sikeres!
2011.11.06. 00:37 Szerző: piefke
Ellenzéki seregszemle
„Fridericus Rex, unser König und Herr
Der rief seine Soldaten allesamt ins Gewehr.
Zweihundert Batallions und an die tausend Schwadronen
Und jeder Grenader kriegt sechzig Patronen...”
(„Fridericus Rex, mi urunk és királyunk
Íme, fegyverbe szólítá most a teljes hadunk'.
Kétszáz zászlóaljat s az ezer lovasszázadot
S minden gránátos még hatvan töltényt is kapott...")
Fridericus Rex – Dal Frigyes királyról – 1832.
Magyarországot most éri el igazán a válság. Ráadásul nem csak a „világ-”, hanem a sajátunk is. Ha ugyanis okos, felkészült és nem „valamit nagyon bizonyítani akaró” kormányunk lenne, akkor sokkal kevesebb megrázkódtatással úszhatnánk meg. De nincs ilyen kormányunk és nem is valószínű, hogy a jelenlegi ilyenné tud alakulni… Maradna az ellenzék – ha lenne, de az sincs. Ami ma ellenzékként létezik, az forgácsok halmaza, némi köddel vegyítve. Vagy ebből-ezekből, vagy a nagy semmiből kell tehát egy éven belül ütőképes ellenzéket kreálni.
De kik ezek az „ezek”? Vannak már bizonyos körvonalai annak, hogy kikből-mikből verődhet (verhető?) össze majd a következő választásokra az ütőképes (?) ellenzék? Tartsunk egy kis seregszemlét – kritikus állapotfelméréssel kombinálva: határozzuk meg az erényeket és a (sokkal több) hiányosságot, hogy lássuk, hányadán állunk és hogy egyáltalán érdemes-e belevágni az egészbe, egy egységes és ütőképes ellenzéki politikai erő megszervezésébe!?
Kezdjük a „klasszikus darabokkal”, a parlamenti pártokkal!
1. MSZP
Az MSZP előnye, hogy régi, ismert – és ezek egyben hátrányai is. Van szervezete – papíron. Van tagsága és vannak szimpatizánsai – csak éppen olyan gondolat nincs, amely működtethetné ezt a tagságot, netán még gyarapíthatná is a szimpatizánsok körét. A vezetői régi, rutinos politikusok – de rutinjuk egyáltalán nem valami modern, nyugat-európai értelemben vett politizálásban van, hanem az elmúlt két évtized pátfinanszírozásos-alkus bozótháborúiban. Azt mondják magukról, hogy van „szellemi holdudvaruk” is, de valójában nem találunk egyetlen élvonalbeli szakembert sem ott és az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatták, hogy ezek tanácsait sosem fogadták meg konzekvensen. A párt vezetésében vannak fiatalok – de hogy ott ők mit csinálnak, az titok, ugyanis „kifelé” nem látszik semmiféle, megújulásra utaló aktivitás... Magában a pártban, a „sorkatonák” között elvétve találunk huszonévest és még kevésbé a szimpatizánsok között: az MSZP a középiskolákban és az egyetemeken gyakorlatilag nem létezik. Hogy úgy mondjam: nincsenek utánpótlás-források – hogy miért, annak elemzése most nem téma.
Valószínű, hogy az MSZP- pártelit tovább akarja vinni a „céget” és úgy képzeli el a maga politikai jövőjét, hogy a következő ciklusban is parlamenti párt lesznek. Magától értetődő, hogy annyit szeretnének megtartani a gazdasági beágyazottságukból is, amennyit csak lehet és azt (mivel másban nem tudnak gondolkodni) ugyanúgy akarják továbbműködtetni, mint a korábbi években. Az van a fejükben, hogy csak a túléléshez legszükségesebb személyi engedményeket teszik.
2. Jobbik
Ez a párt tulajdonképpen nem politikai jelenség, hanem pszichológiai. Az egész vircsaft alapja a félelem, a zavarodottság, a magabizonytalanság, a jövőtől és az esetleg a nagy európaisággal együtt „ránk szakadó” teljesítménykényszertől. Mind vezetői, mind támogatói (akik ebben látják „A MEGOLDÁST”), frusztrált „kisemberek”, akik igen-igen keveset tudnak a világból (vagy közönséges futóbolondok, néhányan). Sokukat ért életében valamiféle „trauma”: valami nem sikerült nekik (Morvai Kriska), illetve a „rend” azért annyira áhított számukra, mert éppen bennük, a fejükben és a lelkükben nincs rend és ezért abban reménykednek, hogy egy külsődleges fegyelem majd bennük is megnyugvást teremthet. (Ezek persze botor vélelmek…)
…Talán furcsa, hogy a Jobbikkal is foglalkozom egy, a leendő demokratikus ellenzéket számba vevő listán, de gondoljunk arra, hogy a Jobbik valójában (legalább) két csoport: a vezetői és a szavazói. A vezetőkkel nemigen lehet (majd) sokat kezdeni – ellentétben a szimpatizánsokkal, akiknek tulajdonképpen tök mindegy, hogy „ki csinál rendet”, csak az a rend őket orientálja, nyugtassa meg és mutasson nekik hihető jövőt. Nekik annál jobb, minél magabiztosabb emberek szólítják meg és vezetik őket – éppen emiatt lehet előnyben a mai, frusztrált és lelkileg instabil vezetőikkel szemben egy abszolút kiegyensúlyozott, szakmaisággal megalapozott és végtelenül magabiztos „progresszív elit”. (És éppen ezért is fontos az, hogy a majdani „ellenzéki egységfrontot” ne introvertált makogók, vagy szakmai köldöknézegetők akarják vezetni!)
Tudom, sokan nem hisznek abban, hogy ez a „fasizálódott tömeg” megfordítható és a demokrata ellenzék támogatójává tehető – de nekik, a kétkedőknek üzenem, hogy gondolják csak meg, mennyi idő alatt vált Magyarországon majd’ egymillió ember „nácivá”? Igen, helyes a válasz: 3-4 év alatt! Nos, ennyi idő nem elegendő ahhoz, hogy itt komoly, megszilárdult világnézetet, mentalitást és gondolkodásmódot tételezzünk fel a jelenség mögött: ez (ahogy írtam fentebb) egy sima pánikreakció, az elbizonytalanodott, magára hagyott kisember sarokba szorítottsága miatti agresszívvé válása. Ha a leendő ellenzék magabiztos, higgadt beszéddel és magabiztosságot érzékeltető fellépéssel fog kommunikálni, akkor a „fasiszta kisember” megnyugszik, elkezd nem félni és akkor a félelmeire alapozó „politikusok” mehetnek a francba: nem kellenek már neki! Nem mondom azt, hogy minden szélsőjobbos lefalcol, de számottevően csökkenni tud ez a tömeg – és akkor már nem is lesz a választásokat eldönteni képes, vagy akár Fidesz-konkurenssé válható erő sem.
…Ráadásul ezek a mai Jobbik-szimpatizánsok nem is jobboldaliak: sokkal inkább „balosok” már ami a valós igényeiket illeti. Náluk csak vékony máz az „Ircsukkiőket!”… Tudvalévő, hogy a szélsőjobb annak idején nem azért lett jobboldalinak elnevezve, mert a jobboldali, konzervatív értékrendet „ultramód” képviselte. Az elnevezés oka az, hogy a baloldallal konkuráltak és konfrontálódtak ezek a csoportok (a kommunistákkal mindenek előtt, de a szocdemekkel is) és ugye a formállogika szerint „minél inkább balellnes valaki, annál inkább jobbos” – ami ugye ostobaság…
3. LMP
Rajtuk könnyen túllehetünk. Az LMP néhány tucat belterjes, belvárosi, belső világába zárt értelmiségi belügye. Az, hogy belőlük parlamenti párt lehetett, a rájuk kivetített remények és a valódi, tiszta, modern és konstruktív politikai alternatíva totális hiányának a következménye. Nem saját teljesítményük és még kevésbé a mondanivalójuk (ami nincs) eredménye tehát – ráadásul a rájuk vetített reményeket sosem akarták úgy betölteni, ahogy azt az egyszer rájuk szavazók várták és a beléjük látni akart képességekkel sem rendelkeztek sosem. Talán néhány tízezer meggyőződéses hívük lehet és egy olyan választási versenyben, amilyen előttünk áll, szinte matematikailag kizárt, hogy megint bejussanak a parlamentbe. Mondhatom azt is, hogy ők okozták támogatóiknak a legnagyobb csalódást ebben a ciklusban… (Mondhatnám – csak éppen egyre inkább úgy néz ki, hogy ezt a pozíciót a Fidesz hódítja el tőlük, mint a saját táborának a legnagyobb csalódást okozó erő.)
…Ennyien voltak a „parlamentiek” – illetve dehogyis, hiszen ott vannak immár a
4. Demokratikus Koalíció tagjai is. Külön most nem foglakozom velük, mert egy nemrégi posztban róluk volt szó: Új alkonyat - http://progressziv.blog.hu/2011/10/25/uj_alkonyat
Róluk is nagyrészt az mondható el, mint a „maradék” MSZP-ről: régi rutinok, régi alakok, öreg szimpatizánsok. Van ugyan egy Gyurcsány Ferencük – ez annyiban előny az MSZP-hez képest, hogy legalább van egy, a párton és a táboron belül megkérdőjelezhetetlen vezető, de hogy ez kifelé mekkora előny, az már más kérdés! Ugyanis Gyurcsány Ferenc éppen az az ember, akire a magyar társadalom rávetítette az összes kudarcát, az elmúlt két évtized minden sikertelenségét és hiábavaló reménykedését. Őt tette felelősség a társadalom – saját maga helyett. Saját maga hiányosságait a társadalom nem és nem akarta-akarja (be-)látni, ezért is igyekszik minden rosszat belelátni Gyurcsányba. Pedig ő semmivel sem rosszabb a magyar társadalom többi tagjánál: ugyanolyan végiggondolatlan és szervezetlen, ugyanúgy csak önmagának hívő és ugyanúgy mindent most és egyedül megcsinálni akaró, aki úgy érzi, hogy kényszerítve van arra, hogy mindent ő találjon kis és valósítson is meg. Ha létezik „magyar esszencia”, akkor az Gyurcsány Ferenc – és persze Orbán Viktor is, aki mindezt képes volt kihasználni a maga önző játszmája érdekében…
5. Milla, 4K, civilek, Szolidaritás, stb.
Ők is egy-egy „Gyurcsány” – csak sokkal kevesebb pénzzel és tapasztalattal. Előnyük, hogy „szüzek” még, bár már kezd kopni az ártatlanág hímpora, mert azt semmi sem koptatja jobban, mint ha csalódik a reményeiben a bennük bízók tömege. Annak idején, egy éve, kitalálta pár ember a Millát – de anélkül, hogy végiggondolták volna, mire is törekednek, anélkül, hogy lett volna egyáltalán megfogalmazott cél, és hogy belegondoltak volna abba, hogy a cél elérhető-e szervezettség és erőforrások, egységes irányítás és koherens program nélkül… Ez is egy értelmiségi játszóház volt, mint az LMP, csak a játszók mások. Aztán persze akadtak köztük, akikben felderengett a nagy büdös célnélküliség és az, hogy „Kéne csinálni valamit!”. De sokkal több és konkrétabb nem és még kevésbé vetették össze a derengést a valósággal. Kitaláltak akciókat, de ezeket nem szervezték folyamatba. Pedig az akció, ha nem egy folyamat része, akkor csak olyan, mint a folyamba dobált kavics: sosem lesz belőle a folyam(at)ot elterelni képes gát. „Felengednek lufikat” – amelyek üresek. Meghirdették a Szolidaritást – de nem pozícionálták azt a társadalomban: hogy mi is a szerepe, hol helyezkedik el a civilség és a profi politika között? Akarnak „valamit” – de nem tudják, hogy mit kellene akarniuk ahhoz, hogy itt valóban megváltozzon a világ és azt sem tudják, hogy hogyan kell-lehet azt a valamit megcsinálni. Ötlettől ötletig élnek – akárcsak a magyarok általában... Sok remény és nagy ambíciók – de kevés céltudatosság és kevés megbízható teljesítmény és még kevesebb hozzáértő a soraik között. Unatkozó, morcos, féltékeny és bizonytalankodó vezetők és sok jószándékú amatőr…
6. Bajnai és Oszkó – Haza és Haladás
Itt van látszólag a Remény és az annak sokak szemében alapot adó Profizmus – azonban a reményt valóra váltani képes tömeg hiányzik és jelenleg nem látható az út a kevés profitól a tömegmozgalommá válásig. Ami pedig a profizmust illeti: egyrészt a „tandemnek” nemigen van gyakorlata abban, ha valamit a tök nulláról kell felépíteni és hatalmassá fejleszteni, ráadásul „semmi idő alatt”. Ha megnézzük az egyébként elismerésre méltó életrajzokat, akkor azt látjuk, hogy mindig „átvettek valamit”, ami már megvolt és azt „reorganizálták”, fejlesztették tovább. „Menedzseltek”, de itt az ebbéli tudás, tehetség és tapasztalat nem lesz elég a győzelemhez. Ide most „leader” is kell és nem csak „managerek”.
A profizmus ráadásul csupán bizonyos szakterületeken van meg, nevezetesen (elsősorban) a gazdaságban – de egy társadalom jóval több, mint gazdaság. Közhely már itt a Blogon, hogy jól működő gazdaság csak jól működő társadalomban lehet – ezért ha a profik nem tesznek valamit magával a társadalommal (pontosabban: annak mentalitásával), akkor az önmagában mégoly szakszerű és kompakt gazdasági koncepciókat is elöli majd a koncepcióval (a modern piacgazdasággal) ellentétes magyar közmentalitás.
Ahhoz, hogy a Haza és Haladás valóban a haza haladását beindító és vezető erő lehessen, mindenképpen ki kell egészülnie egy általános társadalmi tervvel is. Ennek eddig nem látjuk jelét – minden megmarad a gazdasági-politikai-jogi szakmai keretek között (de legalább ott magas színvonalon, a magyar közéletben szinte egytelenként!)
Viszont: a Haza és Haladásnak nincs (még?, nyilvánosan?) deklarált politikai célja – és ennek hiányában a benne kétségtelenül meglévő alapos szakmaiságnak nem lehet esélye arra, hogy egy ellenzéki „egységfront” programjának kulcselemévé lehessen. Napóleon hiába lett volna zseniális hadvezér, ha nem lett volna a Grande Armée – Oszkó Péter hiába kitűnő gazdaságpolitikus, ha nem lesz mögötte egy győztes politikai erő, amely őt tenné meg kormánya pénzügyminiszterévé…
…Ráadásul kérdéses az is, hogy vajon miféle célok motiválják a Haza és Haladást, mi áll a dolog mögött? Nem lehetséges-e az, hogy az egész csupán a ma is meglévő magyar politikai-gazdasági elit egy csoportjának érdekeit, gondolatmenetét szolgálja? Mert ha a cél elsősorban ez, akkor ebből még akár a magyar társadalom soron következő Nagy Átverése is lehet… Egy újabb „elveszett illúziók”-korszak, amelynek az elején sok modernitáspárti magyar támogat valamit-valakiket, aztán kiderül, hogy csak „egy újabb Gyurcsányt” támogattak…, a dolgok pedig maradnak a régiben…
…És itt a vége: ennyi az ellenzék ma. A poszt elején feltettem a kérdést, hogy „egyáltalán érdemes-e belevágni az egészbe, egy egységes és ütőképes ellenzéki politikai erő megszervezésébe”? Ha csupán a fentiek alapján adnánk meg a választ, akkor azt mondhatnánk: nem! – de van egy másik szempont is: hogy ha nem szervezzük meg az ellenzéket, akkor a Fidesznek hagyjuk az országot és magunkat is.
Nyilvánvaló, hogy a legtöbb, ma önállóan (és sokszor-legtöbbször éppen a többi ellenében) tevékenykedő ellenzéki erőnek megvan a maga „kátéja”, hogy miképpen szeretne ő „központi erővé” válni a következő választásokra, akihez majd a többieknek „igazodniuk kell”. Az is valószínű, hogy jó magyarok módjára ki-ki ragaszkodni is akar ahhoz a „tervhez”, amit ő építgetett fel magában és ami a fejében rögzült… Minél később kezdünk egy egységes program elkészítésébe, annál inkább valószínű az, hogy az egyes ellenzéki erők már nem lesznek képesek „elengedni” a maguk koncepcióját és magukat-tevékenységüket a „nagy közöshöz” igazítani.
…Nincs sok időnk és nincs sok reményünk a bizakodásra sem!
(A poszt végén pedig, levezetésképpen, álljon egy szemlerészlet a Nyugaton a helyzet változatlan c. filmből – mivel a helyzet itt, keleten se sokat változott mindeddig… https://www.youtube.com/watch?v=kG2OcllKMbA&feature=related)
2011.10.29. 19:48 Szerző: Đđ
Demokrata abszolutizmus?
.jpg)
Önmagától – vagy fogalmazzunk úgy: a magyar választók többségének akaratából és személyes, folyamatos, tevőleges hozzájárulásával – aligha remélhető, hogy a leendő IV. köztársaság stabilitását garantáló demokrata mentalitás „eluralkodik” a közeljövőben és „áthat” mindent: a hatalomgyakorlás módját, az intézmények belső viszonyait, stb. Nem tudok elképzelni olyan spontán változást belátható időn belül Magyarországon az emberek gondolkodásmódjában, amely ezt lehetővé tenné. Éspedig azért nem, mert a demokrata gondolkodásmód és szellemi eszközrendszer kialakulásához rengeteg, generációkon át halmozódó és továbbadott társadalmi tapasztalat kell…
A leendő, orbánizmus utáni IV. köztársaság egyik nagy kérdése, hogy miképpen biztosítható a társadalom és az intézmények demokratikus működése anélkül, hogy már készen létezne a magyar társadalomban kellő számú demokrata mentalitású ember? És ha nyilvánvaló, hogy nem lehet demokráciát fenntartani demokraták nélkül, akkor vajon honnan fogjuk előteremteni ezeket a demokratákat és hogyan fogjuk őt meg is tartani a demokrataságukban?
A IV. köztársaság másik nagy kérdése pedig az, hogy miképpen lesz tartós és jelentős gazdasági növekedésre képes Magyarország? Honnan lesz meg ehhez az „erő” a versenyszférában? Honnan jön a szükséges innováció, a „K+F”? Honnan, mitől válik hosszú távon előre tervezni akaróvá és tudóvá a magyar „átlagvállalkozó”? Mitől látja be, hogy az alkalmazottakkal való kooperáció „többet hoz neki”, mint a „vállalati despotizmus” és az 1.0-ás kőkemény kizsákmányolás? És ami szintén alapvető: mitől látja be a magyar melós, hogy nem elsősorban fizetésemelést kell követelnie, hanem jól működő gazdaságot és jó pályákon haladó versenyszférát?
A két kérdés tulajdonképpen egy: hogyan lehet belátható időn belül megvalósítani egy társadalmi mentalitás-váltást? Hogyan tehető szabadság- és kooperáció-alapúvá egy felső hatalmakhoz szokott és századok óta az egyénileg taktikázásban élő nép? A feladat túlnő egy „új honalapításon” – gyakorlatilag talán a „teremtés” szóval kellene élnünk, ha érzékeltetni akarjuk, mekkora meló is lesz ez!
…És ezzel a teremtés szóval ott is vagyunk a módszernél, ahogy ez megvalósítható. Teremteni egy felső-külső hatalom képes, amelynek van „adekvát koncepciója” és kellő jószándéka is „leendő teremtményei” irányában. Van aztán benne mély erkölcsi erő – ezáltal pedig képes „parancsolatokat”, új, a régieket meghaladó erkölcsi erejű, a társadalmat jobban működővé tevő törvényeket, szabályrendszert alkotni… Most nyilván nem a Jóistenről beszélek, még csak nem is valami új vallásról, hanem egy, a mai Magyarország és a mai magyar mentalitás nézőpontjából „felette és kívül álló” emberek szervezett csoportjáról – ez lenne az új ellenzék. Nem példa nélküli a történelemben az, hogy egy efféle, az őt körülvevő tömegtől eltérő mentalitású és tudatossági fokú csoport újította meg a társadalmat – igaz: nem is sok jó példa akad erre! És nyilvánvaló, hogy kell a társadalom fogadókészsége is ehhez: hogy „a zemberek” is érezzék azt, hogy ami addig volt, ahogy addig éltek, az nem mehet úgy tovább! Nem mehet, mert fenntarthatatlan. Úgy, mint ahogy most Magyarországon van: az utóbbi hónapokban rohamosan nő azok száma, akik szinte már bármiféle kiutat elfogadnának, ami megalapozottan ígér jobb jövőt nekik és ezért akár még komoly változásokba is készek belemenni. A tömeg előtt végképp lejáratódott az a politizálási mód, ahogyan az elmúlt évtizedekben politizáltak – mert nem volt eredményes, minden csak rosszabb lett. És mivel a tömeg egyszerűen nem tud mit kezdeni magával és nem tudja magától megváltoztatni a viszonyokat, ezért arra vár, hogy jöjjenek valahonnan valakik, akik ezt a munkát legalább irányítani képesek.
…Hát: adjuk meg a népnek, akit kér!
Amikor a jónép elé kiállunk, akkor mindenek előtt azt kell tisztázni velük, hogy nem a politika felelős a bajainkért, hanem mi magunk, amilyenek vagyunk, amilyenné alakított minket egyénként a sorsunk, népként pedig a történelmünk. A történelmünk, amely különös „szimbiózisban” van a mentalitásunkkal: oda-vissza hatnak egymásra. Az önálló, megfontolt cselekvésre alkalmatlan mentalitás rossz, megalapozatlan döntésekre vezet – az meg rossz, a cselekvési szabadságunkat leszűkítő történelmet csinál… És így ismétlődik a folyamat. És mindaddig nem lesz változás, amíg mi meg nem tudunk változni és ezáltal meg nem változtatjuk az egymáshoz fűződő viszonyainkat. Az új politikai erő feladata az lesz, hogy kidolgozza azokat a demokrata struktúrákat, amelyek a működésük adta jó példa és a működésük által előálló eredmények segítségével demokrataként működni képes és működni szerető emberekké formálják a most még többségükben nagyon másmilyen magyarokat. Nem hinném, hogy létezne más módszer erre. Hiányoznak a demokráciát mint eredményes rendszert igazoló tapasztalatok – hát adjunk ilyeneket! Nincs gyakorlat a kooperatív rendszerek működtetésében – hát adjunk alkalmat ennek megszerzésére! És tegyük mindezt úgy, hogy a tapasztalatszerzési folyamat zavartalanul és hosszú távon működhessen, ne „orbánkodhasson bele” abba senki! Ne hagyjuk visszarendeződni a társadalmat és a mentalitást! És közben persze azok, akik vezetik a folyamatot, maradjanak meg demokratáknak!
Igen: a képlet valamiféle „demokrata abszolutizmus” által jobb pályára állított társadalom…
Azt, gondolom, mindenki érti, hogy mi az abszolutizmus – de ugyan mitől lenne ez a „mi abszolutizmusunk” demokrata? Elárulom: a céljától, az azt megszervezők és irányítók elkötelezettségétől, a rendszerbe általuk beépített, automatikusan működő kontroll-mechanizmusoktól (amelyek „kidobják” az antidemokratikus működést és az antidemokratikusan működni kezdő vezetőt) és legfőképpen attól, hogy ez a rendszer bárki számára nyitott, aki a teljesítményével és a tehetségével megérett a feljebb lépésre a „hierarchiában”.
Az előbbi leírásból következik, hogy ebbe a rendszerbe döntési pozícióba nem kerülhetnek olyanok, akik az adott területen, kérdésben nem képesek megalapozott és ugyanakkor demokrata szellemiségű döntést hozni. Ha úgy tetszik, éppen a rendszer védelmében szükséges ez így…
„Hol a f….ba’ demokratikus ez?” – tehető fel a kérdés. Hol demokratikus egy rendszer, amely nem engedi meg, hogy bizonyos (és talán nem is „direktben” szélsőséges és emberellenes) nézetek formálhassák a döntéseket, a közösség további sorsát? Erre csak azt válaszolhatom: a demokrácia egy folyamat – és egy folyamat révén is jöhet létre. Így volt ez mindig is, mióta emberi közösségek élnek és különféle társadalmi formációkkal kísérletezgetnek. És mint minden értelmes céllal bíró folyamat, a demokratizálódás is tervezhető: van kezdete és vannak, akiknek el kell kezdeniük a terv megvalósítását. Tudom, hogy a XX. század közepe óta rossz a sajtója a „társadalmi tervek” megvalósításának. Lejáratta a kommunizmus – amelynek terveinél oly kevéssé voltak tekintettel az ember valóságos természetére. Akkor valami sosem létezettet akartak felépíteni az emberekből – ezzel ellentétben a demokrácia igenis létezik és működik, csak nálunk még nem. Nem „valami agyrémet” építgetnénk tehát ezzel: nap, mint nap láthatjuk a jól működő és jólétet adó demokráciákat. (Kérem, hogy a jelenlegi válságot ne hozzák fel a demokrácia rossz mivoltát „igazoló” példaként – de ezt most ne nyissuk ki, hogy miért ne..!)
Annak idején, a rendszerváltás körül élt egy elképzelés, hogy nem kellene az új rendszerben meghatározó, befolyásoló pozíciókba engedni, vagy ott meghagyni „az előző rendszer kiszolgálóit”. Nos: az igazság az, hogy ebben a kérdésben nem az előző rendszer(ek)ben betöltött pozíció, hanem az előző rendszer(ek) által bennünk kialakított mentalitás a meghatározó. Hiába nem volt valaki „potentát” korábban, az elmúlt rendszerben, ha a mentalitásában ott él az egész múlt: akkor ő az új rendet is a régi módon fogja működtetni, mivel maga is akként működik! (És ezért is lett volna értelmetlen korábban egy „Ki mi volt a múlt rendszerben?”-szerű választóvonal: mert a múlt rendszert, a „nemdemokráciát” magunkban vitték mind a „túlélői”…)
Teremtésként határoztam meg az előttünk álló feladatot és feltettük a poszt elején azt a „módszertani kérdést”, hogy honnan teremthetők elő kellő számban és minőségben demokraták ehhez a feladathoz, akiknek léte nélkülözhetetlen a demokrácia és intézményei működtetéséhez, egyáltalán: ahhoz, hogy beindulhasson a társadalmat átdemokratizáló folyamat?
Nos, demokratáink vannak, talán nem is kevesen. De ezek többsége nem teljes érékű demokrata, mivel hiányzik belőlük az összefogás- és együttműködés-készség. Sokuk ugyanúgy egyéni játékos, a magányosan próbálkozgatáshoz szokott alak, mint bárki Magyarországon. Márpedig a demokrácia: kooperáció – „szólóban” senki sem lehet demokrata. Még egy „abszolút uralkodónak” is szüksége van társakra, hát még egy köztársaságot vezeti akaró politikusoknak!
Mindenek előtt tehát az új ellenzékhez „felvételre jelentkezőket” hozzá kell szoktatni a közösségben való tevékenységhez. A közös tevékenység pedig elfogadott közös célokat követel meg, nem játszható az, hogy „mindenki okosabb mindenkinél”. Továbbá: a közösségben van hierarchia is (demokratikus közösségben persze a hierarchia teljesítményen alapul). Az „újoncoknak” majd hozzá kell szokniuk ahhoz, amit „szervezeti fegyelemnek” neveznek és ahhoz is, hogy a szervezeten belüli helyüket a jól mérhető teljesítményük határozza meg. Mindezek így, együtt sokaknak bizonnyal szokatlanok lesznek… Mert akik ugyan a teljesítményhez (a saját eddigi életükben, a szakmai pályán) hozzá is szoktak már, még közöttük is ritka az, akiben ehhez a közösségi munka természetes mivolta, az együttműködés automatizmusa is társul!
Az is lehetséges, hogy a rendszer fenntartásához külső segítséget is célszerű lesz igénybe vennünk: olyan „kultúrközegekből” érkezőket, ahol erősek a demokrata, kooperatív és bizony az „antikorrupciós” hagyományok. (Annak idején Géza fejedelem és István király is külföldről hívott az „új mentalitást magukban hordozó” papokat, lovagokat, mesterembereket…) És szükséges, hogy a felépítendő új rendszer, az új Negyedik Magyar Köztársaság „személytelen” legyen. Ez alatt azt kell érteni, hogy (akár) ne is legyen lehetséges személyes kapcsolat azok között, akik esetleg „hagyományosan együttműködve” akár az antidemokratikus mentalitás, akár a korrupció, vagy esetleg a kontraszelekció „továbbélését” tennék lehetővé, ezzel erodálva az új köztársaságot. (Az informatika korában és a szervezéstudomány mai fejlettsége mellet egyszerű „ujjgyakorlat” ennek kivitelezése…)
…Egyáltalán nem biztos, hogy mindez sikerül, hogy mindezt sikerül elvégezni! És pláne úgy, hogy mindennek az előkészítésére, az ellenzék ütőképes sereggé szervezésére alig egy évünk van. Mert ha 2012 második felében Orbánék időközi választásokat tartanak (arra spekulálva, hogy akkorra még nem lesz ütőképes ellenfelük), akkor azt követően még a maiaknál is rosszabb feltételek mellett lehet majd megpróbálni változtatni a dolgok menetén. Aki demokratává akar lenni (mert most még alig-alig az itt bárki is!), az nem halogathatja a cselekvést – mert ha vár, azzal Orbánt segíti. Ha pedig a többség csak szájjal demokrata, akkor csak szép álmokat kívánhatok nekik!
Utolsó kommentek