Régóta folyik már a vita Magyarországon arról, hogy „Mennyivel vagyunk lemaradva a Nyugattól?”… Ne menjünk most bele abba, hogy egyáltalán mit-kiket is jelent „a Nyugat” egy ilyen összevetésben: jól tudjuk, hogy a nyugat szerves része a kelet egy része is (Japán, Dél-Korea pl. – Kínával már óvatosabb lennék!).
A legkülönbözőbb véleményekkel találkozunk a témában: vannak, akik egy-két évtizedes lemaradást saccolnak, de akadnak több évtizedben gondolkodók is. Eltérnek abban is az elemzők, hogy ki miben-mikben is méri a lemaradást. GDP-ben? Termelékenységi mutatókban? Éves gazdasági növekedésben? Életszínvonalban? Vagy ezek tetszőleges és ízlés szerint súlyozott kombinációjában? A lényeg, hogy a véleménynyilvánítók többsége valamiféle „materiális mérőeszközt” használ a lemaradás kiszámítására.
Ha jobban belegondolunk, mindeme materiális mutatók szoros összefüggést mutatnak az adott országban és társadalomban általános technológiai színvonallal, tudásszinttel, munkakultúrával és szervezőkészséggel. (És itt ne feledjük, hogy a technológiai színvonal alapját is kifejezetten egyéni és közösségi „humán faktorok” alapozzák meg – így ez sem „primer módon materiális” jellemző!) Láthatjuk: a gazdasági és életszínvonal-mutatók alapja egyfajta általános mentalitásbeli állapot – hiszen a munkakultúra, a szervezőkészség és az említett „humán faktorok” mind-mind a mentalitás elemei. És ha ezt vizsgáljuk, akkor eshetünk csak igazán kétségbe, mert a magyar társadalom e téren nem évtizedekkel, hanem „kihagyott évszázadokkal” van lemaradva!
Nem célom most a magyar és a „nyugati” társadalomfejlődés hosszas és részletekbe menő elemzése. Ennek sok értelme nem is lenne – elég a végeredmény: a magyar társadalom általános (ön-)szervezőkészsége és munkához, munkafegyelemhez való hozzáállása egyszerűen más irányba fejlődött, mint az Nyugat-Európában, vagy akár a Távol-Kelet egyes társadalmaiban történt. Ennek pedig súlyos következményei lettek mára…
Itt meg kell jegyeznem, hogy nem vagyunk egyedül ezzel a „másmilyen irányú fejlődéssel” még Európában és az EU-ban sem. Nyilvánvaló a különbség Északnyugat- és Dél-Európa között. És az is eléggé nyilvánvaló, hogy ez a különbözőség-bomba épp akkor robbant (most), amikor a világ gazdasági-szervezettségi és technológiai területen olyan szintre jutott (fejlődött?), amely szinten többé már nem lehet „extenzív módszerekkel” és „lazasággal” sikeresnek lenni.
Nem csupán „időbeni” lemaradásról van tehát szó: sokkal inkább „iránybeliről”: felesleges azt tudakolnunk, hogy „Mikorra érünk már Nyugatra?”, ha nem is arrafelé indultunk-haladunk…
Szerepet játszottak természetesen anyagi természetű okok is a nyugattól való tetemes távolság létrejöttében (török hódoltság, „Habsburg uralom” – bár ez utóbbi nem mindenkor és nem egyértelműen volt „negatív hatással” ránk! – aztán az „oroszok”…), ám ezek legfőbb hatása nem az anyagi javak felhalmozása terén mutatkozott meg, hanem a mentalitásra gyakoroltak „nem polgári irányú” hatást. Elveszett anyagi javakat viszonylag gyorsan pótol egy társadalom, ha annak önszervező képessége, tudása és mentalitása ezt lehetővé teszi. (Gondoljunk a három évtized alatt két világháborút is vesztett Németországra!) Viszont ha e tényezők hiányoznak, akkor az adott társadalomban „kódolva lesz” az alacsony gazdasági növekedés!
Ez történt Magyarországgal is.
Makro-közgazdasági „közhely”, hogy a magyar gazdaságban nagyjából 3%-os éves növekedés van „beprogramozva”: ennyit tudunk teljesíteni, ha minden külső (világgazdasági) feltétel kedvező. Ez pedig kevesebb, mint pl. a „visegrádi országoké”, holott azok „fejlettsége” nem haladja meg Magyarországét.
Akkor miért van ez? Talán jobban, vagy többet dolgoznak a szlovákok, vagy a lengyelek? Vagy „kegyetlenebbül hajszolják” őket a saját kapitalistáik? Mindez nem így van… A különbség abban áll, ahogy önmagukat elképzelik a társadalomban: sokkal inkább érzik magukat egy működő közösség tagjának, mint mi, magyarok. Egy csehtől sokkal ritkábban hallani olyan kijelentéseket, hogy „Itt minden rohad szét!”, vagy hogy „Aki teheti, húzzon el innen!” és a lengyel vállalkozókra is kevésbé jellemző a „Gyorsan lerabolom a terepet, aztán felszámolok!”-mentalitás.
A sikeres társadalmak – és bennük a sikeres gazdaságok – mind-mind előre tervező közösségek és nem pedig (magyar módra) csak a napi túlélésben gondolkodó egyének halmazai. Ez az, amiben más irányba haladunk, mint a Nyugat és emiatt nem érhetjük utol azt sohasem – mindaddig, amíg irányt nem tudunk valahogy változtatni! Ennek a „mentális irányváltásnak” jelenleg semmi jelét nem tapasztalhatjuk – sőt: inkább romlik a helyzet.
…De mivel is próbálkozik a jelenlegi kormány, hogy „növelje a teljesítményt”? Lényegében nem mással, mint a munkáltatóktól, államtól, „felsőbbségtől” való függés erősítésével – ezt „vetik be” ahelyett, hogy ők maguk jobban szerveznének és a társadalmat is elkezdenék szervezésre és együttműködésre tanítgatni. A „puszta erőszakot” vetik be és azt hiszik, hogy a dolgozók félelme lesz az az eszköz, amely őket majd nagyobb teljesítményekre sarkallja.
Ezzel az a baj, hogy a félelem csak rövid távon és csak extenzív módon növeli a teljesítményt, hosszabb távon a félelem okozta állandósult stressz éppen hogy komoly teljesítőképesség-csökkenéshez vezet. Ráadásul egy fejlett társadalomban és egy modern, tudást és kreativitást igénylő technológiák uralta világban a teljesítmény lényeges eleme az egyéni kezdeményezőképesség is – és ezt is „lenullázza” a stressz: kiégnek az emberek és „szarnak bele”… Fásult emberekkel és (Orbánt idézve - http://www.origo.hu/itthon/orbanreformjai/20110619-szazezreket-mozditana-meg-a-kormany-tervezett-kozmunkaprogramja.html) „nem XXI. századi technikával” pedig semmi esélyünk arra, hogy akár csak tartsuk a tempót, hogy legalább ne növekedjen a lemaradásunk.
…Magyarország választhat: vagy elfogadja „örökös lemaradását”, vagy választ egy olyan kormányt, amely számot vet a mentalitásváltás szükségességével és képes is lesz azt elindítani. Mert ha akár a jelenlegi, akár a következő kormány megmarad a „rossz irányba haladásnál”, vagy ha csupán ilyen-olyan, jobb-rosszabb gazdaságon belüli módszerekkel próbálja a gazdasági teljesítőképesség terén „mérhető” lemaradásunkat csökkenteni, akkor a kísérlet nem lehet sikeres!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek