HTML doboz
2013.09.09. 18:53 Szerző: Moin Moin
Egy másik ajánlat…
„A demokráciának a kapitalizmus az ára.”
Konrád György – 1990
Jelenleg a magyar politikában csak szocialista-kollektivista ajánlatokkal találkozunk – legalábbis azoknál a politikai szerveződéseknél, amelyek politizálnak is, nem csupán közgazdászkodnak, mint Bokros és nem is a szocikhoz dörgölőznek, mint Fodor.
A Fidesz nyíltan verseny-, bank- és magántőke-ellenes (persze kivéve a saját érdekkörei feltőkésítését – de ez nem kapitalizmus). Ez nem lenne baj, ha éppen nem egy kapitalista ország kétharmados többséggel bíró kormánypártjaként léteznének és akarnának maradni 2014 után is, hanem valami latin-amerikai gerillaszervezet lennének, valahol a hegyekben. Az MSZP nyilván balról alkarja űberelni a Fideszt: arról beszél, hogy vissza kell térnie a saját baloldali gyökereihez… Nos, a baloldali gyökerek itt tisztán-pusztán az ellátásban-elosztásban gondolkodó kádárizmust jelentik. Ez nem baj, hiszen van helye a balos ideológiának is – azoknak is vannak érdekeik, akik nem (vagy: már nem) a GDP-termelés élharcosai. Az E-14 tele van szélsőbalosokkal: hiába Bajnai, hiába Oszkó szelleme, ha egyszer összefogtak olyan erőkkel, akik egyértelműen és deklaráltan a „bérből és fizetésből élők” ún. „szerzett jogait” védelmezendő alakultak meg (Szolidaritás), vagy amelyek ökoszocializmusról ábrándoznak (PM).
A szélsőjobbról talán kár is írnom, hiszen mióta létezik a világban szélsőjobb, az ideológiájában mindig is tőkeellenes volt – már az őseredeti szélsőjobbos Ernst Röhm is amiatt szakított Hitlerrel, mert az utóbbi éppen a tőkével kokettált…
…Lesz jövő tavasszal egy választás egy kapitalista országban, amelyen nem indul komoly kapitalista párt! Lesz egy választás, ahol egyszerűen nem lesz kire szavazniuk azoknak, akik működtetik a magyar gazdaságot és akik eltartják ezzel az országot. Nem lesz kire szavazniuk azoknak, akik felfogják, hogy az eddigi egymásra licitálgató szociál-populista út csak elszegényedést hozott, és az igazi, azaz tudásalapú-teljesítményelvű kapitalizmusra való áttérés halogatása olyan lefelé tartó spirálba húzza Magyarországot, ahonnan kijönni „szocialista módszerekkel” nem lehet.
Nincs a világban egyetlen olyan ország sem, amelyik jól él és nem kapitalista – és amelyben ugyanakkor nők és férfiak egyenlő szabadságban és egyenlő lehetőségekkel élhetnek. Nincs arra példa, hogy sikeressé tehetett egy országot egy olyan politikai vezetés, amelyik politikai ígéreteivel, gesztusaival az eltartottaknak kedvezett, és az ő szavazataikkal a hatalmat megszerezve, egy maffiaállamot épített ki. Magyarország nem rendelkezik más valóságos tőkével, mint a tudás és a teljesítmény (lennének - ha lehetnének…) – e kettőről pedig évszázadok koherens és kivételt nem ismerő tapasztalatai igazolják, hogy a leginkább a kapitalizmusban hasznosulnak és kapitalista viszonyok közepette termelik a legtöbb értéket.
Minden más politika, mint a kapitalista és demokrata, szükségképpen veszejti el az országot és üti el a magyar népet a sikeresség esélyétől. Éppen azoknak került már eddig is és fog ezután is kerülni a legtöbbe a szociáldemagóg magyar politikai pártok léte és kormányzása, akik a legkevésbé kapitalizmus-kompatibilisek és akik ezért a leginkább félnek az igazi, teljesítményelvű kapitalizmustól. Őket használják bázisukul a létező – és mint a bevezetőben leírtam: kivétel nélkül szocialista – pártok és ők azok, akiknek esélyük sem lehet a felemelkedésre egy olyan társadalomban, amelyik „szocialista-oligarchoid jellege” miatt a nagy többségtől csak elvesz és az elvett javakat egy olyan elitnek juttatja, amely elit sem tudásával, sem gazdasági és politikai teljesítményével, sem a közérdek és annak tisztasága iránti elkötelezettségével ezt meg nem érdemli.
Annak a fajta szocializmusnak, amely Magyarországon divatozik többféle pártszínben is, nincs komolyan veendő, erős nemzetközi hátországa. Ez a szocializmus ugyanis nem az alapvetően és mélyen polgári szociáldemokrácia, hanem egy keleties vágy- és hazugságkatyvasz, amely mögött egyszerűen nem áll igazolt, pozitív társadalmi, gazdasági és történelmi teljesítmény.
Jelenleg úgy fest a magyar politikai paletta, hogy a GDP-termelők csak abban dönthetnek, hogy ki által hagyják elpazaroltatni az általuk megtermelt javakat. Ha el akarunk innen mozdulni felfelé, akkor – 23 évvel a szocializmus „hivatalos vége” után – kell egy kapitalista párt, amely a polgári értékeket és érdekeket a szocialista ajánlatokkal szemben radikálisan, azaz kompromisszummentesen képviseli.
Nyilvánvaló, hogy e párt – és a kapitalizmus – híve jelenleg az aktív választók kisebbségét teszik ki – ám a helyzet úgy fest, hogy értékorientáció és személyes érdekek alapján már van egy akkora „kapitalista-párti” tömeg, amely legalábbis összemérhető a Fidesz, az MSZP, vagy a Jobbik táborával: semmi sem mutat arra, hogy ne lenne legalább egymillió ilyen „pártraváró” polgárunk!
…És ha van, akkor, uccu: adjunk nekik pártot! Mérkőzzön meg végre nyíltan egymással a szocialista és a polgári ajánlat!
„A demokráciának a kapitalizmus az ára” - fogalmazott Konrád György még 1990-ben. Aki ezt megérti, felfogja, az azt is meg kell értse, hogy neki éppen egy kapitalista párt támogatójának/szavazójának/tagjának kell lennie!
2013.09.05. 19:05 Szerző: Becsületes brigantik
Gondolatvilág
„Nicht durch Reden oder Majoritätsbeschlüsse werden die großen Fragen der Zeit entschieden…, sondern durch Eisen und Blut.“
(„A kor nagy kérdései nem szónoklatokkal és többségi határozatokkal fognak eldőlni…, hanem vassal és vérrel.”)
Otto von Bismarck – 1862. szeptember 30.
Előző posztunkat egy Hitler-idézettel vezette fel – most jöjjön Bismarck! Mindezt azért, hogy felrázzuk azt a köcsög csupor aludttejet, amit mindközönségesen csak „ellenzékieknek” szokás nevezni. Hátha még nem késő megérteniük, „mit cselekesznek”…
Van egy nagy baja az ellenéknek: támogatói között sok a gondolkodó ember! Ezt úgy értem, hogy az a fajta ember, aki nem cselekvő. Az ellenzék szellemi hátországát a cselekvés kultúrája helyett a beszéd kultúrája uralja.
Ez egy nagyon szép és nagyon fontos világ – csak épp nem a politika világa. A politika világában csak a tettek és a tettrekészség számít, a kezdeményezőkészség - nem pedig az, hogy milyen szépen tudsz a barátaiddal a szabadság és demokrácia eszméjéről beszélgetni. Mert amíg te elegánsan bölcselkedsz az elefántcsonttornyocskádban, addig mások folyamatosan cselekszenek – speciel éppen azért, hogy neked lassan már a tornyod se legyen meg. Értsd meg végre: ez a meccs az irhádra megy – és az irhád nélkül az elveid se érnek semmit sem!
2002 és 2010 között hagytátok a kormányaitokat és a politikai vezetőiteket, hogy elkurvuljanak és emiatt megutálták őket a jobb érzésű emberek, így tulajdonképpen ti idéztétek elő azt a helyzetet, amelyet 2010 óta az vas és a vér ural. Ti, éppen ti hoztátok az ország nagyára a több mint kétharmadot – mert akkor is csak filozofáltatok, amikor a baloldali és liberális politikusok esztelenül és tisztességtelenül viselkedtek „rendszerszerűen”. Ti csak ültetek a helyeteken. Nem figyelmeztettétek a pártjaitokat, nem kényszerítettétek ki belőlük a tisztességességet. Kussoltatok.
Most bezzeg ágáltok, úgy, mintha semmiről sem tehetnétek, mintha nem épp a ti kollaborációtok „eredménye” lenne az, hogy ma nem létezik ellenzéki hitelesség azok szemében, akik ezt az országot eltartják. Mert ők, az eltartóitok, akkor is dolgoztak és nem kollaboráltak – és akkor és ma is megvetik, jogosan, azokat, akik nem szólnak, ha hasznuk van a rendszerből.
Igen: az a helyzet, hogy mi nem szeretjük azokat, akik emelkedettséggel próbálják takargatni a gyávaságukat! Nem fogadjuk el őket vezetőinkül és nem látjuk bennük a saját „véleményvezéreinket”.
Sokan még ma is azt hiszik, hogy titeket kell és lehet megnyerni ahhoz, hogy az ellenzék ismét a közéletet tematizáló pozícióba kerüljön: azt hiszik sokan, hogy ehhez a ti írásaitok és mondanivalótok kell – ám ez tévedés, mert régi fejekben nem születnek már új gondolatok, a régi gondolataitokkal meg látjuk, mire mentünk és hova jutott az ország!
Lehet, hogy ti azt hiszitek, hogy ti vagytok az ellenzéki oldal – de ti senkik sem vagytok, mert csak az lehet valaki, bármi, aki képes cselekedni. A cselekvés pedig egyenlő a helyzetismerettel, a szervezettséggel, a meddő viták mellőzésével és a hierarchiába rendeződéssel – vagyis csupa olyasmivel, ami nem vagytok. A helyzetről fogalmatok sincs: nem értitek, miért nem volt sikeres a demokráciakísérlet és hogy a versenyszellemű kapitalizmust miért fojtotta el az érdekkörök világa. A szervezettséggel hadilábon álltok: ahogy Shakespeare mondatja a Coriolanusban Menenius szenátorral, „szívesebben randevúztok az éjszaka farával, mint a hajnal homlokával”… A hierarchia pedig nektek „gyanús”: azt önkéntelenül is a megalázó vakfegyelemmel keveritek össze.
A ti világotok egy „gondolatvilág”, valahol az űrben, vagy Hollandiában, Spinoza korában – de hogy nem az itt és most, az biztos! Ti azt hiszitek, hogy elég beszélni-írni a demokráciáról és nem kell egy demokratizmusra - azaz: közös tervezésre-szervezésre - nevelő közoktatás, vagy éppen egy olyan államrezon, amely nem teszi lehetővé a kivételezést akkor sem, ha éppen a „baráti oldal” akarna kivételezni. Egyszerűen fogalmatok sincs arról, hogy miféle és mennyi előfeltételt kell megteremteni ahhoz, hogy itt önjáró demokrácia lehessen. Ehhez ugyanis nem elég leváltani a Fideszt: az is kell, hogy akik „elkúrták, nem kicsit, nagyon”, azok se rendezkedhessenek be a maguk megszokott módján.
Magyarországon az utóbbi időkben több olyan párt is alakult, amelyik az országot eltartó réteget akarja levadászni, ám erre egyik sem lehetett-lehet képes, mivel vagy teljesen felkészületlen, habókos figurák gründolták ezeket, vagy pedig olyanok, akik így vagy úgy a „gondolatvilágban” élnek. Az jellemző rájuk, hogy jó szorosan begombolkoztak valamely szakterületbe vagy eszmerendszerbe és onnan az Istennek ki nem mozdulnának: csak „kalapácsuk” van, ezért az egész társadalmat és annak minden, az ő részigazságukon kívüli részét teljes természetességgel nézik „szögnek”.
Ha a gazdaságból jönnek (mint Bokros), akkor mindent gazdasági szemszögből kezelnének, nem gondolva azzal, hogy az embereket az ő Excel-tábláik éppenséggel nem fogják fellelkesíteni és melléjük állítani. Lehet igaza szakkérdésekben Bokrosnak – csak épp ez nem fog érzelmeket gerjeszteni a választók tömegeiben. Az introvertált szakbarbár nem abból az alomból származik, mint a karizmatikus politikus. Ha nincs karizmatikus politikus, akkor nem lesz számottevő politikai erő sem – anélkül meg hiába minden!
Ha a liberalizmus az ő természetes élőhelyük, akkor képesek azt hinni és hirdetni, hogy az Magyarország baja, hogy „nincs szabadság”. „Lószart, mama!”: a baj éppen az volt (kedves Fodor Gábor), hogy úgy volt szabadság húsz évig, hogy a nép nem tudta sem azt, hogy az mit jelent, sem azt, hogy miképpen kell azt okosan használni. Ha megint csak szabadságot adnánk, azzal ismét csak Orbánt juttatnák végül hatalomra a magyarok…
A mi nagy kérdéseink nem eszmei-szakmai bölcselkedések által fognak eldőlni. Mi sem azért írtunk ennyit a Progresszív Blogon 2010 tavasza óta, hogy csak írjunk: utálunk írni! Mi azért írtunk, hogy felkészüljünk a cselekvésre, amelynek ideje most jött el! Mostanra érett meg a magyar fejekben a helyzet arra, hogy legyen valami más és hogy ezt a valami mást – akár reménytelenségükben – támogatni kezdjék. Már nincs hit abban, hogy összeszedi magát ez az ellenzék, ami van, ugyanakkor sokan akarnak bízni abban, hogy mégiscsak van alternatívája a Fidesznek vagy a kivándorlásnak. Ez az alternatíva pedig ti magatok kell legyetek: akik eddig is és ezután is eltartjátok az országot. Sokan mondják, hogy Magyarországon nincs polgárság. Dehogy nincs: ti vagytok az!
Ha jobbat akartok Orbánnál-Mesterházynál és ha Bajnairól is látjátok, hogy csak egy puhapöcs, akkor gyertek és csináljuk meg együtt! …Nehogy már az legyen továbbra is, hogy efféle alakok költik el az adótokat!
2013.09.03. 20:15 Szerző: Moin Moin
Túlélési ösztön
„Ez lehetetlen! – mondják maguk. Ezt nem bírjuk! …Hát nem értik a lényeget? Azt akarják, hogy ne bírjuk…. Túléljük majd! - ezt mondják nekünk. Ez alatt azt értik, hogy ŐK majd túlélik.”
Részlet Adolf Hitler beszédéből – 1920 decembere
Nem őrültem meg, hogy Hitler-idézetekkel állok elő: azért idézem őt, hogy megmutassam, milyen bizonytalan és épp ezért veszélyes időket él ma Magyarország – és hogy ennek milyen következményei lehetnek. Következmények, amelyek előre láthatók és amelyek ellen természetesen módunkban áll tenni is.
Mintha 2010 tavasza óta valami érthetetlen ostobaság szállta volna meg a magyar közpolitikát, kormányzati és ellenzéki oldalon egyaránt. Most előbb beszéljünk a kormányzati ostobaságról – hogy valóban csupán „ostobaságokról” van e itt szó, vagy valami egészen másról –, utána pedig nézzük meg az ellenzék ostobaságát is!
Ostobaságnak, szimpla hozzá nem értésnek és koncepciótlanságnak, sodródásnak látszik az, amit a kormány a gazdaságban, oktatásban, egészségügyben, stb. művel – pedig nem az. Hiszen ha Orbán jól akarna kormányozni, ha az lenne az igazi célja, hogy fellendüljön a gazdaság és az ország lakói jól éljenek, akkor ugyanolyan könnyen ültethetett volna a döntéshozói posztokra kompetens szakembereket is, mint ahogy idiótákat és gazembereket rakott oda. Ám az ő célja valami más volt…
Amikor mi, européer, liberális (figyelem: ez korántsem azonos a jobboldalon „libsik”-nek elnevezettekkel!), emberek célokat tűzünk ki és eszközöket-embereket választunk e célok eléréséhez, akkor ezt alapvetően a józanész alapján tesszük, vagy legalábbis erre törekszünk. Orbán és társai, valamint a támogatóik esetében azonban ez nem így van: az ő világukban a célokat az érzelmek diktálják – azok az érzelmek, amelyek alapja a frusztrációjuk. Ha az ember cselekedeteit érteni szeretnéd, akkor vizsgáld a cselekvő motivációit – és ha a motivációit akarod feltárni, akkor vizsgáld, tárd fel az embert, annak személyiségélt, szocializációját! És ha ismered az embert, akkor érted meg azt is, amit a te nézőpontodból látszólag „ostobán” tesz: az ő világában ugyanis éppen az az egyetlen szükségszerű lépés.
Orbán nem dönthetett úgy, hogy ésszerűen politizál – mert neki mások a motivációi. Számára a hatalom nem a közjó megvalósításának egyik eszköze, hanem az erőfölény demonstrálásáé. Tudom: ez meglehetősen értelmetlennek tűnik azoknak, akiknek az élet nem az állandó, a születéstől a halálig tartó „vagy én-vagy ő!”-küzdelmek terepe, hanem (például) az ésszerű együttműködésé. Orbán úgy fogja fel a világot, hogy ha nem ő van legfelül, akkor nem ért el semmit és nem is ér semmit. Ez tipikus „diktátortünet”: Caesartól Napóleonon keresztül Sztálinig-Hitlerig számosan látták így a világot. Ez az „eszme” motiválja arra, hogy bármi áron felülre kerüljön, felül legyen és felül is maradjon - neki semmi és senki nem számít csak ez. Ő túl akarja élni. Ezért nem bírja elviselni a tőle független, vele kezdettől nem szimbiotikus „idegen hatalmakat”: az EU-tól kezdve az IMF-en át Csányi Sándorig. Ha eszébe jutnak ezek a „nagyhatalmak”, máris kiveri a víz és úgy látja, dől össze a hatalma, ő maga pedig semmisül meg. Ő csak az életéért-létéért küzd, ami, mint láttuk, számára egyenlő a hatalommal, a legfelső vezető pozíciójával. Képzelem, hogy szenvedhet Berlinben, hiszen ugye jól tudja, hogy sosem lehet ott „vezér és kancellár”… Berlin, Brüsszel és az IMF azzal szembesítik, hogy mégsem ő van legfelül, hogy ő és a hatalma valójában porszemnyi és önállótlan.
…Emiatt ebrudalta ki az IMF-et, emiatt kényszerítette a stagnáló országra a drága „piacról finanszírozást”. (Jobberek, kuss! – mert valóban sokkal drágább! Ti is fizetitek, még ha nem is akarjátok ezt belátni…) És – most jön a lényeg! – ezért, direkt csinál ilyen ésszerűtlennek látszó politikát, mely politika nagyon is koherens, átgondolt, kiszámítható és (számára) szükségszerű is: a saját bajaikban, a bizonytalan heylzetükben, a nép, a vállalkozások számára immár teljességgel kiszámíthatatlan körülményekben az emberek eltompulnak, bezárkóznak, güriznek, megpróbálnak túlélni és passzívakká lesznek – és emiatt nem veszélyeztetik Orbán hatalmát és képtelenek lesznek ellene szervezkedni.
Ráadásul: a kilátástalan helyzetben lévő, reményveszett embereket sokkal könnyebb ostobaságokra rábírni, mint azokat, akik konszolidált viszonyok között élnek. Sokkal könnyebb frusztrált embertömegeket felhergelni – akár arra is, hogy nyilvánvalóan, tiszta ésszel azonnal felfoghatóan az érdekeik elleni lépéseket is támogassanak1. Akár az EU-ból való kilépést is!
…Igen: „az a lényeg, hogy ne bírjuk” - ahogy a nagy Orbán-előd mondotta egykoron a Hofbrauhaus-beli törzsközönségnek. Régi trükk ez – ideje átlátnotok rajta!
Azért kell ezen átlátnunk, hogy megértsük az ellenzéki erők passzivitásának egyik fő okát: ez az ok pedig nem más, mint az Orbán által generált helyzet nem értése és követése. Az ellenzék kiskutyaként lohol az „orbáni kacskaringók” után: folytonosan ésszerű és tisztességes politizálásra szólítja fel őt. Ők is az ésszerűség-igény felől közelítenek a helyzethez és ezért nem is boldogulnak vele.
Az orbáni világot nem lehet módosítani, nem lehet azt „korrigálni” – és legfőképpen: nem lehet egy majdani hatalomváltás után ennek az irracionális világnak az államjogi hozadékát a jog szerves részének tekinteni, mondván: „Fontos a stabilitás, a jogbiztonság!” Az ellenzéknek cezúrát kell(ene) hirdetnie – ehhez azonban nem elég magabiztosak a vezetői és nem akarják belátni, hogy itt az ő békés, civil logikájukkal csak veszíthetnek.
Sokan azt hiszik a demokratikus ellenzékiek közül, hogy ha „radikálisan” foglalnak állást akkor lesüllyednek Orbánék szintjére és akkor eldurvul a közélet – holott ez éppen fordítva van. Akkor süllyednek le az orbáni szintre, ha nem lépnek fel radikálisan annak irracionális világa ellen – hiszen akkor maguk is az irracionális-inadekvát cselekvések útját járják, mint Orbán… És: amiatt durvulhatnak el napról napra egyre jobban a dolgok az országban, mert senki sincs, aki Orbánt legalább olyan elszántan hívná ki harcra az ésszerűség és a közérdek nevében, mint ahogy ő harcol a maga démonjai által inspirálva.
…„Te békében vagy jó consigliere, de most háború lesz” – mondta Michael „Don” Corleone Tom Hagennek a Keresztapában, amikor a „családot” megsemmisítéssel fenyegető kihívás érte… Most a magukat demokratáknak, liberálisoknak, független elméknek érzőket érte támadás éppen – együtt az ország békés, csupán nyugodtan élni akaró tömegeivel. És ezért életveszélyes „békés tanácsokat osztogatni”: legalább annyira inadekvát viselkedés ez, mint Orbán cezaromán „szabadságharca”!
Vigyázzunk tehát, nehogy rossz tanácsot sugalljanak az egészséges ösztöneink és a békés, mindenkor a kiegyensúlyozottságra törekvő - „normális” – természetünk! ...Ellenfeleinket pedig kőkeményen emlékeztetnünk kell arra, hogy mindazt, ami ma jó Európában és a világon, a demokrácia, a liberalizmus és a teljesítményelvű kapitalizmus teremtették meg és sosem a diktatúrák!
1 A tartós stresszhelyzet és a frusztráltság köztudottan korlátozza, szélsősége esetben ki is kapcsolhatja a tudatos mérlegelést végző agyi struktúrákat és beszűkíti e képességünket
2013.08.26. 19:52 Szerző: Bársony és Selyem
Alku, alkotmány, forradalom
„L’impossible est le refuge des poltrons!”
(A lehetetlen a gyávák menedéke!”)
Napóleon
Tudjátok, mi a különbség az alku és a forradalom között? Az utóbbival jól járhatnak a győztesek és a nép zöme, de az alkuval csak az abban részesek!
1989-ben alkuval jött létre a Magyar Köztársaság, a pluralizmus, a demokrácia és a kapitalizmus. Az alku során az akkor eltűnőnek, lelépőnek vélt pártállamiság tűnt vesztesnek és a szabaddá váló nép nyertesnek – aztán kiderült, hogy a valóság egészen más.
Egy forradalom teremthet új, a korábbitól radikálisan eltérő közmentalitást – egy alku sohasem. Az alku tulajdonképpen arról szól, hogy még valakiket beengednek a hatalomba, de maga a rendszer, azaz a mélyben működtető szokások és erkölcsök nem változnak. Azért alkudunk, mert úgy érezzük, ez a biztonságosabb, ezzel garantáljuk a nyugalmat – de valójában ezzel nem kerüljük el a kellemetlenségeket, csupán két dolgot teszünk velük: eltoljuk őket kissé az időben és (ezzel) felfokozzuk őket.
…Ez történt Magyarországgal is: a ’89-es alku eltolta az időben a megkerülhetetlenül szükséges változást a társadalom és az emberek mélyén, vagyis a mentalitásban – egészen máig. Mára viszont akkumulálódtak a problémák, amelyek mindegyike éppen a meg nem változott szokásainkban gyökerezik. Az emberek - és talán az általuk hatalomba engedett politikusok egy része is – abban reménykedtek, hogy megúszható a mélyreható, egészen az egyes ember lelkét átrendező változás: annyira féltek már a magyarok (sanyarú történelmi tapasztalataik miatt) a változástól, hogy inkább elhitették magukkal és egymással ezt a mesét.
Úgy tettünk, mintha a mi paraszti, hűbéri, egalitárius-államszocialista hagyományzagyvalékunk nem lehetetlenítené el a sikeres, a kooperációt, innovációt, közbizalmat, felkészültséget és polgári mentalitást igénylő kapitalizmust és annak „foglalatát” a polgári demokratikus államot. Ha csak egy kicsit is el mertünk volna ezen gondolkodni, akkor rájöttünk volna, hogy ebből a közegből éppen az alapvető kellékek hiányoznak: modern házat kezdtünk építeni terv és korszerű építőanyagok nélkül, vályogvető tudással.
A ház összedőlt. Most itt vagyunk alatta – és várjuk, hogy majdcsak letakarítja rólunk valaki a romokat, aztán pedig fogja magát és rak körénk olyan házat, hogy csudájára jár a világ!
(…Ez a színtiszta „Devizahiteles vagyok, mentsen meg valaki!”-mentalitás.)
Ami most megy az országban az a romvárosban való berendezkedés. Bénultság van és az embereknek fogalmuk sincs arról, hogyan kezdjék az újjáépítést. Nincs építész, nincsenek szaktervezők, nincs építőcég, akikben-amiben az ember bízhatnának. Azt már sejtik, hogy a régi módszerek nem fognak többé működni. A régi magyar módszerrel ezt a problémát nem lehet megoldani, mert az a módszer immár csak problémákat termel. Érzik az emberek, hogy változásnak kell jönnie, és hogy ez a változás éppen azt jelenti, hogy nekik kell megváltozniuk. Az emberek várják a megváltoztatójukat, aki új szabályokat hirdet, miután a régieket egyszer s mindenkorra érvényteleníti. A ’89-es alku világának vége és végük az akkori alkuszoknak is!
„…De akkor most forradalom lesz? Lőni fognak? Nem lesz kaja?”
Nem szükségképpen – bár ha (megint) elcsesszük, akkor még ez is lehet!
A forradalom tág fogalom - tulajdonképpen nem jelent mást, mint amit fentebb írtam: új szabályokat. A demokrácia és a kapitalizmus szabályait kell kihirdetnie Magyarország Fidesz-utáni első kormányának. Közbizalmat kell hirdetnie, törvényességet kell hirdetnie, átláthatóságot és teljesítményarányosságot kell hirdetnie – és ki kell hirdetnie e szabályok garanciáit is, amelyek a mindenkori hatalmat meggátolják a szabályszegésben. Ha ezt nem tesszük, végünk!
Ahhoz, hogy beinduljon a gazdaság, nem gazdasági program kell, hanem társadalmi – mert a mi (kapitalista) gazdaságunkat a nem polgári értékrendű társadalmunk akadályozza. A helyzet egyszerű: ha nem működik a gazdaságunk, tovább destabilizálódik a társadalom – és akkor tényleg „igazi”, lövöldözős, szemét alakokat felszínre és hatalomba emelő forradalom lesz! Ha ezt el akarják kerülni mindazok, akiknek van veszítenivalójuk, akkor fel kell állítaniuk a társadalmi változás programját megvalósító politikai közösséget!
A jelenlegi politikai hatalom és berendezkedés tökéletesen megfelel ugyan a mai magyar mentalitásnak, ám egyben tökéletesen teljesítményképtelen is - ezért szükségszerű a bukása. Azért teljesítményképtelen az Orbán-rendszer, mert nem polgári mentalitáson alapul – márpedig (mint írtam) a teljesítmény és a siker alapfeltétele a polgáriság. És nem lehet alternatívája a Fidesz-rendszernek az egykori alkupartnerei, a szocialisták általi kormányzás sem, hiszen a mentalitásalapok azonosak: az alku motiválója éppen az azonos gondolkodásmód volt – ha más lett volna akár egyik, akár másik félé, akkor nincs alku sem. Lehet, hogy 1989-’90-ben maga Orbán Viktor sem tudta még magáról, hogy ő valójában Kádár János – ám az, hogy nem tudta, ki és milyen ő valójában, még nem akadálya annak, hogy úgy viselkedjen, amilyen. Ezt a viselkedést látjuk tőle két évtizede… és így viselkednek a szocialisták is.
…De nekünk a jövőben nem Kádár János különféle variációira lesz szükségünk, hanem a lelkükben is XXI. századi politikusokra.
Honnan vegyük őket? Magunk közül! El kell kezdeni a politikai közösség építését – és majd maga az építési folyamat mutatja meg, hogy kik lesznek a legalkalmasabbak. Biztosan sokan lesznek a jelentkezők – közöttük a teljesítményük szelektál majd, semmi más. És ennél „forradalmibb” változás nem is lenne lehetséges Magyarországon, ahol történelmi távlatokban is alig számított a pozíciónál a teljesítőképesség.
Olyan forradalmat könnyű csinálni, amelyben az egyik zavaros fejű disznó bandát egy másik válta le –könnyű, de felesleges: nekünk mentalitásforradalom kell.
Fentebb azt írtam, hogy új szabályokra lesz szükség. Ez jelenti az egymás közötti informális szabályokat, de kell, hogy jelentse a formális, kodifikált jogot is – mindenek előtt az alkotmányt, mert minden egyebet annak szelleme és szövege határoz meg. Írtunk már itt korábban a jelenlegi alaptörvény de facto érvénytelenségéről1, ezért az új politikai közösség kijelenti, hogy nem érvényesek a „Fidesz-szabályok”. Nem érvényesek, mivel azokat a jogállammal és a demokráciával rendszerszerűen visszaélve alakították ki, egy, a Fidesz és érdekköre által vezetett tekintélyuralmi rendszer létrehozásának szándékával. E szabályok emiatt alkalmatlan alapok egy meritokrata demokrácia számára. Éppen ezért szó sem lehet „alkotmányos alkuról”!
Akkor érhet el sikert az új politikai közösség, ha nem törődik a Fidesszel. Tekintse azt nemlétezőnek – mert a körülményeket MI alakítjuk2!
1 Pl. itt: http://progressziv.blog.hu/2012/02/20/jogalap_es_alapjogok
2 „Je crée les conditions!” – „A körülményeket én alakítom!”: Napóleon híres mondása.
2013.08.24. 16:46 Szerző: Moin Moin
Ne várd a májust!
„Ijesztő szelek fújnak, kedvesem,
Nem hoznak több tavaszt el fényesen.
Fejünkre hullanak a csillagok,
Rémülten ébrednek az álmodók.”
Zorán-Bródy: Ne várd a májust (a dal szövegéből 1981-ben betiltott versszak) – 1981
Nem hálás szerep a jövendőmondóé. No, nem azért, mintha nehéz lenne meglátni, mit hoz a „magyar jövő”. Nem: a jós dolga azért nehéz, mert igaza lesz és ezért utólag utálni szokás őt. Az emberek a sikeres jósban önmaguk korábbi butaságát, hitetlenkedését és az emiatti mai szerencsétlenségüket utálják valójában.
Ez a blog már sokszor, akár évekkel előre megírta azt, ami aztán bekövetkezett. Tehettük ezt azért, mert objektívek voltunk. Objektívek – és nem „elkötelezettek”, vagy „hívők”, sem pedig „reménykedők”. Ezzel sok ellenséget kreáltunk magunknak…
Most ezek számát fogjuk szaporítani ezzel a poszttal is, amelyben megírjuk, hogy ne várjátok a következő év májusát – mert az kudarcot, majd pedig nyomorúságot fog rátok hozni!
Nem sikerül majd leváltani a Fideszt – nem mintha az valóban olyan erős és hatalmas lenne, mint azt a legendák és félelmeik alapján az emberek általában gondolják. Nem: a Fidesz és hatalma, rendszere gyenge – csakhogy akik ellene vannak és akik le akarják váltani, egyszerűen képtelenek voltak néhány egyszerű dolgot megérteni és megtenni. Kényelemszeretetből? A személyes pozíció féltése miatt? Korlátoltságból? Vagy éppen egyfajta naiv hit miatt? Most már mindegy…
Arra kell felkészülni, hogy tovább folyik a Fidesz-kormányzás és tovább is durvul majd. Tovább fog tartani a recesszió is: ez a Fidesz-rendszer ugyanis képtelen maga iránt az ország legaktívabb polgáraiban bizalmat kelteni – az ő bizalmuk nélkül nem lehet fejlődés sem. Ha ők nem bíznak abban, hogy jó, szak- és ésszerű irányba viszi a kormány az országot, akkor passzivitásba vonulnak és elkezdenek defenzív stratégiákat követni: megóvni, amijük van és nem kockáztatni azt vállalkozásban, fejlesztésben. Hiszen a kormány bármikor gondolhat egyet szükségében vagy mohóságában és ráteheti a kezét – vagy a szektorális adóját – munkájuk eredményére. Ami elindult még 2010 őszén, a MAL Zrt. „állami felügyelet alá helyezésével”, az első látványos magáncég-eltulajdonítással, az mára gyakorlattá vált. Mindent „államosítanának” – és jól tudjuk, mit jelent ez, amikor az állam: ők maguk. Ha egész nemzetgazdasági ágazatok jövedelmezőségét rontják le „egyéni képviselői indítványok” egyik napról a másikra, ha rendszerré vált az, hogy a Fidesz-közeli vállalkozások a hatalom támogatásával szerezhetik meg mások egzisztenciáját, tulajdonát, létük alapjait, akkor akinek esze és tőkéje van, az nemhogy nem ruház be, hanem igyekszik kimenekíteni a pénzét az országból. Amikor olyan hírek jelennek meg, hogy a bizonytalanná tett magyar bankrendszerből érdemesebb a betéteket ukrán bankokhoz áthelyezni1, az már tényleg mindennek a legalja…
Nem várható tehát növekedés – hiszen nem lesznek beruházók. Emiatt nem erősödik a középosztály – tehát nem lesz társadalmi stabilitás sem. A Fidesz lerabolja, kimeríti az ország és a magyar emberek tartalékait. Nem érdeki a fejlesztés: neki csak a hatalom kell, eszközül – hogy továbbra is fenntarthassa önmagát.
Ebből baj lesz, pontosabban: addig-addig zsugorodik az ország, addig-addig húzzák össze magukat az emberek, amíg egyszer csak „kollabál” az egész - úgy jár az ország, mint az energiájukat veszett és emiatt zsugorodó csillagok: összeomlik, majd rögtön utána felrobban.
…És ahogy a csillagoknál, úgy Magyarország esetében sincs erő, amely megakadályozhatná ezt.
Ismerve a passzív, kiváró, lapuló, a kiutat kizárólag egyénileg keresni próbáló magyar közmentalitást, csak egy dolog lenne, ami megállítaná és megfordítaná ezt a folyamatot: egy erős ellenzéki párt. Olyan párt, amelyet nem Attilák és Gordonok – vagy éppen önmagukban is „összeomlott csillagként” létező Ferencek vezetnek, és nem is a halovány és örökké pislogó Schiffer-szerű „központi csillaggal” bíró LMP. Ez a párt nem tudott létrejönni az elmúlt három évben, mivel az emberek egyszerűen még nem voltak kénytelenek elhinni és belátni, hogy nincs más megoldás: csak ez az egyvalami mentheti meg az országot az elnyomorítástól. A sok kis, egyénileg helyezkedő magyar önmagát képtelen megvédeni: ehhez egy mögöttük álló külső, szervezett, magabiztos és offenzív erő kell.
Most már ne várjuk a jövő májust! Most már nemigen vannak, akiben él a múlt őszi illúzió, hogy „Jön Bajnai és meg leszünk mentve!” – mert Bajnai elcseszte. Elcseszte az egész ellenzék és elcseszték az kormányváltást akaró emberek is. A büntetésük brutális lesz: a pártok tovább fognak zsugorodni – mert nem voltak képesek bizalmat ébreszteni maguk iránt (itt érnek össze az ellenzéki pártok a Fidesszel: szinte egyformán rühellik őket az országot gyakorlatilag eltartó polgáraink), az emberek pedig a hiábavalóan őrizgetni próbált életszínvonalukkal fognak megfizetni a passzivitásukért és hitetlenségükért. Azért fognak fizetni mindannyian, mert az előre tudott veszélyek ellen nem tettek semmit, nem akartak hinni a veszélyben és inkább (rossz magyar szokás szerint) belekapaszkodtak az illúziókba.
Igen: már legalább 2009 óta folyamatosan halltatta, olvashatta minden értelmes magyar ember, hogy milyen is lesz a Fidesz-rendszer. Nem akarjuk magunkat fényezni, de ha az olvasó veszi a fáradságot és visszalapoz a 2010. tavaszi posztjainkra, ott azzal találkozik, ami ma körülveszi. Megírták ezt persze mások is, legfeljebb nem olyan „holisztikusan” és pontosan, mint mi.
Mondom: olvassák csak el a blogot indító néhány posztot – azért, hogy elhiggyék azt, amit majd ezek után fogunk írni és mondani. Olvassák el és lássák, hogy lehetet előre tudni – és ha akkor lehetett előre tudni, akkor most is tudható előre, hogy mi a teendő!
…Van még egy-másfél, talán két évünk addig, amíg majd elkezd bedőlni a Fidesz-birtokolta ország. Ezalatt kell felnőnie és kormányképessé erősödnie a Magyarországot a Fidesz-káoszból gyorsan és szakszerűen, de ugyanakkor a kellő merészséggel kivezetni képes pártnak. Ez a párt nem lesz baloldali: nem kell annak lennie, hiszen az ország erejét adó polgáraink fejében-lelkében nem a „klasszikus” balos ideák élnek. Ha az országot erőssé akarjuk tenni, akkor azok érdekében kell politikát csinálnunk, akiktől ez az erő származik.
Ha akarunk valamit várni, akkor ne 2014 májusát várjuk, hanem azt, hogy megjön az eszünk és végre-valahára elkezdünk hinni az igazságban. Bízunk abban, hogy aki közületek olvassa, hallja, látja, mi a helyzet, az mellénk áll – mert ha nem, akkor csak azt javasolhatjuk, hogy böngésszék szorgalmasan a fejlett országok álláshirdetéseit! Aki Magyarországon akar magyar lenni, mert ott érezné a legkomfortosabban magát és ehhez nem akarja vállalni a szegénység kompromisszumát, az vegye tudomásul, hogy vissza kell vennie az országát ahhoz, hogy megtarthassa a munkáját, bankbetétjét, vállalkozását – és persze azt a jelentéktelen valamit is, amit a szabadságának neveznek. A mi magunk alkotta közösségen, erőn kívül senki az égvilágon nem fogja ezt elvégezni: sem Attiláék, sem Gordonék – és senki más nem szerzi vissza helyettünk a mai tolvajoktól a szajrét sem!
…Persze, ki-ki dönthet úgy is, hogy még tovább idomul a Fidesz-világhoz: eltűri az előbb-utóbb őt magát is elérő váratlan gazdasági és jogi húzásokat, miközben járatja a hoffmannizált suliba a gyereket. De ha így dönt, akkor – a szerencsétlen Teleki Pál egykori miniszterelnököt idézve: „nekem aztán ne jajgasson senki!”2
...Addig is: várjuk az előttünk álló "hosszú telet" ezzel a régi bajor dallal: https://www.youtube.com/watch?v=UUO9nI_xgt8
„Fahr ma hoam,
Fahr ma hoam von da Alma ins Tal!
Liegt da Reif vor da Hüttn in der Fruah schon allmal
und da Schneewind übern Kogel
wird scho rogl und blast,
lasst scho schneibm her
is koan Bleibm mehr,
guat ist s wenn ma s verlasst.”
(„Hajtsunk haza,/Hajtsunk haza a rétről a völgybe!/Dér ül a kunyhó előtt már mindahányszor reggel/és a havas szél a csúcs felett/fog örvényleni és fújni,/havat hullatva már ide/nincs többé menedék,/jó lesz elmennünk.”)
A posztot felvezető grafika a Jégkorszak c. rajzfilm egyik jelenetének felhasználásával készült.
1 Erről lásd: http://kiszamolo.blog.hu/2013/07/04/9_-os_eurokamat_nem_is_kell_messzire_menni
2 Teleki Pál miniszterelnök 1939-ben, kormányának programját ismertetve mondta ezt a mondatot, ez azonban nem került be a parlamenti napló által közölt, hivatalos szövegbe.
2013.08.14. 21:00 Szerző: Moin Moin
Rendszerváltás újratöltve?
„…Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a… diktatúrának…”
Részlet Orbán Viktor Nagy Imre temetésén mondott beszédéből – 1989. június 16.
…Hogy juthattunk idáig? Hogy süllyedhettünk ilyen mélyre? Sokan kérdezgetik ez manapság a magyarok közül.
Hogyan történhetett meg az, hogy ez a „szabadságszerető nép” nem tiltakozik milliószámra a jogai csorbítása miatt? Hogyan lehet az ország legtámogatottabb pártja az, amelyik ennyire korrupt, álszent, hatalommániás és amely képtelen az ország gazdaságát kezelni? Hogy lehet az, hogy a jövő évi választások után megmaradhat a hatalomban ez a párt, noha a kevesebb, mint tízmilliós országban négymilliónál többen élnek a hivatalos szegénységi szint alatt?
Mi van a magyarokkal? Megbolondultak talán? Nem akarok én itt a heves vérű mediterrán népekkel példálózni, de azért ez a temetői csend mégiscsak gyanús: lehet, hogy a magyarok egyszerűen csak félnek? Ha így van: hogy félhet több millió ember néhány száztól? Mi értelme van ennek? Mit tudna tenni Orbán, vagy a TEK egy általános sztrájkkal? Talán kirúgnák az összes pedagógust, vagy orvost, vagy elbocsátanák az önkormányzati hivatalnokokat? Ugyan már!
Az eszükkel persze tudják a magyarok, hogy ez az igazság: tudják és megértik, hogy ennek a hatalomnak az ereje az ő gyengeségükben, gyávaságukban, engedelmességükben és összefogás-képtelenségükben van és semmi másban. Tudják és megértik, mert tudnak számolni, hogy a talán kétmilliós támogatottságú Fidesz „normális helyzetben” esélytelen lenne a következő választáson, hiszen Magyarországon csak bőven két és félmillió feletti szavazatszámmal lehetett nyerni az elmúlt 2-3 alkalommal. Most pedig ezzel a kétmillió szavazattal meglehet akár az újabb kétharmad is!
…Mi lesz a magyarokkal?
Persze, vannak, akik „emelkedésnek”, „fejlődésnek” és „szabadságnak” élik meg azt, hogy megint lehet valós teljesítmény nélkül is „büszke magyarnak” lenni – és persze lehet a „magyar hegemóniát” is emlegetniük egy olyan országban, amely egy óra alatt bukna meg, ha nem lenne benne a gazdaságában legnagyobb szövetségese, Németország. De ezek az emberek, akik örülnek ennek, jelentős kisebbségben vannak: ha látunk az utcán 10 felnőtt magyart, abból legfeljebb 2-3 hiszi, hogy itt minden fasza…
Miért lehet az, hogy egy huszonszázalékos kisebbségre támaszkodó (és a valóságban e kisebbség jelentős részének is káros) politikai erő mindent a kezében tarthat egy országban? Ennek a huszonszázaléknak nincs fegyvere, nincsenek rohamosztagai – ugyanolyan átlagos életű emberek, mint bárki más.
Azért lehetséges mindez ma Magyarországon, mert a meglévő ellenzéki pártok lélekben már rég letették a fegyvert. Mesterházy, Bajnai, Schiffer nap mint nap úgy kelnek fel, hogy biztosak a Fidesz 2014-es győzelmében. Úgy kelnek fel, hogy nem éreznek magukban erőt ahhoz, hogy ezen fordítsanak. Nem érzik elégnek önmagukat ehhez a feladathoz. …És az emberek ezt megérzik rajtuk! Ugyan ki hinne egy olyan vezetőben, amelyik nem hisz a győzelmében, abban, hogy képes győzni? Az emberek, legyenek bármely demokraták is, csak győzni tudó vezető mögé sorakoznak be – ez így van már néhány millió éve. Még egy Gyurcsány Ferenc mögé is hányan álltak be, mert éreztek benne erőt és elszántságot a győzelemre – mármost vajon mekkora „győzelmi erő” árad Bajnaiból, vagy a szocik kedves Attilájából? Szerintem ezek a faszik egy magabiztosabb csincsilla elől is elmenekülnének és csak „reagálnának rá”, mint teszi azt Bajnai napi többször, bármilyen blőd Fidesz-közleményre.
Az a vezér, akinek az összes tudománya annyi, hogy követi az ellenséget, csak veszíthet. Tisztelettel megkérdem: hogyan győzné le a Fidesz-alkotta alkotmányos („alaptörvényes”?) dzsungel indáit és bebetonozott ragadozóit az a „vezér”, aki még egy sima választási küzdelemben sem képes átvenni a tematizálást?
Mára világossá kellett váljon minden ellenzéki erőnek, hogy úgy, ahogy elgondolták korábban, nem fognak tudni győzni. Hiába tárgyalnak egymással e túlhaladott stratégia mentén és hiába osztják egymás között a számukra gyakorlatilag reménytelen választókörzeteket, ez csak látszattevékenység: hogy mégse mondhassák rájuk a híveik, hogy meg sem próbálták… De sem Mesterházynak, sem Bajnainak, sem pedig összes alvezéreiknek fogalmuk sincs, hogyan kellene győzni 2014-ben, és hogy utána valójában mihez is kezdenének egy Fidesz-törvényekkel és Fidesz-emberekkel körülvett közjogi helyzetben? Magyarán: az ellenzék úgy készül a választásra, hogy tudja: azt el fogja veszíteni – de ha még meg is nyerné, akkor sem tudná, hogyan kormányozzon és mit is lehet valójában kezdeni a Fidesz-örökséggel?
…De lehet-e egyáltalán győzni?
Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy lehetséges lenne-e 2014-ben egy komplett, fejlett, jól működő és az emberek által a sajátjuknak érzett demokráciát csinálni, akkor erre csak nemmel lehet felelni!
Az a lendület, amelyet 1989-ben a rendszerváltással kapott az ország, 2010-re elenyészett. További átalakulás, demokratizálódás és polgárosodás helyett ismét egy tekintélyuralmi alapú irányított demokráciában találta magát a magyarság. Ez azért történt meg, mert a magyarok jelentős többségében még az „évszázados” nemdemokrata reflexek működnek és e reflexek dolgoznak a legtöbb magyar politikai aktorban is. Nincs „demokratikus közhangulat” – alattvalói, alkalmazkodó közhangulat van. Nincsenek mélyen, a szellemiségükben demokratikus pártjaink sem (vagy amik esetleg akadnának, marginálisak és „ezoterikusak”). Mármost, ebben a helyzetben ugyan kitől-mitől ugrana elő egyszeriben a demokrácia?
A mai helyzetben, a mai állapotokból kiindulna nem lehetséges Magyarországon egyetlen lépésben „perfekt” teljesítménylevű demokráciát teremteni. Sem az ellenzék felkészültsége, sem az egy részüket uraló szellemiség, sem pedig a választási rendszer nem teszi ezt lehetővé – nem is beszélve magának a magyar társadalomnak a „ledermedt” állapotáról, passzív, szorongó és visszahúzódó hozzáállásáról.
Ebben a helyzetben külön kell választanunk a Fidesz-rendszer felszámolását és magának a demokratikus Magyarországnak a létrejöttét. Az első, 2014-ben esedékes lépés az ország fidesztelenítése.
Ehhez, a közhiedelemmel ellentétben, nem kellenek feltétlenül mélyen demokratikus politikai erők – elegendő az, ha a Fidesz-leváltásra vállalkozók (még azt sem mondom, hogy „szövetkezők”!) érdekeinek inkább megfelel egy fidesztelen, mintsem egy fideszes magyar közhatalom. És persze kell egy olyan politikai szereplő/tényező is, amely megmozgatja a ma ugyan a Fideszt szívből utáló, ám önmagukban (értsd: külső kontrolláló tényező nélkül) a különféle szoci-pártvariánsokban bízni egyszerűen nem tudó, az LMP-n pedig átlátó polgárokat.
Akkor lehet 2014 tavaszán leváltani a Fideszt, ha mától számítva legfeljebb 2-3 hónapon belül létre tud jönni egy, a kapitalizmust és polgári demokráciát óhajtó, érdekeiket egy ilyen politikai erőben megtaláló választók bizalmát és támogatását megszerző új politikai mozgalom. Ha ez meglesz, akkor reális esély van arra, hogy ez a „zsírúj” erő olyan elvek vállalására tudja kényszeríteni a szocialistákat (és más „szatelliteket), amelyek elfogadhatóvá tesznek egy választási összefogást e pártokkal. Ne feledjük: a kormányra kerülés nagy csáberő: sok „vállalást” megérne a szociknak! Még talán azt is, hogy a leendő hatalom elé olyan, előzetesen felvállalt és meghirdetett korlátokat emelnek, amelyen ellehetetleníti a „hagyományos”, holdudvaros magyar politizálgatást.
…De lehet-e 2-3 hónap alatt közismertté tenni egy új politikai erőt?
Van egy olyan - meglehetősen elterjedt - vélemény, hogy a rendelkezésre álló idő alatt már nem lehet egy új „országos” ellenzéki erőt megszervezni. Akik így vélekednek, azok talán elfelejtik, hogy a rendszerváltáskor is hónapok alatt szerveződtek országossá az addigi „szobapártok”, mint az MDF, az SZDSZ és persze a jó öreg fiatal demokraták is! Volt a helyzet és volt akarat – helyzet most is van, csak akarni kell és ismét sikerülni fog!
…És hogyan kellene kormányozni az esetleges választási győzelem után?
Erre van egy másik, a fentihez hasonlóan szintén a rendszerváltás korából származó analógiai is: az „átmeneti kormány”. Akkor a Németh Miklós vezette kabinet és a mögötte álló parlament volt ez a szerv, 2014-ben pedig egy olyan átmeneti parlamenti többség és kormány kell, amely tulajdonképpen előkészíti a demokratikus kormányzást: szabályokat alkot, alkotmányoz és kivezeti a magyar jogrendből az oktrojált Fidesz-törvényeket.
Ám nem csupán ez lesz a feladata, mert ha itt megállna az új kormány (úgy, ahogy azt még 2011 júniusában Karácsony Gergely is javasolta a „technikai koalíciót”), akkor maga a Fidesz, mint szervezet, gyakorlatilag bármikor visszaszerezhetné a hatalmat, még annak ellenére is, hogy a bebetonozott embereit az új átmeneti kormány már kipenderítette a pozícióikból. Megmaradna a pénze, megmaradna a vezetése és megmaradna a szervezete-szervezettsége is, továbbá megmaradnának azok a gazdasági érdekkörök, amelyek mögötte állnak. Mindezek szétzúzása nélkül nincs igazi visszademokratizálódás, hiszen az ország legnagyobb politikai ereje továbbra is az „irányított demokráciát” akaró Fidesz maradna…
És még ezzel sincs vége az átmeneti időszak teendőinek. Mert hiába tűnik el/ erőtlenedik el/szakad részekre a demokráciát irányítani vágyó politikai erő, azzal még nem lesznek igazi, mind belső struktúráikban, mind pedig politikai céljaikba-eszközeikben demokrata pártjaink – illetve: a létezők nem erősödnek meg. Enélkül pedig ugyanúgy csak visszaállna a jelenleg létező, nem teljesítményelvű magyar politikai világ.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy-egy szervezet alapvetően nem szokott megváltozni. Ez igaz a pártokra, a pártjainkra is. Megváltozhat a felszín, a jelmez, a kommunikáció, de az igazi célok és az alapvető, a szervezetet meghatározó mentalitás (ahogy fentebb már volt erről szó) nem – hiszen ezek az adott szervezet létrehozóiba, fenntartóiba és üzemeltetőibe vannak kódolva. Az emberek pedig gúnyát ugyan válthatnak, de jellemet nem. Ahogyan a Fidesz igazi célja kezdetektől a hegemón hatalom volt – mert ez a vágy élt a Fideszt mindenkor alapvetően meghatározó, a „bizalmi kört” alkotó figurákban -, ugyanúgy az MSZP sem változott: megmarad mindenkor „átlagosnak”, mint amilyen átlagos, nivelláló, kontraszelektív, a valódi vitákat lefolytatni nem akaró, a konfliktusokat vállalni nem merő, invenciótlan és kreatívtalan közeg volt, pontosan olyan a mai és mindenkori MSZP is. Hiszen ahhoz, hogy változzon, embereknek kellene távozniuk a valódi vezető közegéből: embereknek, akik abból éltek és élnek, hogy „valakik” ebben a pártban. Aki ott ma (akár formális, akár informális módon) „vezető”, az éppen azon a valódi tehetségeket nem befogadó, a karakteres figuráktól elhatárolódó közegben jutottak (juttatták őket) egyre feljebb, ami ezt a pártot folyamatosan jellemezte. Amikor ez a párt „megújulásról” beszél, akkor legfeljebb „új trükkökre” gondol: új kommunikációs stratégiára, újabb, de a régiekkel gyökeresen szakító világot biztosan „rájuk nem hozó” programra – de arra sohasem gondolnak, hogy a párt sikerét sikerre, teljesítményre, kreativitásra képes emberek adhatnák.
…Új célokra új szervezetet kell létrehozni – ez alapvető szervezetstratégiai igazság. Amikor egy társadalom meg kell változzon, ezt a változást nem hozhatják el és nem menedzselhetik olyan szervezetek és vezetők, akik éppen abból a régiből jönnek és éppen azt a régit hordozzák magukban is, amelyet le kell váltani. A legtöbb, ami elvárható tőlük és a legtöbb, amivel szolgálhatják a közérdeket jelentő változást csupán az, hogy megteszik azt, amit az új „rendszer” felállítása és az ehhez szükséges szabályok megalkotása érdekében megtehetnek. Hogy ezt megteszik-e, attól függ, felfogják-e, hogy személy szerint is ez az egyetlen igazi esélyük? Németh Miklós felfogta, megtette, amit kellett – és ma élvezi „az utókor háláját”, anyagi téren is. Megtette Horn Gyula is, pedig ez nála nyilván komoly „filozófiai aggályokkal” mehetett csak…
A mai MSZP-nek és vezetőinek helyzete sem különbözik az 1988-’89-es MSZMP-jétől és az akkori vezető politikusokétól. Az a világ, amelyben eddig (jól) éltek, vagy így, vagy úgy, de véget ér szűk egy év múlva. Vagy győz a Fidesz – és akkor azért nem, vagy pedig azért, mert ha győz a Fidesz-váltó koalíció, akkor az csak úgy képes győzni, ha a ma még senkit sem támogató választók bizalmát és támogatását megszerzi, azzal, hogy feltételek, cselek és kibúvók nélkül vállalják a transzparens és teljesítménycentrikus politizálást.
Nyilvánvaló, hogy szükség és igény is van egy baloldali magyar tömegpártra, de hogy ez lehet-e majd az MSZP egy igazi átalakulás után, vagy valamilyen új formáció jön létre, ma tulajdonképpen mindegy is. Nem az a kérdés most, hogy kik lesznek a holnapután baloldalijai, hanem az, hogy mire lesznek alkalmasak a mai, magukat baloldalinak valló politikusok? Nagyrészt az ő belátásukon fog múlni, hogy 2014-ben le lehet-e váltani a Fidesz-rezsimet és utána elindulhat-e a magyarság a demokratizmus útján, vagy tolódik mindkét dolog, valahová a bizonytalan jövőbe?
2013.08.09. 22:10 Szerző: Cincinnatus
Papír, vér és vas
„Barátaim, rómaiak, földijeim,
Figyeljetek rám.”
William Shakespeare: Julius Caesar - 1599
Ellenzékiek, bloggerek, publicisták!
…Vannak emberek, akik mélyen hisznek abban, hogy egy repülőtér különb hely egy vasúti pályaudvarnál – holott valójában mindkettő csak arra szolgál, hogy szervezett keretek között és szabott időpontokban felkapaszkodhass valami furikra… Ugyanezek az emberek gondolják azt is, hogy az elmélet(ek), az írás, a publicisztika, meg az egyetemek, a katedra, az valami nagyon emelkedett dolog: valami központi és meghatározó dolog a társadalomban…
Szokás „a katedra hatalmára” példaként felhozni Luther esetét, aki ugyebár egyetemi prof volt. Ám a protestantizmusnak csak az ideológiai máza született az egyetemen – de ettől az még nem lett volna sikeres és nem mozgatta volna meg (jóval több mint) fél Európát. A protestantizmust a „gyakorlati Luther” azzal vitte győzelemre: azzal, hogy nem az egyetemnek szónokolt és nem a profkollégákat akarta meggyőzni, hogy ő mekkora fej csávó, hanem fogta magát és kiszegezte a téziseit a templomkapura – mai szóval élve „mediatizálta” azokat. (És a későbbiekben is röpiratokon terjesztette az elképzeléseit, nem pedig „a szellemi elit” zárt, levegőtlen közegében…)
A protestantizmus azért győzött, mert a gyakorlatban épp azt adta a német népnek, ami már hosszú századok óta benne volt: a közösség mondja meg, hogy legyen és nem a felsőbbség… Luther és társai nem csak leírták egymásnak, hogy mit és hogyan gondolnak, hanem fogták magukat és (a maguk barbár, cizellálatlan germánságával) egyszerűen megcsinálták.
…Ezt kéne ma is, itt is tennünk, emberek!
Ha az ember szétnéz a magyar online sajtóban, akkor azt látja, hogy a kifejezetten a Fidesz kezéből etetett médiumokat kivéve mindenki a pokolba kívánja az Orbán-rendszert. Az a helyzet, hogy ma Magyarországon értelmes, a dolgok között alapvetően eligazodni képes ember nem támogatja a kormányt: úgy várja annak bukását, mint a zsidók a Messiást.
Ezt tapasztalva egyszerűen érthetetlen, hogy mégsincs olyan ellenzék, amelytől a víz verné ki a Fidesz-fiúkat: háromnegyed évvel a választás előtt egyre magabiztosabbnak érzik magukat és ezért egyre inkább gátlástalanok. Levonták az elmúlt bő három év tapasztalatát: ezzel a birka magyar néppel akármit meg lehet csinálni! Minek fognák vissza magukat, amikor nincs erő, amely megállíthatná és számon kérhetné őket – igaz rájuk Marx mondása: „A lét határozza meg a tudatot.”
A magyar nép úgy él, mintha a világon se lenne az összefogás – és ami még értelmetlenebb: az értelmiség is így él. Persze, megvannak ennek a maga történelmi okai – de most ne ezzel foglakozzunk, hanem emlékeztessük ezt a drága magyar ellenzéki értelmiséget, hogy itt az idő stratégiát váltani!
…Na, ja: hogyan is fogna össze és cselekedne együtt és hatékonyan ez a mi ellenzéki értelmiségünk, amikor mintha fontosabbak lennének kinek-kinek a maga elképzelései, mint a közösen elérhető győzelem? A Fidesz csak röhög rajtunk, ahogy egymásnak esünk minden apróságért – amit persze mi „a világ legfontosabb dolgának” hiszünk – és körömszakadtáig foglalkozunk egymással, ahelyett, hogy egymás meggyőzése helyett Orbán legyőzésével foglalkoznánk. Véleményem szerint most azért nem szabad vitatkoznunk a részleteken, hogy később legyen lehetőségünk megvitatni azokat. Mert ha mi most vitatkozunk, akkor nem jut időnk, erőnk visszavenni a Fidesztől a közhatalmat – és akkor agyő vita! Nem az a kérdés most, hogy pontosan milyen legyen Magyarország, hanem az, hogy demokratikus legyen, ahol szabad, észérvekkel vívott vitákban győzhet a legjobb megoldás és a legjobb vezető.
Erre most közületek sokan azt fogjátok mondani, hogy elvtelen együttműködésbe nem szabad belemenni – és ez így is van. Azonban elég egyetlen elvet leszögezni az együttdolgozáshoz: legyen a következő kormány tevékenysége teljesítményelvű és transzparens. Ha ezt minden együttműködő vállalja, akkor nagyobb baj – és nagyobb disznóság – nem történhet, akkor lesz idő és mód arra, hogy legközelebb ennél „elvibb” alapokon mérkőzhessenek meg a demokraták egymással a négyévekre kiszabott hatalomért.
Sajnos úgy látom, ezt az egyszerű igazságot valamiképpen nem tudják képviselni a létező demokratikus pártok. Ki tudja – lehet, hogy egy-kettő közülük nem gondolja komolyan a Fidesz-ellenes tirádákat és lélekben arra készül, hogy egyszer majd ő terpeszkedhet bele a Fidesz által szinte korlátlanná tett hatalomba? Nem tudom, de nem is érdekel! Engem nem az érdekel ma, hogy mit tenne ez vagy az egy jelenleg számára elérhetetlen hatalom birtokában, engem az érdekel, hogy mit tesz majd az elkövetkező háromnegyed évben.
Az biztos, hogy a mai ellenzéki erők egyszerűen képtelenek magukhoz édesgetni azt az egymillió szavazót, akik nélkül nem lehet győzni. Ennek az egymillió embernek kell egy párt még. Kell, aki őket képviselje és aki egy „visszautasíthatatlan ajánlatta” áll a mai ellenzéki erők elé: „Ha elfogadjátok a mi elvi és együttműködési alapjainkat, akkor hozzásegítünk titeket a győzelemhez – ha pedig nem, akkor ki se rakjátok a plakátjaitokat!”
…De kik csinálják meg ezt a pártot? Szerintem azok, akik az orbánizmus legkeményebb kritikusai – és a leghitelesebbek is: azok a publicisták, bloggerek, akik már 2010 előtt is leírták, elmondták, milyen lesz ez a Fidesz-éra, és akik ezt nem valamely politikai párt érdekében tették meg, hanem csak úgy, az igazságért.
Van egy felirat a csehek zászlajában, mely szerint az igazság győz – hát, ha ti szeretnétek az igazság győzelmét az orbánizmus felett, akkor ne csak egyenként, külön-külön írogassatok, sokszor egymással dühödtebben vitázva, mint a közös ellenséggel, hanem immár együtt, összefogva és összedolgozva… Mert ha erre nem vagytok képesek, akkor csak elméleti, szódemokraták vagytok – hiszen a valódi demokrácia éppenséggel a gyakorlati együttműködés.
Kell most minden ember, aki ki akar kerülni az Orbán-csávából – mert egyenként bizony benne fogtok maradni!
2013.08.04. 11:26 Szerző: Moin Moin
Panaszkodunk vagy cselekszünk?
„Na mindegy, gyerekek, ez van. A nép rettenetes, szerencsétlen, de az értelmisége ütötte rá a "minőségellenőrzésen átment" pecsétjét és sütögeti a saját gesztenyéjét, pecsenyéjét, kinek mi jut, a nép táplálta tűznél. Nem változik semmi. Egy Széchenyi, egy Bartók, egy Márai most is elmenekülne innen, ki a halálba, ki csak száműzetésbe…”
Béndek Péter: Talán gyújtsam fel magam? – 2013. augusztus 2.
„Amire a magyarok vágynak, amit remélnek a mindenkori politikai vezetőtől, azt képtelenség megadni nekik, legalábbis tartósan, mert ehhez nem termel elegendő erőforrást a magyar társadalom. Amit pedig szükséges lenne tennie a politikai vezetésnek, az a magyar társadalom jelentős többségének ellenállásába ütközik…”1 - Nagyjából eddig jutnak el általában az ellenzéki politikusok és politikáról írók Magyarországon…
Az úgynevezett ellenzék és az úgynevezett ellenzékiek mostanság aktuálisan éppen azzal hessegetik el maguktól a cselekvést, hogy aszongya: a magyarok értékrendje nem alkalmas arra, hogy ők, az ellenzék, itt széles körben lehessen népszerű. Merthogy a magyarok nem demokraták, nem számít sokat nekik a szabadság, viszont állami eltartást-problémamegoldást várnak el. Ezen kívül úgy érzik, hogy itt rajtuk kívül mindenki egy szemét, átverős rohadék.
A fenti gondolatmenetek csupán arra jók, hogy megindokolják, miért „tehetetlen” az úgynevezett „demokratikus” ellenzék. Jól jön ez az önfelmentés, az „objektív akadályozó tényezőkre” való célozgatás, mert egészen jól elleplezhetik vele az igazi, invenciózus, kezdeményezni tudó, magabiztos politikai cselekvésre való képességük hiányát! Duma van, nem cselekvés – mert hát „a magyarok ilyenek meg olyanok!”…
Nos, olyan, hogy „a magyarok”, nincs. Léteznek ugyan úgynevezett értékrend-vizsgálatok, azonban ezek általában csak elmaszatolják a dolgokat. Ugyanis, ha az ilyen értékrend-vizsgálatokkal az a baj, hogy ha az eredményt összegezzük, akkor elmossák az egymástól akár radikálisan különböző értékrend-csoportok közötti különbségeket. Valahogy úgy, mintha összeadnánk és átlagolnánk a hat-hétmilliárd ember bőrszínét és azt mondanánk, hogy az ember: halványbarna. Holott vannak feketék, sárgák, rézbőrűek (Winnetou & Co.) és persze vagyunk mi „sápadtarcúak”…
A lényeg: nem kell túl sokat foglalkozni a passzív és magányos, meg etatista, de az államban mégsem bízó, politikailag inaktív, önző disznó, stb. „átlagolt magyarokkal” és nem kell ebbe belebúsulni-belereménytelenedni sem! Gondoljunk csak arra, hogy 1917-ben a cári Oroszországban a lakosság „átlagosan” milyen értékrenddel bírt: biztosan nem kommunista forradalmárok voltak! Viszont volt egy alig párszáz fős „többség” (a bolsevikok – mert ezt jelenti a bolsevik szó: „többségiek”), akik azt állították magukról, hogy ők a legnagyobb kisebbség – és győztek. Igaz, csak 74 évre… Persze, nekik volt egy Leninjük (meg Trockijuk, stb.), aki leszarta a népmentalitást: azt mondta, hogy majd én adok nekik úgyis másikat! Nem voltak benne kételyek és nem merengett a narodnyikok sikertelenségén és tragikus sorsán sem, mint mi szoktunk az előttünk járó nagy magyar modernizációs próbálkozások és próbálkozók sorsán. Akart valamit – és semmi mással nem foglalkozott, nem hagyta magát befolyásolni és mások által tematizálni se… Igaz: ő csak egy csupán nemrég és felszínesen civilizált tatár volt!
Ám ez a tatár képes volt lepaktálni a németekkel, pénzt kérni (20 millió márkát) és cserébe békét ígérni nekik, hogy azután a németek a fontosabb dolgaikkal foglalkozhassanak. …Nem jut erről eszünkbe egy aktuális analógia?
Akinek nem jutna eszébe, annak szabadjon kifejtenem – de előtte szót kell ejteni még egy, a „reménytelen” magyar népről szólóhoz hasonló és az ellenzékieket megbénító legendáról: ez pedig a Fidesz „óriási anyagi fölénye”. Az ellenzék itt úgy tesz, mintha elfogadná a Fidesz „zárt Magyarország-tézisét” – holott jól tudjuk, hogy Magyarország szimbiózisban él az Európai Unióval és annak legerősebb tagállamával, Németországgal. És jól tudjuk azt is, hogy ez az Unió és Németország nem nagyon szimpatizálnak Orbánnal és azzal sem, amit művel a bandája. Ugyanakkor zavarban is vannak miatta, hiszen nem igazán tudnak vele „kívülről”, Unió-szinten mit kezdeni. Lehet mondani, hogy amiként a magyar ellenzékiek imádkoznak csodáért, ami megszabadítja az országot Orbánéktól, akként az EU és Németország is együtt imádkozik velü(n)k. Azonban: a magyar ellenzék szervezetlen és szegény, pedig EU igazából csak abban reménykedhet, hogy mi, magyarok, belülről, egy tökös ellenzék megszervezésével fogjuk megszabadítani őket – hiszen erre nekünk, magyar választóknak van legitim eszközünk, neki, szövetséges államoknak viszont gyakorlatilag nincs. Összefoglalva: nekünk van jogunk, neki van pénzük – és a joggal-pénzzel akkor lehet élni, ha van egy olyan, önmaga és a sikere iránt bizalmat ébreszteni képes (új) ellenzék, amely élni tud mindkettővel.
Mert jelenleg nincs, aki élni tudna a joggal és a támogatással: nincs ki mellé odaállni – sem a modernizálást akaró magyaroknak, sem az EU-nak. Talán (ki tudja, hogyan?) el lehetne érni az Orbán-kormány távozását, mint annak idején Berlusconiét, vagy a görög kormányét – de vajon érdemes-e ezt megtenni, ha csupán egy erőtlen, bizalomhiányos és csekély társadalmi támogatottságú demokratikus ellenzék jöhetne a helyébe, amelyet a Fidesz rövid időn belül ismét kifüstölhetne a hatalomból?
Amikor eddig szóba jött az ellenzékgründolás, mint az előbb írtam, azonnal jönnek az anyagi sirámok. Honnan lesz pénz – és persze: bezzeg a Fidesznek van bőven!
Itt térek vissza a fenti, 1917-es példára – és az abban emlegetett 20 millió „császári márkára”. Ez az összeg ma nagyjából 60 millió eurónak felel meg, ami a valamivel több mint 300 milliárd eurós német büdzsé alig 0,2 ezreléke.
Tudja-e a kedves, borongó lelkű ellenzéki, hogy mennyi pénz 60 millió euró? Magyar viszonytalan „óriási összeg”, akkora, amekkora csak nagyon-nagyon kevés magyarnak van a birtokában. EU-s mértékkel viszont szinte semmiség: mondjuk húsz jó müncheni lakás ára. Húsz lakás áráért „meg lehet venni Magyarországot” – pontosabban: ez az ára annak, hogy vissza tudjuk venni azoktól, akik három évvel ezelőtt szisztematikusan elkezdték lecserélni a „Magyar Köztársaság”-táblákat a „State Capture”-feliratúakra.
Nos: 60 millió Euró az 18 milliárd Forint – ebből egy akármekkora választási kampányra bővel telik – valójában messze nem is kell ennyi pénz! Nem hinném, hogy az EU-nak és benne Németországnak ne érne meg ennyit az, hogy legyen egy kiszámíthatóan, ésszerűen politizáló és sikeresen fejlődő Magyarország, amelyet az ország és Európa hosszú távú (és egyébként közös!) érdekeit képviselő politikusok és szakemberek vezetnek, nem pedig egy maffia. Ez az összeg ugyanis összesen kevesebb, mint amennyit évente kiszivattyúznak a német tulajdonú vállalatokból a „különadók”…
…Persze, tudom: egy újabb sütetű magyar Fidesz-törvény tiltja azt, hogy bármely magyar politikai erő külföldről kapjon anyagi támogatást2 – ám lássuk be, hogy egy kampányban van arra is lehetőség, hogy az üzeneteket ne maga az adott politikai szerveződés juttassa el a választókhoz. Egy nem direkt politikai céllal (hanem mondjuk a demokratizmus és a politikai tudatosság fejlesztéséért) létrehozott szervezet viszont kaphat támogatást pl. külföldi alapítványoktól is. Magát a „direktben politizáló” mozgalmat pedig minden további nélkül támogathatják a Magyarországon működő német tulajdonú vállalatok is. …Persze, mindehhez az szükséges, hogy ezek a belföldi támogatók biztosak lehessenek a támogatott választási győzelmében – ellenkező esetben ugyanis bizton számíthatnának a továbbra is fennálló Orbán-rezsim kegyetlen bosszújára!
…A pénz tehát meglehet – ha van támogatásra érdemes és győzni is képes ellenzék! Egy ellenzék pedig akkor érdemes a támogatásra és akkor tud győzni, ha képes cselekvőleg fellépni és nem csupán nem lamentál és filozofál, hogy „Ezek a magyarok…!”.
…Fentebb a magyarok „átlagolt” tulajdonságairól írtam, éspedig azt, hogy „nem demokraták, nem számít sokat nekik a szabadság, viszont állami eltartást-problémamegoldást várnak el. Ezen kívül úgy érzik, hogy itt rajtuk kívül mindenki egy szemét, átverős rohadék”. Ha jobban belegondolunk mindezekbe, akkor rájövünk: ezek a tulajdonságok pontosan megfelelnek egy olyan embercsoport jellegzetességeinek, amelynek se vezetője, se célja nincsen. Így nem „a magyarok” specialitása ez, hanem a magára hagyott emberé. És ha így áll a dolog – márpedig így áll – akkor ezen lehet segíteni: adj az emberek célt és vezesd afelé – és máris lesz bizalom és együttműködés, amiből kinöveszthető egy jól működő társadalom is!
Ehhez kell egy új, magabiztosan viselkedő politikai erő, amely a maga politikai közegében bizalmat képes ébreszteni.
…Rakjuk össze a fenti két dolgot: a ma passzív, elbizonytalanodott és magukba borult „bizonytalan választókat” mind érzelmileg, mind intellektuális erejénél fogva mozgósítani képes új politikai erőt és az Orbán-rezsimmel nem szimpatizáló EU-t és Németországot (amely szinte csak arra vár, hogy legyen egy nem impotens magyar ellenzék, amely szakmailag megalapozott és racionális politikát akar folytatni). Ebből a kettőből bizony, kijön az Orbánt ad acta tévő „választható és cselekvőképes alternatíva”!
…Azzal pedig nem kell törődni, hogy a Fidesz-érdekkörök és az általuk pénzelt, felheccelt jobber média és a „Bérmenet” majd arról kiabál, hogy „Idegen kézre adják az országot!”. Jól tudjuk, hogy ez a részükről vagy (leginkább) sima egzisztenciális pánik (ha bukik a Fidesz, oda a jó jövedelmük), vagy pedig korlátoltság.
Azok a cégek, amelyek támogathatnak egy modernizációpárti ellenzéket, nem a „kivételezést” várják el a pénzért cserébe, hanem csupán azt, hogy Magyarországon stabil és igazságos jogrendszer legyen és kiszámítható gazdasági környezet, amelyben – például – nem kell egy évben kilencszer módosítani a költségvetést, természetesen mindig úgy, hogy azzal az ő adóterheik növekedjenek. Ezek a cégek nem „gyarmatosítani” akarnak, hanem együttműködni. Üzletet akarnak, nem pedig a hazánkat.
Én a magam részéről nem félteném attól a Hazát, hogy a szövetségeseink segítenek a bajunkban, kitakarítani ezt a „magyar politikai Augias-istállót”!
Igen: az EU tagállamai a szövetségeseink – és nem az ellenségeink, mert az igazi ellenségünk jelenleg éppen kormányoz minket! Demokratikus országok között a szövetségek az országok és nem a kormányok között léteznek. Ezek az országok azért szövetségesek, mert közös stratégiai érdekeik vannak és közös társadalmi értékeket vallanak. (Az országvezetők szövetkezése éppenséggel a nemdemokráciákra jellemző – mint például a mai magyar és az azeri „uralkodó elit” esetében láthatjuk…) És mivel az országok a szövetségesek, így ha az egyik szövetséges országban az aktuális vezetés „azeri baltával” esik neki a szövetség alapját képező közös értékeknek, akkor mi sem természetesebb annál, mint hogy a többi szövetséges segíti a bajba vitt ország népét abban, hogy megszabaduljon a bajától – és a bajkeverőktől.
…Kell tehát egy politikai erő, amely „ajánlat” tud lenni a szövetségeseink felé – ilyen élet- és kormányképes, a választáson legalább matematikailag esélyes „ajánlat-ellenzék” ugyanis most nincs - hogy azoknak legyen lehetőségük rajtunk – és ezzel egy kicsit magukon is - segíteni! Nem jó példa a világnak az, ha épp a legdemokratikusabb államszövetség, az Európai Unió egyik tagállamában győz a(z akár rejtett) diktatúra. A jó üzenet az, ha az EU népei egymást támogatva sikeresen kerekednek felül az Orbánokon. Mindennek pedig nem lehet az akadálya valamiféle „átlagolt” magyar közmentalitás és az ezzel a saját félelmeit és bénaságát takargató „ellenzékiek” sem!
1 Ez nem valami idézet egy „neves ellenzéki figura” panasztirádáiból, hanem magának az ún. „demokratikus ellenzéknek” a zanzásított krédója – tisztelet a kevés kivételnek!
2 Ugyanakkor a magyar állam támogat pénzzel külföldi politikai szervezeteket – és nem csak olyanokat, amelyek külhoni magyarok szervezetei!
2013.07.23. 20:02 Szerző: Becsületes brigantik
A fiúknak minden kell!
„Megállj, megállj, kutya Szerbia!
Nem lesz tiéd soha Bosznia!
Mert a magyar nem enged,
Míg a vére megered,
Bármennyit is szenved.”
Kovács Károly: Megállj, megállj, kutya Szerbia! (I. világháborús katonanóta) – 1914
A fiúknak minden kell – de írhatnám azt is, hogy a fiúknak mindenünk kell! Igen: a Fidesz-fiúknak. Kellett a manyup-pénz háromezer milliárdja – hogy vehessenek MOL-t és ne kelljen az IMF vigyázó szemeit magukon tudni, amikor épp lopnak. Kellettek a termőföldek – meg a velük járó EU-s támogatások is -, hogy a magyar vidéken ők és az övéik legyenek az urak, és hogy a falusi nép pisszeni se nagyon merjen. (Hiszen, ha ágál, nem kap melót a „nagyságos Fidesz urak” birtokán…) kellettek a trafikok, meg a dohánybiznisz és most kell a bankrendszer is… Kell nekik minden, ellopnak mindent – és mindenkitől, akinek van valamije…
…Hogy tőled még nem loptak? Hogy téged még nem ért kár? Dehogynem! Úgy hívják a károdat, hogy árfolyamveszteség. Úgy hívják, hogy szűkülő gazdaság. Úgy hívják, tönkretett-felélt jövő… Meg akarod várni azt, hogy a lakásod ajtaján is kopogtassanak, hogy az kell a Képviselő Úrnak, aki kinézte jártában-keltében magának? Mert erre van törvény, ha nem tudnád! Vagy meg akarod azt várni, hogy a bankbetéteid ne csak 3 hónapos lekötés esetén érjenek nominálisan is kevesebbet majd, mint amennyit betettél a bankba, hanem általában is? Meg akarod várni a rezsicsökkentés valódi hatásait?
Ugye, nem?!
…Az ok, amiért Orbánéknak minden kell, nem más, mint az, hogy ha minden, ami számít az országban, az övék, akkor rossz kormányzás mellett is jó eséllyel tarthatják meg a hatalmukat. Hiszen kiegyenlített tulajdoni viszonyok mellett, amikor az országban számos kormány- és hatalomfüggetlen gazdasági, társadalmi és politikai entitás létezik, a hatalom csak viszonylag jó kormányzati teljesítménnyel őrizhető meg – legalábbis demokratikus szabályok közepette. Nem véletlen, hogy a Nagy Gyűjtögetéssel párhuzamosan a demokráciát is szorgosan bontogatják, biztos, ami biztos alapon - így aztán és tovább gyűjthetik a vagyont és elkerülhetik a bukást és a büntetőjogi felelősségre vonást is…
…Gondolják ők!
Mert a valóságban a módszerük csak korlátos ideig működik: csak addig, amíg nem alkotnak szervezett többséget azok, akik immár nem hiszik el, hogy viszonylagos biztonságuk záloga a Fidesz-hatalommal való kollaborálás vagy a meglapulás.
A Fidesz legyőzésének eszköze a szervezett politikai többség létrehozása – vagyis az, amire a mai ellenzéki erők (ki ezért, ki azért) három éve nem képesek és semmi sem mutat arra, hogy erre az elkövetkezendő hónapokban képessé válnának! Ez az ellenzék nem kell azoknak, akik nélkül nincs Magyarországon sem politikai többség sem pedig kormányzati legitimitás: nem kell a létező ellenzék a GDP-termelő magyaroknak. Nem kell, mert hiteltelen, tehetségtelen, ötlettelen, önző és gyáva.
…Viszont kell nekik az, hogy megbukjon a Fidesz, mert ha nem bukik meg, akkor ők mennek tönkre! És ha tönkremegy az országot eltartó réteg, akkor vajon mi vár az országra? Akarja valaki is az államcsődöt? Mert az bizony gyorsan eljön, ha már több lesz a lyuk a költségvetésben, mint a még megszerezhető, kisajtolható tömőanyag. Ez a pont pedig közel van…
Nem kéne megvárnunk!
Most már minden épeszű ember belátja, hogy a fél éve még megmentőként ajnározott Bajnai tehetetlen – nemhogy a Fidesszel, de még az MSZP-vel szemben is. Csak mi, akik látjuk a bajt és érzékeljük a cselekvőképes politikai ellenzék hiányát, tudunk ez ellen tenni: ha néhány hónapra sokan fogják magukat és teszik félre a lapulós, kollaborálós, kivárós taktikát, amit eddig folytattak…
…Mindenki jöjjön: akinek elvették a manyupját, akinek elvették a trafikját, akit átvertek a földárverésen, aki nem jutott be az egyetemre, akinek a gyereke hoffmannizált suliba kénytelen járni, akinek megkurtították a szabadságjogait, akit átraktak egy másik választókörzetbe, hogy a nem-fideszes véleményével kisebbségbe kerüljön. Jöjjenek a diákok, akik rosszabb minőségű felsőoktatásért többet kénytelenek fizetni. Jöjjenek a negyvenhétezerből megélni kénytelenek és azok is, akik kilenc helytett csak három hónapig kapják a munkanélküli segélyt.
Jöjjenek, akik előtt hiteltelenek a szocik és akik szegény, jobb sorsra érdemes, folyton csak „reagáló” Bajnait politikai impotensnek tartják és azok is, akik három éve még láttak valamit az LMP-ben, de azóta tudják, hogy nem, mégsem… De jöjjenek azok is, akik nemzeti érzelműek, de valahogy a lelkük legmélyén mégsem tudnak abban hinni, hogy az egész világ valóban csakis a magyarok vesztére törne és hogy akkor eljönne a jó élet, ha legyilkolnánk a cigányokat. És jöjjelek a külmagyarok is, akik felfogják, hogy egy világröheje Magyarország-anyaország, amelyet egy bűnbanda tart a markában, annyit sem képes rajtuk segíteni, mint annak idején Gustav Husák, vagy Nicolae Ceaușescu.
Jöjjenek a bankok és a multik, akikben a kormány (abszurd kép!) „ellenséges fejőstehenet” lát – és jöjjenek mindazok, aki banki és multiügyfelek és akik ma azért kénytelenek jóval többet fizetni ugyanazért a szolgáltatásért. Azért kénytelenek többet fizetni, mert a kormány a saját uralomvágy ösztönözte dilettáns lépéseivel a költségvetésen ütött lyukakat a multikon keresztül az emberekkel fizetteti meg.
…Most egyetlen feladat van: olyan ellenzéki erőt képezni, amely eldönti a 2014-es választást – eldönti akkor is, ha esetleg Orbánék trükköznének. Olyan ellenzéket csinálunk, amely a „létező ellenzék” kis számításait, öncéljait követhetetlenekké teszi: egyszerűen leteszünk eléjük egy papírt – és csak akkor kaphatnak részt a jövőből, ha mindazt pontról pontra vállalják, ami ott áll. Mert ahogy a Fidesszel sem lehet a szép szó és a „Majdcsak megjavulnak!?” stratégiájával boldogulni, úgy a mi mai ellenzéki pártjainkkal sem lehet. Ők is csak abból az erőből értenek, amely – ha nem engednek neki – elüti őket a hatalom halvány esélyétől is.
Magyarország történelmében eljött az a pillanat, amikor a mozdulatlanság, a nemcselekvés, a kivárás már nem működik, már nem lehet vele elboldogulni. Kell cselekedni – és lehet is, mert nincs valóságos erő, amely ebben megakadályozná az embereket. Csak a saját megszokott passzivitásuk, össze nem fogásuk és gyakorlati apolitikusságuk az akadály – mert a Nagy Akadálynak képzelt Fidesz-hatalom valójában nagyonis gyenge! Bár úgy szokás tartani, hogy ez a Nagy Fidesz-hatalom mindent átsző, mindenre rátelepül és mindenkit a zsebében és a markában tart, azonban ez csak egy rossz és téves közmegegyezés. Ezt csak el akarja hitetni velünk a Fidesz-hatalom és el akarjuk hinni, hogy ez adjon nekünk felmentést a személyes cselekvés alól. „Nem tehetek semmit – mert ha ugrálok, kirúgnak!” „Nem tehetek semmit, mert nincs hova fordulnom támaszért!”… De mi van, ha az egész ország elkezd ugrálni? Akkor kit rúgnak ki? És: igenis van hova fordulni! Tudniillik: egymáshoz – a magunk alkotta erőhöz!
Ez az erő azért kell, mert való igaz, hogy egy országos „ugrálást” senki más nem fog sem meghirdetni, sem megszervezni, sem koordinálni. A szakszervezetek? Ugyan már! Azok vagy nem is léteznek gyakorlati szervezőerejüket tekintve – mert érdektelenekké és hiteltelenekké váltak, vagy pedig pártok zsebében vannak. Vagy valamelyik eleve impotens és/vagy hiteltelen párt? Na, ne! Az ország azért nem ugrál még, azért nem ugrott talpra és ugrott neki a Fidesz-hatalomnak, mert nem volt olyan erő, szerveződés az országban, amelyben ott volt a tetterő, az elhatározás - és amelyben bízni is lehetne, mert e bizalom alapjául önmaga visszaellenőrizhetőségét kínálja az embereknek.
Kell egy, az állampolgárok alkotta, visszaellenőrizhető erő, amely megszervezi az ország talpra ugrasztását. És egy talpon lévő néppel szemben az a párszáz Fidesz-korifeus akkor is tehetetlen, ha papíron övék az ország – hiszen ha mi, emberek azt az országot nem működtetjük nekik tovább, akkor az ország és a hatalom kihullik abból a néhányszáz kézből…
Mi pedig magyar állampolgárok, szépen felvesszük – és odaadjuk arra érdemesebbeknek.
2013.07.01. 16:20 Szerző: Becsületes brigantik
Ki lesz az ellenzék?
„Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti.”
A Máté írása szerint való Szent Evangéliom, 6. fejezet 24., Károli Gáspár fordítása - 1586
1. Ellenzéki tévedések
Itt az idő, hogy meghatározzuk: miféle ellenzék képes legyőzni a Fideszt. Kikből kell állnia ennek, hogy kettős feladatát – a Fidesz legyőzését és az ország modernizálását – képes legyen elvégezni (és kikből nem) és miféle politikai stratégiát kell alkalmaznia ehhez?
Mindkét téren, mind a „személyi összetételben”, mind pedig a követendő stratégiában jelentős és veszélyes tévedések dívnak. Az egyik tévedés, hogy egyáltalán van már ellenzéke a megdöntendő rendszernek, a másik tévedés pedig az, hogy a rendszer megdöntéséhez meg kell nyerni szövetségesül, támogatóul és szavazóul a jobboldal egy tekintélyes részét is. Az első tévedés abban áll, hogy az MSZP-nek kell lennie (akárcsak jobb híján is) az ellenzéki erő középpontjának, a másik tévedés pedig azt sugallja az ellenzéknek, hogy „hazafiasnak” kell lennie.
Ezek egyike sem igaz – sőt: mindkettő kifejezetten kontraproduktív, ha le szeretnénk győzni a Fideszt!
…De mielőtt részletezném a fentieket, kell néhány szót ejtenünk egy sajátosan magyar politikai jelenségről (és tévedésről) is: ez pedig a vágy valamiféle „nemzeti egységre”. Az ok, amiért erről beszélnünk kell, nem más, mint hogy tisztázzuk: minden modern társadalom „megosztott”, ami a „politikai célrendszereket” illeti, a „konzervatívok” és a „modernizálók” a társadalom két legitim politikai fele – ám az a helyzet, hogy ma Magyarországon igazából csak „konzervatív politika” folyik.
2. A természetes megosztottság
A magyar közgondolkodás úgy fél bármiféle megosztottság nyilvános hirdetésétől, mint ördög a tömjénfüsttől. Oly régóta és annyira vannak egymásra uszuló tömbök, hogy természetes a vágy: megszabadulni ettől és megteremteni „A” nemzeti egységet. Ám ezt az egységet rendre minden szereplő úgy képzeli el, hogy a többiek fogadják el az ő álláspontját és vessék alá magukat az ő akaratának, elképzeléseinek.
Pedig valójában a „nemzeti egység” nem természetes állapota egy társadalomnak: egységes általában egy normális (modern) társadalom csak alapvető „stratégiai kérdésekben” mutat, vagy pedig vészhelyzetek esetén, rövid időkre. Az viszont a legtermészetesebb dolog, hogy az emberek egyes csoportjai jelentősen különböznek egymástól az elvárásaik terén: abban, hogy inkább biztonságot, vagy inkább szabadságot szeretnének-e?1
Hadd kezdjem egy rövid, erősen elméleti ízű felvezetéssel – ígérem érdemes lesz átrágni rajta magatokat, mert segít megérteni, mi is megy itt most nálunk!
Minden társadalomban van egy alapvető kettős felosztás: vannak a „konzervatívok” és a „modernizálók”. Ez azonban nem feltétlenül ideológiai kérdés és még csak nem is a személyes ízlés kérdése. Itt alapvetően arról van szó, hogy ki nyer és ki veszít azzal, ha egy társadalom lépést tart a világgal. Hangsúlyozom: nem az a felosztás lényege és nem az határozza meg azt, hogy e két oldal közül valaki hol áll, hogy az adott társadalom éppen aktuális viszonyai kinek kedveznek és ki szeretne azokon változtatni, ha egyszer ez a „változtatni akarás” csupán arra vonatkozik, hogy változatlan társadalmi viszonyok mellet „ki legyen felül”, ki gyakorolja a hatalmat. Ha ez szabná meg a dolgokat, akkor például a Fidesz 2002 és 2010 között a „változtatni akarók”, a változáson nyerők táborába tartozott volna, míg az MSZP lett volna a „konzervatív oldal”. Azonban, ahogy írtam, a felosztás nem a belső, hanem a világhoz mért külső viszonyok szerint kell, hogy történjen és ebből a nézőpontból az nem számít „modernizálásnak”, ha az egyik, a hagyományos társadalmi viszonyokat kihasználó társaságot egy másik vált le, amelyik azután ugyanazokat a viszonyokat használja fel hatalma és jóléte alapjaiként.
Ha pedig a szokásos politikai (ideológiai) kategorizálást fogadnánk el, akkor a „maradiakat” a Fidesz (jobboldali-nemzeti), míg a „haladókat” a szocik (baloldali-szocdem) alkotnák – pedig valójában mindkét csapat a „konzervatív oldalon” van. Mindketten csak addig képesek létezni, amíg marad a nem teljesítményalapú, hanem személyes függésekre alapozott magyar társadalmi berendezkedés – hiszen egyik társaságnál sem az számít, hogy „abszolút értelemben” jó teljesítményt nyújtsanak.
Így, ha egészséges politikát szeretnénk és véghez akarjuk vinni az elodázhatatlan modernizálást is, akkor gondoskodnunk kell a modernizálást képviselő politikai erőről is, mert az ma nincs!
3. A Szárszó-effektus
Arra, hogy miért nem hasznos, ha az MSZP lenne az ellenzék „közepe”, a „Szárszó-effektus” ad magyarázatot. Ez a párt és annak szellemi holdudvara nem képes az önreflexióra: az elmúlt bő két évtizedben és három kormányzati ciklusban rejlő tanulságokat nem ismerte fel. Bár folytonosan a megújulásról és a saját múlttal-hibákkal való kemény szembenézésről beszél, mégis ugyanazok és ugyanazt csinálják, ugyanazzal a mentalitással. Ez a párt képtelen a fejlődésre, így pedig alkalmatlan a következő kormányra váró konzekvens modernizátori szerepre. Ez a társaság valójában sokkal több rokonságot mutat az éppen leváltani szükséges magyar közéleti hagyománnyal, mint a modernitással – ekképpen pedig valójában a magyar politikai paletta „konzervatív erői” közé sorolandó. (Azok a kevesek, akik e párt „tényezői” közül elvileg, esetleg akár egy modern politikai erő tagjai is lehetnének, évek óta képtelenek „robbantani”: a párt rendszere és személetmódja ezt lehetetlenné teszi. Így vagy idomulnak, kompromisszumot kötve „a párt realitásával” és „belső karriert” csinálnak, vagy passzivitásba vonulnak, vagy pedig előbb-utóbb kisodródnak…)
Most kitört a botrány a „ballib oldalon”, mert egyes fiatalok vették maguknak a bátorságot és megírták, milyen is az a demokrata ellenzéki oldal. Ezt sokan úgy tekintik, mint az egység bomlasztását, a Fidesz érdekeinek szolgálatát – pedig itt valami egészen másról van szó. Elkezdődött a nyílt harc a szocializmusból megörökölt kapcsolati rendszeren alapuló „régi ballib” és az új, ezzel a világgal semmiféle leszármazási viszonyban nem álló, valódi európai értelemben vett demokraták között, akik a pozíciókat abszolút teljesítmény alapján szeretnék osztani.
A harc célja világos: kik legyenek a „modernizálók” legitim vezetői-szervezői? Itt az idő, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba: ez a harc arról szól, hogy lesznek-e a Fidesznek igazi ellenfelei?3 A válasz magától adódik: az a modernizálók vezetője, aki maga is modern.
…Az MSZP nem modern!
Jelenleg a „Fidesz ellenfele”-pozíciót – gyakorlatilag kizárólagos igénnyel – olyan személyek, szervezetek és olyan kapcsolati hálózatok őrzik, akik-amelyek karrierjüket a szocializmus évtizedeiben indították be és akik mentalitása, „reflexei” a kádári világban alakultak ki, vagy akiket az a szerveződés „mustrált” és engedett akár vezető posztokra, amely értékrendjében és minden reflexében „maszoposként” írható le. Ez pedig egy alapvetően fantáziátlan, teljesítménynivelláló, a nulláról önállóan és kockázatot vállalva semmit fel nem építő világ és társaság. Még az úgynevezett „nyugatos típusú menedzserkarrierek” is csupán az így-úgy a szocializmus idejéről átöröklött, privatizált vagyonok és szervezetek eligazgatásából álltak: egyetlen igazi „self made man” sincs a szereplők között. Így amikor ők „kapitalizmusról”, „piacgazdaságról” és „versenyről”, vagy éppen „innovativitásról” beszélnek, akkor olyan területről szónokolnak, ahová közülük még senki a lábát be nem tette.
Igen: a „létező ballib oldalt” nem a semmiből hozták létre valamely kivételes képességű politikusok: az szigorúan véve nem más, csupán a szovjet világhatalom több kézen átment(ett) öröksége.
4. „Nemzeti” vagy modern?
Jó oka van annak, hogy miért nem érdemes „hazafiaskodnia” a feladatát komolyan vevő és helyzetét reálisan felismerő ellenzéknek. A „magyar típusú” jobboldaliság nem fér össze modernizációval – azzal a modernizációval, amelynek tulajdonképpeni célja nem más, mint hogy a magyar társadalmat kinyissa a világra és a teljesítményversenyre, ahol minden siker alapja a valóságos produktum. A magyar jobboldaliság ugyanis nem a szorgalommal, munkával, tudással, innovációval elért, megbecsült polgári pozícióit akarja „konzerválni”, hanem egyfajta, számára, mint „uralkodó rétegnek” kijáró, „államilag garantált”, magán a magyar (és keresztény) mivoltán alapuló kivételezettséget – vagy legalább ennek illúzióját. Világos, hogy az „alanyi jogon járó” kivételezettség és a személyes teljesítménnyel megszerzendő-megőrizhető pozíció és egzisztencia nem épp rokon dolgok…
Vannak, akik abban gondolkodnak, hogy úgy kell egy „új modernizációpárti politikai pólust” képezni, hogy az elfogadható, netán „csábító” legyen a jobboldali, nemzeti-konzervatív választók szemében is, ám ez „lehetetlen küldetés”. Azonban az a helyzet, hogy a konzervatív oldal foglalt – éspedig emocionálisan az. Így nincs értelme még egy konzervatív oldalt gründolni. (Gründolni modernizáló oldalt kell – mert az, mint írtam, nincs jelenleg.)
A konzervatív oldal azért foglalt emocionálisan, mert akik ma odatartozóknak érzik magukat, azoknak mindenkor fontosabb lesz az, hogy valamiképpen (valósan vagy legalább szimbolikusan) kivételesnek, kivételezettnek érezhessék magukat, mint az, hogy az ország jól teljesítsen és valóban is sikeres legyen, ne csak a HírTV-ben. A modernizáló oldal pedig sohasem fogja „államilag garantálni” nekik ezt az érzést. Inkább lenyomják a tudatalattijukba azt, hogy egy végtelenül korrupt és önző – és persze egyáltalán nem demokrata – politikai elitet támogatnak, mert ez az elit engedi őket „isten választott népének” szerepében tetszelegi, anélkül, hogy ezért cserébe valóságos teljesítményt, tudást, kiemelkedő képességeket, stb. várna el tőlük. Nem: ehhez elég a hűség – ebben meg van bőven gyakorlatuk: ez egy alapvetően „aulikus” társaság! Hiába tudják az eszükkel ezek az emberek, hogy igazi erőt, az ország valódi felemelkedését modernizáció híján nem lehet elérni, mert ők - minden nemzetieskedésük ellenére - bármikor készek egy olyan politikához adni a nevüket-szavazatukat, amely úgy garantál nekik „középosztálybeli létet”, hogy még egyet szorít a szegényeken. Igen: ezek a „nemzetiek” valójában nem tekintik a nemzet részének a szegényeket – amiben a „nemesi nemzet”-fogalom és -felfogás él bennük tovább.
Akik abban bíznak, hogy közülük jelentős számban csábíthatók át egy „CDU-típusú” konzervatív erő oldalára a Fidesztől, azok nem ismerik ezt a társaságot és nem értik a motivációikat. Hiszen egy „européer jobboldali párt” legalább annyira teljesítményelvű, mint a „modernizálók”, és nem ad-osztogat „kivételezettséget” „állami pénzből”. Egy olyan politikai erő, amely ugyan fontosnak tekinti a nemzeti identitást és a polgári-konzervatív értékeket és akár még keresztény szellemiségű is, de nem garantál kivételezettséget és nem működtet a „nemzeti-keresztény szimpatizánsoknak” kedvező állami kontraszelekció, az aligha számíthat e „nemzetiek” támogatásra!
…Amit fentebb leírtam arról, hogy mit vár el és miért cserébe támogat egy politikai elitet a „nemzeti-keresztény” szimpatizánsok serege, azt apróbb módosításokkal leírhatjuk a „klasszikus baloldalt” támogatókról is. Ez is egy olyan klikk, amely „gazdáitól” elvárja, hogy teljesítményükre tekintet nélkül lehessenek pozícióban, kaphassanak „szubvenciót” és legyen „tekintélyük”. Ez a kádári „jól informáltak” társasága, akik megtanulták úgy kiszolgálni a pártot, hogy önmaguk is jól járjanak eközben. Nem látom, mi az igazán eltérő e mentalitás és a „nemzetiek” gondolkodásmódja között? És ha nincs igazi, lényegi különbség, akkor ők tulajdonképpen ugyanaz az oldal: a konzervatív, amely a magyar társadalom régi mozgatórugóinak, a régi reflexeknek a megtartásában érdekelt. Ez pedig nem mást bizonyít ismételten, mint hogy (mint fentebb írtam) a magyar politika féloldalas: csak konzervatív oldala van! Nincs olyan politikai erő az országban, amely mind szellemiségében, mind céljaiban, mind szereplőiben egyértelműen a modernitás testesítené meg – e felsorolt tulajdonságok közül egy vagy mind hiányoznak minden egyes, magát „ellenzékinek”, „baloldalinak”, liberálisnak”, „nyugatosnak” vagy „modernitáspártinak” hirdető erőnél.
5. Mit tegyen egy modernizátor?
Azt a „kultúrharcot” amely kirobbant az elmúlt napokban a „régi baloldal” körül, az a társadalmi igény táplálja, hogy legyen végre modern politikai erő az országban: olyan, amelynek a vezetői, szervezői és támogatói is egyértelműen „új identitással” rendelkeznek. Ezt az igényét a magyar társadalom ki fogja elégíteni: „élőhely nem marad üresen”, ahogy az evolúció törvénye előírja. Egyszerűen akkora már erre, ennek a valóban modern politikai erőnek a létére az igény, hogy ha valaki átgondoltan, konzekvensen és kompromisszumok nélkül áll elő ezzel a termékkel, igen gyorsan komoly támogatottságot fog szerezni!
Egy a lényeg: senki és semmi másra ne koncentráljon, mint azokra, akik erre a politikai erőre várnak és az ő elképzeléseikre, elvárásaikra. Ne akarjon megfelelni az önmagukat a nemzeti oldalhoz tartozó, de a Fideszben csalódott szavazóknak – mert ők semmi mást nem várnak, mint egy „új Fideszt”, amely úgy tenné sikeressé az országot, hogy tőlük, a támogatóitól nem vár személyes teljesítményt és mentalitásváltást sem. Ők csak abban csalódtak, hogy nem kaptak eleget (anyagi téren) a Fidesztől, de nem akarnak szakítani az előfeltételek nélküli kivételességgel. Ezért aki úgy akar új modernitáspárti erőt összehozni, hogy a fél szemét a nemzeti oldalon tartja, annak borítékolva lesz a kudarca: mert nem tud egyszerre világviszonylatban is teljesítményelvű lenni és ugyanakkor a nemzeti alapú kontraszelekciót is továbbélni hagyni.
A ma magukat érzelmi téren és a vágyaikat illetően a magyar jobboldalhoz sorolókra egy újító politika csak akkor és addig tud vonzerőt gyakorolni, amikor és ameddig ez számukra kézzel fogható eredményekkel jár: anyagi gyarapodás, addig meg nem tapasztalat egyéni és közösségi sikerek, „emelkedés”, vagy akár a személyes (anyagi és általános) és közbiztonság, a társadalmi stabilitás lényeges, a mindennapokban is jól érzékelhető javulása. Ezért „a jobboldaliak bevonzása” nem a kampány feladata, hanem majd a kormányzásé lesz. Előre, csak azért, mert a Fidesz ellen fellépő (új) ellenzék is „hazafinak” hirdeti magát, ezek az emberek nem fognak bizalmat szavazni – őket majd csak a hosszabb távon is végre-valahára sikeres Magyarország, mint a modernizáló kormány eredménye alakíthatja át a teljesítményalapúságot elfogadó konzervatívokká. Mondhatni: ahhoz, hogy legyen egy modern, nyugati típusú jobboldalunk, előbb kell egy hosszú, egyértelműen eredményes és zavartalan modernizációs periódus.
Egy elkötelezett és következetes modernitáspártnak azokra a választókra kell koncentrálnia, akik éppen rá várnak: vannak épp elegen ahhoz, hogy ezt a modernitáspártot az ország vezető ellenzéki erejévé tegyék!
1 Annak, hogy ki-ki melyik csoportba tartozik, többtényezős okai vannak: családi determináció, egyéni érdekek, de a legújabb kutatások szerint olyan agyi strukturáltságbeli eltérések2 is vannak, amelyek inkább biztonságra törekvővé, vagy inkább szabadságcentrikussá tesznek minket. Az előbbi ember olyasmiket keres, mint a nyugalom, a stabilitás, az anyagi biztonság, esetleg a megbecsültség, vagy a tekintély. Szereti, ha nem kell szembesülnie „kirívó jelenségekkel”: világnézeti, életmódbeli, szexuális, vagy akár (jelentős) ízlésbeli másságokkal, netán olyan szellemi konstrukciókkal, amelyek megzavarják az addigi világ- és önképét. Az utóbbi típus szereti a változatosságot, az újdonságot – amire nem veszélyként, hanem lehetőségként tekint – a friss gondolatokat (még ha azok nem is egyeznek a sajátjaival). Természetesen a legtöbb embernek mindkét „oldala” megvan.
2 Akit érdekel a téma, az erről bővebben itt olvashat: http://akciospotencial.blog.hu/2007/09/30/mas_a_konzervativok_es_a_liberalisok_agy
3 A „hagyományőrzők”, illetve „modernizálók” típusú felosztás szempontjából nyilvánvaló, hogy a radikális jobboldal nem ellenfele a Fidesznek. Nem akarják a meglévő, régi és sikertelen magyar társadalmi stratégia „leváltását” sem, továbbá egyáltalán nem céljuk a nyitás sem a világra és a világpiaci teljesítményversenyre sem, sőt: kifejezetten a „nemzeti alapú kontraszelektivitás” legelkötelezettebb hívei. (Ők ezt elsősorban azért támogatják, hogy ne derüljön ki a magyar társadalmi stratégia versenyképtelensége – és az ő személy szerinti versenyképtelenségük sem, míg a Fidesz esetében a nemzeti alapú kontraszelekció elsődleges oka az, hogy így jár jól a gazdasági holdudvar. A Fidesznél persze a világversenytől ódzkodó tömegek megszerzésének politikai eszköze is ez a nemzeti keretekről szóló retorika.)
Utolsó kommentek