„Na mindegy, gyerekek, ez van. A nép rettenetes, szerencsétlen, de az értelmisége ütötte rá a "minőségellenőrzésen átment" pecsétjét és sütögeti a saját gesztenyéjét, pecsenyéjét, kinek mi jut, a nép táplálta tűznél. Nem változik semmi. Egy Széchenyi, egy Bartók, egy Márai most is elmenekülne innen, ki a halálba, ki csak száműzetésbe…”
Béndek Péter: Talán gyújtsam fel magam? – 2013. augusztus 2.
„Amire a magyarok vágynak, amit remélnek a mindenkori politikai vezetőtől, azt képtelenség megadni nekik, legalábbis tartósan, mert ehhez nem termel elegendő erőforrást a magyar társadalom. Amit pedig szükséges lenne tennie a politikai vezetésnek, az a magyar társadalom jelentős többségének ellenállásába ütközik…”1 - Nagyjából eddig jutnak el általában az ellenzéki politikusok és politikáról írók Magyarországon…
Az úgynevezett ellenzék és az úgynevezett ellenzékiek mostanság aktuálisan éppen azzal hessegetik el maguktól a cselekvést, hogy aszongya: a magyarok értékrendje nem alkalmas arra, hogy ők, az ellenzék, itt széles körben lehessen népszerű. Merthogy a magyarok nem demokraták, nem számít sokat nekik a szabadság, viszont állami eltartást-problémamegoldást várnak el. Ezen kívül úgy érzik, hogy itt rajtuk kívül mindenki egy szemét, átverős rohadék.
A fenti gondolatmenetek csupán arra jók, hogy megindokolják, miért „tehetetlen” az úgynevezett „demokratikus” ellenzék. Jól jön ez az önfelmentés, az „objektív akadályozó tényezőkre” való célozgatás, mert egészen jól elleplezhetik vele az igazi, invenciózus, kezdeményezni tudó, magabiztos politikai cselekvésre való képességük hiányát! Duma van, nem cselekvés – mert hát „a magyarok ilyenek meg olyanok!”…
Nos, olyan, hogy „a magyarok”, nincs. Léteznek ugyan úgynevezett értékrend-vizsgálatok, azonban ezek általában csak elmaszatolják a dolgokat. Ugyanis, ha az ilyen értékrend-vizsgálatokkal az a baj, hogy ha az eredményt összegezzük, akkor elmossák az egymástól akár radikálisan különböző értékrend-csoportok közötti különbségeket. Valahogy úgy, mintha összeadnánk és átlagolnánk a hat-hétmilliárd ember bőrszínét és azt mondanánk, hogy az ember: halványbarna. Holott vannak feketék, sárgák, rézbőrűek (Winnetou & Co.) és persze vagyunk mi „sápadtarcúak”…
A lényeg: nem kell túl sokat foglalkozni a passzív és magányos, meg etatista, de az államban mégsem bízó, politikailag inaktív, önző disznó, stb. „átlagolt magyarokkal” és nem kell ebbe belebúsulni-belereménytelenedni sem! Gondoljunk csak arra, hogy 1917-ben a cári Oroszországban a lakosság „átlagosan” milyen értékrenddel bírt: biztosan nem kommunista forradalmárok voltak! Viszont volt egy alig párszáz fős „többség” (a bolsevikok – mert ezt jelenti a bolsevik szó: „többségiek”), akik azt állították magukról, hogy ők a legnagyobb kisebbség – és győztek. Igaz, csak 74 évre… Persze, nekik volt egy Leninjük (meg Trockijuk, stb.), aki leszarta a népmentalitást: azt mondta, hogy majd én adok nekik úgyis másikat! Nem voltak benne kételyek és nem merengett a narodnyikok sikertelenségén és tragikus sorsán sem, mint mi szoktunk az előttünk járó nagy magyar modernizációs próbálkozások és próbálkozók sorsán. Akart valamit – és semmi mással nem foglalkozott, nem hagyta magát befolyásolni és mások által tematizálni se… Igaz: ő csak egy csupán nemrég és felszínesen civilizált tatár volt!
Ám ez a tatár képes volt lepaktálni a németekkel, pénzt kérni (20 millió márkát) és cserébe békét ígérni nekik, hogy azután a németek a fontosabb dolgaikkal foglalkozhassanak. …Nem jut erről eszünkbe egy aktuális analógia?
Akinek nem jutna eszébe, annak szabadjon kifejtenem – de előtte szót kell ejteni még egy, a „reménytelen” magyar népről szólóhoz hasonló és az ellenzékieket megbénító legendáról: ez pedig a Fidesz „óriási anyagi fölénye”. Az ellenzék itt úgy tesz, mintha elfogadná a Fidesz „zárt Magyarország-tézisét” – holott jól tudjuk, hogy Magyarország szimbiózisban él az Európai Unióval és annak legerősebb tagállamával, Németországgal. És jól tudjuk azt is, hogy ez az Unió és Németország nem nagyon szimpatizálnak Orbánnal és azzal sem, amit művel a bandája. Ugyanakkor zavarban is vannak miatta, hiszen nem igazán tudnak vele „kívülről”, Unió-szinten mit kezdeni. Lehet mondani, hogy amiként a magyar ellenzékiek imádkoznak csodáért, ami megszabadítja az országot Orbánéktól, akként az EU és Németország is együtt imádkozik velü(n)k. Azonban: a magyar ellenzék szervezetlen és szegény, pedig EU igazából csak abban reménykedhet, hogy mi, magyarok, belülről, egy tökös ellenzék megszervezésével fogjuk megszabadítani őket – hiszen erre nekünk, magyar választóknak van legitim eszközünk, neki, szövetséges államoknak viszont gyakorlatilag nincs. Összefoglalva: nekünk van jogunk, neki van pénzük – és a joggal-pénzzel akkor lehet élni, ha van egy olyan, önmaga és a sikere iránt bizalmat ébreszteni képes (új) ellenzék, amely élni tud mindkettővel.
Mert jelenleg nincs, aki élni tudna a joggal és a támogatással: nincs ki mellé odaállni – sem a modernizálást akaró magyaroknak, sem az EU-nak. Talán (ki tudja, hogyan?) el lehetne érni az Orbán-kormány távozását, mint annak idején Berlusconiét, vagy a görög kormányét – de vajon érdemes-e ezt megtenni, ha csupán egy erőtlen, bizalomhiányos és csekély társadalmi támogatottságú demokratikus ellenzék jöhetne a helyébe, amelyet a Fidesz rövid időn belül ismét kifüstölhetne a hatalomból?
Amikor eddig szóba jött az ellenzékgründolás, mint az előbb írtam, azonnal jönnek az anyagi sirámok. Honnan lesz pénz – és persze: bezzeg a Fidesznek van bőven!
Itt térek vissza a fenti, 1917-es példára – és az abban emlegetett 20 millió „császári márkára”. Ez az összeg ma nagyjából 60 millió eurónak felel meg, ami a valamivel több mint 300 milliárd eurós német büdzsé alig 0,2 ezreléke.
Tudja-e a kedves, borongó lelkű ellenzéki, hogy mennyi pénz 60 millió euró? Magyar viszonytalan „óriási összeg”, akkora, amekkora csak nagyon-nagyon kevés magyarnak van a birtokában. EU-s mértékkel viszont szinte semmiség: mondjuk húsz jó müncheni lakás ára. Húsz lakás áráért „meg lehet venni Magyarországot” – pontosabban: ez az ára annak, hogy vissza tudjuk venni azoktól, akik három évvel ezelőtt szisztematikusan elkezdték lecserélni a „Magyar Köztársaság”-táblákat a „State Capture”-feliratúakra.
Nos: 60 millió Euró az 18 milliárd Forint – ebből egy akármekkora választási kampányra bővel telik – valójában messze nem is kell ennyi pénz! Nem hinném, hogy az EU-nak és benne Németországnak ne érne meg ennyit az, hogy legyen egy kiszámíthatóan, ésszerűen politizáló és sikeresen fejlődő Magyarország, amelyet az ország és Európa hosszú távú (és egyébként közös!) érdekeit képviselő politikusok és szakemberek vezetnek, nem pedig egy maffia. Ez az összeg ugyanis összesen kevesebb, mint amennyit évente kiszivattyúznak a német tulajdonú vállalatokból a „különadók”…
…Persze, tudom: egy újabb sütetű magyar Fidesz-törvény tiltja azt, hogy bármely magyar politikai erő külföldről kapjon anyagi támogatást2 – ám lássuk be, hogy egy kampányban van arra is lehetőség, hogy az üzeneteket ne maga az adott politikai szerveződés juttassa el a választókhoz. Egy nem direkt politikai céllal (hanem mondjuk a demokratizmus és a politikai tudatosság fejlesztéséért) létrehozott szervezet viszont kaphat támogatást pl. külföldi alapítványoktól is. Magát a „direktben politizáló” mozgalmat pedig minden további nélkül támogathatják a Magyarországon működő német tulajdonú vállalatok is. …Persze, mindehhez az szükséges, hogy ezek a belföldi támogatók biztosak lehessenek a támogatott választási győzelmében – ellenkező esetben ugyanis bizton számíthatnának a továbbra is fennálló Orbán-rezsim kegyetlen bosszújára!
…A pénz tehát meglehet – ha van támogatásra érdemes és győzni is képes ellenzék! Egy ellenzék pedig akkor érdemes a támogatásra és akkor tud győzni, ha képes cselekvőleg fellépni és nem csupán nem lamentál és filozofál, hogy „Ezek a magyarok…!”.
…Fentebb a magyarok „átlagolt” tulajdonságairól írtam, éspedig azt, hogy „nem demokraták, nem számít sokat nekik a szabadság, viszont állami eltartást-problémamegoldást várnak el. Ezen kívül úgy érzik, hogy itt rajtuk kívül mindenki egy szemét, átverős rohadék”. Ha jobban belegondolunk mindezekbe, akkor rájövünk: ezek a tulajdonságok pontosan megfelelnek egy olyan embercsoport jellegzetességeinek, amelynek se vezetője, se célja nincsen. Így nem „a magyarok” specialitása ez, hanem a magára hagyott emberé. És ha így áll a dolog – márpedig így áll – akkor ezen lehet segíteni: adj az emberek célt és vezesd afelé – és máris lesz bizalom és együttműködés, amiből kinöveszthető egy jól működő társadalom is!
Ehhez kell egy új, magabiztosan viselkedő politikai erő, amely a maga politikai közegében bizalmat képes ébreszteni.
…Rakjuk össze a fenti két dolgot: a ma passzív, elbizonytalanodott és magukba borult „bizonytalan választókat” mind érzelmileg, mind intellektuális erejénél fogva mozgósítani képes új politikai erőt és az Orbán-rezsimmel nem szimpatizáló EU-t és Németországot (amely szinte csak arra vár, hogy legyen egy nem impotens magyar ellenzék, amely szakmailag megalapozott és racionális politikát akar folytatni). Ebből a kettőből bizony, kijön az Orbánt ad acta tévő „választható és cselekvőképes alternatíva”!
…Azzal pedig nem kell törődni, hogy a Fidesz-érdekkörök és az általuk pénzelt, felheccelt jobber média és a „Bérmenet” majd arról kiabál, hogy „Idegen kézre adják az országot!”. Jól tudjuk, hogy ez a részükről vagy (leginkább) sima egzisztenciális pánik (ha bukik a Fidesz, oda a jó jövedelmük), vagy pedig korlátoltság.
Azok a cégek, amelyek támogathatnak egy modernizációpárti ellenzéket, nem a „kivételezést” várják el a pénzért cserébe, hanem csupán azt, hogy Magyarországon stabil és igazságos jogrendszer legyen és kiszámítható gazdasági környezet, amelyben – például – nem kell egy évben kilencszer módosítani a költségvetést, természetesen mindig úgy, hogy azzal az ő adóterheik növekedjenek. Ezek a cégek nem „gyarmatosítani” akarnak, hanem együttműködni. Üzletet akarnak, nem pedig a hazánkat.
Én a magam részéről nem félteném attól a Hazát, hogy a szövetségeseink segítenek a bajunkban, kitakarítani ezt a „magyar politikai Augias-istállót”!
Igen: az EU tagállamai a szövetségeseink – és nem az ellenségeink, mert az igazi ellenségünk jelenleg éppen kormányoz minket! Demokratikus országok között a szövetségek az országok és nem a kormányok között léteznek. Ezek az országok azért szövetségesek, mert közös stratégiai érdekeik vannak és közös társadalmi értékeket vallanak. (Az országvezetők szövetkezése éppenséggel a nemdemokráciákra jellemző – mint például a mai magyar és az azeri „uralkodó elit” esetében láthatjuk…) És mivel az országok a szövetségesek, így ha az egyik szövetséges országban az aktuális vezetés „azeri baltával” esik neki a szövetség alapját képező közös értékeknek, akkor mi sem természetesebb annál, mint hogy a többi szövetséges segíti a bajba vitt ország népét abban, hogy megszabaduljon a bajától – és a bajkeverőktől.
…Kell tehát egy politikai erő, amely „ajánlat” tud lenni a szövetségeseink felé – ilyen élet- és kormányképes, a választáson legalább matematikailag esélyes „ajánlat-ellenzék” ugyanis most nincs - hogy azoknak legyen lehetőségük rajtunk – és ezzel egy kicsit magukon is - segíteni! Nem jó példa a világnak az, ha épp a legdemokratikusabb államszövetség, az Európai Unió egyik tagállamában győz a(z akár rejtett) diktatúra. A jó üzenet az, ha az EU népei egymást támogatva sikeresen kerekednek felül az Orbánokon. Mindennek pedig nem lehet az akadálya valamiféle „átlagolt” magyar közmentalitás és az ezzel a saját félelmeit és bénaságát takargató „ellenzékiek” sem!
1 Ez nem valami idézet egy „neves ellenzéki figura” panasztirádáiból, hanem magának az ún. „demokratikus ellenzéknek” a zanzásított krédója – tisztelet a kevés kivételnek!
2 Ugyanakkor a magyar állam támogat pénzzel külföldi politikai szervezeteket – és nem csak olyanokat, amelyek külhoni magyarok szervezetei!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Az utolsó 100 komment: