2013.10.03. 22:55 Szerző: Moin Moin

A birodalom védelme

„No person shall by word of mouth or in writing spread reports likely to cause disaffection or alarm among any of His Majesty's forces or among the civilian population.”

(„Senkinek sem szabad sem szóban, sem írásban olyan híreszteléseket terjeszteni, amely elégedetlenséget vagy riadalmat kelthet akár Őfelsége katonái, akár a polgári lakosság körében.”)

Defence of the Realm Act (Törvény a Birodalom Védelméről) – Nagy-Britannia, 1914. augusztus 8.

„Egy nagy ember dühével rázza az öklét…”¹

„A valóság NEM LÉTEZIK - az egyetlen létező valóság MI VAGYUNK!” – ez a Fidesz választási stratégiai alapvetése. Ez a stratégia nem arra szolgál, hogy akár a többi párt híveit, akár a bizonytalan, vagy passzív szavazókat meggyőzze. E stratégia egyedüli célja a meglévő Fidesz-tábor egyben tartása, fanatizálása és aktivizálása.

A Fidesz-stáb jól ismeri a 2006-os és 2010-es kampányok tanulságát: a Fidesz mondanivalójával, stílusával egyszerűen nem lehet hatni azokra, akik nem naivak. A nagy 2010-es választási földindulás sem a Fidesz meggyőzőerejéről szólt – egy fenét: a győzelem, a híres „több mint kétharmad” csak úgy és azért jöhetett létre, mert a nemfideszes szavazók otthon maradtak, nem pedig azért, mert tömegek álltak a Fidesz mellé. Akik pedig 2006-ról 2010-re melléálltak, azokat a valamiféle reményre való igényük sodorta oda. Ők pedig azóta eltűntek, mert a reményeik nem teljesültek! Ezért a Fidesz meg sem próbálkozik azzal, ami már legalább két (de valójában három) választás előtt sem sikerült: nem beszélnek ki a saját soraikon kívülieknek. Legfeljebb némi aprópénzt szórnak közéjük, lásd „rezsicsökkentés” címszó alatt…

„Die Reihen fest geschlossen!“²

A szocialisták, Bajnai és persze Gyurcsány elleni támadások célja nem az, hogy lejárassa, elhiteltelenítse őket a nemfideszes választók előtt. A cél az, hogy ezzel elégítsék ki a Fidesz-tábor antikommunista, antiliberális, a politikai ellenséget a Fidesz által folyamatosan támadva látni akaró elvárásainak. Az ellenzéki felvetésekre, vádakra, tényekre pedig azért (sem³) nem reagálnak (pláne nem érdemben), mert ezzel is demonstrálják a saját híveik felé, hogy „ők szabják meg a témákat”, hogy ők „kemények, szilárdak, rendíthetetlenek”, azaz: bennük meg lehet bízni, nem fogják engedni, hogy az ellenség győzzön, megvédik a híveik fejében-vágyaiban élő világot.

A Fidesznek azért van szüksége a „törzsgárda” (illetve a rezsicsökkentéssel és a külmagyarok állampolgárosításával megszerzett pluszszavazókra), egyben tartására, mert a jelen párttámogatottsági leosztás szerint ezzel a bő kétmilliós támogatottsággal biztos (ismét kétharmados) befutók lehetnek jövő tavasszal. Így a Fidesz választási stratégáinak csak azzal kell törődtük, hogy az MSZP-t és a bajnaistákat tartsák defenzívában és ne engedjék, hogy ezek bármiben is elkezdhessenek tematizálni. (Mondjuk, ez a defenzívában tartás az MSZP-vel és Bajnaiékkal szemben nem is olyan nagy feladat…) Ezért zár most szorosra a Fidesz-kommunikáció a bajai választási csalás ügyében: mert ha most hagynák, hogy ez számukra, a saját szavazótáboruk előtt is téma legyen, akkor az a gyengeség jele lenne és esetleg erodálni kezdené a bennük most feltétlenül megbízók táborát.

A Fidesz az elmúlt három és fél évben létrehozta a maga birodalmát, amelyet most meg kell védelmeznie – különben a létrehozás és a birodalom üzemeltetése során elkövetett bűnök következményeit e birodalom vezetőinek, kiszolgálóinak és haszonélvezőinek viselniük kell.

„Még magasról nézvést megvolna az ország…”⁴

Magyarországon hosszú időn át megszokott volt, hogy az egyes társadalmi csoportok érdekei csak egymás ellenében érvényesíthetők: így volt ez évszázadokon át. Azt is megszoktuk, hogy az egyén legtöbbször csak mások kárára, másokkal nem kooperálva és szolidaritást nem vállalva boldogulhat – és persze a hatalom kegyéből, azzal jóban léve. Ezek a hosszú ideig fennálló viszonyok aztán elvezettek oda, hogy a magyar társadalom egymással gyakorlati közösséget nem érző és nem vállaló csoportokra esett szét, a „Mind magyarok vagyunk!” immár csupán üres szólam. És erre az egymáselleniségre alapozza a Fidesz egy-egy csoportot a többiek ellenében, azok kárára preferáló taktikáját: ha a preferáltak elég befolyásosak ahhoz, hogy magukat és az őket preferáló pártot pozícióban tarthassák, akkor gyakorlatilag mindegy, hogy a hatalom mit tesz a többiekkel. Hiába vannak ez utóbbiak számbeli fölényben, ha közöttük a kooperáció, a közös érdekek és a közös cselekvés keresésének készsége alig van jelen, és ha ők ugyanúgy egymás ellenségeinek érzik magukat, mint ahogy külön-külön a Fidesz ellenségeinek is. (Erről szól legutóbbi, Suum cuique*? c. posztunk.) Például: ha a felsőközéposztály jól elvan, akkor semmi kifogása az ellen, hogy a társadalom harmada holtszegény legyen – hiszen azokkal amúgy sem érez semmiféle közösséget. A közép-, felsőközép- és felsőosztálynak a szegényekkel, szegénységgel kapcsolatban csak két dolog fontos: ne kelljen őket látnia, hogy ne háborgassák még a megmaradt, csökevényes társadalmi lelkiismeretét se, és hogy ők, akik feljebb-felül vannak, semmiképp se süllyedhessenek le a szegények közé.

Oszd meg és uralkodj!

Az egyes társadalmi szegmensek között az egyetlen összeköttetés maga az állam. Ő áll valamennyiük felett – és ő áll valamennyiük közé is, a természetes társadalmi kapcsolatok helyett, ezek létrejöttét direkt akadályozva is az elmúlt években. Az állam von el tőlük erőforrásokat és oszt le nekik újra, éspedig a saját igényei szerint. A társadalom nem működik: van az állam és van alatta a nép… Mivel az erőforrások és a „hatalmi eszközrendszer” az állam – pontosabban: az államot birtoklók és azt a saját hasznukra üzemeltetők – kezében összpontosulnak, a népben pedig fejletlen a valódi, azaz cselekvésekben és áldozatkészségben is megnyilvánuló összetartozás-érzés és ebből következően a közös ügyekért való munkálkodás spontán késztetése is, ezért a hatalom birtokosai gyakorlatilag kedvük szerint manipulálják a magyarokat. Kinek a „nemzeti érzései” (értsd: a teljesítmény nélküli felsőbbrendűség-vágyai) kiélésére adnak módot egy-egy „Bérmenettel”, kinek a saját nemzetközi versenyképtelensége miatti aggodalmait altatják el a harcos EU, IMF, multi- és bankellenes tirádákkal, kinek leosztanak az állam által központosított javakból egy-egy kiadósabb állami beruházással, kinek pedig azt ígérik, hogy bár képtelen az öngondoskodásra, de a „jó állam” majd mégis eltartja őt. És vannak persze, akiket csak simán kriminalizálnak és/vagy terrorizálnak: hajléktalant, cigányt, alkotó értelmiségit, pedagógust és közalkalmazottat… Szép kis ország, mondhatom!

A Fidesz arra építette a saját választási stratégiáját – és attól reméli az újabb ciklust -, hogy a kedvezményezettek, lekenyerezettek és aprópénzzel megvásároltak az ő táborában vannak. Akik pedig esetleg még annak ellenére sem támogatják a Fideszt, hogy (pl. felsőbb jövedelmi osztályba tartozókként) az egykulcsos adóval nominálisan⁵ több lett a nettójuk, a létező ellenzéki pártokat sem tartják támogathatóknak, így a passzívak, a nemszavazók táborát fogják hizlalni, így az ő Fideszről alkotott negatív véleményük nem lesz politikai tényező és nem lesz hatással a választási eredményre. Ezek az emberek ugyan értik a lényeget, látják, hogy rossz pályán van az ország, ám egyrészt sokat dolgoznak, másrészt bennük sem él sem a(z akár politikai) közösségalkotási késztetés, sem pedig a társadalmi szolidaritás, így nem fognak spontán módon „pártosodni” és maguktól nem alkotnak egy olyan, nyugat-európai értelemben vett polgári pártot, amelyet pedig szívesen támogatnának.

Mindezekből következően a Fidesz egy igen egyszerű kampánystratégiát csinált. Folyamatosan támadja és rágalmazza majd a baloldalt - MSZP, Bajnaiék – és az ország „nemzeti függetlenségét” és „saját lábán állását” hangsúlyozza, mert ez tetszik a saját („nemzeti-keresztény”) törzsszavazóinak⁶. A (nevezzük így) „vásárolt szavazók” felé pedig, akik a társadalom egyszerűbb, iskolázatlanabb és meglehetősen (de nem reménytelenül) szegény rétegeiből jönnek, az ő életszínvonalukon segítő lépéseit fogja mantrázni, mindenek előtt a „rezsicsökkentést”, de a „devizahiteles-mentést” is. Hiszen a társadalom e szegmenseiben a Kárpáthy Zoltán c. regény egyik figurájának, Abellinónak a filozófiája dívik: „Az én politikám a készpénz.” – itt mélyebb dimenziókra (polgári szabadság, önállóság, hosszabb távú hatások, következmények) nincs rálátás.

„Végig ő lesz előnyben. Hihetetlen húzásai lesznek!”⁷

A Fidesz csak két ellenzéki szereplővel szemben alakított ki frontot – ahogy már írtam, az MSZP és a Bajnai-csapat felé -, a szélsőjobbal nem konfrontálódik, más ellenfélre pedig nem számít…

…És így lehet legyőzni: új oldalról támadva, „határozottan, gyorsan és minden oldalról egyszerre!”⁸ Ha - amint a fentebb már idézett előző, Suum cuique c. posztunkban írtuk – az ellenzék valóban kapitalizmus- és minimálisállam-párti erői, pártjai képesek lesznek a valódi együttműködésre, tevékenységük és stratégiájuk összehangolására és arra, hogy minden lépésük és döntésük alapja és motivációja kizárólag a közös ideálok gyakorlatba ültetése lesz, akkor a Fidesz 2014-ben nagyon megszorítható – hiszen új, váratlan irányból és módon tematizálja át a magyar politikát.

Itt eldőlnek Magyarország következő évei – és eldől az is, hogy komoly-e a szándék az új politikai erők főszereplőiben arra, hogy olyan legyen Magyarország, amilyen Magyarországról beszélnek!

…Természetesen nem lehet egyetlen lépésben megcsinálni ezt a Magyarországot – ehhez legalább két lépés kell, ahogy azt korábban már megírtuk Rendszerváltás újratöltve? c. posztunkban – mindenki olvassa el ott, hogyan és miért!

¹ Bacsó Péter: A tanú – 1969

² „A sorok szorosra zárva!”: részlet a Horst Wessel Liedből – 1927

³ És persze azért sem, mert nem tudnák megvédeni és tényekkel alátámasztani az álláspontjukat, az állításaikat.

⁴ Ady Endre: Ülj törvényt, Werbőczi – 1913

⁵ Azért csak nominálisan, mert a tényleges vásárlóerőt – és pláne az euro paritást – tekintve a reáljövedelmük éppenséggel nem nőtt, hanem csökkent.

⁶ Róluk írta Márai Sándor 1944-ben a következő mondatokat: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a 'jobboldaliság' címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint 'keresztény magyar ember', előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert 'keresztény magyar úriember', joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem 'keresztény magyar' vagy 'úriember', tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a 'jobboldali, keresztény, nemzeti' világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. (...) Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.” (Márai Sándor: Napló – 1944)

⁷ Picard kiképzőtiszt szavai A profi c. Belmondo-filmből – 1981 (A film újabb magyar nyelvű változatában az idézett szakasz másképpen szerepel: „Most a világos bábukkal játszik. Ezt a sakkból vettük. Előnyben vannak a támadásnál. Mindig egy lépés előnyük van, jobban tudnak kombinálni, váratlanul csapnak le az ellenségre, megtáncoltatnak, a végén megőrjítenek!”)

⁸ „Das sind meine drei Artikel: nachdrücklich, schnell und von allen Seiten zugleich!" („Ez az én három alapelvem: Határozottan, gyorsan és minden oldalról egyszerre!”)- Az idézet II. (Nagy) Frigyes porosz királytól származik, és egy Valory márkival folytatott beszélgetés során hangzott el. Egyes magyar nyelvű források a mondásban szereplő „nachdrüklich” szót „határozottan” helyett „nyomatékosan”-nak fordítják.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2013.10.03. 16:12 Szerző: Bársony és Selyem

Suum cuique*?

„Számtalan magántársaság, vállalkozó építette, mind a saját „kódé”-ja szerint, különféle síneket, aljakat használtak, vonalaik kijelölésénél sem az országos érdekekkel, sem a logikával nem törődtek.”

Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott – 1976

Mielőtt a poszt lényegi mondanivalójába - azaz a frissen született, vagy épp most születő ellenzéki pártok viselkedésébe, taktikájába és stratégiájába - belekezdenénk, röviden foglaljuk össze, mifélék is ezek az új pártok, amelyek az utóbbi évben születnek.

Kezdte Bajnai, még egy évvel ezelőtt, majd folytatták idén áprilisban, fej fej mellett Bokros és Fodor pártjai. De megjelentek a pályán a korábban aktívan, „professzionálisan” nem politizálók is. Párttá alakult a 4K!, de májusban született (újjá) az őseredeti szociáldemokrata párt is, most épp Schmuck Andor súlya alatt nyögve, „Magyar Szociáldemokraták Pártja – Szocdemek” néven. Az elmúlt hetekben pedig újabb két aspiránsról lehetett olvasni: az Elégedetlenek Pártjáról és az 1000 A Mi Hazánk blog körül alakuló mozgalomról-pártról. …És akkor még nem írtunk (és nem is fogunk!) a habókos, zavaros, holdkóros, de komolyan semmiképp sem vehető „pártokról”, amelyek – és szervezőik – legtöbbje talán nem is a filozófia, politika-politológia, hanem a pszichiátria fogalomkészletével lenne leginkább leírható…

Válasszuk külön ezeket a különféle komolyságú pártosodmányokat! Válasszuk el a többitől a legutoljára emlegetett nyilvánvaló bolondériákat – ezekkel ne is foglalkozzunk többet. Azután válasszuk külön a megmaradtakból azokat, amelyeket (akár többször is) többször (le)szerepelt figurák alkotnak.

Ha megnézzük a Bokros-féle MoMa tablóját, rögtön elrettenünk. Nézzünk csak rá azokra a figurákra, akik e párt prominensei – és látni fogjuk, milyen „nemzetmegváltást” várjunk tőlük. Kb. ugyanaz a perspektíva, mint a Gyurcsány körül tömörülő kikopott MSZP-sek - Vadai Ágnes, Szűcs Erika, Varju László – jelentenek: na, ugyanez várható Pusztai Erzsébet ex-MDF-es államtitkártól, vagy Pálfy G. Istvántól. (Keressetek csak rá, mi mindnet tettek, mondtak akkoriban, és hogy az mennyire vág össze a MoMa mai mondanivalójával!) Hiába van sok igazág Bokros mondanivalóiban, ha egyszer efféle közeggel akar eljutni az „elvileg igazam van”-tól a gyakorlati, megvalósuló-működő politikáig.

A Fodor féle Liberálisokon nincs még ennyi nézni és gondolkodnivaló sem: van szegény Fodor, halványkék háttérrel – és a nagy semmi! Ő, Fodor, annak idején hitt Orbánban és nem vette észre, hogy micsoda alak, holott szó szerint éjjel-nappal együtt voltak. Aztán nem vette észre (???), hogy mi lett a fennkölt elveket hangoztató SZDSZ-ből a ’90-es évek közepére-végére. És most akkor éppen ő lenne az, akinek a mai, nehéz és bonyolult politikai helyzetben és világban kellene jól látnia és irányt mutatni? Jééézusom!

A „Schmuck és a Szocdemek” elnevezésű formációról (mi ez, talán egy tánczenekar a „szépkorúak” bálján?) szót se többet – már ha komolyan akarunk politikáról írni! A 4K! pedig a bulifocitól és Hugo Chávez istenítésétől indulva akarja eljuttatni az országot a „patrióta bázisdemokráciába” – Zrínyi Miklós szavaival élve „kinek kelljen az ő segítségek?”

Bajnaiékról már sokat írtunk, nem szükséges ismét részleteznünk, mit is várhatunk tőlük – illetve: mit nem. Aki kíváncsi, olvassa el akár a legutóbbi, A sereg és a szöveg, vagy a korábbi, Srácok, akartok ti kapitalizmust? című posztjainkat!

…Maradnak-maradnának az új, semmiből jövő pártok: ők lennének az ország reménye?

A válasz erre a kérdésre ezeknek a pártoknak nem a programjában, hanem a politikai térben való viselkedésében van. És most rögtön szögezzük le, hogy ez a politikai viselkedés azonos, akár a teljesen új, semmiből jövő pártokat nézzük, akár azokat, amelyeket korábbról ismert személyek szerveztek meg.

Az új pártok közül a komolyan vehetőbbek a gyakorlati politika és különösen a gazdaságpolitika területén szinte ugyanazt mondják: teljesítményelvű, tudásalapú társadalom, kapitalizmus, redukált és transzparens állam, polgári szabadság, demokrácia. Ha kitakarnánk a szerzők nevét és csak a szövegeket olvasnánk, akkor komoly elemzőmunkát igényelne annak eldöntése, hogy most épp Bokrost (MoMa), vagy Béndeket (1000 A Mi Hazánk) olvassuk-e, vagy netán egy „korai Bajnaihoz” van szerencsénk? Az MSZP egyes platformjai sokkal inkább különböznek egymástól, mint amennyire ezek a mondanivalók. Annál sajátosabb, hogy minden ideológiai és elképzelésbeli egyezés dacára semmiféle kooperáció nem tapasztalható az új pártok és vezetőik között, néhány formális kontaktustól eltekintve. Komolyan mondom: az ember esze megáll: van egy csomó, a dolgokat egészen jól látó és a megoldásokban is nagyjából egyetértő egyet javasló ember és párt – akiknek eszükben sincs az együttműködés!

Ahogy az egész magyar társadalomban nem természetes az egyetértésen alapuló együttműködés, éppen úgy ezen új pártjaink alapítói is „mélymagyarok” e téren. „Ahogy lent (a mindennapi magyar életben), úgy fent is (a politikai viselkedésben)”: az embernek határozottan az a benyomása, hogy a szinte azonos programok mentén való együtt nem dolgozást csupán az új pártokba is önkéntelenül belevitt szeparálódós, „mindenki mindenki ellen” magyar taktika okozza. Ehhez társul még a szintén évszázadok óta a magyarságban élő (belekényszerített) egymás iránti bizalmatlanság: méregetjük egymást, mindig arra várván, hogy vajon mikor bújik elő a másikból a Sátán. Ebben a társadalomban nem lévén természetes léthelyzet a közös elvek és érdekek mentén való, bizalommal teli szövetkezés, nem csoda, ha az új pártok mindegyike is csak „a saját „kódé”-ja” szerint tudja elképzelni az új közpolitika „vonalaik kijelölését”.

Ha egyszer itt valódi kapitalizmust és valódi stabil, Orbánok által megboríthatatlan demokráciát akarunk, szükség és ésszerűség szerint minimalizált állammal, akkor ezt csak a közös elvek mentén való és minden mástól, mindenféle destruktív „magyar viselkedéshagyománytól” függetlenített együttműködéssel érhetjük el. Azonosulni kell azzal a természetes viselkedéssel, amelyben az emberek együttműködését a közösen hitt víziók szabályozzák és koordinálják és amelyben a bizalom az alaphelyzet. Hiszen ha mi sem tudunk a közösen képviselt elveink mentén közös konstrukciókat alkotni, ha a mi sorainkban sem a polgári bizalom a természetes, akkor ugyan miféle „új világot” lehet tőlünk remélni? Akkor csak a régi, frusztrált és sikertelen játék újabb fordulója következhet.

Az utóbbi századok magyar politikatörténetén végigvonul egy érdekes, bizonyos evolúciós analógiákat kínáló vonal. Amíg szellemi nagyjaink egymással vitatkoztak, egymást gyanakodva méregették – és általában a hatalom körein kívül maradtak, addig a gazemberek és a szerényebb képességű, ám ambiciózus társaik véd- és dacszövetséget alkotva elfoglalták a közéletet. Íme, az evolúciós analógia: évmilliókkal ezelőtt az afrikai szavannákon élő, gyenge, egyedül nem boldoguló emberelődök rájöttek, hogy csak egymással összefogva képesek életben maradni és szükségleteiket folyamatosan kielégíteni, míg a nagy, erős és büszke ragadozók többsége egyedül vadászgatott, sokszor egymást még ugyanazon fajon belül is ellenségnek tekintve. A közösség, a szervezett-vezetett csoport képes pótolni az egyénből hiányzó képességeket, erőt – így lett sikeres az emberi faj és így lett az ország ura a Fidesz is, amelyet legfeljebb közepes képességű „egyedek” alkotnak. A nagyragadozók pedig mára odajutottak, hogy életük-pusztulásuk gyakorlatilag az egyénenként gyenge és esendő embertől függ.

Itt az ideje, hogy a magyar politikai ellenzék is tanuljon ebből. Ha ahelyett, hogy a közös elképzeléseikre és az azokból szervesen következő közös teendőkre koncentrálnának, inkább folytatják az egymás elleni bizalmatlankodást, a „ki mit gondol a másikról”-játékot, akkor a Fidesz-majomemberek egyenként fogják őket lebunkózni. Gondoljatok bele: milyen példát mutattok ti polgáriságból, együttműködés-készségből és ésszerűségből az embereknek? Hihetnek-e bennetek és támogathatnak-e titeket és a pártjaitokat azok, akik pedig az elveitekkel egyetértenek addig, amíg fontosabbak nektek a „régi magyar szokások”, mint a saját magatok által hirdetett elvek, viselkedésminták és programok?

…Ugyan, fiúk: vegyétek már észre magatokat!

Természetesen nem arról van szó, hogy bármiféle elvtelen együttműködésre lenne szükség kipróbáltan elvtelen pártokkal és emberekkel – de az elvetlen együttműködésnél nem kisebb elárulása az is az elveinknek, ha nem működünk együtt ezen elvek mentén!

…Ha szükség van új politikai koncepcióra és formációra, akkor ennek célja és oka nem „egy újabb alternatíva” szükségessége, hanem az, hogy legyen, aki folyamatosan a kooperatív elveket hirdesse a politikában. Mondhatni – egy újabb, szintén az állatok életéből vett hasonlattal élve – nem az „ellenzéki birkanyájba” kell egy újabb birka: pásztorkutyára van immár szükség!

^* „Kinek-kinek a magáét”

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2013.09.27. 18:50 Szerző: Moin Moin

A sereg és a szöveg

„Prinz Karl ist erschienen

auf Friedbergs Höh'n,

Sich das preußische Heer

mal anzusehen.”

(„Károly herceg megjelent

a friedbergi magaslaton,

a porosz sereget

végre megszemlélni.”)

„Fel, ansbachi dragonyosok…!” – német katonadal a Hohenfriedbergi induló dallamára – 1845 körül

,,Lesz néhány ostoba húzása"¹

…Kezdjük a közelmúlt reményeinél, tévedéseinél és kudarcainál!

Ha volt valaha is olyan politikus- és vezetőaspiránsa a magyar modernitás- és kapitalizmuspártiaknak, akitől sokat vártak és akiben sokan bíztak, akkor az bizonyosan Bajnai Gordon volt. Másfél-két évvel ezelőtt nemigen tudtam úgy beszélni 25 és 45 év közötti jólképzett magyar (főként reál-)értelmiségivel, hogy ne emlegette volna fel őt, mint „reménységet, aki már bizonyított”. (Ellentétben Gyurcsánnyal, aki épp azt bizonyította, hogy nem volt alkalmas a feladatra…) Aztán eljött 2012. október 23. és Bajnai debütált – de egy furcsa, számára „nem természetes” közegben, a Milla-tüntetésen és egy félszeg, nem éppen átütő erejű beszéddel. Ám még így is napok alatt elérte a frissiben megalakult Együtt a 14%-os népszerűséget.

…Ez nagyon-nagyon régen volt: jelenleg Bajnai pártja (nevezzük úgy, ahogy mindenki) talán ha 3%-on áll. Valamit „elkúrt, nem kicsit, nagyon”.

Ahogy a poszt elején írtam, Bajnait a jólképzett kapitalizmuspártiak várták és ők támogatták – volna, ha nem áll össze rögtön, első lépésként három, a kapitalizmussal és a teljesítményelvűséggel éppen hogy hadilábon álló társasággal: a Millával, a Szolidaritással és az LMP-szakadárokból összeállt PM-mel. A praktikus technokrata Bajnai vajon mit remélt ezektől a szövetségesektől? Tömegtámogatottságot? Hiszen az egyiknek sem volt: 2012 őszére a Milla már lecsengett – akik egy évvel korábban még láttak benne fantáziát, addigra megtudták róluk, hogy céltalan, koncepciótlan, „majd’ szétesem, olyan laza vagyok”, fegyelmezetlen protesztbagázs. Ez pedig taszította mindazokat, akik (mint írtam, főképp reálértelmiségiként) támogatták volna Bajnait. A Szolidaritás? Az sosem mozgatott meg tömegeket – a néhány ezer, a „szerzett jogaiért” hőbörgő rendvédelmis egyszerűen nem vehető számításba társadalmi bázisként egy olyan politikus esetében, mint Bajnai, aki kijelentette, hogy „nekem bizony minden ígéret mögé fedezet is kell. Forintra-fillérre kiszámolt terv arról, hogyan jutunk A-ból B-be”. (Részlet Bajnai 2013. február 9-i „kormányértékelő” beszédéből – forrás: http://www.egyutt2014.hu/hirek/bajnai_gordon_beszede_%E2%80%93_kormanyzas-ertekelo_2013.html) A PM pedig egyenesen kapitalizmusszkeptikus - elég csak vezetői blogjait olvasgatni.

Szinte a kezdettől elkezdett balra sodródni-húzni Bajnai és az általa szervezett politikai összlet. (Pártnak-pártszövetségnek csak nehezen mondanám, mivel a vezetése kezdettől esetleges és kaotikus – ld. itt: http://www.egyutt2014.hu/hirek/szovetseg_a_korszakvaltasert.html) Ám itt az a kérdés, hogy van-e a baloldalom megoldás? Pontosabban: a baloldaliság-e a megoldás Magyarország jelenlegi alapproblémáira? Egyáltalán: mi ez az alapprobléma, amely „minden mozgást elakaszt”. …És ebből következően: mit mondjon, mit ígérjen meg és mit tegyen majd az, aki egy modern Magyarország érdekében akarja mobilizálni a jólképzett 25-45 évesek „seregét”, azokat, akiket az elmúlt 11 hónapban nem sikerült maga mellé állítania Bajnainak?

„A hitel híja minden mozgást elakaszt”²

Mi az, ami egy társadalomban mindennek az alapja – és amiből a magyar társadalomban fél évszázada sosem állt annyi rendelkezésünkre, amennyit mégis elfogyasztottunk?

Az erőforrások. Magyarország gazdasága immár fél évszázada nem képes ellátni a magyar társadalmat annyi erőforrással, amennyit az reális keretek között igényelne és amennyit felhasznál. Vagy hitelből fedeztük az előállított erőforrások és a jogos szükséglet közötti különbözetet – ez vezetett a Kádár-korszak óta „lerázhatatlan” eladósodáshoz –, vagy pedig restrikcióval hoztuk időleges egyensúlyba a kettőt. Világos, hogy egyik út sem kívánatos, mert egyik sem képes egy fejlődő, jólétben élő ország alapját adni.

Az erőforrások a gazdaságban keletkeznek – annyi, amennyit az adott társadalom általános technológiai színvonala, munkakultúrája, tudásszintje, tőkeellátottsága és persze mentalitása mellett előállhat. A szocializmus évtizedeiben mindezek nem alakulhattak szabadon, erős ideológiai kontroll valósult meg. Ez lefojtotta a kreativitást, az innovációt, amely komoly technológiai lemaradáshoz vezetett. A munkakultúra ugyan lényegesen „iparibbá” vált, mint amilyen a II. világháborút előtt volt, tömegesen váltak ipari munkássá azok, akik azelőtt csak a mezőgazdasági munkát ismerték. És ugyan jelentős részük városi lakossá is vált, ez mégsem jelentett sem igazi munkakultúra-váltást, sem mentalitásváltást, sem pedig polgárosodást. Nem volt jellemző, hogy az életmód- és munkatípus-váltás együtt járt volna a döntési kompetencia növekedésével – hiszen az új, szocialista-kollektivista társadalom is felülről vezérelt volt. Még a szocialista iparban „menedzserré” vált szakértelmiség sem viselt a nyugati vállalati menedzserekéhez fogható döntési felelősséget – hiszen tervgazdálkodás folyt – és így nem is tanulhatta meg azt a fajta önálló szervezni-vezetni tudást, amely az „igazi” menedzserek sajátja és nem viselte olyan mértékben önálló döntései következményeit sem. Pontosabban: éppen annak voltak (negatív) következményei, ha „önállóskodott”. A szocialista menedzserek zöme is csupán egyfajta „hivatalnok” volt.

…És amikor eljött az igazi menedzserkedés lehetősége, a ’80-as évek végén, akkor ott állt egy teljes társadalom gyakorlatilag mindenféle komolyabban vehető „tőkés tudás” nélkül. Nem léteztek olyan természetes és általánosan elterjedt társadalmi pályák, amelyeket bejárva fel lehetett volna szedni azokat a (nem csupán elméleti) menedzsment-ismereteket, amelyek legalább megközelítőleg versenyképessé tették volna a magyar váltakozások vezetőit és tulajdonosait a régen polgárosodott társadalmakban felnőtt és tevékenykedő kollégáikkal.

„Fogalmuk sincs az uralkodásról”³

Magyarországon sem a társadalomban, sem pedig a vállalkozói rétegben nem jellemző a tudatos előretervezés: ez egy „máról holnapra élő” társadalom volt, hosszú századokig. Nem léteztek polgári pályák, minták – ezeket rendre megszakították és elsöpörték a történelmi körülmények. Ez az igazi a legmélyebben fekvő oka a magyar versenyszféra általános versenyképtelenségének, gyenge teljesítményének - és az innováció hiányának is, hiszen innováció csak ott van, ahol hosszú távra tervez és tervezhet a vezetés. Aki erőforrásokkal akarja gazdagítani a magyar társadalmat, aki gazdasági fellendülést szeretne, az, ha birtokolja az állam eszközkészletét, nem „direkt” gazdaságfejlesztést kell, hogy csináljon – hiszen az eleve lehetetlen a hiányzó vállalkozói mentalitás és tudás híján. Ha jóval több erőforrást szeretnénk, akkor jóval több jól szervezett, sikeres és versenyképes, a saját lábán szilárdan álló vállalkozásra van-lesz szükségünk. Az „állami vállalkozás”, az államosítás és a „nonprofit rendszerek”, mint általános irányvonal, nem működőképesek, hiszen épp az önállóságot, a polgári kezdeményezést és a motiváltságot ölik meg. Nem létezik a világban olyan sikeres, stabilan jól menő-jól működő társadalom és gazdaság, amely ne a szabad, polgári, kapitalista vállalkozásra alapozna. Azok a társadalmak és gazdaságok pedig, amelyek jelenlegi jólétüket vagy egy-egy természeti erőforrásnak (legjellemzőbben olajnak-gáznak), vagy pedig egy-egy speciális geopolitikai helyzetnek köszönhetik (mint pl. Szingapúr), valójában és végső soron szintén a fejlett, magasan polgárosult jóléti társadalmak által finanszírozottak – hiszen az azokban létrehozott erőforrások és fejlett technológia tartják életben őket. E fejlett társadalmak fogyasztása-fogyasztói híján rájuk és nyersanyagaikra sem lenne szükség. (Még az sem tartaná életben-mozgásban e „nyersanyag-jóléti” gazdaságokat, ha exportjukat átterelnék pl. Ázsia feltörekvő gazdasági nagyhatalmai felé, hiszen Kína és India iparának igazi végfogyasztói is az euro-atlanti államok: azok vásárlóereje – no meg az onnan érkező technológiai innováció – nélkül e nagy és látszólag „mindenható” gazdaságok egykettőre befagynának!)

Magyarország, mint csekély belső piaccal rendelkező, nyersanyag- és energiaszegény ország egyszerűen nem választhat más utat a jóléthez, mint az innovatív-kreatív, tudásalapú, jól szervezett-jól menedzselt, nagyon hatékony vállalkozások világa.

Ha megkérdezzük az embereket, hogy ennek a világnak a valósággá válásához mi hiányzik a leginkább, akkor rendre azt a válasz kapjuk, hogy „a pénz”, azaz a tőke – ám ez sajnos nem ilyen egyszerű. Valójában a tudás és a vállalkozói ismeretek és készség hiányzik, illetve maga a vállalkozói mentalitás. Ha van teendőjük az eljövendő kormányoknak és parlamenti többségeknek az ország erőforrásokban való gazdagabbá tételéért, akkor az nem más, mint a társadalom korszerű tudáshoz juttatása és a vállalkozók menedzsment-ismereteinek fejlesztése.

A korszerű tudáshoz juthatás érdekében sürgősen vissza kell fordítani azokat a folyamatokat, amelyeket az utóbbi három évben a jelenlegi kormány a közoktatásban-felsőoktatásban beindított. Mondhatni: vissza kell fordítani a pénzfolyamot a stadionok felől az iskolák felé. De ez még nem elég – hiszen akkor csak egyszerűen reprodukálnánk azokat a korántsem üdvözítő állapotokat, amelyek a „tudatos iskolarombolás” előtt léteztek: alacsony presztízse miatt egyre kontraszelektáltabbá váló pedagógustársadalommal, merev, nem igazán kompetenciafejlesztő iskolarendszerrel és olyan sokszor elavult tudást, rég elmúlt műveltségideált továbbadó tananyaggal, sokszor leromlott oktatási infrastruktúrával. Mivel a tudás elengedhetetlen feltétele a világban zajló és a jövő stabil sikerességét garantáló technológiai forradalomban való részvételünknek, így ha van „stratégiai ágazat” Magyarországon, akkor az az oktatás. Ezért nem szabad sajnálnunk innen a pénzt.

„Mindég jó és körültekintő törvényeik voltak és azokat mindég megtartották”⁴

…Ám hiába költünk sok-sok milliárdot évente az oktatásra és hiába lesznek így jólképzett, korszerű tudással bíró fiataljaink: ha nem lesznek jól működő, innovatív vállalkozásaink, éspedig tömegével, akkor ezek a kiképzett emberfők vagy munkanélküliek lesznek, vagy országelhagyók. Őket akkor tarthatjuk itthon és akkor térül meg az oktatásba fektetett tőkénk, ha a másik fontos területen is előbbre lépünk: a vállalkozói kompetenciák területén.

Eddigi kormányaink rendre „vállalkozásfejlesztésben” gondolkodtak: állami forrásokkal, kedvezményes hitelekkel, állami szervezetek által organizált piacépítéssel, exportlehetőségekkel próbáltak fellendülést elérni. Ám ez csak annyit ért, mintha a régi motorba öntünk új olajat. Hiába a kedvezményes források, ha nincsenek olyan végiggondolt vállalkozások, ahol az üzleti terv nem csupán egy-egy „nagy ötletből” áll, és ha a „vállalkozás” csupán az egykettőre – és gyakran mások kárára – történő meggazdagodást szolgáló eszköz, nem pedig egy tudatosan, polgármódra felépített jövő.

Az állam feladata nem az, hogy vállalkozásokat fejlesszen – hiszen ez egy tőkés gazdaságban a kezdeményező polgárok dolga – hanem az, hogy ha az adott társadalom még nem, vagy csak kevéssé polgárosult, akkor terjessze-oktassa a vállalkozásszervezést és-irányítást. Adhat ugyan támogatást, ám csak akkor, ha a támogatott előbb elsajátította a sikeres vállalkozáshoz elengedhetetlen tudnivalókat. Az államnak egy olyan helyzetben, mint amilyenben a jelenlegi magyar társadalom van, a „vállalkozófejlesztés” a feladata.

Akkor lesznek sikeres vállalkozásaink és világviszonylatban is kurrens termékeink, ha lesznek, éspedig tömegével, igazi, nem az államtól „megoldást” és támogatást váró vállalkozóink.

Az állam megoldani nem tudja azt, hogy fussanak a vállalkozások, de akadályozni igen! Ha az állam és a gazdaságpolitika hektikus, akkor nem lehetséges kiszámítható, megalapozott üzleti terveket készíteni – ezek hiányában pedig a vállalkozás jövőjét, innovációját, finanszírozását, piacépítését tervezni. És ha ezek ellehetetlenülnek, akkor maga a vállalkozás lehetetlenül el: nem csak egy-egy vállalkozás, hanem általában az adott országban működő vállalkozás lehetősége. Ráadásul a hektikus állam a közbizalmat is rongálja – márpedig kapitalista vállalkozás kölcsönös bizalom nélkül nem működhet. Lehessen bízni abban, hogy a keretek és szabályok szilárdak, hogy azokat egy erőszakos, magát mindenhatónak képzelő állam nem ráncigálja a pillanatnyi érdekei szerint. Éppen ezért – hogy lehessenek tervezhető vállalkozások, azokból pedig többlet-erőforrásaink – Magyarország leendő kormányának meg kell hirdetnie a bizalmon alapuló politikai és gazdasági rendszert! Partneri viszonyt kell kezdeményeznie a társadalommal és a vállalkozásokkal. Az állam – és a vezető - ne akarjon se mumus, se mindenható lenni: az egyik megbénít, a másik szétzilál…

„Egyszerűség, cifraság nélkül.”⁵

Vannak sokan, akik úgy szeretnének „egyszerű életet” maguknak, hogy minden bonyolultabb probléma megoldását odatestálnák az államra. És vannak is bőven olyan politikusok, akik vállalkoznak is erre, akik azt ígérik, hogy elég csak rájuk szavazni és minden egyszerűvé válik az egyszerű embereknek. Most is épp ilyen politika folyik az országban.

Az eredményt – vagy inkább következményt – láthatjuk: az állam nem oldja meg az életünket.

Az állam nem lehet ott minden családban, nem lehet ott minden vállalkozásban, hogy helyettünk mérlegelje a lehetőségeket és döntsön. Az állam csak távolról, durva becslésekkel képes a világot érzékelni és emiatt egyszerűen képtelenség az, hogy jó, személyre és helyzetre szabott döntéseket hozhasson. Az állam csak általánosságokban képes cselekedni: nem azt mondja, hogy a te vállalkozásoddal foglalkozik, hanem „a vállalkozásokkal” – pedig nyilvánvaló, hogy a többszázezer magyar vállalkozás többszázezer egyéni helyzetet jelent… Az állam csak „általában az oktatással” tud és akar foglalkozni, de nem lehet képes minden gyerek, minden fiatal egyéni képességeit, érdeklődési körét precízen feltérképezni és ezt, mint valami gigaadatbázist, „összefésülni” a bel- és külföldi tanulási és elhelyezkedési lehetőségekkel, életpálya-esélyekkel.

Én egy olyan államban tudok csak hinni és csak olyan politikus szavát veszem készpénznek, amely-aki nem tartja magát mindenhatónak és nem is akarja azért magához vonni az összes döntési hatáskört, hogy ezáltal viselkedhessen minden(t meg)hat(ároz)óként. Csak a vallás(ok) istene(i) mindenható(k) – de XXI. századi politikusként nem az a feladat, hogy istent játsszunk.

Politikusként csak annyi a feladat, hogy felmérje a lehetőségeket és azok közül a lehetséges legjobbakat válassza ki és ezekből építsen közpolitikát. Az a feladat, hogy ne használjon olyan eszközöket, amelyek még soha és sehol sem működtek – és pláne ne erőltessen ilyeneket a társadalomra.

Tudom, hogy Magyarországon sokan azt várják, hogy „mondjon meg mindent a politikus”: olyan politikusra vágynak sokan, akinek ott a kezében a Bölcsek Köve. 2010-ben is épp egy magát ilyennek beállító politikusra szavaztak sokan, mert hinni akartak abban, hogy a XXI. században is lehet valaki polihisztor.

Nos, nem lehet – mert a világunk már nem fér el egyetlen fejben.

A XXI. század világa, társadalma, gazdasága nagyon összetett – de éppen ez az összetettség, ez a sok-sok pontból kiinduló kreativitás és innováció, a sok-sok elképzelés adja az erejét, a gazdasági alapjait. Aki egyszerűségre vágyik, annak el kell fogadnia a szegénységet is, aki egyszerű világot ígér, jó populista módjára, az valójában a nyomorba hívja a népet!

Eligas quem diligas!⁶

Íme, a két politikai ajánlat:

A felelős és polgári, amelyben az összetettség lehetőségeket jelent arra, hogy minél több fejből minél több jó ötlet pattanjon ki, és hogy ezek az ötletek a sokféleségben többnyire működhessenek is, gazdagítva minket. A tapasztalatok, tények azt mutatják, hogy minden sikeres „bezzegország” éppen ilyen világ.
A politikai ellenfeleinké, akik bármikor megígérik az embereknek azt, hogy ők képesek egyszerűvé, áttekinthetővé tenni a világot és levenni az emberek válláról a döntés felelősségét ebben a bonyolult világban. Ám a helyzet az, hogy az így berendezett országok - „kis világok” - valójában nem egyszerűek, hanem kaotikusak és súlyos, elfojtott ellentmondásokkal terheltek, ahol a kreativitás és a kezdeményezőkészség előtt számos „állami sorompó” áll. Így az innováció lelassul, ellehetetlenül és kikerülhetetlenül válik államhatalmi érdekek és döntések tárgyává. Ezekben a kis világokban a dolgok értéként az szabja meg, hogy mennyiben segítik és mennyiben akadályozzák az államhatalmat birtoklókat – hiszen ők döntenek mindenben és ezek a döntéseik óhatatlanul is önérdek-vezéreltek szoktak lenni.

A politikus feladata nem az, hogy mindent eldöntsön, hanem az, hogy amiben szükség van az állami szabályozásra, abban célszerűen, áttekinthetően és a közérdeket képviselve döntsön. És amikor dönt, akkor ne a benne élő hitek vezessék ebben, hanem a valóság minél teljesebb ismerete. Lehet, hogy valakinek a szívéhez a futball közelebb áll, mint a géntechnológia – de ez még nem ok arra, hogy az államhatalom birtokában a futballstadionokat és ne a géntechnológiát oktató egyetemi tanszékeket fejlessze.

…És ha már a személyes hiteknél tartunk: engem sosem érdekelt, hogy ki miben hisz, ha attól függetlenül kész volt célszerűen együttműködni másokkal. Általánosságban: az államnak nem feladata az, hogy megszabjon valamiféle „állami hitelveket”. Nem az állam dolga, hogy megmondja, mi tartson össze egy népet, egy közösséget. Még csak az sem feladata, hogy „rangsoroljon” az egyes (nem destruktív) közösségeket összetartó eszmék, világnézetek, dolgok és célok között. A hatalom nem arra való, hogy mások fejéből „kiverjünk” nekünk nem szimpatikus gondolatokat és helyükre a mi hitünket ültessük be. Nem hiszek az állam által átnevelt állampolgárban: a történelem azt mutatja, hogy minden, a polgárai átnevelésével foglalkozó állam súlyosan mulasztott más, fontosabb és hasznosabb területeken. Nem tudom elképzelni, hogy attól hogy valakiből nacionalista-konzervatív-keresztényt nevel az iskola, az illető színvonalasabb termelőmunkát fog végezni, vagy jobban tanítja majd a matekot a suliban, mintha ateista, liberális és Európa-polgár lenne. Higgyétek el: nem ilyesmiken múlik a dolog! Akik mindenáron a saját elveiket igyekeznek kizárólagossá tenni az államhatalom eszközeivel, azok ezt azért csinálják így, mert sejtik, hogy önmagukban az elveik sem nem elég meggyőzők, sem nem elég vonzók, és az sem bizonyítható tényekkel, hogy ezek az elvek sikeresebb társadalmat és jobban működő gazdaságot eredményeznek.

Ha egy elv jó, akkor az magától terjed el: az emberek azért kezdik követni, mert az eredmények ezt igazolják. Így terjedt el a szabadság elve: mert a szabad emberek közösségei sikeresebbek, mint az „állami rendszerekben” élő társadalmak.

¹ II. (Nagy) Frigyes porosz király mondása Lotaringiai Károlyról a hohenfriedbergi csata (1745. június 4.) előtt.

² Széchenyi István: Hitel – 1830

³ Friedrich Dürrenmatt: János király, Pandulpho bíboros szavai (ford.: Görgey Gábor) – 1963

⁴ Mikszáth Kálmán: A fekete város, az író jellemzése a szász polgárokról - 1910

⁵ Szalamiszi Epiphanus: Ancoratus – i. sz. 392

⁶ Válaszd ki, kit szeretsz! – latin közmondás

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2013.09.25. 17:28 Szerző: Moin Moin

Irányított demokrácia - irányított kapitalizmus

„Ho difesa Poppea,
Vuo' farla imperatrice,
Ho difesa Poppea.”

(„Én Poppeát védelmezem,
Szeretném, hogy császárné legyen,
Én Poppeát védelmezem.”)

Claudio Monteverdi - Giovanni Francesco Busenello: Poppea megkoronázása, Ámor áriája – 1643

Van egy nagyon érdekes-sajátos operája Monteverdinek: az 1643-ban bemutatott Poppea megkoronázása¹. Ebben az operában az önzők, gátlástalanok, aljasok és hitszegők (sőt: Néró esetében egy nettó elmebeteg) győzedelmeskednek – a tisztességesek pedig vagy félelemből, vagy önző, személyes okokból gazsulálnak nekik. Mintha csak a 2010-es évek Magyarországán járnánk²!

Természeten nem alakultunk át operabloggá… Többször írtunk már demokrácia, kapitalizmus és polgári mentalitás ugyanazonosságáról – ebből pedig az következik, hogy ahol a demokrácia „irányított”, ott szükségégszerűen lesz az államhatalmi elit érdekei által irányított a kapitalizmus is és szükségképpen fogja az államhatalom az állampolgárokat is birkaként terelgetni és birkalétben tartani.

Mára csak a bolond és az elvakult nem látja még be, hogy ami Magyarországon „kapitalizmus” néven fut, annak semmi köze a valódi, a teljesítmény alapján a sikert osztogató tőkés gazdasági rendhez. Itt csupa olyan figura lett „nemzeti nagytőkés” és „polgári demokrata”, akik soha igazi kapitalista vállalkozást nem csináltak és akiknek a fejében dehogyis polgári és demokrata késztetések élnek. Nekik a kapitalizmusból csak a vagyonhalmozásra van szükségük, az odavezető jól szervezett, invenciózus munkát nem kedvelik. És hogy mégiscsak meglegyen a vagyon, ezért, kihasználva a demokrata kereteket, megszerezték és most monopolizálják a hatalmat, hogy az államot a magáncégeik eltartására állíthassák át. Feltett szándékuk létrehozni egy „magyar ördögi kört”: a politikai hatalom birtokában meggazdagodni, minden elérhető és számottevő belföldi erőforrást magukhoz vonni. („Államosítani” – ahol az „állam” a hatalmi elittel egyenlő.) Amikor ezzel megvannak, akkorra a magyar társadalom és a gazdaság egy átalakul egy olyan összletté, amely szegénysége és (nem csupán gazdasági, hanem társadalmi, szociális és kulturális) „államosítottsága” következtében immár képtelen ellenállni a Fidesz nevű maffiakonglomerátumnak.

Hogy ez a folyamat perfektuálódhasson, mindenképpen szükséges számukra a 2014-es választás megnyerése. Hiszen ha akkor odalenne a mindenük alapját képező hatalom, akkor sanszos, hogy az egész tákolmányuk összedőlne – hiszen a társadalom erőforrásai és hatalmi eszközei immár nem az ő érdekeiknek megfelelően lennének továbbműködtetve, hanem esetleg éppen azokkal ellentétesen, hogy az „elmúltnégyévben” a Fidesz által megszállt társadalmat és gazdaságot megtisztíthassák az „irányítottságtól”.

Amit a Fidesz csinálni fog a 2014-es (és már javában dübörgő) kampányában és ami magával a választással történni fog (a manipulációk, mint legutóbb Baján is), az magának a Fidesz-rendszernek a létszükséglete. Ez a rendszer és a rendszert létrehozó-fenntartó banda nem engedheti meg magának, hogy tisztességes legyen és nem engedheti meg magának azt sem, hogy nyílt versenyt engedjen. Ez a csak az önmaga érdekeit és hatalmát szerető rendszer és csoport csak az érdekeit és a hatalmát védelmezi a tisztességtelen eszközökkel, vagyis: az értékviszonyok eltorzításával és a választási rendszer és a választás manipulálásával.

A mocskos érdekekből mocskos célok következnek, amelyeket csak mocskos eszközökkel lehet elérni. Bárhol megszakad ez a logikus láncolat, összeomlik az egész mocskosság-alapú rendszer. Akik le akarják győzni a Fideszt, azoknak egy tiszta rendszert kell ellenajánlatként felkínálniuk. A tiszta rendszer hatalmas előnye a mocskossal szemben, hogy nem kell benne félni és sokkal-sokkal többeknek hoz valóságos és stabil jólétet. Krisztus hite azért terjedt el a maga korában futótűzként, mert tiszta rendszert kínált a bonyolult, ellentmondásokkal, korrupcióval terhelt császárkori „ancien régime” ellenében, ahol az igazak – és nem a Nérók és Poppeák – lesznek a jutalmazottak. A kapitalizmus és a polgárság azért nyert a feudalizmussal és az élősdi, barokkos szabályok által megkötött világgal szemben, mert tiszta, egyszerű, logikus alternatívát adott, ahol ha invenciózus, szorgalmas és elszánt voltál, akkor sikeres lehettél, függetlenül a származásodtól.

A demokrata mentalitáson alapuló társadalmak³ azért sikeresebbek az autokrata rezsimeknél, mert ha egy rendszerről belátom, hogy az az én valódi érdekeim szerint való és nem csupán egy önző és hazug hatalom hirdeti ezt róla, akkor én abba az „én rendszerembe” apait-anyait beleadok. Ezzel szemben az önző és hazug hatalmi rendszer csak annyit kap tőlem, az állítólagos „örömpolgárától”, amennyit a NAV lesöpör a padlásomról… Egy – szükségképpen, az autokrácia lényegéből-tényéből következően önző – autokráciában a polgár szükségképpen lesz adóelkerülő, „feketevágó” és szürkegazdaság-működtető. Azért, mert mindennapi tapasztalata az, hogy az általa a közösbe beadott pénzéből nem az ő szükségletei lesznek kielégítve, nem az ő hosszú távú egészsége-biztonsága lesz biztosítva, hanem a hatalmi elit gazdagodik. Nem az ő gyereke kap minőségi oktatást – ellenkezőleg: az adója egy olyan hatalmat segít továbburalkodni felette, amelyik éppen akkor érzi a hatalmát biztosnak, ha az emberek tudatlanságban, informálatlanságában, szűklátókörűségben és demagógiában nevelkednek, ahol ők nem világviszonylatban is versenyképes, „finn mintájú” tudást szereznek az iskolában, hanem az állam iránti engedelmességre és a hatalomtól való félelemre dresszírozó „belorusz-típusút”.

…A demokrácia és a kapitalizmus azonban feltételezi a polgárok aktivitás- és kezdeményezőkészségét. Mondhatni: ezek invenció- és újdonságalapon működnek: feltételezik azt, hogy a polgárok közül minél többen, tömegesen éljenek a szabad, önálló döntések lehetőségével… Azonban a való világban igen kevés olyan nép létezik, amelyik kedveli és természetes állapotának érzi ezt a fajta „irányítatlanságot”. (Ők találták fel amúgy mind a demokráciát, mind a kapitalizmust.) A „szabadság” a legtöbbeknek csupán azt jelenti, hogy „tehetek, amihez kedvem van”, nem pedig azt, hogy „megvalósíthatom a piacképes elképzeléseimet”. Az a helyzet, hogy az emberiség jelentős többségének „természetes állapota” az irányításra várás – egy olyan irányításé, amely megteremti az irányítottak létbiztonságát. A szabadsággal önálló-öngondoskodó polgárokként való élés képessége igazából „abnormalitás”, amely valamiféle speciális szelekciós hatás tartós fennállásának tudható be egy-egy emberi populáció (később: társadalom) esetében.

Az emberek többségében nagyobb az igény a létbiztonságra, mint az innovativitásra. Ennek az emberiség evolúciójában rejlő okai vannak: mivel hierarchikusan felépülő csoportokat alkotunk, ezért az emberiség hajnalán nem lett volna célszerű, ha minden egyedben, vagy a közösség tagjainak többségében ott működött volna az önálló kezdeményezőkészség és a vezetés ösztöne, hiszen ebben az esetben mindenki a saját elképzeléseit követte volna és egyszerűen ellehetetlenült volna az emberek továbbélését biztosító együttműködés. Ezért alakult úgy, hogy többségben vannak azok, akik a „biztos sikert” ígérő vezetőt követik inkább „vakon” megbízva benne, mintsem hogy önállóan, saját maguk keresnének válaszokat, megoldásokat.

…Ez pedig felveti a demokratikusan szervezett közösségekben a vezetés, az állam(hatalom) birtokosainak-gyakorlóinak felelősségét: nem elég „az egyik Nérót” egy másikra cserélni. A magyar közpolitikában – tekintettel arra, hogy kevés még a „perfekt demokratánk” és az igazi kapitalista szellemiségű vállalkozónk – a demokrácia aktuális kérdése nem az, hogy milyen legyen (képviseleti, részvételi, vagy irányított), hanem az, hogy kik és merrefelé irányítsák, miféle szándékok alapján.

Ha a cél az önálló döntésekre képes polgárok alkotta, öngondoskodó, valódi kapitalizmus-alapú társadalom és gazdaság, akkor világos, hogy a Fidesz-irányította demokrácia sohasem fogja kitermelni ezeket. Nem azért kell mielőbb leváltani őket a hatalomból, hogy a magyar népet „egycsapása” megváltsuk az irányításigényétől – mert ez lehetetlen és ezért felelőtlen lépés lenne. Azért kell egy új vezetőerő, hogy elháruljon legalább egy akadály a magyar közmentalitás demokratizál(ód)ása és kapitalizál(ód)ása útjából.

¹ Kötélidegzetű – vagy a poszterhez hasonlóan barokkopera-bolond – olvasóink itt nézhetik-hallgathatják meg az opera egyik híres feldolgozását: https://www.youtube.com/watch?v=YdaYNMnqbLw

² Monteverdi pedig kora, a XVII. század Velencéjét mutatta be és mondott arról véleményt. Az a Velence és annak „uralmi elitje” ui. éppen azokat a vonásokat mutatta, mint a mai magyar… Nem csoda, hogy hamarosan „vesztes ágra” került Velence az épp akkor beinduló kapitalista világversenyben és hamarosan egy nagy bazárrá-bordéllyá vált.

³ A demokrácia – ahogy sokszor leírtuk, de nem lehet elégszer hangsúlyozni – nem egyenlő azzal az államberendezkedéssel, amelyet „demokratikusként” ismerünk-emlegetünk. Az igazi demokrácia alapja ui. az a közmentalitás, az az önkép, amikor a közösség tagjai önmagukat az egyenlő szabadok közösségének érzik és ekként vesznek részt a közcélok meghatározásában és a közügyekben. Demokratikus államberendezkedést sokkal könnyebb létrehozni, mint valódi demokrata közmentalitást – de tény, hogy ez utóbbihoz a legjobb módszer, a legjobb „tanpálya” az, ha tartósan, konzekvensen és kompromisszumok nélkül működtetjük a demokratikus mechanizmusokat.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2013.09.20. 16:57 Szerző: Bársony és Selyem

Az állam polgára

„Minden jó állampolgár kötelessége szolgálni a hazáját és tudatában lenni annak, hogy ő nem egyedül önmagáért van a világon, hanem, hogy hozzájáruljon annak a társadalomnak a jólétéhez, amelybe őt a természet helyezte.”

II. (Nagy) Frigyes porosz király – 1768

Mi is az, hogy „állampolgár”? Jó lenne ezt végre már átgondolnunk – és nem csak „pronacionalista” és „antipronacionalista” alapállásból állást foglalni!

Nem véletlen az elnevezés sem: ÁLLAMpolgár és nem „vérpolgár”, vagy „nemzetpolgár”. De talán még inkább kifejezi a lényeget a német elnevezés: Staatsangehörigkeit, azaz „államhoz tartozás”. A nemzethez tartozásra ott a(z egyébként jogi relevanciával nem bíró) nemzetiség – és nyilvánvaló, hogy a kettő, vagyis az államhoz tartozás és a nemzetiség nem szükségképpen fedik egymást.

Az emberek azért alkotnak szervezett közösségeket¹, hogy ezek a közösségek az őket alkotó polgároknak közösségi szolgáltatásokat nyújtsanak. E szolgáltatásokat az adott közösség – nevezzük nevén: állam – a polgárok tevékenységéből származó erőforrások bizonyos mértékű központosításával képes fedezni. Nyilvánvaló, hogy nem az állam „teremt” erőforrásokat, hanem a polgárai.

Az állam eredetileg azért „köt szerződést” egyénekkel és közösségekkel, hogy abból kölcsönös előnyeik származzanak. Jogállam esetében pedig az is elvárás, hogy az előnyök egyenlő súlyúak legyenek. (Nem elég pl. egy olyasféle viszony, amelyben az egyén jövedelme és a saját sorsa feletti döntési szabadsága jelentős részét adja át az államnak, amely ezért cserébe megígéri, hogy valami fantomellenségtől védi meg – mint pl. amikor a magyar állam elvárta, hogy polgárai adják oda a magánynyugdíj-számlájukon lévő pénzüket, elvárta, hogy fogadjanak el a sajátjuknak egy olyan Alaptörvényt, amelyet egy, immár csupán a szavazati joggal bíró polgárok mindössze 25%-a által támogatott párt oktrojált – és cserébe ez a példabeli magyar állam „megvédi” őket az IMF és az EU „támadásaitól”…)

Az állam azért lép jogviszonyra az őt alkotó, benne élő-tevékenykedő polgárokkal, hogy azok erőforrásokkal lássák el őt. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ez a bizonyos „állam” nem más, mint a tulajdonképpen „egymással szövetséges” polgárok virtuális megszemélyesítése. Az állam semmiképp sem lehet független és felettük álló – és: az állam érdekei nem lehetnek ellentétesek az államot alkotó polgárok hosszú távú érdekeivel. Az állam tehát nem teheti azt sem meg, hogy tetszése-ízlése és a polgáraitól független érdekei szerint adományozzon tagságot önmagában. Azért nem teheti ezt meg, mert ekkor felborul az egyenlő súlyú előnyökre alapozott rendszer: ha pl. egy tízmilliós közösség vezetői szubjektív-önérdekű döntése-érdekei mentén befogad félmillió olyan személyt, akik ezt a bizonyos államot nem gazdagítják semmiféle erőforrással, viszont ennek a félmillió embernek a „tagfelvétel” apropóján elkezd járni ez-az, akkor ezzel az „önkényesen adományozó” állam az addigi polgárait rövidíti meg. Továbbá: felborítja az állampolgári egyenlőség elvét is, hiszen vannak állampolgárai, akik csupán az általuk a közösbe beadott erőforrásokért cserébe részesülhetnek az állam szolgáltatásaiból és előnyeiből, míg mások pl. pusztán azért, mert beszélik az adott állam hivatalos nyelvet, vagy olyan felmenőik voltak, akik beszélték valaha… Ez nem polgári, hanem autokratikus állami viselkedésmód: nem a teljesítményemmel leszek a közösség teljes jogú, beleszólást, védelmet és támogatást érdemlő tagja, hanem egyfajta „lojalitás”, „kötődés”, „hűbéri eskü” alapján!

…Sokan mondhatják erre, hogy az állampolgárság jár mindenkinek, aki „vérségi alapon” egy-egy adott, az illető államot alkotó nemzethez tartozik/sorolható – de ez több szempontból is téves álláspont.

Egyfelől: amint fentebb írtam, a modern állam és állampolgárság alapja az, hogy a polgárok látják/lássák el erőforrásokkal önmaguk közösségét. Így, ebből a szempontból édeskeveset számít bármiféle „vérség” – hiszen a „vérből” nem lesz GDP.
Másfelől: Attól, hogy valaki „vér a vérünkből”, még lehet az adott közösség ellensége – gondoljunk csak a családirtókra, vagy az olyan „vérrokonokra”, mint pl. Szálasi! Vagy: gondoljuk meg, hogy vajon a XXI. század eleji magyarságnak nem „ellenségei” lesznek-e azok a frissen állampolgárrá tett és 2014-ben legtöbbnyire a Fideszre szavazó nemzettestvérek, akik csupán azért szavaznak erre az inkompetens maffiaközösségre, mert az nacionalista tirádákkal hízeleg nekik?
Továbbá: ugyan ki mondja meg egy népvándorlás, kun-tatár-török után, be- és kitelepítések után, hogy kinek mi van a „vérében”? (Pontosabban: a genetikai öröksége hová „köti” őt – ámbár egy efféle kérdésnek nincs sok értelme, nincs relevanciája, ha azt akarjuk tudni, hogy mely közösségben képes az illető aktív, szervesen kötődő életet élni.)
De még az adott nép kultúrájában, vagy nyelvében való jártasság, az adott kultúrához való szubjektív kötődés sem lehet egy állampolgárság alapja, hiszen ilyen alapon (mondjuk, a példa kedvéért) járna a lengyel állampolgárság a „színnémet”, hallei születésű Cornelia Pieper német külügyi államtitkár asszonynak is, mivel ő amúgy „civilben” lengyel nyelvi tolmács, fordító és a lengyel kultúra elhivatott barátja és kitűnő ismerője – valószínűleg jobban és mélyebben ismeri azt, mint a legtöbb „vérlengyel”.

Speciális eset az, ha egy állampolgárnak született, vagy azt egyénileg megszerző személy a későbbiekben „kiiratkozik a közösségből”: elköltözik egy másik államba és onnantól azt gazdagítja munkájával, ott költ, ott él. Ebben az esetben nem feltétlenül veszíti el a korábbi állampolgárságát². Ám az, hogy egy született állampolgártól nem minden esetben (bár többnyire igen!) veszik el a korábbi állampolgárságát, ha egy újabban szerez be, még nem ok arra, hogy állampolgárságot adjunk, éspedig tömegesen, olyanoknak, akik egy másik állam állampolgárainak születtek. Ebben az esetben ugyanis éppen azokat a nemkívánatos jelenségeket termeljük meg tömegesen, amelyek miatt az országok általában kerülni igyekeznek a kettős állampolgárságot.

Mint annyi más közpolitikai kérdésben, az állampolgári jogok keletkeztetése, „adományozása” esetében is veszélyes, ha érzelmi, hangulati alapon születnek döntések. Az pedig még veszélyesebb, ha ezekre az érzelmi alapokra hivatkozva, azokat ürügyként kihasználva és a nacionalista hangulatot-sérelmeket meglovagolva egy végletesen önérdekű politikai elit a saját hatalma bebetonozása érdekében hoz döntéseket. Láthattuk az elmúlt három évben, hogy ezek a Fidesz önhatalma által motivált döntések milyen erős negatív hatásokkal jártak az országra és a magyar népre nézvést – épp ez lesz ezzel az újállampolgár-üggyel is. Már most erősen megosztotta a közvéleményt, már most sokakat a külmagyarok ellen hangolt, már most egy újabb és erős bizalmatlansági tényezőt hozott be a 2014-es választások legitimitásának kérdésébe…

Az „akaraterő diadala” sosem szült még valós eredményeket. Ugyan miféle „nemzeti egységet” lehet úgy érezni azokkal kapcsolatban, akik most és így lettek magyar állampolgárok: egy pártmaffia eszközeiként? És: miképpen lehet ezeket az új állampolgár-társainkat meggyőzni arról, hogy az ő őseiket a trianoni döntés következményeképpen ért hátrányok miatt ne támogassanak egy valójában a nemzet megosztására alapozó, önző, inkompetens politikai erőt?

…A Fidesz ezzel az állampolgárság-adományozási dömpinggel új feladatot adott nekünk: modern mentalitású európai polgárokká kell tennünk új állampolgár-társainkat is!

Nem kis meló lesz: „csak” az elmúlt évszázaddal kell megküzdenünk!

¹A közösségalkotásnak eredetileg az emberi faj, mint hierarchikus csoportokat alkotó főemlős genetikai örökségébe „kódolt” oka van. Így az emberek ösztönös késztetést éreznek arra, hogy „közös hiedelmek mentén közös konstrukciókat hozzanak létre” – ahogy Csányi Vilmos Az emberi viselkedés c. könyvében megfogalmazza ezt. (Itt „hiedelmek” alatt nem valamiféle vallási, misztikus hiedelmek értendők, hanem valamely közös cél- és eszközrendszer. Mivel a magyar társadalomból jobbára ezek a közös célok és közösen eredményesnek megtapasztalt eszközök hiányoznak, így jogosan vethető fel a kérdés, hogy a magyarok közösségi cél- és eszköztelenségét vajon miféle „tartós stressz” okozza? Miféle hatásokra „kapcsolódtak ki” ezek a génjeink? Ennek okai a magyar történelemben vannak, korábbi írásaink foglalkoztak e témával.)

² Hiszen így, ha nem szerez/szerezhet állampolgárságot valamiért az új országában, akár hontalanná is válhatna, amit a jog igyekszik kerülni. Ám például éppen az EU-ban az az általános szabály, hogy az új országában állampolgárságot szerzett személynek választania kell: lemond a régiről, vagy ha mégsem, akkor egy év múltán automatikusan annak az államnak lesz az állampolgára, amelyben életmódszerűen él. A kettős állampolgárság tehát elvileg lehetséges (bár van, ahol nem), ám nem épp kívánatos, ui. az egyik állam közössége nagy valószínűséggel nem profitál abból, viszont továbbra is fennállnak különféle kötelezettségei a továbbra is állampolgárral szemben és ez az állampolgár igénybe is vehet ott szolgáltatásokat.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2013.09.19. 15:37 Szerző: Bársony és Selyem

Technológia, mentalitás, politika

„A vár alatt nem sokat tudnak Nagy Károlyról, de van valami sejtelmük, hogy a frank újításokat utálni kell. Öröklött ellenszenv.”

Szabó Magda: Az a szép, fényes nap - 1976

A most még látszólag üzemelő és látszólag olyan erős rendszer – az a világ és az a mód és mentalitás, amiben és amivel eddig éltünk – nem folytatható. Ezen az úton-módon immár nem tudunk a saját létünkhöz elegendő erőforrást termelni, sem pedig a megtermelteket a közjó által megkívánt módon felhasználni. Az a rendszer, amelyben a magyarság immár évszázadok óta élt – előbb kényszerből, majd a rendszerváltás után „jobb ötlet híján” – a szemünk láttára omlik össze körülöttünk: valójában már nincs is…

Mára már csak egy szűk csoportnak, a politikai elitnek és támogatóinak-kiszolgálóinak el- és fenntartására futja a társadalom erőforrásaiból változatlan szinten – mindenki más egyre csak veszít. Ez a társadalom így, az eddigi módon el- és fenntarthatatlanná vált.

A kezdeményezőkészséget elsorvasztja a bizonytalanság és dezorientáltság. Az oktatást lezülleszti a forráshiány és a politikai elit szűklátókörűsége. A kultúrának a kormánypropaganda és a hatalom világképének kiszolgálásának és közvetítésének szerepét szánják – egyébként pedig felesleges, mert a hatalom által meg nem értett „valaminek” számít. A civil kezdeményezések (amelyek egy normális társadalomban az állampolgári öntevékenység és a közösségi élet fontos körei), mivel függetlenül működhetnek az államtól, ezért „gyanúsakká”, ezzel pedig nemkívánatosakká válnak, mert a központosított hatalom a „konkurenseit” látja ezekben. Eközben pedig a hatalom holdudvarában virul egy álcivil világ, amely valójában nem egyéb, mint a hatalom „ötödik hadoszlopa” a társadalom leigázásáért folytatott háborúban… A személyes hit és világnézet terén is hasonló a helyzet: miközben hivatalosan, az alaptörvény szintjén teljes és garantált a lelkiismereti szabadság, valójában vannak-lettek „első- és másodrendű” lelkiismereti meggyőződések, (nagyon) támogatott és az állam által „futottak még”/„örüljenek, hogy élhetnek”-kategóriába soroltak.

Külön kell szólni a gazdaságról, abban is a versenyszféráról – és általában a kapitalizmusról: itt a hatalom részéről a totális meg nem értés, hozzá nem értés és félreértés tombol. A kapitalizmus „másik neve” a polgári világ, a maga demokratizmusával és teljesítményalapúságával: mind a demokratizmus, mind a teljesítményalapúság a mai hatalom „esküdt ellensége”…

…Mi lesz ebből?

Ha hagyjuk a dolgokat a maguk spontán módján lezajlani, akkor: káosz.

Mivel a régi rendszer – mint a bevezetőben áll – immár nincs is, ezért a feladatunk nem a régi rendszer kritikája, hanem az, hogy ahelyett egy újat és jól működőt hozzunk létre, közösen. Közösen - azaz egymással, az újat-jobbat akarók köreivel és természetesen a magyar társadalommal. Kell egy „ajánlat” a társadalom felé, kell egy „utópia”, amely képes újramobilizálni Magyarországot. Társadalmi ajánlat és utópia sokféle lehet – de ha mi egy fejlődőképes, stabil, a kezdeményezőkészséget és a képességeket felszabadító és a közjó+magánhaszon érdekében felhasználó társadalmat akarunk, akkor valójában olyan sok választásunk nincsen.

Nem választhatók a különféle, az egyént és a független közösségeket központilag ellenőrző „megoldások”, hiszen a központtól való függés eleve kizárja az egyéni és közösségi kezdeményezéseket, amelyek pedig az innováció, a teljesítmény és a hatékonyság nélkülözhetetlen elemei. (Jól ismerjük ui., a „kikényszerített”, „kötelező” hatékonyság kétes eredményeit és azt is hogy milyen az, amikor a hatalom utasítására indulnak „spontán kezdeményezések”…)

Nem választható egy bezárkózó és a modernitást, a modern technológiát elutasító alternatíva sem, mivel ez mind az emberi alaptermészettel, mind pedig a magyar társadalom legitim igényeivel ellentétes út lenne. Tudjuk, mi lesz abból, ha egy közösség az emberi természettel és vágyakkal ellentétesen akarja a maga világát elrendezni…

Amit választhatunk és választanunk is kell, az a magyar társadalom, az egész magyar világ modernizálása – az, ami az utóbbi bő másfél évszázadunkban már többször és többféleképpen is elkezdődött, de mindig csak felemás módon és ezért sosem átütő sikerrel. Ez a modernizálás jelent technológiai modernizálást itt a „technológia” kifejezést annak legtágabb értelmében gondolva (ahogy azt Politizálnunk nem akármi okért kell! c. posztunkban néhány nappal korábban már kifejtettük) – azonban egyértelmű, hogy hiába a modern technológia, ha a mentalitás, a munkakultúra a régi. Minden sikeres társadalmi modernizáció egyidejűleg volt technológiai, tudásbeli és mentalitásbeli átállás. És mivel a magyar társadalom modernizálása talán leginkább a mentalitás terén volt sikertelen, ezért mindenek előtt erre kell koncentrálnunk – mert ez az igazi akadálya minden egyéb kívánatos és szükséges változásnak is.

Milyen az a létező magyar mentalitás, amely ma többé-kevésbé általánosnak tekinthető:

atomizált
bizalmatlan
nem kooperatív
egyénileg taktikázó, ezért nem is szolidáris
csak rövid távokban gondolkodó
érzelmi/sérelmi alapú
a racionalitást csak korlátozottan befogadó
folyamatokban nem gondolkodó, azokat előre nemigen eltervező, „állapotokat” elérni vágyó
a többoldalú megközelítésre nem nyitott és azt nemigen toleráló
vezérelvű-etatista
a közjó meghatározásában járatlan
önszerveződésre alig-alig képes
a tulajdonnal való gazdálkodásban járatlan
nem meritokrata

Mindezekből következik, hogy „nem tudunk mit kezdeni” az együttműködésre, tervezésre, folyamatokban való gondolkodásra, ésszerű döntésekre, konszenzusra és kompromisszumokra is alapozó, az öngondoskodást a közösségi szolidaritással egységben elképzelő, a közösségi döntéseket a szubszidiaritás elve alapján meghozó modellel – azzal a (siker-)modellel, amely az általunk pedig oly sokszor emlegetett „bezzegországokban” működik és amely modell helyessége és működőképessége bizonyított tény.

…De lehet-e egy társadalommal modellt válttatni? Miképpen működhet ez, mik ennek a lehetséges módszerei? Van-e más lehetőség erre, mint kivárni a korántsem biztos, nagyon esetleges és lassú spontán átalakulást?

A világon minden tervezhető – feltéve, ha a tervezésnél kellő alapossággal és realitásérzékkel járunk el. Egy évezreddel ezelőtt már volt példa a magyar társadalomban egy nagyjából-egészéből sikeres társadalmi modellváltásra – akkor is azért történt ez meg, mert a régi módon egyszerűen nem lehetett tovább élni és a társadalom fennmaradása vált emiatt kérdésessé.

Most ott tartunk, mint ezer éve: vagy modernizált Magyarországon élünk tovább – vagy megszűnik (elsorvad, kiürül) a magyarok közössége, mert felszívja a sikertelenség és az erőforráshiány.

Egy ország modernizálás évtizedekig tartó folyamat – ám minél később kezdünk hozzá, annál kisebb a siker esélye. A modernizált Magyarország az egyéni és közösségi aktivitásnak tág teret adó, azt természetesnek vevő, mert azt a társadalmat anyagi, szociális és szellemi téren gazdagító tevékenységnek felfogó ország lesz. Ehhez egyfelől növelnünk kell, meg kell erősítenünk az egyéni, állampolgári és közösségi kompetenciákat (majd ezek függvényében a jogosítványokat is). Másfelől olyan automatizmusokat és mechanizmusokat kell „örök időkre” az államba építenünk, amelyek megakadályozzák a „visszarendeződést” az etatista és nem teljesítményalapú közállapotokba.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2013.09.15. 16:29 Szerző: Moin Moin

Egy nagykoalíció felé

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.”

A Máté írása szerint való Szent Evangéliom, 10. fejezet 34., Károli Gáspár fordítása - 1586

Sokan és régóta mondogatják már, hogy legalább az alapvető dolgokban szükség lenne a bal-és jobboldal együttműködésére – és ez alatt itt nyilvánvalóan nem azt kell érteni, hogy a hírhedt „hetven-harminc”-féle együttműködésre gondolnak, hanem a demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság kereteiben való egyetértésre. Ám bárki, aki realista, belátja, hogy a bal- és jobboldal jelenlegi legnagyobb pártjai között egyszerűen elképzelhetetlen konstruktív, a közérdeket követő „nagykoalíció” – ennek okait felesleges is sorolnom. Ezek önmagukba és önérdekeikbe kövült politikai dínók. És bár a jobboldalon létezik még egy tömegpárt, a Jobbik, azonban ennek ideológiája, politikája és támogatói tábora egyaránt kizár bármiféle konstruktív, européer és demokrata hozzáállást; róluk tehát szót se többet!

Ezek a jelenlegi állapotok és politikai szereplők – ám ettől az efféle, az alapvető témákban való együttműködés mégis elsőrendű nemzeti érdek. Ha az evolúció igaz a politikára, mint a bioszféra egyik nagyon speciális változatára is, akkor talán az is igaz, hogy „élőhely nem marad lakatlan”: ha valóban szükséges és hasznos lenne egy-egy, egymással együttműködni is képes bal- és jobboldali (nagy)párt, és ha ezt a „létezési lehetőséget” a jelenlegi pártok „nem lakják be”, akkor legalábbis valószínűsíthető az, hogy létrejönnek erre is alkalmas pártok. Pontosabban: nem „létrejönnek”, csak úgy, maguktól (ugyanis: a magyar társadalom spontán önszerveződési képessége igen alacsony), hanem létrehozhatók és gyorsan felfuttathatók. Ha racionálisan, a magyar társadalom valódi érdekei és igényei felől közelítünk a témához, akkor azt kell mondanunk, hogy kifejezett célként kell kitűzni azt, hogy megszülessen és minél gyorsabban minél nagyobb tömegtámogatottságra tegyen szert egy-egy, a köztársaság és a piacgazdaság érdekében együttműködő bal-, illetve jobboldali párt!

Mi sem természetesebb, mint hogy az ilyen új pártok létrejöttét és terjeszkedését mind az MSZP, mind a Fidesz a létérdekei elleni támadásnak fogja tekinteni és minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközt be fog vetni az újonc párzok ellen. Itt azon múlik az újak sikere, hogy mennyire van-lesz már elegük a konszolidált, a politikát legalább valamelyest ésszel kezelni képes bal- és jobboldali szimpatizánsoknak abból, amit a „saját” pártjaik, az MSZP és a Fidesz produkálnak? Nyilvánvaló, hogy vannak és maradnak számosan mindkét oldalon, mindkét tömbben, akik ki fognak tartani a végsőkig jelenlegi pártjaik mellett. A Fidesz mellett a nemzeti kivételezettséget mindenek fölé helyezők, az MSZP mellett pedig azok, akik egyszerűen
nem tudnának mit kezdeni egy modern, azaz alapvetően mégiscsak teljesítménypárti és kapitalista-alapú politikai erővel. Azonban az is biztos, hogy az alapvetően „polgári” ízlésűek körében sokan vágynak egy „magyar CDU-ra”, amelyet anélkül érezhetnek a magukénak, hogy kompromisszumot kellene kötniük a Fidesz-féle populizmussal, szakszerűtlenséggel, gazemberségekkel és a törvények folyamatos és önérdekű hajlítgatásával. És az is valószínű, hogy számosan, akikben ott él a társadalmi szolidaritás iránti nyitottság és akik politikai ízlésének egy modern, teljesítményalapú, ám mégsem konzervatív értrendű erő felelne meg, és akik nem tudnak és nem akarnak kompromisszumot kötni sem az MSZP szellemtelenségével, középszerűségre alapozottságával, szociális demagógiájával és nem fogadják el saját politikai vezetőikként az MSZP-ben máig ott ténykedő „nagy öregeket”, de az ő világukban politikussá vált „maiakat” sem, azonnal készek lennének odaállni egy, a baloldaliságot alapvetően „nyitott, esélyteremtő és tehetséggondozó társadalomként” definiáló politikai formáció mellé.

Nagyon úgy fest a dolog, hogy Magyarország konszolidálásához nem lesz elég egyetlen új politikai erő – mert a szükséges konszenzus szélesebb spektrumú (időleges) együttműködést követel meg, mint amekkora politikai spektrum egy valamennyire is koherens ideológiájú párt által befogható. Ráadásul mind bal-, mind jobboldalon sürgősen lecserélendő az a politikai attitűd is, amely az MSZP-t és a Fideszt egyaránt jellemzi, és amelynek oly kevés köze van a demokrata mentalitáshoz. Mert ne feledjük: a demokrataság nem azt jelenti, hogy szavazunk és többségi határozattal döntjük el a kérdéseket – a demokrataság azt jelenti, hogy a vezetőinket a teljesítményük, a tudásuk és a képességeik alapján választjuk ki. Ezt pedig sem az MSZP-re, sem a Fideszre nem jellemző, így őket a szó valódi értelmében semmiképp sem nevezhetjük-tarthatjuk demokratáknak!

Mind a Fidesz, mind az MSZP egyszerre lesz ellenfele mindkét új politikai formációnak – így az újak jól teszik, ha közösen veszik fel a harcot a múltat képviselő két dínópárt ellen. Mert ha közben egymás ellen is harcolnak, akkor egyrészt felesleges erőforrásokat pazarolnak el (az amúgy is bizonnyal szűkösekből), másrészt pedig azt közvetítik magukról a potenciális híveik felé, hogy az ő „új” politikai attitűdjük is ellenségkereső és a nyilvánvaló közérdeket és közös érdekeket alább sorolják, mint a saját elképzeléseiket és vágyaikat. Ennek a két új pártnak ugyanis mindaddig közös az útja és közös az érdeke is, ameddig nem jutnak el ők és nem jut el az ország odáig, hogy a két dínótól megtisztult közpolitikai térben immár az legyen az eldöntendő kérdés, hogy a magyarok többsége aktuálisan éppen a társadalmi szolidaritást és felemelkedést, vagy az átlag fölé emelkedőktől származó többlet-erőforrásokat tekinti-e előbbre valónak? (Megjegyzem: e kettő még jó ideig nem is lehet meg egymás nélkül!)

Előző posztomban (Politizálnunk nem akármi okért kell!) arról írtam, hogy milyen két opció között kell a magyar politikában hamarosan, mielőbb döntenünk. Ma, amikor arról írok, hogy mind a bal-, mind a jobboldalon új pártra van szükség ahhoz, hogy a technológiai forradalomban a nyertesek közé kerüljünk, meg kell írnom még valamit: nem szabad összekevernünk azt, hogy a mai politikai ellenfeleink nem azért ellenfeleink, mert bal-vagy éppenséggel jobboldaliak és mi „zsigerből rühelljük” az épp velünk átellenes oldalt. A jelenlegi politikai ellenfeleink azért az ellenségeink, mert olyan mentalitást, olyan társadalmi és politikai örökséget, alapállást képviselnek, amely ellentétes a teljesítményelvű és tudásalapú XXI. századi kapitalizmussal, a szabadsággal, a demokrácia lényegével, a nyílt társadalommal és szinte mindennel, ami a magyar nép jövőbeni sikerességéhez kellene. És ha ez így van – márpedig így van! – akkor semmi okunk arra, hogy a modern, új baloldaliak és jobboldaliak gyanakodva, ellenségként viszonyuljanak egymáshoz, hiszen alapelveik és alapérdekeik tökéletesen azonosak, eltérés csupán ezen alapelvek egyes elemeinek sorrendiségében van közöttü(n)k. Nem kell és nem is célszerű magunkban továbbvinnünk és ezzel továbbéltetnünk azt a bal-, illetve jobboldali politikai örökséget és egymáshoz viszonyulást, amely még valahol az Osztrák-Magyar Monarchia idején vagy közvetlenül utána keletkezett. Nyilvánvaló, hogy a modern baloldaliak nem Kun Béla leszármazottai és az is egyértelmű, hogy az új jobboldali párt nem Horthy Miklós nyomdokain fog járni.

Ahhoz, hogy ez az új bal- és jobboldal – és az általuk közösen képviselt új, konstruktív és racionális mentalitás – együttesen legyőzhesse a ma létező bal- és jobboldalt, annak átkos örökségével és sikertelenségre predesztináló mentalitásával együtt, egészen az új közpolitikai erőtér létrejöttéig ki kell kapcsolni az új bal- és jobboldal politikusai és hívei körében az egymás ellen mobilizáló érzéseket. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor tőlünk is csak ugyanolyan megosztó és gyanakvó politika telne ki, mint a ma a porondon ugráló bohócoktól – ennek meg semmi értelme! Azért, hogy majd lehessen itt közéleti béke, most előbb közösen kell forgatnunk a politika fegyvereit!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

17 komment

Címkék: választás mszp orbán fidesz populizmus cdu jobboldal demokrácia kapitalizmus baloldal konzervatív jogállam ellenzék progresszív demagógia mesterházy

2013.09.14. 17:47 Szerző: Moin Moin

Politizálnunk nem akármi okért kell!

„Harcolnunk peniglen nem akarmi okért
Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért,
Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért,
Magunk tisztességéért és életünkért.”

Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, Ötödik ének, 27. - 1651

A ProgBlogon szokott objektív, távolságtartó stílussal ez alkalommal szakítva hadd vezessem be a mai posztomat két szubjektív élményemmel. Az egyik egy minapi beszélgetés egy huszonéves, kétdiplomás, épp PhD-ző barátommal, aki kijelentette, hogy ha egy rendezvény „politikai témájú”, akkor az őt nem érdekli… A másik élményem pedig a másféléves fiamhoz és nagyszüleihez kapcsolódik, akik szinte mindennap este skype-olnak egymással…

..Hogy jön ez a kettő össze? Mindjárt megmagyarázom!

Az első példa azt mutatja, hogy ma az értelmes, tanult, világot ismerő fiataljaink sem értik és nem érzik át, hogy miért kellene aktívan politizálniuk, véleményt formálniuk és egyáltalán: megismerni a politikai „tétjét”. A másik pedig azt mutatja, hogy ma magától értetődő természetességgel használunk olyan technológiákat, amelyek az első példában szereplő barátom másféléves korában még csak a sci-fikben léteztek. A kettő pedig úgy függ össze – és úgy lesz belőle közpolitikai téma – hogy egy általános technológiai forradalomban élünk, amely teljességgel átformálja az életünket, óriási, korábban el sem képzelt lehetőségeket ad az emberi élet minőségének javítására, az emberi kapcsolatok fejlesztésére. Ám ha nem értjük, hogy merre tart a világ és miféle társadalom közelít felénk, akkor azt sem fogjuk fel, hogy egy olyan politika, amely éppenséggel távolítja az embereket attól, hogy képesek legyenek ebben az új társadalomban és annak a technológiák és az innováció uralta gazdaságában aktívan közreműködni, valójában a jövőnket teszi tönkre. Ha azt hisszük, hogy semmi dolgunk a politikával, hogy az egy rajtunk kívül létező dolog, amibe nem kell és talán nem is lehet beleszólnunk, akkor az lesz a dolog vége, hogy az ország népe nem lesz az új technológiai forradalom nyertese.

A bezárkózó, egy hatalmi elit által „ledominált” társadalom alkalmatlan arra, hogy egy nemzetközi együttműködést igénylő technológiai világban boldoguljon a „bezárt nép”.

Nem az az elkövetkezendő évek nagy kérdése, hogy éppen melyik érdekcsoport, gondolatrendszer, „filozófia”, „hit” lesz kormányon itt. Az igazi kérdés az, hogy a magyarok az épp most zajló technológiai forradalom nyertesei között lehetnek-e? Az igazi kérdés az, hogy melyik politikai erő képviseli a technológiai és társadalmi-gazdasági fejlődést és melyik akadálya ezeknek.

Ennek a nyertességnek a feltételeit kell a következő éveinkben megteremtenünk: ez pedig nem más, mint hogy a magyar emberek megismerjék és megértsék, hogy mi megy végre a világban, különösképpen pedig a technológia világában.

A nyertesek közé kerüléshez tudás kell. Én olyan országban hiszek, ahol ez mindenki számára megszerezhető – ellenfeleink, azaz a jelenleg hatalmon lévők viszont egy olyan országban, ahol a tudás és a lehetőség csupán kevesek kiváltsága: ezzel akarják maguknak a jó helyeket garantálni, nem törődve azzal, hogy ezért mivel fizet majd a magyar nép.

Ha marad a jelenlegi politikai-társadalmi vízió hatalmon, akkor a magyarok a technológiai forradalom vesztes oldalán találják magukat: ez lesz az ár…

A (már nagyonis közeli!) jövő fejlett társadalma nem „munkaalapú” lesz, ahogy Orbán mondogatja, hanem technológiaalapú. Ebben a jövőben tulajdonképpen már bő évtizede benne is élünk¹. Amikor azt írom, hogy technológiaalapú az új társadalom, akkor ez azt jelenti, hogy magas szintű tudással, nagyon hatékony és jól szervezett technológiával, magas szintű munkakultúrával állít elő viszonylag kevés ember viszonylag kevés fizikai munkával hatalmas értéket, éspedig úgy, hogy ezzel az erőforrásokat és az élővilágot minél kevésbé terhelje.

A kevés pénzért sokat robotoló tömegek világa nem a jövő világa. Orbán és köre ugyan ebben hisz – de ennek szubjektív okai vannak.

Egyrészt nem ismeri a modern technológiákat. Képzettségük, műveltségük (már akinek van…) egészen más jellegű, a modern technika csupán felhasználókként érdekli őket (pl.: Audi A8 à la Lázár). Ráadásul frusztrálja is őket az a tény, hogy az általuk irányított Magyarország bizonyosan képtelen előállítani efféle javakat.
Másrészt a „fegyelemben” hisznek, az erős szabályozásban – és általában: az erőben, a parancsokban – és nem a kreativitásban (hiszen aki kreatív, az önállóan gondolkodik – és ez egy hatalommániásnak veszély).
Harmadrészt pedig azért is vágynak ők „munkaalapú” társadalomra (azaz a „sokat robotoló tömegek” társadalmára), mert ha az emberek sokat és keményen dolgoznak a megélhetésért és örökösen érzik a hatalom (állam, munkaadó) keménységét, akkor nem jut erejük, idejük, merszük a hatalom ellen fellépni. Ráadásul a tudatosan alacsony szinten tartott tudásszint, a csak „szakismereteket” oktató iskolarendszer és a szakbarbárokat képző felsőoktatás is jelentősen és hatékonyan csökkenti a társadalom összefüggés-meglátó képességét, az önálló gondolkodásra-véleményalkotásra való készséget és igényt – és ez a kívánatos állapot az orbáni rendszer haszonélvezői szemében!

A fejlett technológia világa szükségképpen plurális – hiszen elképzelhetetlen a homogén mederbe kényszerített kreativitás és innovativitás. Kinek ez az ötlet jut eszébe, kinek az – és magától értetődő, hogy ez nem csak műszaki-technológiai és tudományos téren következik be a kreatív embereknél, hanem társadalmi, közpolitikai téren is!

A jövőnket illetően választanunk kell egy innovatív, kreatív és erre alapozva erőforrásokban bővülő és szabad jövő és egy parancsokon alapuló, tudásszegény és emiatt a technológiaalapú társadalom és gazdaság elvárásainak megfelelni képtelen magyar jövő között. Nyilvánvaló, hogy a magyar nép érdeke az előbbi – az utóbbi csupán a kontraszelekcióra épülő hatalmi elit érdeke. Ez a hatalmi elit pedig valójában gyenge és versenyképtelen – éppen azért, mert nem ért ehhez a technológiához: Orván Viktor egy korszerű üzemben még kérdezni sem tud…

Ha nincs birtokodban tudás és hozzáértés, de mégis a tiéd a hatalom², akkor nem marad más, mint hogy megpróbálsz parancsolgatni. Békében az akar parancsolgatni, aki nem érzi elég erősnek az érveit egy vitához – amelyben így esetleg alulmaradna és nem tudná érvényesíteni az elképzeléseit. (És: aki emiatt persze nagyon frusztrált.) Békés körülmények között az akar „rendeletekkel kormányozni”, aki érzi, hogy a normális törvénykezés alapos vitáihoz nem elég felkészült, ráadásul a szándékai sem tiszták: zavarosak, vagy aljasak. Békében csak az vív háborút, akinek a lelkében az dúl már régóta és aki nem tud kellően konstruktív lenni ahhoz, hogy nyugodtan építkezzen.

De ugyan ki akarna frusztrált és felkészületlen emberek uralma alatt élni – és ugyan miféle élet és miféle jövő alakulhat akkor, ha efféle emberek kezében marad a hatalom?

…Na, éppen ezért kell minden olyan embernek részt vennie a közpolitikában, aki azt akarja, hogy a technológiai forradalom által nyújtott erőforrások minket is gazdagítsanak! Ha a passzivitásunkkal hagyjuk, hogy a politikát azok kaparintsák meg, akik nem is értik a mai és a jövendő világot, akkor mi bizonyosan szegények és sikertelenek leszünk. Érdeklődnünk kell a politika iránt és tisztában kell lennünk a választási lehetőségeinkkel – és azok következményeivel is – mert ez a legszorosabban vett személyes érdekünk!

Politizálnunk pediglen nem akármi okért kell, hanem azért, hogy hazánk a technológiai forradalom aktív résztvevője és haszonélvezője legyen. Politizálnunk pediglen nem akármi okért kell, hanem egymásért, a családunkért, a nekünk fontosakért, a barátainkért - és persze „a magunk tisztességéért és életünkért” is, hogy ne legyünk egy önző politikai maffia áldozatai és hogy ők ne lophassák el a jövőnket.

…Meg kel ismernünk az összefogás erejét – azt az erőt, amelyet az összefogásban, az egymás iránti bizalomban és az együttes célmeghatározásban annyira tapasztalatlan magyarság még nem ismer és ezért nem is gondol arra, hogy ezzel érhet el sikereket a jövőben.

¹ A(z informatikai, bio- és nano)technológiai forradalom (amely valójában egy komplex tudásanyag-forradalom is) persze jóval korábban kezdődött, de nagyjából az elmúlt évtizedben jutottunk el odáig, hogy ennek eredményei már mindennapossá és nélkülözhetetlenné váltak. Azóta a világ kettévált és e két fél egyre gyorsuló ütemben távolodik: a leszakadó fél megrekedt a ’60-as-’80-as évek technológiai szintjén. E megrekedésnek legnagyobbrészt az adott társadalmakat jellemző belső, történelmi és mentalitásbeli okai vannak.

² Rendszerint fejletlen polgári mentalitású és/vagy erősen frusztrálódott társadalmakkal fordul elő, hogy a közhatalmat egy ilyen politikai-hatalmi csoportosulás birtokolhatja.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

4 komment

Címkék: jövő választás orbán fidesz elit tudás technológia hatalom technológiai forradalom kontraszelekció passzivitás munkaalapú társadalom rendeleti kormányzás technológiaalapú társadalom

2013.09.12. 11:27 Szerző: Cincinnatus

Állam és polgár

„Neve: szolgálj és ne láss bért. Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.”

Vörösmarty Mihály: Országháza - 1846. június – augusztus

A magyar ember mindig a magáénak érezte a hazát – az államot viszont szinte sohasem. Amikor Vörösmarty a felvezetésként idézett versben a hazát emlegette, akkor igazából arra a magyar államra gondolt, amelyet akkor sem érzett magáénak szinte senki sem a hazában.

Az állam azt ígérte a Kádár-korban és azt ígéri gyakorlatilag azóta is, hogy gondoskodik az állampolgárokról. Azonban mindennapos tapasztalatunk az, hogy ennek az ígéretének nem képes eleget tenni. Valójában nem is akar: ez az ígéret csupán arra szolgál, hogy elfogadtassa az állampolgárokkal az állam primátusát, minden dolgok felett állását, hogy ő akarja szervezni az egész társadalmat – és persze a gazdaságot is! A rendszerváltás óta még nem volt kormányon olyan politikai erő, amelynek esze más srófra járt volna. Nem volt olyan kormányunk¹, amelyik ne akarta volna a magyar társadalmat a saját elképzelései és érdekei szerint „ledominálni”: az, hogy ez az állampolgároknak mekkora terhet jelentett, hogy mekkora és milyen beleszólást hozott ez a mindennapjaikba, csupán a mindenkori hatalomgyakorlók szubjektumától függött és sosem az állampolgárok érdekétől. Attól sem függött a rendszerváltás óta sohasem az állam beavatkozási igénye, hogy mit tud az állami szervezés-irányítás valóban hatékonyan intézni és mit lenne célszerűbb államtól független szerveződésekre hagyni.

…Mára már eljutottunk oda (ismét), hogy még nincstelen, hajléktalan sem lehetsz állami beavatkozás nélkül – az pedig már szinte természetesnek számít, hogy egy vállalkozás az állam közelébe igyekszik férkőzni.

Az állam – pontosabban: az állam hatalmát gyakorló politikai elit - nem tűri a konkurenciát, mert ha lenne módjuk az állampolgároknak azt kipróbálni, hogy vajon tényleg az állam-e a legjobb feladatellátó, vagy netán az állampolgárok alkotta, az államtól független szerveződések, akkor könnyen az derülhetne ki, hogy a polgárok jobban csinálják a dolgot. Ekkor viszont adódna az a következő, logikus lépés, hogy akkor nem kell ekkora állam és nem indokolja semmi sem azt, hogy az államnak ekkora hatalma, beleszólása, újraelosztási joga legyen. De ha kisebb és kevésbé beleavatkozó az állam, akkor az államhatalom gyakorlóinak formális és informális lehetőségei is kisebbek lennének – márpedig a magyar politikai elit egzisztenciájának és hatalmi érdekeinek/vágyának ez nem felelne meg. Az ő érdekein „állami államot” követelnek meg a polgári állam számukra rizikó!

A demokrácia akkor működik jól, ha az állampolgárok otthonosan mozognak az önálló-önszervező kezdeményezések és az öngondoskodás világában – magyarán: ha értik és tudják használni a szabadságot és annak intézményes kereteit. És: a demokrácia „gazdasági megfelelője”, a kapitalizmus is éppen az önálló célmeghatározó képességet, az önszervező együttműködést igényli, nem pedig azt, hogy a kapitalisták „államiak” akarjanak lenni. Magyarország, mint demokrata és kapitalista közösség, éppen azért nem működik jól, mert a polgárai – nem rendelkezvén róla tapasztalatokkal, ismeretekkel – félnek az önálló döntéstől-felelősségvállalástól, és mert sosem volt módjuk jártasságot szerezni abban, hogy miként kell jól célokat választani és azokat, szükség esetén másokkal társulva, megvalósítani.

Mondhatni, az állam jobb híján (is) teszi, amit tesz állam és polgárai viszonylatában: hiszen e polgárok jelentős többsége, mint fentebb írtam, nem tudja, hogyan éljen szabad, felelős polgárként és ezért vágyik az állam irányítására és ezért is viseli el azt, minden kényelmetlenségével együtt.

Ahogy a társadalomban nem szokta meg a magyar ember a polgári létezést, úgy a gazdaságban sem. Általános a hit abban, hogy a gazdaság és a vállalkozások világában is az állami beavatkozás kell legyen a központi elem. Ha a magyar gazdaság bajairól esik szó, szinte automatikusan és kizárólagosan állami eszközök említtetnek: adórendszer, támogatások, elvonások. Ehhez újabban még a hatósági árszabályozás társul. Azonban alig-alig hallani arról, hogy egyáltalán megvannak-e a magyar közgondolkodásban azok az általános vállalkozói és gazdasági ismeretek, amelyek nélkül nem is létezhetnek hatékony, versenyképes vállalkozások.

Ma, ha valaki gazdaságélénkítésre gondol, akkor az nagyjából annyit jelent: pumpáljunk olcsó, lehetőleg ingyenes állami pénzt a vállalkozói szférába. Ezzel létrejön egy furcsa, fordított kapitalizmus: nem az önálló, a szabadpiacon versengő vállalkozások tartanak el mindent és mindenki mást az országban, hanem a vállalkozások várják el azt, hogy az ország tartsa el őket, a ki tudja honnan megszerzett forrásaiból. Ez nagyon hasonlít az állami támogatással életben tartott szocialista vállalatok világára – azzal az egy, nem lényegtelen eltéréssel, hogy itt az állam által adott közpénz magánvagyonná alakul. Ezzel a rendszerrel az a baj, hogy a piacon életképtelen vállalkozások léteznek általa: elég csak a magyar vállalkozások szeretve tisztelt zászlóshajóját a Közgépet megnéznünk, amelynek nincs egyetlen nem magyar és nem közpénzből finanszírozott komolyabb referenciája sem! Ugyan miféle „zászlóshajó” az, amelyik csak az otthoni fürdőkádban úszóképes?

Könnyű lenne azt mondani, hogy az állam húzódjon vissza és hagyja békén a gazdaságot, hagyja fejlődni a vállalkozásokat – csakhogy amiképpen a szabadság és a demokrácia működtetésében járatlan a magyar, akképpen számára a piacgazdaság és a vállalkozásszervezés is ismeretlen dolgok. „Csak szabadsággal” nem lehet pótolni a hiányzó tudást és tapasztalatot: a ma tapasztalható kapitalizmus- és tőkeellenesség jó részben éppen azért alakult ki az emberekben, mert nem értik, mi is a kapitalizmus és hogyan is működtethető jól a tőke. Ezt soha senki sem magyarázta el nekik átélhető formában: csak annyit tanultak meg a kapitalizmusról, amennyit a hazai, az államhatalomhoz kötődő változata mutatott meg nekik – ez pedig nem igazi kapitalizmus, mert nem a teljesítmény az alapja, hanem a hatalomhoz fűződő jó kapcsolatok. Ezért érzik úgy a magyarok, hogy a kapitalista sikernek semmi köze tudáshoz-szorgalomhoz-teljesítményhez.

Ez a fajta „államkapcsolati kapitalizmus” nem csupán azért rendkívül káros, mert ahelyett, hogy a társadalmat erőforrásokkal gazdagítani, csak a másutt megtermelt erőforrásokat sajátítja ki magának, hanem azért is, mert jellegével rombolja a polgári motivációkat, a tanulást, a szorgalmat és a jobb teljesítményre való törekvést. Az elmúlt 23 évben ahelyett, hogy az emberekben megerősödtek volna a klasszikus polgári vonások, inkább az történt, hogy a rendszerváltáskori bizalom ezekben az erényekben megroppant és visszájára fordult: ma többen hisznek abban, hogy az államhoz kell dörgölőzni, mintsem abban, hogy a szabad, teljesítményalapú vállalkozás és a minőségi munka hozza el a sikert. A magyarok 80%-a abban hisz, hogy siker csak mások kárára lehetséges – ráadásul úgy tapasztalták és ezért úgy is gondolják, hogy ezt a sikert nem „horizontális”, a polgárok és vállalkozások közötti együttműködéssel, hanem „függőleges kapcsolatokkal”, hűséggel és kölcsönös, akár elvtelen lojalitással lehet elérni.

Mármost: hogyan lehetne demokratikus a társadalom, ha a gazdaság hűbéri? „A lét határozza meg a tudatot”: az emberek úgy érzik, hogy egyszerűen nem engedhetik meg maguknak az állam akaratával szembeni ellenállást, szervezkedést – hiszen egyenlőtlenek az erőviszonyok. Ráadásul a jelenlegi államhatalom mindent meg is tesz azért, hogy ne létezhessenek és ne keletkezzenek tőle független állampolgári szerveződések. Ez egy hadjárat, amelyet a minden erőforrást magának akaró államelit folytat az egész társadalom ellen. Az államelitnek ebben a háborúban csupán egyvalami számít: a hatalom megtarthatósága - az ár, amit ezért a társadalomtól követel, számára teljességgel közömbös. Ráadásul az államelitben az az elképzelés él, hogy ha elég „kemény” és ha valóban minden lényeges erőforrásra rátenyerel, akkor bármeddig feszítheti a húrt, mert a társadalomnak egyszerűen nem lesznek/nem maradnak eszközei ahhoz, hogy őt a hatalomból eltávolítsa.

Sok, később megbuktatott elit hitt ebben!

Mivel a magyar ember évezredes távlatban nem tudott polgárként létezni (ebben egyszerűen a saját történelme akadályozta), ezért téves az az elképzelés, amely fölüle egy csapásra eltüntetne mindenféle állami szerveződést – hiszen még nem lenne képes az állampolgárok közössége ezt azonnal pótolni. Szükség lesz egy átmeneti időszakra, amelyben az állam szervezőkészségét és eszközrendszerét egy felelős, önkorlátozó szabályok között működő politikai vezetés az állampolgárok érdekében működteti, gondoskodva arról, hogy az állampolgárok megtanulhassák és begyakorolhassák használni a (fentebb jelenleg még ismeretlenként említett) szabadságot és annak intézményes kereteit.

Fentebb azt írtam, hogy „az emberek úgy érzik, hogy egyszerűen nem engedhetik meg maguknak az állam akaratával szembeni ellenállást, szervezkedést – hiszen egyenlőtlenek az erőviszonyok.” És mivel a magyar közgondolkodásban az államtól, vagy valamiféle „felső hatalomtól” (pl. az állammal szimbiózisban élő egyháztól) független polgári önszerveződésnek szinte semmiféle folyamatos hagyománya nem létezik, ezért az embereknek ezzel az államhatalommal szembeni hatékony és együttes ellenállását is kívülről-felülről kell és lehet megszervezni. Mondhatni: első lépésként a polgári lét felé egy „alternatív államot” kell létrehoznunk. Ennek kezdete egy olyan politikai szervezet, amely képes bizalmat kelteni azokban az állampolgárokban, akik polgárokként szeretnének élni egy őket szolgáló és általuk kontrollált államban.

Amikor bizalomról írok, akkor egy olyan intézményes, kodifikált rendszerre gondolok, amely nem csupán „véletlenszerűen”, a vezetői jóemberségére-jóindulatára alapozza a megbízhatóságát. Nyilvánvaló, hogy a közbizalmat csak a vezetői bizonykodásával kiváltani akaró politikai szerveződés nem lesz képes maga mellé állítani azokat, akik minden eddigi rendszerváltás utáni kormányban csalódtak e téren (is), mert az efféle fogadkozások sosem öltöttek előre és visszavonhatatlanul vállalt intézményes kereteket. Arra van szükség, hogy a transzparencia és a polgári kontroll nem csupán „szubjektív elemek” legyenek a politika szlogengyűjteményében, hanem ez legyen maga az automatikusan működő és bármikor, bárki által számonkérhető államszervezési gyakorlat.

A magyar társadalmat a polgáriság felé elindító politikai erőnek erre kell ajánlattal előállnia.

¹ A 2009-’10 közötti kormány ebből a szempontból kivétel – ám kivétel mivolta a körülményeknek tudható be és nem annak, hogy feltett, az államszervezésbe bevezetett szándéka lett volna ezzel a magyar kormányzati mentalitáshagyománnyal szakítani.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

15 komment

Címkék: gazdaság fidesz kormány szabadság demokrácia állam polgár kapitalizmus haza vállalkozás hatalom állampolgár bajnai vállalkozásfejlesztés közgép

2013.09.10. 14:25 Szerző: Bársony és Selyem

Senkit sem érdekel?

„Nem a szegénység, vagy a gyengeség a mi gondunk, hanem a közöny. Hall engem valaki? Ez a legnagyobb baj mostanában: hogy senkit sem érdekel!”

Részlet Hitler első beszédéből - 1919. október 16.

Ma tele az internet a III. Birodalmon hírhedt felhatalmazási törvényével: Kövér László tegnapi, a parlament jogkörét szűkítő és a kormánynak a rendeleti kormányzást lehetővé tévő kijelentései nyomán. A szerzők, bloggerek és kommentezők telesírják a közteret – de még egyetlen olyan írást sem olvastam, hogy na, akkor most fogjunk össze és állítsuk meg ezt az őrültet és a bandáját! Nem: csak értékelnek, elemeznek, sopánkodnak és a sötét jövőt emlegetik – de mintha valami gonosz varázslat akadályozná őket a cselekvésben.

Akinek még nem lenne világos: a Fidesz még 2002 után elhatározta, hogy – ha a sors megengedi egyszer neki – úgy fogja átszabni Magyarországot, hogy aztán beláthatatlan ideig ne lehessen egykönnyen leváltani. Ahogy már írtuk, számukra nem csupán anyagi kérdés és forrás a hatalom, hanem mindenek előtt lelki szükséglet: ha nem birtokolhatják azt, vagy legalábbis nincs komoly reményük a hatalomra, akkor semmivé-senkikké válnak – hiszen semmi más nem érdekli és nem élteti őket. Ez a menni vagy meghalni pártja: legnagyobb, személyes félelmük az, hogy egyszer (ismét) nem ők lesznek legfelül…

…Minden, amit a hatalommegtartásért tesznek, a legszorosabban vett szükségszerűség. Ezért játszanak mindent vagy semmit a társadalommal is: úgy érzik, hogy ha rajtuk kívül bárkinek bármiféle önállósága, függetlensége és saját egzisztenciája, anyagi bázisa marad, akkor az az ő hatalmunkat kérdőjelezi meg és nem teljes a kielégülés. …Ez bizony a „Gyilkos elmék” világa!

Egyszerűen képtelenség az, hogy a több millió egészen más életet akaró magyar között ne akadjon elég ember ahhoz, hogy megállítsa a döntési szabadságunk „kényszeres sorozatgyilkosait”. A közöny, a beletörődés, a többiekkel nem törődés nyit kaput a mi hatalommániásainknak: az, hogy közülünk oly sokan nem hisznek más semmiben, ami közös ügy és közös tett lenne. Hosszú évek, évtizedek, évszázadok szoktatták a magyarokat arra, hogy nem bízzanak egymásban, hogy ne keressék másokkal az összefogást, hogy ne közösen kövessék az érdekeiket. Ez egy olyan ország, ahol az emberek 80%-a abban hisz, hogy bárki csak mások kárára érvényesülhet…

…Pedig ez egy baromság: a világ minden sikeres népe együttműködő nép: skandinávok, németek, zsidók, amerikaiak, japánok… A magányos gyanakvók alkotta népek csak a törzsi mészárlásokig képesek leküzdeni magukat.

Magyarország majd’ teljes lakosságát fenyegeti az, hogy elveszi a jövőjét egy sérült lelkűekből álló, önző és gátlásokat hírből sem ismerő banda. Érdekes, hogy a Fidesznél az ország jövőjére nézvést sokkal ártalmatlanabb cigányság ellen már évek óta létezik „gárda”, de az ország legfőbb – ráadásul belső – ellenségei gyakorlatilag a nép teljes passzivitásától kísérve tehetik, amit csak akarnak.

Jusson eszünkbe, hogy ez a belső ellenség igen könnyen eltávolítható a hatalomból – de amíg ott van, mindent megtesz a mi érdekeink ellen és mindent megtesz a hatalma még jobb bebetonozásáért. Nem szabad azt megvárnunk, amíg a tőlük való megszabadulást egy társadalmi és gazdasági kataklizma fogja előidézni: ne járjuk a „jugoszláv utat”!

Egy önmagába zárkózó diktatúrában nem lesz jó élet – mert ehhez egyszerűen hiányoznak a belső erőforrások. Magyarország tőkeszegény, továbbá alacsonyszintű a vállalkozói kultúra, emiatt az innovativitás is. Ugyan mit adna majd cserébe a jó élethez szükséges és csak külföldről beszerezhető javakért az az ország, amelynek gyakorlatilag alig-alig akadnak világszínvonalú és világszerte (el)ismert termékei? Ja, majd megint nem lesz banán, mint Kádár alatt – de ennél sokkal fontosabb dolgok sem lesznek. A hiánygazdaságot mindig a belső fejletlenség és a szabadsághiány hozza létre.

…Mindazokra szükség lesz, akiket igenis, érdekel, hogy mi lesz velü(n)k, akik ezért keresik mások társaságát, hogy együtt érvényesíthessék az érdekeiket. Most közülük sokan még azt hiszik, hogy egyedül vannak, hogy nincs hová csatlakozniuk – mert a jelenlegi ellenzékben sem megbízni nem tudnak (joggal), sem pedig nem érzik őket elég határozottnak a cselekvésben (szintén joggal). Most üzenjük nekik, hogy lófaszt vannak egyedül: ők vannak a legtöbben ebben az országban – csak kapcsolat kell közöttük.

Mi megszervezzük ezt a kapcsolatot – aki belátja, hogy kapcsolódnia kell, annak csak jelentkeznie kell nálunk!

* A posztot felvezető kép a Gyilkos elmék c. sorozat egyik jelenetének felhasználásával készült.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

11 komment

Címkék: orbán fidesz kádár demokrácia hitler diktatúra ellenzék kövér lászló gyilkos elmék rendeleti kormányzás felhatalmazási törvény III. birodalom

Utolsó kommentek

ArriMedes: "Magyarországon sosem volt feudalizmus, familiaritás a magyar rendszer neve vs Magyarországon nem ... (2018.05.07. 12:12) Viktor, mi bajod a dédapámmal?
Pyrrhus: @Orkogo: Aha. Természetesen ismerem a koncepciót, és pont ezért ellenzem. Szóval akinek van jöved... (2017.06.17. 21:29) Alapjövedelem: tévedés, tudatlanság és felelőtlenség
screpes: a 2. vállalást problematikusnak látom, mivel ehhez, stratégikus elemként titoktartás társu... (2017.05.31. 21:27) Az ellenzéki politika anyagi alapjairól
Beer Monster: @gabiiii: A 2. pont egy hibás kritérium lenne, például a biológia legtöbb területe nem alkalmas po... (2017.04.08. 11:16) Diákmunka
gabiiii: @Moin Moin: 1. Ne vesszél el a részletekben, pontosan tudod mire gondoltam. 2. A CEU-n nem tanítan... (2017.04.06. 00:20) Diákmunka
Utolsó 20

HTML doboz

Keresés

Top 5

Utolsó kommentek

Címkék

Archívum

2013.10.03. 22:55 Szerző: Moin Moin

„Egy nagy ember dühével rázza az öklét…”1

„Die Reihen fest geschlossen!“2

„Még magasról nézvést megvolna az ország…”4

Oszd meg és uralkodj!

„Végig ő lesz előnyben. Hihetetlen húzásai lesznek!”7

Címkék: kampány politika együttműködés mszp orbán fidesz gyurcsány eu stratégia állam polgár kapitalizmus imf multik ellenzék 2014 bajnai bankok tematizálás rezsicsökkentés együtt 2014 törzsszavazók

2013.10.03. 16:12 Szerző: Bársony és Selyem

Címkék: együttműködés mszp gyurcsány evolúció mdf fodor ellenzék bokros liberálisok bajnai schmuck andor dk moma szocdemek új pártok 4K! béndek elégedetlenek pártja 1000 A-Mi Hazánk

2013.09.27. 18:50 Szerző: Moin Moin

,,Lesz néhány ostoba húzása"1

„A hitel híja minden mozgást elakaszt”2

„Fogalmuk sincs az uralkodásról”3

„Mindég jó és körültekintő törvényeik voltak és azokat mindég megtartották”4

„Egyszerűség, cifraság nélkül.”5

Eligas quem diligas!6

Címkék: fidesz kormány pm demokrácia kapitalizmus szocializmus vállalkozás tőke ellenzék milla szolidaritás vállalkozó polgárság bajnai lmp kompetenciák közbizalom kádár-korszak jólképzettek

2013.09.25. 17:28 Szerző: Moin Moin

Címkék: választás gazdaság orbán fidesz evolúció társadalom demokrácia elit kapitalizmus hierarchia polgári ellenzék néró 2014 állampolgárok holdudvar demokratizmus irányított demokrácia

2013.09.20. 16:57 Szerző: Bársony és Selyem

· 4 trackback 86 komment

2013.09.19. 15:37 Szerző: Bársony és Selyem

Címkék: politika hatékonyság orbán fidesz demokrácia technológia kapitalizmus propaganda ellenzék teljesítmény forráshiány modernizáció közjó mentalitás önszerveződés vezérelvűség alaptörvény kooperativitás meritokrácia atomizáltság

2013.09.15. 16:29 Szerző: Moin Moin

Címkék: választás mszp orbán fidesz populizmus cdu jobboldal demokrácia kapitalizmus baloldal konzervatív jogállam ellenzék progresszív demagógia mesterházy

2013.09.14. 17:47 Szerző: Moin Moin

Címkék: jövő választás orbán fidesz elit tudás technológia hatalom technológiai forradalom kontraszelekció passzivitás munkaalapú társadalom rendeleti kormányzás technológiaalapú társadalom

2013.09.12. 11:27 Szerző: Cincinnatus

Címkék: gazdaság fidesz kormány szabadság demokrácia állam polgár kapitalizmus haza vállalkozás hatalom állampolgár bajnai vállalkozásfejlesztés közgép

2013.09.10. 14:25 Szerző: Bársony és Selyem

Címkék: orbán fidesz kádár demokrácia hitler diktatúra ellenzék kövér lászló gyilkos elmék rendeleti kormányzás felhatalmazási törvény III. birodalom

„Egy nagy ember dühével rázza az öklét…”¹

„Die Reihen fest geschlossen!“²

„Még magasról nézvést megvolna az ország…”⁴

„Végig ő lesz előnyben. Hihetetlen húzásai lesznek!”⁷

,,Lesz néhány ostoba húzása"¹

„A hitel híja minden mozgást elakaszt”²

„Fogalmuk sincs az uralkodásról”³

„Mindég jó és körültekintő törvényeik voltak és azokat mindég megtartották”⁴

„Egyszerűség, cifraság nélkül.”⁵

Eligas quem diligas!⁶