„A vár alatt nem sokat tudnak Nagy Károlyról, de van valami sejtelmük, hogy a frank újításokat utálni kell. Öröklött ellenszenv.”
Szabó Magda: Az a szép, fényes nap - 1976
A most még látszólag üzemelő és látszólag olyan erős rendszer – az a világ és az a mód és mentalitás, amiben és amivel eddig éltünk – nem folytatható. Ezen az úton-módon immár nem tudunk a saját létünkhöz elegendő erőforrást termelni, sem pedig a megtermelteket a közjó által megkívánt módon felhasználni. Az a rendszer, amelyben a magyarság immár évszázadok óta élt – előbb kényszerből, majd a rendszerváltás után „jobb ötlet híján” – a szemünk láttára omlik össze körülöttünk: valójában már nincs is…
Mára már csak egy szűk csoportnak, a politikai elitnek és támogatóinak-kiszolgálóinak el- és fenntartására futja a társadalom erőforrásaiból változatlan szinten – mindenki más egyre csak veszít. Ez a társadalom így, az eddigi módon el- és fenntarthatatlanná vált.
A kezdeményezőkészséget elsorvasztja a bizonytalanság és dezorientáltság. Az oktatást lezülleszti a forráshiány és a politikai elit szűklátókörűsége. A kultúrának a kormánypropaganda és a hatalom világképének kiszolgálásának és közvetítésének szerepét szánják – egyébként pedig felesleges, mert a hatalom által meg nem értett „valaminek” számít. A civil kezdeményezések (amelyek egy normális társadalomban az állampolgári öntevékenység és a közösségi élet fontos körei), mivel függetlenül működhetnek az államtól, ezért „gyanúsakká”, ezzel pedig nemkívánatosakká válnak, mert a központosított hatalom a „konkurenseit” látja ezekben. Eközben pedig a hatalom holdudvarában virul egy álcivil világ, amely valójában nem egyéb, mint a hatalom „ötödik hadoszlopa” a társadalom leigázásáért folytatott háborúban… A személyes hit és világnézet terén is hasonló a helyzet: miközben hivatalosan, az alaptörvény szintjén teljes és garantált a lelkiismereti szabadság, valójában vannak-lettek „első- és másodrendű” lelkiismereti meggyőződések, (nagyon) támogatott és az állam által „futottak még”/„örüljenek, hogy élhetnek”-kategóriába soroltak.
Külön kell szólni a gazdaságról, abban is a versenyszféráról – és általában a kapitalizmusról: itt a hatalom részéről a totális meg nem értés, hozzá nem értés és félreértés tombol. A kapitalizmus „másik neve” a polgári világ, a maga demokratizmusával és teljesítményalapúságával: mind a demokratizmus, mind a teljesítményalapúság a mai hatalom „esküdt ellensége”…
…Mi lesz ebből?
Ha hagyjuk a dolgokat a maguk spontán módján lezajlani, akkor: káosz.
Mivel a régi rendszer – mint a bevezetőben áll – immár nincs is, ezért a feladatunk nem a régi rendszer kritikája, hanem az, hogy ahelyett egy újat és jól működőt hozzunk létre, közösen. Közösen - azaz egymással, az újat-jobbat akarók köreivel és természetesen a magyar társadalommal. Kell egy „ajánlat” a társadalom felé, kell egy „utópia”, amely képes újramobilizálni Magyarországot. Társadalmi ajánlat és utópia sokféle lehet – de ha mi egy fejlődőképes, stabil, a kezdeményezőkészséget és a képességeket felszabadító és a közjó+magánhaszon érdekében felhasználó társadalmat akarunk, akkor valójában olyan sok választásunk nincsen.
Nem választhatók a különféle, az egyént és a független közösségeket központilag ellenőrző „megoldások”, hiszen a központtól való függés eleve kizárja az egyéni és közösségi kezdeményezéseket, amelyek pedig az innováció, a teljesítmény és a hatékonyság nélkülözhetetlen elemei. (Jól ismerjük ui., a „kikényszerített”, „kötelező” hatékonyság kétes eredményeit és azt is hogy milyen az, amikor a hatalom utasítására indulnak „spontán kezdeményezések”…)
Nem választható egy bezárkózó és a modernitást, a modern technológiát elutasító alternatíva sem, mivel ez mind az emberi alaptermészettel, mind pedig a magyar társadalom legitim igényeivel ellentétes út lenne. Tudjuk, mi lesz abból, ha egy közösség az emberi természettel és vágyakkal ellentétesen akarja a maga világát elrendezni…
Amit választhatunk és választanunk is kell, az a magyar társadalom, az egész magyar világ modernizálása – az, ami az utóbbi bő másfél évszázadunkban már többször és többféleképpen is elkezdődött, de mindig csak felemás módon és ezért sosem átütő sikerrel. Ez a modernizálás jelent technológiai modernizálást itt a „technológia” kifejezést annak legtágabb értelmében gondolva (ahogy azt Politizálnunk nem akármi okért kell! c. posztunkban néhány nappal korábban már kifejtettük) – azonban egyértelmű, hogy hiába a modern technológia, ha a mentalitás, a munkakultúra a régi. Minden sikeres társadalmi modernizáció egyidejűleg volt technológiai, tudásbeli és mentalitásbeli átállás. És mivel a magyar társadalom modernizálása talán leginkább a mentalitás terén volt sikertelen, ezért mindenek előtt erre kell koncentrálnunk – mert ez az igazi akadálya minden egyéb kívánatos és szükséges változásnak is.
Milyen az a létező magyar mentalitás, amely ma többé-kevésbé általánosnak tekinthető:
Mindezekből következik, hogy „nem tudunk mit kezdeni” az együttműködésre, tervezésre, folyamatokban való gondolkodásra, ésszerű döntésekre, konszenzusra és kompromisszumokra is alapozó, az öngondoskodást a közösségi szolidaritással egységben elképzelő, a közösségi döntéseket a szubszidiaritás elve alapján meghozó modellel – azzal a (siker-)modellel, amely az általunk pedig oly sokszor emlegetett „bezzegországokban” működik és amely modell helyessége és működőképessége bizonyított tény.
…De lehet-e egy társadalommal modellt válttatni? Miképpen működhet ez, mik ennek a lehetséges módszerei? Van-e más lehetőség erre, mint kivárni a korántsem biztos, nagyon esetleges és lassú spontán átalakulást?
A világon minden tervezhető – feltéve, ha a tervezésnél kellő alapossággal és realitásérzékkel járunk el. Egy évezreddel ezelőtt már volt példa a magyar társadalomban egy nagyjából-egészéből sikeres társadalmi modellváltásra – akkor is azért történt ez meg, mert a régi módon egyszerűen nem lehetett tovább élni és a társadalom fennmaradása vált emiatt kérdésessé.
Most ott tartunk, mint ezer éve: vagy modernizált Magyarországon élünk tovább – vagy megszűnik (elsorvad, kiürül) a magyarok közössége, mert felszívja a sikertelenség és az erőforráshiány.
Egy ország modernizálás évtizedekig tartó folyamat – ám minél később kezdünk hozzá, annál kisebb a siker esélye. A modernizált Magyarország az egyéni és közösségi aktivitásnak tág teret adó, azt természetesnek vevő, mert azt a társadalmat anyagi, szociális és szellemi téren gazdagító tevékenységnek felfogó ország lesz. Ehhez egyfelől növelnünk kell, meg kell erősítenünk az egyéni, állampolgári és közösségi kompetenciákat (majd ezek függvényében a jogosítványokat is). Másfelől olyan automatizmusokat és mechanizmusokat kell „örök időkre” az államba építenünk, amelyek megakadályozzák a „visszarendeződést” az etatista és nem teljesítményalapú közállapotokba.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek