„Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti.”
A Máté írása szerint való Szent Evangéliom, 6. fejezet 24., Károli Gáspár fordítása - 1586
Itt az idő, hogy meghatározzuk: miféle ellenzék képes legyőzni a Fideszt. Kikből kell állnia ennek, hogy kettős feladatát – a Fidesz legyőzését és az ország modernizálását – képes legyen elvégezni (és kikből nem) és miféle politikai stratégiát kell alkalmaznia ehhez?
Mindkét téren, mind a „személyi összetételben”, mind pedig a követendő stratégiában jelentős és veszélyes tévedések dívnak. Az egyik tévedés, hogy egyáltalán van már ellenzéke a megdöntendő rendszernek, a másik tévedés pedig az, hogy a rendszer megdöntéséhez meg kell nyerni szövetségesül, támogatóul és szavazóul a jobboldal egy tekintélyes részét is. Az első tévedés abban áll, hogy az MSZP-nek kell lennie (akárcsak jobb híján is) az ellenzéki erő középpontjának, a másik tévedés pedig azt sugallja az ellenzéknek, hogy „hazafiasnak” kell lennie.
Ezek egyike sem igaz – sőt: mindkettő kifejezetten kontraproduktív, ha le szeretnénk győzni a Fideszt!
…De mielőtt részletezném a fentieket, kell néhány szót ejtenünk egy sajátosan magyar politikai jelenségről (és tévedésről) is: ez pedig a vágy valamiféle „nemzeti egységre”. Az ok, amiért erről beszélnünk kell, nem más, mint hogy tisztázzuk: minden modern társadalom „megosztott”, ami a „politikai célrendszereket” illeti, a „konzervatívok” és a „modernizálók” a társadalom két legitim politikai fele – ám az a helyzet, hogy ma Magyarországon igazából csak „konzervatív politika” folyik.
A magyar közgondolkodás úgy fél bármiféle megosztottság nyilvános hirdetésétől, mint ördög a tömjénfüsttől. Oly régóta és annyira vannak egymásra uszuló tömbök, hogy természetes a vágy: megszabadulni ettől és megteremteni „A” nemzeti egységet. Ám ezt az egységet rendre minden szereplő úgy képzeli el, hogy a többiek fogadják el az ő álláspontját és vessék alá magukat az ő akaratának, elképzeléseinek.
Pedig valójában a „nemzeti egység” nem természetes állapota egy társadalomnak: egységes általában egy normális (modern) társadalom csak alapvető „stratégiai kérdésekben” mutat, vagy pedig vészhelyzetek esetén, rövid időkre. Az viszont a legtermészetesebb dolog, hogy az emberek egyes csoportjai jelentősen különböznek egymástól az elvárásaik terén: abban, hogy inkább biztonságot, vagy inkább szabadságot szeretnének-e?1
Hadd kezdjem egy rövid, erősen elméleti ízű felvezetéssel – ígérem érdemes lesz átrágni rajta magatokat, mert segít megérteni, mi is megy itt most nálunk!
Minden társadalomban van egy alapvető kettős felosztás: vannak a „konzervatívok” és a „modernizálók”. Ez azonban nem feltétlenül ideológiai kérdés és még csak nem is a személyes ízlés kérdése. Itt alapvetően arról van szó, hogy ki nyer és ki veszít azzal, ha egy társadalom lépést tart a világgal. Hangsúlyozom: nem az a felosztás lényege és nem az határozza meg azt, hogy e két oldal közül valaki hol áll, hogy az adott társadalom éppen aktuális viszonyai kinek kedveznek és ki szeretne azokon változtatni, ha egyszer ez a „változtatni akarás” csupán arra vonatkozik, hogy változatlan társadalmi viszonyok mellet „ki legyen felül”, ki gyakorolja a hatalmat. Ha ez szabná meg a dolgokat, akkor például a Fidesz 2002 és 2010 között a „változtatni akarók”, a változáson nyerők táborába tartozott volna, míg az MSZP lett volna a „konzervatív oldal”. Azonban, ahogy írtam, a felosztás nem a belső, hanem a világhoz mért külső viszonyok szerint kell, hogy történjen és ebből a nézőpontból az nem számít „modernizálásnak”, ha az egyik, a hagyományos társadalmi viszonyokat kihasználó társaságot egy másik vált le, amelyik azután ugyanazokat a viszonyokat használja fel hatalma és jóléte alapjaiként.
Ha pedig a szokásos politikai (ideológiai) kategorizálást fogadnánk el, akkor a „maradiakat” a Fidesz (jobboldali-nemzeti), míg a „haladókat” a szocik (baloldali-szocdem) alkotnák – pedig valójában mindkét csapat a „konzervatív oldalon” van. Mindketten csak addig képesek létezni, amíg marad a nem teljesítményalapú, hanem személyes függésekre alapozott magyar társadalmi berendezkedés – hiszen egyik társaságnál sem az számít, hogy „abszolút értelemben” jó teljesítményt nyújtsanak.
Így, ha egészséges politikát szeretnénk és véghez akarjuk vinni az elodázhatatlan modernizálást is, akkor gondoskodnunk kell a modernizálást képviselő politikai erőről is, mert az ma nincs!
Arra, hogy miért nem hasznos, ha az MSZP lenne az ellenzék „közepe”, a „Szárszó-effektus” ad magyarázatot. Ez a párt és annak szellemi holdudvara nem képes az önreflexióra: az elmúlt bő két évtizedben és három kormányzati ciklusban rejlő tanulságokat nem ismerte fel. Bár folytonosan a megújulásról és a saját múlttal-hibákkal való kemény szembenézésről beszél, mégis ugyanazok és ugyanazt csinálják, ugyanazzal a mentalitással. Ez a párt képtelen a fejlődésre, így pedig alkalmatlan a következő kormányra váró konzekvens modernizátori szerepre. Ez a társaság valójában sokkal több rokonságot mutat az éppen leváltani szükséges magyar közéleti hagyománnyal, mint a modernitással – ekképpen pedig valójában a magyar politikai paletta „konzervatív erői” közé sorolandó. (Azok a kevesek, akik e párt „tényezői” közül elvileg, esetleg akár egy modern politikai erő tagjai is lehetnének, évek óta képtelenek „robbantani”: a párt rendszere és személetmódja ezt lehetetlenné teszi. Így vagy idomulnak, kompromisszumot kötve „a párt realitásával” és „belső karriert” csinálnak, vagy passzivitásba vonulnak, vagy pedig előbb-utóbb kisodródnak…)
Most kitört a botrány a „ballib oldalon”, mert egyes fiatalok vették maguknak a bátorságot és megírták, milyen is az a demokrata ellenzéki oldal. Ezt sokan úgy tekintik, mint az egység bomlasztását, a Fidesz érdekeinek szolgálatát – pedig itt valami egészen másról van szó. Elkezdődött a nyílt harc a szocializmusból megörökölt kapcsolati rendszeren alapuló „régi ballib” és az új, ezzel a világgal semmiféle leszármazási viszonyban nem álló, valódi európai értelemben vett demokraták között, akik a pozíciókat abszolút teljesítmény alapján szeretnék osztani.
A harc célja világos: kik legyenek a „modernizálók” legitim vezetői-szervezői? Itt az idő, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba: ez a harc arról szól, hogy lesznek-e a Fidesznek igazi ellenfelei?3 A válasz magától adódik: az a modernizálók vezetője, aki maga is modern.
…Az MSZP nem modern!
Jelenleg a „Fidesz ellenfele”-pozíciót – gyakorlatilag kizárólagos igénnyel – olyan személyek, szervezetek és olyan kapcsolati hálózatok őrzik, akik-amelyek karrierjüket a szocializmus évtizedeiben indították be és akik mentalitása, „reflexei” a kádári világban alakultak ki, vagy akiket az a szerveződés „mustrált” és engedett akár vezető posztokra, amely értékrendjében és minden reflexében „maszoposként” írható le. Ez pedig egy alapvetően fantáziátlan, teljesítménynivelláló, a nulláról önállóan és kockázatot vállalva semmit fel nem építő világ és társaság. Még az úgynevezett „nyugatos típusú menedzserkarrierek” is csupán az így-úgy a szocializmus idejéről átöröklött, privatizált vagyonok és szervezetek eligazgatásából álltak: egyetlen igazi „self made man” sincs a szereplők között. Így amikor ők „kapitalizmusról”, „piacgazdaságról” és „versenyről”, vagy éppen „innovativitásról” beszélnek, akkor olyan területről szónokolnak, ahová közülük még senki a lábát be nem tette.
Igen: a „létező ballib oldalt” nem a semmiből hozták létre valamely kivételes képességű politikusok: az szigorúan véve nem más, csupán a szovjet világhatalom több kézen átment(ett) öröksége.
Jó oka van annak, hogy miért nem érdemes „hazafiaskodnia” a feladatát komolyan vevő és helyzetét reálisan felismerő ellenzéknek. A „magyar típusú” jobboldaliság nem fér össze modernizációval – azzal a modernizációval, amelynek tulajdonképpeni célja nem más, mint hogy a magyar társadalmat kinyissa a világra és a teljesítményversenyre, ahol minden siker alapja a valóságos produktum. A magyar jobboldaliság ugyanis nem a szorgalommal, munkával, tudással, innovációval elért, megbecsült polgári pozícióit akarja „konzerválni”, hanem egyfajta, számára, mint „uralkodó rétegnek” kijáró, „államilag garantált”, magán a magyar (és keresztény) mivoltán alapuló kivételezettséget – vagy legalább ennek illúzióját. Világos, hogy az „alanyi jogon járó” kivételezettség és a személyes teljesítménnyel megszerzendő-megőrizhető pozíció és egzisztencia nem épp rokon dolgok…
Vannak, akik abban gondolkodnak, hogy úgy kell egy „új modernizációpárti politikai pólust” képezni, hogy az elfogadható, netán „csábító” legyen a jobboldali, nemzeti-konzervatív választók szemében is, ám ez „lehetetlen küldetés”. Azonban az a helyzet, hogy a konzervatív oldal foglalt – éspedig emocionálisan az. Így nincs értelme még egy konzervatív oldalt gründolni. (Gründolni modernizáló oldalt kell – mert az, mint írtam, nincs jelenleg.)
A konzervatív oldal azért foglalt emocionálisan, mert akik ma odatartozóknak érzik magukat, azoknak mindenkor fontosabb lesz az, hogy valamiképpen (valósan vagy legalább szimbolikusan) kivételesnek, kivételezettnek érezhessék magukat, mint az, hogy az ország jól teljesítsen és valóban is sikeres legyen, ne csak a HírTV-ben. A modernizáló oldal pedig sohasem fogja „államilag garantálni” nekik ezt az érzést. Inkább lenyomják a tudatalattijukba azt, hogy egy végtelenül korrupt és önző – és persze egyáltalán nem demokrata – politikai elitet támogatnak, mert ez az elit engedi őket „isten választott népének” szerepében tetszelegi, anélkül, hogy ezért cserébe valóságos teljesítményt, tudást, kiemelkedő képességeket, stb. várna el tőlük. Nem: ehhez elég a hűség – ebben meg van bőven gyakorlatuk: ez egy alapvetően „aulikus” társaság! Hiába tudják az eszükkel ezek az emberek, hogy igazi erőt, az ország valódi felemelkedését modernizáció híján nem lehet elérni, mert ők - minden nemzetieskedésük ellenére - bármikor készek egy olyan politikához adni a nevüket-szavazatukat, amely úgy garantál nekik „középosztálybeli létet”, hogy még egyet szorít a szegényeken. Igen: ezek a „nemzetiek” valójában nem tekintik a nemzet részének a szegényeket – amiben a „nemesi nemzet”-fogalom és -felfogás él bennük tovább.
Akik abban bíznak, hogy közülük jelentős számban csábíthatók át egy „CDU-típusú” konzervatív erő oldalára a Fidesztől, azok nem ismerik ezt a társaságot és nem értik a motivációikat. Hiszen egy „européer jobboldali párt” legalább annyira teljesítményelvű, mint a „modernizálók”, és nem ad-osztogat „kivételezettséget” „állami pénzből”. Egy olyan politikai erő, amely ugyan fontosnak tekinti a nemzeti identitást és a polgári-konzervatív értékeket és akár még keresztény szellemiségű is, de nem garantál kivételezettséget és nem működtet a „nemzeti-keresztény szimpatizánsoknak” kedvező állami kontraszelekció, az aligha számíthat e „nemzetiek” támogatásra!
…Amit fentebb leírtam arról, hogy mit vár el és miért cserébe támogat egy politikai elitet a „nemzeti-keresztény” szimpatizánsok serege, azt apróbb módosításokkal leírhatjuk a „klasszikus baloldalt” támogatókról is. Ez is egy olyan klikk, amely „gazdáitól” elvárja, hogy teljesítményükre tekintet nélkül lehessenek pozícióban, kaphassanak „szubvenciót” és legyen „tekintélyük”. Ez a kádári „jól informáltak” társasága, akik megtanulták úgy kiszolgálni a pártot, hogy önmaguk is jól járjanak eközben. Nem látom, mi az igazán eltérő e mentalitás és a „nemzetiek” gondolkodásmódja között? És ha nincs igazi, lényegi különbség, akkor ők tulajdonképpen ugyanaz az oldal: a konzervatív, amely a magyar társadalom régi mozgatórugóinak, a régi reflexeknek a megtartásában érdekelt. Ez pedig nem mást bizonyít ismételten, mint hogy (mint fentebb írtam) a magyar politika féloldalas: csak konzervatív oldala van! Nincs olyan politikai erő az országban, amely mind szellemiségében, mind céljaiban, mind szereplőiben egyértelműen a modernitás testesítené meg – e felsorolt tulajdonságok közül egy vagy mind hiányoznak minden egyes, magát „ellenzékinek”, „baloldalinak”, liberálisnak”, „nyugatosnak” vagy „modernitáspártinak” hirdető erőnél.
Azt a „kultúrharcot” amely kirobbant az elmúlt napokban a „régi baloldal” körül, az a társadalmi igény táplálja, hogy legyen végre modern politikai erő az országban: olyan, amelynek a vezetői, szervezői és támogatói is egyértelműen „új identitással” rendelkeznek. Ezt az igényét a magyar társadalom ki fogja elégíteni: „élőhely nem marad üresen”, ahogy az evolúció törvénye előírja. Egyszerűen akkora már erre, ennek a valóban modern politikai erőnek a létére az igény, hogy ha valaki átgondoltan, konzekvensen és kompromisszumok nélkül áll elő ezzel a termékkel, igen gyorsan komoly támogatottságot fog szerezni!
Egy a lényeg: senki és semmi másra ne koncentráljon, mint azokra, akik erre a politikai erőre várnak és az ő elképzeléseikre, elvárásaikra. Ne akarjon megfelelni az önmagukat a nemzeti oldalhoz tartozó, de a Fideszben csalódott szavazóknak – mert ők semmi mást nem várnak, mint egy „új Fideszt”, amely úgy tenné sikeressé az országot, hogy tőlük, a támogatóitól nem vár személyes teljesítményt és mentalitásváltást sem. Ők csak abban csalódtak, hogy nem kaptak eleget (anyagi téren) a Fidesztől, de nem akarnak szakítani az előfeltételek nélküli kivételességgel. Ezért aki úgy akar új modernitáspárti erőt összehozni, hogy a fél szemét a nemzeti oldalon tartja, annak borítékolva lesz a kudarca: mert nem tud egyszerre világviszonylatban is teljesítményelvű lenni és ugyanakkor a nemzeti alapú kontraszelekciót is továbbélni hagyni.
A ma magukat érzelmi téren és a vágyaikat illetően a magyar jobboldalhoz sorolókra egy újító politika csak akkor és addig tud vonzerőt gyakorolni, amikor és ameddig ez számukra kézzel fogható eredményekkel jár: anyagi gyarapodás, addig meg nem tapasztalat egyéni és közösségi sikerek, „emelkedés”, vagy akár a személyes (anyagi és általános) és közbiztonság, a társadalmi stabilitás lényeges, a mindennapokban is jól érzékelhető javulása. Ezért „a jobboldaliak bevonzása” nem a kampány feladata, hanem majd a kormányzásé lesz. Előre, csak azért, mert a Fidesz ellen fellépő (új) ellenzék is „hazafinak” hirdeti magát, ezek az emberek nem fognak bizalmat szavazni – őket majd csak a hosszabb távon is végre-valahára sikeres Magyarország, mint a modernizáló kormány eredménye alakíthatja át a teljesítményalapúságot elfogadó konzervatívokká. Mondhatni: ahhoz, hogy legyen egy modern, nyugati típusú jobboldalunk, előbb kell egy hosszú, egyértelműen eredményes és zavartalan modernizációs periódus.
Egy elkötelezett és következetes modernitáspártnak azokra a választókra kell koncentrálnia, akik éppen rá várnak: vannak épp elegen ahhoz, hogy ezt a modernitáspártot az ország vezető ellenzéki erejévé tegyék!
1 Annak, hogy ki-ki melyik csoportba tartozik, többtényezős okai vannak: családi determináció, egyéni érdekek, de a legújabb kutatások szerint olyan agyi strukturáltságbeli eltérések2 is vannak, amelyek inkább biztonságra törekvővé, vagy inkább szabadságcentrikussá tesznek minket. Az előbbi ember olyasmiket keres, mint a nyugalom, a stabilitás, az anyagi biztonság, esetleg a megbecsültség, vagy a tekintély. Szereti, ha nem kell szembesülnie „kirívó jelenségekkel”: világnézeti, életmódbeli, szexuális, vagy akár (jelentős) ízlésbeli másságokkal, netán olyan szellemi konstrukciókkal, amelyek megzavarják az addigi világ- és önképét. Az utóbbi típus szereti a változatosságot, az újdonságot – amire nem veszélyként, hanem lehetőségként tekint – a friss gondolatokat (még ha azok nem is egyeznek a sajátjaival). Természetesen a legtöbb embernek mindkét „oldala” megvan.
2 Akit érdekel a téma, az erről bővebben itt olvashat: http://akciospotencial.blog.hu/2007/09/30/mas_a_konzervativok_es_a_liberalisok_agy
3 A „hagyományőrzők”, illetve „modernizálók” típusú felosztás szempontjából nyilvánvaló, hogy a radikális jobboldal nem ellenfele a Fidesznek. Nem akarják a meglévő, régi és sikertelen magyar társadalmi stratégia „leváltását” sem, továbbá egyáltalán nem céljuk a nyitás sem a világra és a világpiaci teljesítményversenyre sem, sőt: kifejezetten a „nemzeti alapú kontraszelektivitás” legelkötelezettebb hívei. (Ők ezt elsősorban azért támogatják, hogy ne derüljön ki a magyar társadalmi stratégia versenyképtelensége – és az ő személy szerinti versenyképtelenségük sem, míg a Fidesz esetében a nemzeti alapú kontraszelekció elsődleges oka az, hogy így jár jól a gazdasági holdudvar. A Fidesznél persze a világversenytől ódzkodó tömegek megszerzésének politikai eszköze is ez a nemzeti keretekről szóló retorika.)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Az utolsó 100 komment: