„…lisztet, sajtot, sárgaszínű mézet vegyitett be
pramnoszi borba; de ádáz mérgét is bekeverte,
hogy honi földjüket ők attól leigázva feledjék.
És miután odaadta, kiitták, nyomban utána
vesszővel megcsapta s az ólba terelte be őket.”
Homérosz: Odüsszeia, X. ének – i. e. VIII. század
(ford.: Devecseri Gábor)
Kezdetben vala a drachma, aztán lőn az euró – és a görög látá, hogy jó. Jó, hát persze: mert nem ő tartotta fenn azt a valutát, „arcának verítékével”… És most, alig 12 év múlva, lehet, hogy ismét lőn drachma! A görögök ott tartanak, ahol bő egy évtizede – csak mégsem: ha felülről nézzük, akkor csak egy kört írtak le (drachma-euró-drachma), de ha térben nézzük a dolgot, akkor látjuk, hogy nem kör az, hanem spirál – spirál, ami lefelé halad!
Most, hogy sokaknak egyre nehezebb lett-lesz az élet, most, hogy sokan bizony elveszítették a korábban élvezett támogatásokat, juttatásokat, szociális vívmányokat – az ún. „szerzett jogokat” – egyre gyakrabban hangzik el a címbeli kifejezés: „népakarat”. Erre hivatkoznak az érdekképviseletek, erre hivatkoznak az ilyen-olyan alternatív, civil szerveződések és az új politikai csoportosulások is – nem csupán nálunk, hanem Európa „problémás” országaiban is.
De mit „akar a nép” ezekben az országokban? Egy szóval: jólétet. Két szóval: teljesítményfüggetlen jólétet. Hosszabban: az adott társadalom és gazdaság teljesítőképességétől, erőforrás-előállító kapacitásától független jólétet, jólétet, anélkül, hogy számot vetnének ennek forrásoldali fedezetével – illetve inkább fedezetlenségével.
Ha a létminimumot meghaladó igényei vannak egy embernek, vagy egy társadalomnak, akkor két lehetőség van: vagy a piac fizeti ki az igények kielégítésével járó „számlákat” – úgy, hogy megvásárolja a termékeinket, igénybe veszi a szolgáltatásainkat, mert azon jók -, vagy pedig (ha ez az út nem járható), lejjebb kell adni az igényekből. Az első munkát és szervezést igényel, a második pedig belátást és beletörődést a szűkölködésbe. Lehet választani – akár egyénileg, akár össztársadalmi szinten. Csak egyet nem lehet: keverni a kettőt: jól élni a piac által nem valami sokra tartott munkából.
Persze lehet arról beszélni, hogy „a piac értékítélete torz!”, vagy arról, hogy „direkt büntetnek minket!”, esetleg emlegethetjük a „kettős mércét” is – de ezekre rendszerint azok hivatkoznak, akik mások kontójára szeretnének jólétet maguknak. A „mások kontójára való jóélést” másképpen hitelből élésnek, még pontosabban a hitelek felélésének nevezik. …Hogy ez hová vezet, azt tudhatja minden magyar, aki emlékszik a Kádár-rendszerre és az utána következő időszakra (amely tulajdonképpen máig is tart – és épp ideje lenne már végét vetni!)
Görögországban és Franciaországban az embereknek elegük van a „bűnös megszorításokból”, ahogy a görög „extrémbal”, a ΣY.PIZ.A - Syriza (Συνασπισμός Ριζοσπαστικής Αριστεράς - Radikális Baloldali Koalíció) vezetője fogalmazott. Ismét előmászott az a fajta populizmus, amely mások hibáit hangozatva próbálja takargatni a saját hamisságát. Ezek a politikusok ugyanis nem abban láttatják a saját országuk gazdasági bajainak okait, hogy lemaradtak a teljesítményversenyben, hanem (például) abban, hogy az országban és a korábbi politikai elitben „tombol a korrupció”. Azonban arról nem szólnak, hogy (például) a korrupció éppen azokra a társadalmakra (és elitjeikre) jellemző, amelyek nem teljesítményalapúak. És hát…, ha ők, az „új, a népakaratot megtestesítő” politikai vezetőaspiránsok sem az igazi okokat nevezik meg az adott társadalom és gazdaság bajainak alapjaiként, akkor vajon ők teljesítményorientáltak-e? Mert a teljesítmény mindig a valóságon alapul és abból indul ki.
Igazuk van-e az embereknek, amikor „könnyű életet” követeknek a politikusoktól? És vajon miféle politikusok azok, akik meg is ígérik ezt nekik? Az az igazság, hogy ezek a politikusok éppen olyanok, mint a választóik: könnyű utat akarnak maguknak a sikerhez és az élethez – nemigen törődve azzal, hogy ennek mi lesz a következménye később. Nem gondolkodnak a távolabbi jövőn – nekik a „most” kell! Ahogy a választóik egyik hónapról a másikra élnek és nem képesek tervezni, mert az sosem volt sem elvárás, sem lehetséges számukra, úgy ezek az újsütetű politikusok sem képesek megtervezni a jövőt és komplex rendszerként felfogni és megtervezi a politikát, mert ők maguk is ugyanabból az anyagból vannak, mint a választóik. A jövő meg majdcsak lesz valahogy – abban bíznak, hogy ha majd jön a (következő) probléma, akkor improvizálnak valamit és élnek tovább, remélhetőleg jól. Minden bizonnyal tudják ők is, hogy amit ígérgetnek – hogy menjünk csak tovább az előző évek útján és ne legyenek „bűnös” (értsd: kellemetlen) megszorítások, az lehetetlen. Lehetetlen, mert amikor ezek az országok és lakosságuk tekintélyes része jól éltek, akkor a más országok polgárai által megkeresett-félretett pénzből származó hitelekből éltek jól. Ám ezek az országok rájöttek, hogy rosszul helyezték ki a pénzeiket: olyanoknak adták ki, akik képtelenek azt (természetesen kamatostól) visszafizetni. Azért képtelenek, mert nem dolgoznak elég jól ehhez. Még annyira sem dolgoznak jól, hogy önmagukat eltartsák az általuk vágyott-megszokott szinten, nemhogy a másoktól kölcsönkapott pénzt is kitermeljék…
Amikor azt írom, hogy „nem dolgoznak elég jól”, akkor ez azt jelenti, hogy az általuk végzett munkáért nem kaphatnak a „világpiacon” annyi ellenértéket, amennyire szükség lenne ahhoz, hogy a fogyasztási oldalon minden mehessen úgy, ahogy korábban. Van egy érdekes korreláció: azok a társadalmak, amelyek magas csereértékű munkát végeznek, azok sokkal megfontoltabban bánnak a munkájukért kapott ellenértékkel is, ellenben…, de ezt a mondatot inkább be sem fejezem!
…Fentebb emlegettük a bajban lévő társadalmakban elharapózott korrupciót, mint amit (részben helyesen) a népakarat nevében fellépők és gyakran maga a nép is a bajok gyökerének tart. Ezzel összefüggésen a különféle „népakarat-erők” (újkommunista, antikapitalista, antiglobalista mozgalmak, szakszervezetek, valamint zöldszervezetek) azért is népszerűen és vonzóak a választóik szemében, mert (értelemszerűen) nem részei a régi, lejáratódott és gyakran korrupt establishmentnek. Ám amikor e politikai erők és vezetőik kapcsán az ártatlanság hímporáról beszélünk, ne feledkezzünk meg mi, magyarok a korai Fideszről: ők is azért kaptak bizalmat sokaktól akár a rendszerváltáskor, de még 1998-ban is, mert nem voltak részei (látszólag…) az establishmentnek – aztán ma láthatjuk, hogy mennyire azokká váltak! …De a példájuk jól mutatja, hogy aki populista szólamokkal igyekszik sokakat maga mellé állítani, hogy általuk szerezzen hatalmat, az ezt biztosan nem a népért teszi, hanem magának akar valamit. Aki valóban a nép érdekeiért kíván politizálni és ezért törekszik a hatalomra, az nem mondhat olyasmiket, amik – ha valóra is próbálják váltani azokat a megszerzett hatalom birtokában – hosszabb távon éppen a népet nyomorítják meg és igen hosszú, nemzedéknyi időre!
Szokás még az állam korrupt és pazarló mivoltával magyarázni e „népakarat-körökben” egy másik szokást is: az adóelkerülést. És valóban: minél korruptabb a politika, annál valószínűbb, hogy van igazság abban, hogy az állam az adókkal rosszul gazdálkodik. Ám a rossz gazdálkodás oka nem a korrupció maga. Valójában a korrupció és a közpénzek pazarlása egyazon tőről fakad: onnan, hogy az adott társadalmakban igazából nem szokás úgy érezni, hogy ők egy pozitív célokért együttműködő közösség tagjai – és ebből következően nem is éreznek felelősséget a (valójában funkcionálisan nem is létező) közösséggel szemben. Mert az igazi közösség tagjai közös célokért működnek együtt, azért, hogy legyen valami (érték, munkakultúra, élhető, a polgárok által önkéntesen vállalt szabályok alapján működő emberi környezet)– és nem azért, hogy „Ne legyen!” (Megszorítás, szerzett jogok megkurtítása, életszínvonal-csökkenés – noha ezek, mint fentebb olvasható, nincsenek alátámasztva forrásoldalról.)
…És miféle recepttel állnak elő a gazdasági válság megoldására a megszorítások helyett ezek a „népakarat-mozgalmak”? Hát persze: a belső fogyasztás által felpörgő gazdaság ötletével – akárcsak Matolcsy! Mindenki ezt veszi elő, aki hatalmat akar, a saját céljaira, és ezért nem törődik azzal, hogy a neki adott hatalmáért majd milyen árat fizet az ország, a nép, aki akarta őt és „nemmegszorításos” módszerét.
Ezzel csak az a baj, hogy az „ingyenpénz” a belföldi gazdaságban az ott előállított termékek és szolgáltatások minősége által nem alátámasztott pluszkeresetet indukálna – ezzel pedig csak kitolná a szüksége gazdasági hatékonyság- és minőségjavítást. Nem válna ezzel versenyképesebbé a gazdaság – csupán egy kis ideig (amíg ki nem pukkanna ez a finanszírozatlan belső kereslet) még tovább élhetne a nemzetközi versenyt már korábban elveszített struktúra… A végén - igazi, világpiaci kereslet híján – így is-úgy is összeomlanak ezek a nem hatékony és nem minőségorientált gazdaságok – akárcsak a szocialista országok gazdaságai annak idején, ha még emlékeznek erre azok, akik szimpatizálnak ezekkel a „népakaratos” receptekkel. De van másik, még közelebbi példa is: amikor 2001-2002-ben a Fidesz elszabadított lakáshitelezésével, majd a Medgyessy-féle „jóléti rendszerváltás” 100 napos programjával került termeléssel alá nem támasztott pénz a magyar lakossághoz, akkor is csak pár évre „pörgött fel” a gazdaság (illetve annak egyes ágazatai, pl. az építőipar), de annak a vége is a devizahiteles-válság lett.
Nemrég írtunk már arról, hogy a hitelből finanszírozott gazdaságélénkítés kockázatos (Poroszok dicsősége, magyarok nyomorúsága - http://progressziv.blog.hu/2012/05/12/poroszok_dicsosege_magyarok_nyomorusaga). Mert ha jövedelem-kiáramlással szeretnék a gazdaságot „fogyasztás-oldalról” lendületbe hozni és ez nem jön be, akkor még mélyebb válságba jut a gazdaság, még inkább elszegényedik a társadalom és immár a kilábaláshoz nem állnak rendelkezésre azok a (hitel-)források, amelyekből a sikertelen gazdaság-felpörgetést finanszírozták.
…Aztán szokták még azt is ajánlgatni, hogy „Ne fizessük vissza a hiteleinket!” – sem az ország a nemzetközi pénzpiacoknak, sem az emberek a bankoknak, merthogy azok „diktálnak” és „visszaélnek az erőfölényükkel”…
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a bankokban az emberek pénze van: ők tették oda, betétekként, ők adták oda a bankoknak, hogy azok haszonnal fektessék be azt, minél nagyobb hozamot termelve ezzel nekik, a betéteseknek. Amikor a bankok arra törekedtek és törekednek, hogy a nála lévő „mások pénzét” minél nagyobb haszonnal helyezze ki, adja kölcsön, akkor ezzel csupán a betétesek elvárásait teljesíti – csupán az emberek akaratát, a népakaratot követi! Amikor pedig az emberek „a bankok kapzsiságáról” beszélnek, jó, ha nem feledkeznek meg minderről…
Összefoglalva: ezek a bajban lévő társadalmak a belőlük hiányzó belátásképesség miatt vannak bajban - és sajnos ez a hiány mit sem változott a válság következtében. Sőt: talán még kevésbé tudatosan hoznak újabb és újabb, nem éppen célszerű döntéseket, juttatva ezzel hatalomba egyre inkább „hozzájuk hasonló” mentalitású politikusokat és juttatva ezzel önmagukat még nagyobb bajba. Ez egy ördögi kör: ahhoz, hogy kitörjenek belőle, fejlődniük kellene a polgári képességek terén – de e fejlődést senki és semmi nem ösztönzi az adott társadalmakban belülről (az, hogy megírja a tutit néhány nyugat-európai sajtóorgánum, az adott társadalmakat alkotó emberek nagy tömegeinek semmit sem jelent – el sem jut a tudatukig és nem okoz ott változást…) Továbbá akadályozza a „pánik” is az ésszerű döntések meghozatalát.
A népakaratot csak ott érdemes napi politikai gyakorlattá tenni, ahogy a népet nagyfokú valóságérzék jellemzi. Ha másként történik, abból épp azoknak lesz a legnagyobb bajuk, akik „népakarnak”. Biztosan nem lesz könnyű elfogadni „a legrégibb demokrácia” népének azt, hogy éppen a demokrácia helyes működtetéséhez való képességekben szenved komoly hiányt – és nem könnyű a magyar „népakarat-párti” választóknak sem azt belátni, hogy az államot ők alkotják és hogy ez az állam korábban számos olyan ígéretet tett nekik, amelyekről elhangzásuk pillanatában tudható volt, hogy nincs (forrásoldali) alapjuk. Akik most azt követelik, hogy semmi se változzon, hogy járjon minden ugyanúgy tovább, ahogy korábban, azok önmaguk legnagyobb ellenségei – de sajnos ezt nem látják. Azt hiszik, hogy (például) Orbán a hibás (vagy akármelyik másik politikus) – pedig ők adták oda a hatalmat. És azt hiszik, hogy ha Orbán helyett egy másik demagógot juttatnak a hatalomba, azzal előrébb lesznek. És azzal sem lennének előrébb, ha ők maguk vennék a kezükbe valamiféle bázisdemokrata módon a hatalmat – mert ők sem képesek és nem is akarják összerakni a vágyakat a forrásokkal.
Csak egy megoldás van: az, ha a népakarat elkezdi működtetni a demokráciát, de annak igazi értelmét szem előtt tartva – hogy t. i. a nép akaratából a nép hosszú távú érdekeit a legjobban szolgálni képesek gyakorolhassák a hatalmat. Mindaddig, amíg bármi más utat akar járatni a néppel a népakarat, csak újabb drachma-euró-drachma-euró-köröket fognak futni!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek