„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk.”
Ady Endre: Menjünk vissza Ázsiába - 1902. január 31.
Orbán megint ázsiázott egy kiadósat: jött a kínai miniszterelnök-helyettes, aztán pedig elment Kazahsztánba („egy nyugati testvér a keleti testvérhez”), ahol „számon tarják a magyarokkal való rokonságot”. Ezek apropóján nem árt foglalkoznunk azzal, mit is jelent ez a bizonyos „ázsiai sikeresség”.
A magyar szellemtörténetben régóta létezik egy „ázsiai vonulat”: valamit, amink épp nincs, Ázsiában remélünk fellelni – hol őshazát, hol ott maradt rokonokat, hol pedig gazdasági és társadalmi modellt, no meg olyan tőkét, amely nem támaszt számunkra elviselhetetlenül nyugatias feltételeket, mint napjaink Orbánja.
Aztán van egy olyan vonulat is a magyar társadalmon belül (belül? Hm…), amely igazából mindig is a nyugati viszonyokat, állapotokat, gondolkodás- és viselkedésmódot akarta/próbálta ráerőltetni erre a tulajdonságaiban ázsiai népre. E vonulat képviselői nehezen viselik el, hogy Magyarországon nincs olyan precízen elrendezve az élet és nincs olyan akkurátusan rendben tartva a köz- és magánterület sem, mint Svájcban, Németországban, vagy Ausztriában, vagy netán a skandináv országokban. Ennek a vonulatnak a kezdeténél Szent István áll, ma pedig leginkább azok képviselik, akik – élve az EU-s lehetőségekkel – elmennek Nyugat-Európába. (Lám-lám: hol tartana ma a magyarság, ha István is elment volna valami nyugati lovagseregbe, vagy épp velencei kalmárnak állt volna…)
Mondjuk ki őszintén: nagyfokú a korreláció egyfelől a nyugatosok és a jól teljesíteni képesek, másfelől az „ázsiások” és a…………….. Szóval: azok között, akik ma Ázsia felé fordulnak, sokan ezt azért teszik, mert nem tudnak mit kezdeni a nyugattal. Nem értik azt, nem éreznek közösséget annak elveivel, a nyugatot működtető mentalitás pedig túl „steril” nekik – és azt sem tudják, hogy mi is működteti a nyugatot igazán, hogy mi volt és mi ma is sikerének „titka”. Inkább kitalálnak rá ezt-azt: hogy a siker titka mások kizsákmányolása – amiben annyi az igazság, hogy a világ azoké, akik a legjobban és a legszervezettebben képesek dolgozni, cselekedni. (Tehát: a gyarmatosítás sem sikerülhetett volna az európaiaknak, ha nem lettek volna meg ehhez már eleve a belső társalmi erőforrások.) A legszervezettebb pedig azt jelenti, hogy a szervezés magából a társadalomból, a polgárok közötti „horizontális viszonyokból” következik. Ott van jelen, oda van „kódolva – nem pedig egy, a társadalmat „felülről megerőszakoló” és azt önnön céljaiért „mozgató” hatalom szervezi át a társadalmat, hogy a saját céljait elérhesse általa.
…De mit is produkált ez a bizonyos általuk „istenített”, „idealizált”, „bámult” Ázsia? Nos, épültek birodalmak, akadnak „nagy vezetők”, nagy teljesítmények, igaz – de általános jólétet ázsiai társadalom csak akkor produkált, ha vagy valamiféle természeti kincsre támaszkodhatott, vagy pedig a jólét technikai előfeltételeit nyugatról importálta. (Ez az import vagy kényszerű volt, mint pl. Dél-Korea esetében, vagy egy felülről végrehajtott-kívülről megtámogatott általános társadalmi reformfolyamat, mint pl. Japán esetében, egyszer a Meidzsi-korszakban – akinek „ázsiaiul” jobban tetszik: 明治維新 - , másodszorra pedig a II. világháborús vereséget követő időszakban.)
Nincs tehát olyan ázsiai modell, amely belső, a saját társadalmából, hagyományaiból és mentalitásából következően hozott volna létre általános jólétet, magas szintű műszaki és munkakultúrát és lehetőséget az egyéni képességek szabad kibontakoztatására – ráadásul mindezeket párhuzamosan. Csak olyan „saját fejlesztésű” ázsiai modellek vannak, amelyekben vagy a mérhetetlen szegénység és reménytelenség, vagy a „látványos eredményeket produkáló”, ám azokat totalitárius módszerekkel elérő despotizmus jellemez – esetleg ezek valamilyen sajátos keveréke. Aki Ázsiának nem csupán a „kirakatát”, vagy éppen a turistaközpontjait nézi, az jól láthatja mindezt…
Amikor Orbán és vele együtt sokan áhítozva tekintenek Bezzegázsiára, akkor emberi és munkajogok híján, ellentmondást nem tűrő parancsokra épülő „látványsikereket” akarnak, nem törődve azzal, hogy mi az ár mindezekért. Olyan társadalomideált propagálnak, ahol a társadalom néhány százaléka élvezi a fejlődést. Azt szokták ők erre válaszolni, hogy „a jólét, a gazdagság majd lecsorog, és átitatja előbb-utóbb az egész társadalmat” – de ez nem igaz. Ugyanis a mindenkori (ázsiai típusú) vezetőrétegek csupán akkor ad a jólétből, ha arra kényszerítik… A „látványsiker” olyan, mint a „látványsport” (Orbánék másik nagy kedvence és mániája): egyik sem javítja a társadalom valóságos „fizikai kondícióját”.
Azért könnyű Orbánéknak azonosulni az ázsiaisággal, mert Orbánnak, körének és követőiknek a demokrácia leglényegét adó mentalitástípus mit sem jelent. Amikor Orbán és társai, akiket azóta mindközönségesen csak „Fidesz”-ként szokás emlegetni a ’80-as évek végén demokráciáról, jog és szabadságról kezdtek el beszélni, akkor ezt úgy értették, hogy ők is bele akarnak szólni a hatalom dolgaiba – de magának a hatalomnak a milyenségéről, az egyeduralmiságról csak addig hangoztattak elítélő szavakat, amíg az nem lett az övék. Hiszen ha lelkük legmélyén utasítanák el a feltétlen, a nyújtott teljesítménytől független hatalmat, akkor képtelenség lenne ugyanazt és ugyanúgy csinálniuk, mint ahogy azt az elmúlt két évben tették. Erre csak akkor lehet képes valaki, ha nem is érzékeli a mentalitásával ellentétesnek azt, amit tesz.
Írtam fentebb a magyar társadalom „ázsiai feléről” – nos, sok magyar van, akinek a nyugat csupán anyagi javakat jelent – megjegyzem: olyan anyagi javakat, amelyekhez hasonló színvonalúak előállítására ők képtelenek lennének. A szabadság az, ha szabad bevásárolni Bécsben, a demokrácia pedig az, ha a hatalom eltűri az anyagi gyarapodást. És azt kell mondjam, hogy a mai magyar társadalomnak ez a nagyobbik fele. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ők valóban ázsiai társadalmi és munkaviszonyokra vágynának. Csupán passzívak és járatlanok társadalmi téren és úgy „közélnek”, ahogy abba belenőttek és beleszoktak: gyakorlatilag sehogy. Ők a „politikailag inaktívak”, vagy azok, akik valamelyik „csodát ígérő” politikai erő uszályában vergődnek – a Fidesznél, az MSZP-nél, a DK-nál és persze a Jobbiknál is ők alkotják a „tábor” zömét”. Ebből aztán akár azt a (téves) következtetést is levonhatnánk, hogy „a magyar választók többsége Ázsiát akar!”, azonban ez nem igaz. Attól, hogy valakiben valamilyen, pl. ázsiai mentalitás-hagyomány, örökség él, mert ebben nőtt fel, még nem jelenti azt, hogy ne élne benne vágy „egy másmilyen világ” iránt – csak épp fogalma sincs arról, hogy azt a „mást” miképpen lehet elérni.
…Igen: ahogy a társadalomban viselkedünk, az jobban hasonlít az ázsiai, mint az északnyugat-európai modellre, különösen akkor, ha nem a felszínes, hanem a meghatározó elemeket, jellemzőket tekintjük. Megszoktuk, hogy a pozíciókat általában nem a teljesítmény, hanem „egyéb érdemek” alapján osztják – és adott esetben vissza is veszik. Szokás az is, hogy a hatalom „nem bántja” azokat, akik alávetik magukat neki – de keményen megtorolja az „ellenszegülést”, sőt, a „sorból való kilógást” is. És az is megszokott, hogy a hatalom és a társadalom „külön dolgok” és hogy az előbbi áll az utóbbi felett. Ezzel szemben az északnyugat-európai modell kifejezetten a polgárok önálló, az államtól, a „felsőbb hatalomtól” független kezdeményezéseire, valamint a szabad és szintén államfüggetlen szövetkezésre, együttműködésre épül. Nem nehéz már a kezdeteknél felfedezni a különbséget az ázsiai szokás szerinti teljhatalmú „hódító vezér” és az európai „választott vezető” között, akinek „mandátumát” korlátozza a választók akarata, céljaik és véleményük a vezető tetteiről. Amíg egy Hermannt (Arminiust)* „komolyan felelősségre vontak” (megöltek) a társai, amikor úgy látták, hogy „kezd a saját feje után menni”, addig egy Dzsingisz kánnál, vagy épp az egységes Kínát megalapító Csin Si Huang-ti alattvalói részéről ez elő nem fordulhatott, noha egész életükben egyebet sem tettek, mint mentek a saját fejük után és hajszolták a népet is. Ha elő-előfordult is az ázsiai népeknél „egyenrangúak szövetségkötése”, az csupán legendás változata a valóságos eseményeknek, amikor is a hódító és a meghódított „kodifikálta” a „további együttműködését”. (Valami efféle történt a magyar „vérszerződés” esetében is.)
…És mégis: a látszólag „kaotikusabb és instabilabb” kormányzati modell lett történelmi távlatokban az eredményesebb – no meg az adott nép tömegei számára stabil jólétet adó. Amikor arról polemizálgatunk, hogy vajon az ázsiai, vagy az európai modell-e a követendő, akkor nem árt magunk elé idézni, hogy hogyan is él ma Hermann népe (a németek) és Dzsingisz káné (a mongolok). Aki pedig „csin népének” mai valóságára kíváncsi – és nem csupán orbáni interpretációban – akkor az olvassa el ezt: http://index.hu/tech/2012/05/05/akik_onkent_mennek_rabszolganak/
Aki ma „ázsiai modellt” szeretne, az vagy a kontroll nélküli hatalmat szeretné a maga számára elérni, vagy meg szeretne szabadulni az egyéni döntés és felelősségvállalás terheitől. Viszont: a stabil és általános jólét alapjai éppen az ellenőrzött hatalom – a „felelős kormány”, ahogy a ’48-as 12 pont emlegeti – és az állampolgári felelősség és szuverenitás.
Ma már Kínában is azt látjuk, hogy egyre többen akarnak több kezdeményezési, döntési és cselekvési szabadságot és több függetlenséget az államtól (amely ott végtelenül korrupt és borzasztóan „szubjektív” is). Kérdés, hogy működhet-e majd a szabad polgárok jogállama mint modell az egymilliárd paraszt országában, ahol 5-6000 éve megszokta mindenki, hogy léte a császártól, a mandarintól – no meg a maffiáktól is – függ és hogy „szabadon vállalkozni” is akkor lehet, ha arról a Párt hoz határozatot. Nem hiszem, hogy egy ilyen modell bevezetésére lenne szükség Magyarországon az átütő gazdasági sikerhez… Az ugyanis, hogy a jelenlegi miniszterelnök hajlamainál és szocializációjánál fogva vonzódik a megkérdőjelezhetetlen hatalomhoz, még nem ok arra, hogy azt be is vezessük.
Mi itt a ProgBlogon nem először írjuk le: stabilan sikeres, jól működő gazdaság csak jól működő társadalomban lehetséges – ebből következően: ha a gazdaságunk nem képes jól teljesíteni, akkor annak valóságos okait elsősorban a társadalmunk felépítésében, mentalitásában és működésében kell keresnünk. Fentebb már írtunk a magyar mentalitás ázsiai oldaláról, írtunk arról, hogy hosszú távon az európai modell biztosítja a sikert – tehát: ha sikert akarunk, modellt kell váltanunk.
…De semmiképp sem a „tisztán ázsiaira”!
*Ld.: http://en.wikipedia.org/wiki/Arminius
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek