„Az Arany Ökörben, a haveri körben
A sikereim mind értékelik…”
(Fonográf: Lökd ide a sört!)
A mostani „világgazdasági horrorhét”, a világtól kapott „kokik és sallerek” jó alkalmat teremtettek arra, hogy szembenézzünk magunkkal és helyzettel, amibe kerültünk. Miben hittünk eddig, létezik-e „magyar út”, hol hibázott a világ – és mit teszünk mi magyarok, ha a világ a hibáinkra figyelmeztet minket?
1. A Nagy Ábránd
Orbán Viktor és a Fidesz Magyarország utolsó „Nagy Ábrándja”. Ábrándnak itt azt nevezem, amiben-amiről hinni lehet, hogy megoldja a problémáinkat, anélkül, hogy ez tőlünk komolyabb erőfeszítést igényelne. Sokaknak épp azért kell egy ilyen Nagy Ábránd, mert magukat képtelennek érzik arra, hogy önmagukon segítsenek – vagy éppen arra kell, hogy az valamilyen utat mutasson, amerre „a magyaroknak” haladniuk kellene. Egyszóval: sok-sok így-úgy kétségek között élők embere Orbán és pátja a Fidesz.
…Persze nem mindegyiké, mert vannak, akik egyéb, régi és újabb ábrándokat kergetnek – de azok is mind-mind csupán ábrándok! Ábránd az MSZP-féle „szocializmus” is és ábránd a „nemzeti alapon való” politizálás is…
Egyszóval: itt az a szokás, hogy él valamilyen ábránd a fejünkben - és ha a külvilág konfliktusba kerül ezzel az ábránddal, akkor ettől idegesek leszünk. És ahelyett, hogy megvizsgálnánk, vajon esetleg nincs-e igaza a külvilágnak, dühödten és türelmetlenül elkezdjük védelmezni az ábrándot.
2. „Kis Magyar Univerzum”?
…Ebbe az ábrándos világba rondít most bele a válság…
Akikben még élt némi illúzió arról, hogy Magyarország lehet a világtól független entitás, azok most sírva kell, hogy búcsút intsenek ennek a kedves, de halálosan veszélyes elképzelésüknek.
Akik azt remélték, hogy 22 évvel 1989 után tovább tud még működni nálunk a szocializmus számos eleme és sok fejben továbbéldegélő világa, azok a mai naptól fogva vegyék tudomásul: a kádári elképzelés, hogy a Zállam majd gondoskodik rólunk, végképp megbukott.
Magyarország csak akkor képes valamire való gazdasági növekedésre, ha a világban konjunktúra, vagy legalább kiegyensúlyozott piaci viszonyok vannak (különös tekintettel Németországra) – akik tehát (kormányzati pozíciókban akár) azt hirdették, hogy létezhet „belső fogyasztás-felpörgetésen” alapuló magyar gazdasági növekedés, mától tanaikkal nyilvánosan megbuktak.
Magával a válsággal nincs mit tennünk: kis, porszem-országként, „egy maréknyi dollárt” érő gazdaságként nem lehetünk képesek arra, hogy érdemi hatást gyakorolhassunk a válság lefutására. Ki kell bírnunk – és közben arra kell törekednünk, hogy ne súlyosbítsuk tovább az EU gazdasági-pénzügyi nehézségeit, járjunk a fal mellet! Nekünk most nincs más feladatunk, mint hogy átgondoljuk, mit kell tennünk a válság utáni világban és mit tegyünk azért, hogy a válság után azonnal „ugrásra készen” lehessünk és kihasználhassuk majd a fellendülést?
Bár – mint látjuk – nincs külön „Kis Magyar Univerzum”, és minden alapvető gazdasági folyamatunkat a világ alakítja, ennek ellenére mégis meg kell csinálni egyfajta „belső élénkítést: minden erőnket koncentrálnunk kell a fejlődőképes és nemzetközi szinten is teljesíteni tudó vállalkozásainkhoz. És hogy miért? Nos, a válság egyszer véget fog érni – és akkor lesz újra külpiac, amelyen ismét jól eladhatók lesznek a minőségi termékek, szolgáltatások. Akkorra kell készen lenniük a vállalkozásainknak arra, hogy azonnal, az első hullámban képesek legyenek a keresletet kielégíteni. Ha csak azután kezdenek majd cihelődni, ha véget ér a válság és ha (valamennyire) lesz ismét „bőviben” fejlesztési forrás és árbevétel, akkor elkésnek…
A bankokkal sürgősen le kell ülnie a kormánynak: „bocsánatot kérni” a populista bankpolitikáért és ésszerű, a (vállalkozás-)hitelezést a vállalható maximumig felfuttató programban megállapodni velük. De nem akármiféle hitelezést, hanem a fejlesztések finanszírozását.
A kormányzatnak is támogatnia kell a fejlesztést – no, nem pénzekkel, mert azt úgyis jobbára ellopják, hanem képzésekkel és (reális) piacprognózisokkal, fejlesztési koncepciókkal.
Az öngondoskodáson ejtett életveszélyes sebet is ideje elkezdenünk begyógyítani. Elhiszem, hogy jól jött a kormánynak a magánnyugdíj-vagyon, de láthatjuk: gyakorlatilag semmire sem mentek vele. A „nagy államadósság-csökkentés” csepp volt csupán a pénztengerben. Viszont most, hogy még nincs egy éve a MANYUP-Einstandnak, hogy álljunk az emberek elé, hogy „Kezdjük újra!”? Hogyan hitesse el a kormány a – még ellenzékben – épp általa elvakítottakkal, hogy vagy magukról (és egymásról) gondoskodnak, vagy senki sem fog tudni segíteni rajtuk, nekik. Hogy vagy elkezdik megtervezni a hosszú távú jövőjüket, vagy nyomorultak lesznek a jövőben (is).
3. „Elkúrtuk, nem kicsit, nagyon!”
„Megtervezni a jövőt…” – nem hangzik ez most nagyon falsul? Hiszen a világ épp egy „senki által sem tervezett” válságban van. Ha a sok okos, hosszú távú trendekbe dermedt szuper makroközgazdász sem látta előre, amiben most vagyunk – akkor ugyan mit tehetne egy kisember? Ugyan miért várjuk el egy magyar kisembertől, hogy tervezzen előre, ő a ”porszem”?
Nos, a válasz egyszerű: éppen az előre nem tervezés jutatta ide a világgazdaságot. Pontosabban: tervezték ugyan az „okosok” a jövőt, de azt úgy képzelték, hogy „a jelenhez mindig hozzáadunk egy kicsit”. És közben nem gondoltak arra, hogy már a jelenben is ott vannak azok a szerkezeti és gondolkodásbeli zavarok, amelyek egy idő után szépen össze fognak gyülekezni és felborítják azt a szépen kialkudott egyensúlyt. Arról a több évtizedes folyamatról írtunk már korábban, ami ehhez a helyzethez vezetett, éspedig a Kínai mosoly (http://progressziv.blog.hu/2011/06/28/kinai_mosoly) és a Kínai cirkusz: világszám! (http://progressziv.blog.hu/2011/06/27/kinai_cirkusz_vilagszam) c. posztjainkban. Amit ott konkrétan Kínára koncentrálva szól, az vonatkozik tulajdonképpen a teljes nyugati befektetési stratégiára is.
A nagyvilág nagyjai is épp azt tették, amit a magyar svájcifrank-hitelesek: marhák voltak, előre éltek fel még meg sem keresett-meg sem termelt pénzt, hitelbe vásároltak mások által előállított javakat… És közben olyan pénzforrásokból ígérték meg a törlesztést, amelyek alkalmatlanok és elégtelenek voltak arra. Az euro-atlanti térség gazdaságai „nettó fogyasztókká” váltak: kereskedelmi mérlegük hosszú ideje passzívumot mutatott. De mivel „jó volt a sajtójuk”, mert ugyebár ők a „fejlett világ”, a „jóléti államok”, a „gazdag országok” – és ezért volt hitelük, volt hitele az ígéreteiknek. Hittek nekik a többi államok és hittek a befektetők, akik finanszírozták a túlköltekezésüket. A politikusaiknak pedig „jól jött” mindez, mert addig sem kellett a népeik elé állniuk és kimondani a történelmi szavakat: „Elkúrtuk, nem kicsit, nagyon!”
Most a világgazdaság „őszödi beszédéhez” érkeztünk! És csak remélhetjük, hogy a világ és annak nagy döntéshozói másképpen fognak gazdálkodni ezzel, mint annak idején mi tettük a saját valóságunkkal szembenézni igyekvő őszödünkkel… Ha ki akar a világ kászálódni a válságból, akkor hozzá kell szoknia ahhoz, hogy hitelt csak olyasmire vesz fel, ami belátható időn belül többet hoz vissza, mint amennyibe a hitel kerül és ha a hitel visszafizetésére biztonsággal elegendő források állnak rendelkezésre. Ez vonatkozik mind az országokra, mind a vállalkozásokra, mind a magánemberekre.
4. Kína vagy Svájc?
…De hát hasonló gondolatokat éppen Orbán Viktor szokott mifelénk hangoztatni: munkaalapú társadalom a spekuláció-alapúval szemben. És hozza is a példákat – egyenesen Kínából, ahol „szorgos szegények” csinálták a gazdasági csodát.
Csakhogy…
Orbán ott fejezi be a jól működő gazdaságról szóló spekulálást, ahol pedig igazán el kellene kezdeni. Mert ha belegondolna abba, hogy – úgy néz ki, a hírek szerint – Kína is hatalmas „látens adóssággal” küzd, akkor belátná, hogy mégsem a jó példát akarja követni. Kína az engedelmes szorgalom világa: ilyenek a hagyományai, több ezer éve. De vannak országok, ahol a szorgalom nem az engedelmességgel, hanem a kezdeményezőkészséggel alkot „elegyet” – ilyen példa Svájc. Ott szó sincs „vak engedelmességről” – és mégis: most (is) mindenki svájci szeretne lenni!
De hogyan kell „svájcinak lenni”? – és ezzel térünk vissza a magyar ábrándos világhoz. Lehetünk-e úgy „svájciakká”, hogy ábrándokat kergetünk és érveket keresgélünk a valóság ellen? Na ne vicceljünk! Elég-e a svájcisághoz az, ha „többet dolgozunk”? Nem! Vannak tájak a világon, ahol az emberek annyit dolgoznak, mint a barom és mégis holtszegények. Belehalnak a melóba és mégis: egyre csak csúszik lejjebb az egész ország. A sikerhez az kell, hogy az emberek átgondolják, mit csinálnak és értsék is, hogy mit miért tesznek. És ez jellemzi a svájciakat. Ettől igazán erős az ország, ettől sikeres a társadalom, ettől „törhetetlen” a gazdaság és ettől, nem pedig csupán a bankjaiktól lett „menekülővaluta” a svájci frank!
Ha a magyar kormány és a magyar társadalom fel akar készülni a válság utáni világra, erre az útra kell lépnie. Ettől nagyon messze vagyunk…
5. Hitelből éltünk
A Kádár-rendszer „jó évei” alatt (nagyjából 1963 és 1980 között) az ország lakossága hozzászokott a külföldi hitelekből finanszírozott jóléthez – és ez tért vissza még egy rövid időre 2002 és 2007 között. Most ezeknek az éveknek-évtizedeknek a kamatait kell visszafizetnünk. Annak idején, még a Kádár-érában, volt egy híres (hírhedt?) alelnöke a Magyar Nemzeti Banknak: Fekete János. Sokak szerint ő indította el az országot az eladósodás útján, azzal, hogy kijárta az akkori „ellenséges” nyugati hatalmaknál és magánbankoknál, hogy nyújtsanak hiteleket a szocialista Magyarországnak. És igen: (gyakorlatilag) ő volt az is, aki beléptette az országot a Nemzetközi Valutaalapba. „Eposzi bűnei” vannak valóban, a mai magyar politikai tematizálás szerint… Csakhogy ez a Fekete János nem csak hiteleket szerzett, hanem arról is voltak szavai, hogy mire kell (kellett volna) fordítani a hitelt: beruházásokra. Ő azt mondta, hogy nem önmagában a hitel, az adósság a rossz, hanem a rosszul felhasznált hitel, amellyel csak adósságot csinálunk magunknak, de nem gondoskodunk a hitel okos felhasználásával a visszafizetést garantáló jól termelő beruházásokról. A ’60-as évek végétől folyamatosan elkövetett mulasztása a mindenkori magyar politikusoknak, hogy (ritka kivételektől eltekintve) nem ezt az utat járták, csupán lyukakat tömködtek.
Struktúrát és szemléletmódot kell váltanunk. Mai és jövendő vezetőink kötelessége, hogy ezt elindítsák a magyar társadalomban – de a magyar polgár és a magyar vállalkozó sem maradhat passzív ebben a folyamatban. A „Majdcsak lesz valahogy!” ezentúl nem működik – ehelyett meg kell tanulnunk „svájcinak lenni”.
…Igen ám, de hogyan reagál az „átlagmagyar” erre a kihívásra? Elkezdi „ezerrel” tanulmányozni az új, szükséges módszereket? Hajlandó önvizsgálatot tartani, hogy ő, személy szerint mit „kúrt el, nem kicsit, nagyon!”? Mer-e a hibáinkkal szembenézni?
Bizony: nemigen!
6. „Igen, de…”
„Igen, de…” – hányszor halljuk ezt a szókapcsolatot, ha valakit (vagy egész Magyarországot) próbáljuk szembesíteni a valósággal és (ne adj Isten!) megpróbálunk a régi rosszak helyett új és jó módszereket javasolni itt a Kárpát-medence e Kis Magyar Kánaánjában.
Érdekes ország ez a Magyarország és érdekes ez a magyar nép: sehol ennyi panaszt nem hallani – de ha valaki „kívülről kritizál”, vagy éppen javasol valami jobbat, akkor a magyarok úgy képesek védelmezni az egyébként éppen általuk utált dolgaikat, mintha Magyarország legalábbis a Mennyország lenne és lakói mindent a lehető legtökéletesebben csinálnának, akár egy japán kardkovács! Ha valaki szóbahozza fogyatékosságaikat, azonnal rátámadnak – jobb esetben le is hazaárulózzák, nemzetgyalázónak kiáltják ki, de minimum modortalan alaknak fogják azon túl tekinteni. És jönnek a szokott érvek, hogy mennyi mindent tudunk mi, magyarok, miféle sikereink vannak, akár egyénileg, akár „össznemzeti szinten”. Tudjátok, a szokott toposzok jönnek. Idézek néhányat:
· Először is: itt voltak a kalandozások, amikor a magyarok nyilaitól rettegett a nyugat.
· Aztán pedig szépen felvették a kereszténységet, nyugat lettek – és viselték „kereszténységnek paizsát”, tarár, török ellen és a magyarság lett a nyugat védőbástyája a szovjet ellen is.
· Közben meghódították Bécsnek büszke várát.
· Lett itt/innen egy csomó Nobel-díjas.
· Volt itt gulyáskommunizmus is.
· Rubik-kocka.
· 1848-ban majdnem legyőztek egy nagyhatalmat, ’56-tal példát mutattak a szabadságra, ’89-cel pedig a békés rendszerváltásra – tudják: amikor az ifjú Orbán Viktor egyetlen kurjantására kitakarodtak az oroszok...
· Vasutakat épített Baross Gábor és autópályákat a Strabag. Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettek – legutóbb épp Orbán Viktor.
· És igen: itt vették észre először, hogy „keleti szél fúj” és itt/ők rakták le a világválságból kivezető "munkaalapú társadalom" legelső alapköveit is.
· (Ja: az Aranycsapat + Puskás kombót ki is felejtettem…)
És mindezt annak ellenére érte el a magyarság, hogy tatár, török, labanc, orosz gázolt át rajtuk váltófutásban, hogy folyton lerabolták, kiirtották, és hogy folyvást újra és újra fel kellett építeni az országot. Ugyan ki ne „borulna le a nemzet nagysága előtt”? Jogos a büszkeség, persze hogy jogos!
…És akkor jövünk mi, szarházi, piszkálódó alakok, akik aszongyuk, hogy (pl.) „Alig vannak igazán modern, világpiac-képes magyar termékek!” Azzal jövünk, hogy képtelenek a magyarok olyan kormányokat választani, akik értelemmel kormányoznának minket (Bajnai nem ér, mert őt kaptuk és nem mi választottuk!) És azzal is jövünk, hogy képtelennek mutatkozunk értelmes célokat magunk elé tűzni és azok érdekében összefogni, hogy örökké ábrándokat, illúziókat kergetünk és nem tudjuk elviselni a valóságot, nem merünk szembenézni azzal, hogy kik-mik is vagyunk valójában és hol is tart ez az ország?
Azt is mondjuk, hogy kitartóak se vagyunk, és hogy nem tudunk jól szervezni, meg hogy nincs is modern munkakultúránk.
A reakció mindene „piszkálódásainkra” rendszerint az szokott lenni, hogy „…Azért itt se szar minden, nem igaz az, hogy itt mi semmihez sem értünk! Igenis: vannak sikereink!” – ld. az előbbi felsorolást. Azt szokták válaszolni nekünk, hogy „Ti csak ócsároltok minket és nem veszitek figyelembe se azt, hogy mi majd megszakadunk a nagy igyekezetben, sem pedig azt, hogy mióta világ a világ, mindenki csak minket akadályoz és rabol le.”
Ha konkrét problémákat nevezünk meg, akkor végig se hallgatva, mit is akarunk igazán mondani, máris jön a közbevágás, hogy „Te nem itt élsz, nem érthetsz minket!”. Ha tényeket mondunk, hogy mi miért nincs itt jól, akkor pedig jön a híres magyar „Igen, de…!”
…Értjük mi, persze hogy értjük: nektek nem „helyzetfeltárásra”, nem tanácsokra és nem „megújulásra” van igényetek, hanem nyugalomra! És sejtjük azt is, hogy talán nem is arról van szó, hogy nem látjátok a problémákat, hanem arról, hogy nem akartok velük szembesülni!
És így van ez a híres összefogni nem tudással is: „Hát hogyan fognánk össze, amikor itt mindenki aljas?” És hogyan fognánk össze bárkivel is, amikor mindenki úgy tesz, mintha okosabb lenne mindenkinél? Engedelmeskedni pedig valakinek? A keze alá dolgozni? Ugyan már! Egyrészt ugye: „Eb ura fakó…!”, másrészt meg: azért dolgozzunk mások keze alá, hogy ők rajtunk megszedhessék magukat?
…És a végén jön a slusszpoén: „Ti nem értetek minket, nem értitek ti meg ezt a mi kis magyar világunkat!”
Kedves Magyarok, kurva rossz hírem van: senki sem kíváncsi a kifogásaitokra! Csak a teljesítményetekkel tudtok magatok iránt figyelmet kelteni – de azzal nem, hogy megmagyarázzátok az egész világnak, hogy ő, a világ, miért hülye. És arra se kíváncsi senki, hogy a ti kis szubjektív szimpátiáitok hogyan, miért alakultak ki egyébként tök rossz dolgok – és tök idióta politikusok – mellett. Itt is csak arra kíváncsi a világ, hogy meg tudtok-e szabadulni a szubjektív baromságaitoktól, vagy örökre azok rabjai maradtok. Ja, és a nyafogásaitokra se kíváncsi senki se az ég-világon: mert tudjátok, minden népnek voltak bajai, ellenségei, de nem minden nép lett saját maga legnagyobb ellensége, mint ti!
Magyarok, szedjétek össze magatokat és használjátok azt az állítólag meglévő és annyi zseniális dologban megmutatkozó eszeteket – mert ha nem ezt teszitek, hanem bármi mást, akkor megszívjátok!
És akkor olyan rossz lesz nektek, mint amilyen most!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek