Kié Budapest?
Ezt a kérdést most egyáltalán nem aktuálpolitikai értelemben teszem fel, nem azért, mert az őszi önkormányzati és főpolgármester-választással akarok itt foglalkozni. A kérdés arra vonatkozik, hogy valójában kik és mik határozzák meg a város fejlődését és működését.
„Nincs Magyarország, csak Budapest!” – ez az azóta szállóigévé vált mondat még a ’60-as években fogalmazódott meg. Mára úgy tűnik, már Budapest sincs – legalábbis abban az értelemben, hogy tudnánk: voltaképpen mi is az, mit akarunk vele, mit akar önmagával?
Egy város milyenségét azok határozzák meg, akik létrehozzák és akik benne élnek, akik működtetik. Akkor „sikerül jól” egy város, ha van valamiféle konzisztens és koherens rendszer mögötte: egy elfogadott közjó-fogalom, egy következetesen képviselt és végigvitt akarat. A „jó város” persze nem azt jelenti, hogy ott minden szuper és fasza, nem (feltétlenül) attól jó egy város, hogy simák az utak és tiszták a villamosok (és hogy nem lopnak a városvezetők). Jó, ha mindezek megvannak (és még sok más is), de ezek megléte inkább következménye egy általános, a város lakóira és ebből következően vezetőire is jellemző pozitív mentalitásnak: a defetisták és frusztráltak városai szarok, a valami pozitívban, reálisban és életszerűben hívőkéi pedig jól élhetők.
Lám, megint ott vagyunk, mint bármely más társadalmi kérdés esetében: a mentalitás határozza meg a körülményeket!
Budapestnek nincs mentalitása. Még rossz se. Ezért semmilyen a város, ezért nem tudunk vele kapcsolatban egyértelmű megállapításokat tenni – ezért is nem jellemezhető egyetlen kifejezéssel, nincs is „ragadványneve” (mint pl. az Örök város, az Arany Prága, a multikulti Berlin, a laza Koppenhága, vagy Hamburg a rideg szépség…) Budapest azért semmilyen, mert mi, budapestiek is semmilyenek vagyunk, mi sem tudjuk megfogalmazni magunkat! Csak itt élünk, dolgozunk, közlekedünk... Ezért nem „erény és büszkeség” budapesti polgárnak lenni, ezért húztak el többszázezren az agglomerációkba: mert ez a város nem rendelkezett sem személyes vonzerővel, sem presztízzsel a szemükben. Hiszen vannak nagyon kellemetlen, zajos, rossz levegőjű nagyvárosok – és mégsem alakul ki körülöttük a Budapest környékihez hasonló agglomeráció. És ami szintén érdekes: azok, akik kimentek a város környékére, ott sem hoztak létre semmilyen „új minőségű” közösséget: építettek maguknak egy házat, aminek a legtöbbször „semmi köze” az adott településhez: lehetne az agglomerációs települések bármelyikében… De mi most koncentráljuk Budapestre – az agglomeráció bajai ugyanis innen erednek, mivel annak létrejötte is alapvetően Budapestre és a hiányzó Budapest-mentalitásra vezethető vissza. Éspedig azért arra, mert emiatt hiányoznak azok a tényezők a városból, amelyek megtartóerővel ruházhatnák fel.
Mégy egy fontos dolog: önmagában az sem tesz kivételessé, az sem emel fel egy várost, hogy történetesen az a főváros. Erre alapozva sem működik automatikusan a „jó várossá” válás – hiba lenne ebben reménykednünk és erre bízni a dolgok jobbra fordulását! Vannak nagyon „(jól)-menő” országok, amelyek megvannak egy vízfej-főváros nélkül: elég Svájcra (Bern), Hollandiára (Hága) – vagy épp az egykori NSZK-ra (Bonn) gondolnunk. A fővárosság ténye sem tehet tehát önmagától jobbá egy várost.
Marad a mentalitás, mint városalakító erő… Kíváncsi leszek, hogy a következő hónapok főpolgármesteri kampányában vajon ejtenek-e erről szót a jelöltek? Mert ha nem, akkor bizony – ahogy az a fentiekből egyértelműen következik – hiába beszélnek bármi más „szakkérdésről”: ha nincs egy általános koncepció, amely, láttuk, csak egy elfogad(tat)ott közjó-felfogáson alapulhat, amely mögött ott egy pozitív mentalitás, akkor az egyes szakkérdések nem alkothatnak egységes, együttműködő rendszert.
Nézzünk egy konkrét szakterületet: a városfejlesztést-városépítést. Mivel az elmúlt két évtizedben a város vezetői nem tudtak semmit sem mondani arról, hogy mit is akarnak a városból csinálni és hogyan akarják ezt elérni, ezért a várostervezők sem tudtak ehhez eszközöket ajánlani. Egy jó házat sem lehet előre átgondolt, egységes elképzelés és az azt megjelenítő terv nélkül megépíteni – akkor hogyan lehetne egy nagyvárost?
Budapest eddigi vezetői azért nem mondtak semmit a várossal és jövőjével kapcsolatos elképzeléseikről és szándékaikról, azért nem fogalmaztak meg egységes célrendszer, mert az ő mentalitásuk sem különbözött az általánostól: az nem volt közösségi szemléletű mentalitás, ugyanúgy egyéni utakat jártak, mint a lakók. Nem csoda, hogy idegen volt számukra a közösségben, közösségi célokban való gondolkodás…
De mit tehetünk akkor Budapesttel, ha – legalábbis egyenlőre – hiányzik az a budapesti mentalitás, amely képes lenne lendületet vinni a játékba?
Van egy másik elvi városfejlődési út is: elindulhat egy város fejlődése, újjáalakulása, megjobbulása úgy is, ha a város élén és a város fejlődéséhez szükséget erőforrások felett rendelkező pozíciókban kiemelkedő képességű személyek kerülnek. De honnan vegyünk ilyeneket, milyen „ismérveik” lehetnek, amelyek elősegíthetik a felkutatásukat? És: melyik lehet az az erő, amely mögéjük áll és besegíti őket a pozícióba?
Az ismérvek és a fellelhetőség: olyan ember alkalmas a feladatra, akinek átfogó koncepciója van nem csak a város, hanem általában az emberi lét tekintetében. Egy ilyen ember pedig sosem „szakember” - persze lehet saját „működési területe”, de mivel szellemi képességei, a terület, melyet képes átlátni, sokkal nagyobb, mint amit egy „specialitás” igényelne, ezért bármikor tud „váltani” is. A feladat és az előtte megnyíló lehetőség szabja meg az ilyen ember „aktuális tevékenységét”. És persze kellő magabiztossággal is kell, hogy rendelkezzen, ami ahhoz is elengedhetetlen, hogy „presztízsféltés” nélkül legyen képes tanácsokat kérni, mások jó gondolatait elfogadni, tudva, hogy mások kiválósága erőforrás, amely saját, a város érdekében végzet tevékenységét segíti és az ő pozícióját éppen a (közösen elért) sikerek tartják meg. Csak az ostoba emberek nyomják el mások tudását…
És melyik erő? Nyilvánvaló, hogy a jelenleg kormányzó erő semmiképpen: neki nem kell egy másik erő-és hatalmi centrum! Neki engedelmes főváros kell, amely megelégszik azzal, ami jut neki. Ha a Magyar Köztársaság élére egy elegáns kesztyűbábot tesznek, akkor egy „fővárosi Caesar” aligha illik bele a koncepciójukba.
A szocik legfeljebb, mit „támogató had” jöhetnének szóba, de ismerve az őket jellemző mentalitást: mindenki magáért, mindenki mindenki ellen, aligha remélhető akár hathatós támogatás is tőlük.
A Jobbikra nem pazarolnék szót…
Az LMP? Jávor Benedek neve hangzott már el… Tőle egy a 2000-es évek közepéről származó tanulmány ismeretes (Milyen várost szeretnénk?), amely közösségi és funkcionális szempontokból elmélkedik. Szó sincs benne azokról az igazán alapvető, a város milyenségét megalapozó kérdésekről, amelyeket írásom első részében említettem. Budapesti viszonylatban ugyanazt teszi az LMP, mint országosan: bizonyos részletekkel foglalkozik csupán, de sem az alapok, sem a „teljes spektrum” nem szerepel elképzeléseiben.
Azt hiszem, aligha tehetünk mást, mint hogy mi magunk kezdjük el „tematizálni” a Budapesttel való foglalkozást. Ezt sem várhatjuk és kaphatjuk meg másoktól „készen, előemésztve”. Mert minden részlet: városépítés, területgazdálkodás, szabályozás, közlekedés, infrastruktúra, életminőség, finanszírozás, stb. csak akkor kerülhet a helyére és csak akkor lesz képes ellátni saját funkcióját az egész érdekében, ha az alapoknál kezdjük „újraépíteni a városunkat” – új mentalitással, új emberekkel, új gondolkodásmóddal. Csak így lehet egy valóban XXI. századi városunk, így lehet felkerülni a világtérképre – másképpen legfeljebb egy „helyiérdekű Budapest” vegetálhat itt.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek