HTML doboz
2010.08.21. 23:18 Szerző: piefke
Úr és szolga
Háromnapos ünnep van, mindenki otthon döglik... Ugye nem baj, ha belerondítok és a munkát emlegetem???
Első élményem a „működő kapitalizmusról”, a ’80-as évek végi Ausztriában az volt, hogy ott a munkahelyén mindenki „szolgált”, azért, hogy azon kívüli életében „úr”-ként bánjanak vele… Szerintem ez egy jó leosztás és az eredmény is igazolja.
A Kedves Blogolvasó is bizonyosan járt már „nyugati” országokban, vett igénybe ott szolgáltatást, aludt hotelben, evett vendéglőben… Ritka és egyáltalán nem „rendszert alkotó” kivételektől eltekintve azt tapasztalhatta, hogy a pincér udvarias, a bankalkalmazott korrekt és előzékeny, a hotelszemélyzet elvégezte a dolgát. Működik az ország, mert működnek a közösségek és az azok kereteit adó ”közmegegyezés”: „Ha így csináljuk, az jó lesz, ha másképp, az rossz.”
És ami „magyar szemmel” érdekes: senki sem érezte „megalázónak” azt, hogy a munkájában szolgáltatást nyújtott másoknak, nem éreztette azt vendéggel, ügyféllel, hogy „Itt én vagyok otthon, ez az én terepem!”.
Azért nem viselkednek szolgálatkészen sok esetben honfitársaink, mert ez a nép oly sokáig volt alávetett helyzetben „mint nép”, hogy már egy ilyen helyzet látszatát is kerüljük: ha valakit „ki kell szolgálnunk” (a szó legtermészetesebb és legpolgáribb értelmében), akkor ez máris „dühít”…
Azért sem viselkedünk szolgálatkészen, mert „a többiek sem…”, mert „velem sem mások…”, mert „engem is megváratnak…”, mert „rám is szarnak”. És mivel többségünk legtöbbnyire „ezt játssza egymással”, ezért a nem ilyen viselkedés eredményét sem tapasztathattuk meg soha – vagy ha „nyugaton” mégis, akkor nem is éretjük, hogy ott miért működnek másképp a dolgok és az azokat működtető emberek…
Mivel „irtózunk a szolgaságtól”, mert úgy érezzük, hogy „emberi mivoltunkban aláz meg” az, ha „szolgálunk másokat”, ezért aztán szépen össze is csúszik bennünk a „munka” és a „magánélet”: nem érzékeljük élesen a „cezúrát”: most így, máskor pedig amúgy kell és lehet viselkednünk. A munkahelyen „nem szolgálunk”, mert nem vagyunk szolgák – ha pedig nem szolgák vagyunk, akkor „urak” vagyunk, az „urak” pedig „azt tesznek, ami kedvükre való” és nem azt, ami a kötelességük. (Megjegyzem: ez a legrosszabb dzsentroid, „magyar úri” allűr és semmi köze az igazi, „közössége gyújtópontjaként” élő úriember valóságos – előzékeny és magabiztos - viselkedéséhez! Ugyanolyan túlkompenzálás ennek is az alapja, mint oly sok „félresikerült” dolgunknak…)
És igen: ha „urak vagyunk” a munkahelyen is, akkor viselkedhetünk lekezelően a vevővel, akkor lehetünk figyelmetlenek – „lazák” – a vendéggel… Aztán, ha kilépünk a munkahely kapuján és MI vennénk igénybe mások szolgáltatásait, akkor persze panaszkodunk, hogy „Az a kurva eladó…!”
Ez van… És most, hogy ezt elolvasták, bizonyára sokan bólogatnak és hümmögnek: „Igen, ez van, így viselkednek MÁSOK!”. És hogy „Bárcsak megváltoznának!”
Gogol azt írja A Revizor végén: „Mit nevettek? Magatokon nevettek.” – én pedig ezt mondom: Mit bólogatunk és hümmögünk? Magunkon hümmögünk!
Bizony!
Addig nem lesz itt piacgazdaság – még csak valahogy működő gazdaság sem – amíg „másokon hümmögünk”, de a magunk portáján nem söprögetünk. Felejtsük már el végre, hogy „Minket mindig megaláztak!”, és felejtsük már el az ebből az érzésből fakadó összes „téves kapcsolásunkat”, közte az „Én nem leszek senki szolgája!” – ostobaságot is! …Szeretnénk mi olyan szabad és büszke emberek lenni, mint pl. egy tiroli fogadós – pedig ő ugye a mi hülye fogalmaink szerint: szolgál egész életében!
Én ezzel a poszttal büszkén szolgálom minden Kedves Olvasómat, hogy segítsek e „szolgasággal” neki megismerni a saját valóságát… És bízom benne, hogy ha legközelebb az ő „posztján” akadunk össze, akkor mosolyogva, udvariasan fogad: „Mivel szolgálhatok, Uram?” – és így is fogja gondolni!
…És akkor jól lesz ebben az országban is – akárcsak „nyugaton” és már azt is érteni fogjuk, hogy miért…
2010.08.20. 17:52 Szerző: piefke
Októberfeszt
Október elejéig most már egymás nyakára hágnak a Budapest-programok – állítólag még olyan is lehet közöttük, amely egy egész láda sört is megér… Kész „Októberfeszt”! …Csak egyvalamit nem találok az Istennek se bennük: valódi többletforrásokat az álmok megvalósításához! Erről mintha az álmok álmodói nem szeretnének beszélni…
Mi, illúzióromboló, embertelen (és bizonnyal magyartalan), rideg valóságpártiak, akik ProgresszívBlogozunk, pedig azt állítjuk: Budapest valódi fejlődéséhez a város helyzetével és alapproblémáival számoló, koherens célrendszert kitűző és a finanszírozáshoz új, épp a fejlesztési programból „szervesen következő” forrásokat adó program kell. Mindennek az alapja „a város, mint gazdasági egység” koncepciója: ha a fejlődés, az élhetőség javítása kiadásokkal fog járni, akkor olyan koncepció kell, amely épp a fejlesztés eszközével teremt a jelenlegihez képest jelentősen növekvő „adóalapot”. Ugyanis jelen kormányuktól aligha remélhet a város egy „minőségi ugráshoz” elegendő költségvetési támogatás-növekményt! Azt magának Budapestnek – mindenek előtt leendő vezetőjének és „temajének”- kell biztosítania.
Növelni kell a város jövedelemtermelő képességét. Ennek nyomát sem találjuk egyik „programban” sem! Pedig bármely „álmot” csak akkor tudjuk finanszírozni, ha ehhez megvannak a forrásaink is. Az pedig nem „forrás”, ha a már meglévőket osztogatjuk másképp, mert akkor csak a „lyukak” vándorolnak…
Hogyan növelhető egy nagyváros jövedelemtermelő képessége – és egyáltalán: mit jelent ez? Nos, nagyon leegyszerűsítve: azt, hogy egy aktív lakos átlagosan mekkora értéket állít elő időegység alatt. Ez függ az illető képzettségétől és az általa végzett tevékenység jellegétől, minőségétől és a körülmények szervezettségi fokától.
A képzettségi szint adott – bár hosszabb távon természetesen növelhető és javítható azok aránya, akik korszerű, jól hasznosuló tudással rendelkeznek. Itt azonnal megjegyezzük az oktatás minőségének és a tudásanyag korszerűsítésének fontosságát.
A „végzett tevékenység” már összetettebb dolog, de itt is egyszerűsíthetünk: minél inkább piacképes és magas jövedelmezőségi rátával dolgozó egy tevékenység, annál kívánatosabb a város jövedelemtermelő képessége szempontjából. (Itt persze nem a kábítószer-előállításra és –kereskedelemre, vagy a nő- és fegyvercsempészetre kell alapozunk városunk jövőjét és felvirágzását…) Továbbá: figyelembe kell venni azt is, hogy „mit bír el” a városi környezet; az adott tevékenység akkor „fogadható el és be”, ha csekély környezetterheléssel jár: nem célszerű pl. vegyi üzemet telepíteni a Körútra…
A fentiek alapján „látóterünkbe kerülnek” az információ-technológiai szolgáltató ágazatok (a gyártók kevésbé, mivel az ázsiai munkabérek jóval alacsonyabbak), a kutatás-fejlesztés, a rekreációs „iparágak” és szolgáltatások és a magas szintű felsőoktatás. Minden időben azok a városok tudtak lendületesen fejlődni, amelyeket koruk „legkorszerűbb tevékenységeivel” való foglalatoskodás jellemzett. ha egy XXI. századi Budapestet akarunk, akkor ezt akkor tudjuk megvalósítani és finanszírozni, ha a városfejlesztésben kiemelt helyet biztosítunk a korszerű technológiáknak, akár a munkahelyek, akár az infrastruktúra-fejlesztések területén.
Ráadásul: mivel a felsorolt tevékenységek jól képzett és szervezetten tevékenykedni tudó embereket igényelnek, ezért „kultúrateremtő” hatásuk is jelentős: a munkakultúrából ugyanis természetesen alakul ki általános (városi) kultúra is! A város szövetében jelenleg meglévő számos „lyukat” a fentiekből következően olyan beruházásokkal kell „kitölteni”, amelyeket „nagy hozzáadott érték” jellemez. Ez részben beruházás-szervezési, részben urbanisztikai feladat: párhuzamosan kell és lehet „projekteket és beruházókat vadászni” és számukra „előkészített terepet”, terveket és „szabályozási környezetet” biztosítani.
Mindehhez nem elegendő és (horribile dictu!) személyi állományában nem alkalmas a mai városigazgatási apparátus: ide kiváló elmék és a legjobb szakemberek kellenek – ráadásul igen széles jogkörrel felruházva!
Van erre példa városunk múltjából: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa…
Az is nyilvánvaló, hogy koncentrálni kell a város vezetését, az ügyek intézését: teljesen feleslegesek a kerületek! Miért?
Az ott folyó tevékenység csak viszonylagosan „helyi”, hiszen pl. az igazgatási tevékenység egységes szabályok között folyik (természetesen az adott területre jellemző és ésszerű szabályozási tervek alapján). Sok esetben „határvonalakat” lép át egy-egy döntés, ebbe pedig csak „bekavarnak” a helyi, önérdekek mentén (is) mozgó döntéshozatali fórumok. Örökösek az „illetékességi viták” és lassú az ügymenet…
További érv a centralizálás mellet, hogy – mint fentebb említettük - kiváló elmékre és a legjobb szakemberekre van szükség. Az pedig nyilvánvaló, hogy EGY apparátusra való alkalmas embert könnyebb találni, mint HUSZONVALAHÁNYRA.
A lakosságnak a jelenlegi „ezerkerületes” rendszer semmi pluszt nem jelnet, így „lokálpatrióta érvekkel” támadni a „centrális Budapestet” alaptalan. Különben is: több százezer budapesti más kerületben lakik és másikban dolgozik – akkor most ők hol „lokálisak”: ahol napjaik nagyobb részét töltik, vagy ahová „aludni járnak”? ...Gondókozzunk má’..!
Nyilvánvaló, hogy a hatáskör-koncentrációhoz kormányzati döntés kell: módosítani kell a Főváros működését szabályozó törvényeket. De ezt csak akkor remélhetjük (ha egyáltalán van erre esély a jelenlegi kormány alatt), ha rendelkezünk „kész tervvel” erre nézvést…
…Mindezek alapján egy valóban működőképes Budapesti Program alapvetően területfejlesztésekből származó erőforrás-növekmények „diagramja” kell, hogy legyen. Nem tudom, hogy Jávor Benedek miféle láda sört ígért be, de ha valamelyik főpolgármester-jelölt végre előáll egy ilyennel, annak én fizetek egy láda (nem akármilyen!!!) Ayinger Jarhundert-Biert!
2010.08.20. 00:07 Szerző: piefke
A farkasfalka álma
.jpg)
A jobboldal nyugodt – már amennyire nyugodt lehet valaki, akinek életét a túlkompenzálás határozza meg… A kormányerők és a társadalom őket támogató része nem tart attól, hogy belátható időn belül bárki veszélyeztethetné hegemóniájukat: a régi, nagy liberális ellenfél kimúlt és a szocik haldoklását és a test felbomlását is immár elkerülhetetlennek tartják, joggal. Az LMP-hez képest a kezesbárány maga a vérfarkas, a Jobbik pedig egy látványos, de hatalomképessé sosem váló társaság…
A Fidesz győzött: 20 évnyi „hosszú menetelés” után elhullottak az ellenfelei – és semmi jel arra, hogy a magyar társadalom jelen állapotában képes lenne spontán módon magából egy komoly erőt kitermelni.
Azonban jól tudjuk, hogy az ilyen „kegyelmi állapot” sosem lehet tartós: ha a felszín sima és veszélytelen is, a mélyben közelíthet azért VALAMI! A Fidesz egy klasszikus síktengeri flotta… A Progresszív Blog pedig a rá lecsapni kész „farkasfalka” első U-Bootja. Ideje felfejlődni a többieknek is a támadáshoz!
…Mit gondoltok, miért hoztuk létre hónapokkal ezelőtt a Progresszív Blogot?
Nem azért, hogy csupán elmondjuk a véleményünket a magyar társadalomról: nem vagyunk társadalomtudósok, „önmagában a társadalom” nem érdekel minket.
Nem azért, hogy „Orbánt szidjuk”: egyrészt erre van elég fórum, másrészt nem hiszünk abban, hogy a „valaki-valami ellen”-politizálás sikert hozhat az országnak.
Nem azért, hogy legyen még egy ballib fórum: az ország modernitáspárti, progresszív szándékú szerveződéseit nem szaporítani kell, hanem végre egységbe fogni.
Azért kezdtünk bele, mert úgy láttuk: rajtunk kívül senki sem mondja el azokat az alapvető okokat, amelyek hosszú-hosszú ideje teszik sikertelenné a magyar népet és amelyek miatt nemhogy „veszélybe került”, de ki sem fejlődött itt a demokrácia és annak alapja: a demokrata mentalitás. Azért kezdtünk bele, mert azt kellett látnunk: a baloldali, liberális, modernitás- és nyugatpárti szervezetek és azok „emblematikus figurái” éppúgy „egymás ellen” játszottak eddig, mint ahogy az általánosan jellemző az egyéni taktikázással sikert elérni próbáló magyarokra. Azért kezdtünk bele, mert úgy láttuk: példákra van szükség, amelyek „beindítják” az emberekben ösztönösen meglévő együttműködési készséget. Azért kezdtünk bele, mert úgy láttuk: szükség van világos gondolatokra és az azokat karakteresen és merészen képviselni kész és képes személyiségekre, akik megszervezhetik, ideológiával láthatják el és vezethetik mindazokat, akik egy teljesítményalapú, XXI. századi, az Európai Unióba integrálódni kész Magyarország polgárai akarnak lenni. Mindazokat, akik önmagukat nem a múltban keresik, hanem jelen és jövendő tetteikkel akarják meghatározni önmagukat...
Igen, kell egy ideológia, amely minden eddiginél jobb leírását és magyarázatát adja a világnak, az emberi társadalom és a politika működésének, amely hitet ad és amelynek birtokában jobban működő társadalmat és megalapozott programot lelet létrehozni. Kellenek személyiségek, „arcok”, akik szervezik és vezetik a társadalom progresszív erőit – olyanok, akik erre a legalkalmasabbak. És természetesen kell sok-sok tenni kész ember…
„Aktuális kormányunk” meghirdette augusztus 20-ára a „Nemzeti Összefogás Napját” – de ehhez sem valódi tartalmat, sem igazi, valóban az egész társadalomért tenni kész mentalitást nem rendelt hozzá, ilyen ugyanis nincs neki! Ha valódi összefogást akarunk, akkor ehhez közös, reális, megalapozott célok kellenek és e célokhoz vezető járható utak. Most nincs egyik se! A kormány egyetlen, valódi célja önmaga minél teljesebb és minél tovább fenntartható hatalma csupán – függetlenítve azt a valóságos teljesítményétől. Ha elfogadunk egy teljesítményfüggetlenített hatalmat, akkor ezzel azt is elfogadjuk, hogy a magyar társadalom erőforrás-teremtő képességét nem jól hasznosítjuk. Ekkor pedig nem lesz sem dinamikusan fejlődő ország, sem jól működő gazdaság. Jól működő gazdaság csak jól működő társadalomban lehetséges, a jól működő társadalom pedig nagyjából-egészéből a jól megválasztott célrendszerrel rendelkező és jól szervezett társadalmat jelenti, amelynek polgárai készek egymással együttműködni valódi közös, hosszú távú céljaik érdekében.
Ennek spontán képessége a magyar társadalomban – történelmük okán – nem jöhetett létre, ezért ennek megteremtését azoknak kell vállalniuk, akikben ott vannak az ehhez szükséges alapok. Akkor járunk el helyesen és a magyar nép érdekeinek megfelelően, ha az irányítást és a döntéshozatalt a legfelkészültebbekre leszünk képesek bízni. De hiába felkészült valaki, ha egyedül van. Közegre van szükség, amely támogat – és ha kell, meg is védelmez! Mégpedig fő céljaiban hosszú távon is egyetértő, azok mellett kitartó és együttműködni képes közegre… Ilyen közeg pedig ma nincs!
Létre kell hozni – ez az ország elsőrendű érdeke!
EZÉRT hoztuk létre a Progresszív Blogot: adva vannak a gondolatok, feltártuk a magyar társadalom válságának okait, javasoltunk módszereket, melyekkel lehetőségünkben áll a változtatás… Világosan láttattuk, hogy nincs más út – minden más út visszavezet a válságba.
Most, a meghirdetett „Nemzeti Összefogás Napjának” előestéjén egy valódi tartalommal bíró és progresszív célokat kitűző összefogásra szólítunk fel. Ez az összefogás nem „valaki ellen” irányul, mint láthattuk, láthatjuk azt a jobboldalon oly gyakran és amit sajnos a baloldal is kezd „magáévá tenni”. Mi a „valamiért”, pozitív, közös célokért való erőegyesítést akarjuk. Nem az a kérdés számunkra, hogy ki minden hisz, mik az ideáljai, honnan jön, hanem az, hogy mit tesz és mennyire képes kitartóan jól teljesíteni. Mert valódi sikert csak ez hoz.
…E gondolatok mentén „hívunk mindenkit fegyverbe” – hogy megszülessen az a dinamikus, tetterős és magabiztos magyar progresszív erő, amely nélkül itt soha „szebb jövő” nem lesz!
De felhívásunknak egy másik aktualitása is van…
47 éve, 1963. augusztus 28-án hangzott el Martin Luther King híres „I have a dream…” („Van egy álmom…”) – kezdetű beszéde, amely egy új társadalom és egy új társadalmi együttműködés, egy új nemzeti önkép és közgondolkodás alapjait rakta le…
...Mondjuk, hogy akkor a közelgő évforduló tiszteletére nekünk is lehet egy álmunk: a Progresszív Egység Álma!
Szóval, álmunkban úgy van, hogy egyszer csak valami Isteni Sugallatra – vagy egyszerűen a józan eszükre – hallgatva összejönnek a Nempopulisták & Nemszélsőségesek, hogy megbeszéljék közös dolgaikat: érdekeiket, lehetőségeiket, céljaikat és teendőiket… A találkozó lehet bárhol, de ha az illetők esetleg kezdetben még szégyellnék magukat, hogy a többiekkel egyáltalán szóba állnak, legyen a tali mondjuk egy pincében, petróleumlámpa fényénél (...ahogy Szerb Antal írja). Ott ülnek, kissé zavarban érezve magukat: a szocik, az LMP-sek, ilyen-olyan Demokratáék és Liberálisék, Szabadék és Európaiék…, szóval mindenfélék, akiknek „bassza a csőrét” a jelenlegi célszerűtlen politikai vircsaft. (Akiknek anyagilag bassza, azok persze nincsenek ott…) Ücsörögnek, szótlanul, mint akik nem is értik, miért jöttek össze…
…Nyilvánvaló, hogy a valóságban a felsoroltak – az „érintettek” - közül egyesek el sem jönnének, mások pedig nem lennének készek a valódi együttműködésre… De csak az a harc reménytelen, amit el sem kezdünk – ezért, a kezdés lehetőségét megadandó, fogalmaztuk meg ezt a felhívást…
2010.08.19. 20:46 Szerző: piefke
Hol az a rend?
A Progresszív Blog ezúttal a Jövőből, 2014-ből tudósít: beszámolunk az Orbán-kormány többdimenziós forradalmának és szabadságharcának egyik frontját képező úgynevezett „Két hét alatt rendet teszünk”-akcióról, annak körülményeiről, a mögötte megbúvó szándékokról – és a történetet lezáró, ma megszületett jogerős bírósági ítéletről.
2014. október 22.
Ma jogerős ítélettel zárult az a büntetőper, amelyben a Bíróság különösen nagy társadalmi károkozással járó felelőtlen ígérgetéssel vádolta P. Sándor egykori kétszeresen visszaeső belügyminisztert.
Az ügy még 2010 májusában kezdődött, néhány nappal az azóta szintén elhíresült „2. Orbán-kormánynak” nevezett bűnszervezet létrejöttét követően. A vádlott P. Sándor akkor kezdte meg „belügyminiszterként” tevékenységét és beiktatásakor azt az ígéretet tette, hogy „két hét alatt rendet tesz”.
Nem lett rend!
Mi, a Progresszív Blog szerzői persze tudtuk, hogy két hét alatt nem lehet „rendet csinálni” - ehhez két év is kevés. Meg is írtuk ellenérzéseinket annak idején a Pintér és a gyerekbörtön c. posztunkban (http://progressziv.blog.hu/2010/07/05/pinter_es_a_gyerekborton)... De az emberek - a zemberek - akik már hosszú ideje szorongások közt éltek, örömmel vettek és készek voltak elhinni szinte bármit, ami azt ígéri nekik, hogy csökken a szorongásuk. Pláne, hogy azt is megmondták nekik, hogy mitől is szoronganak. Azt hallották, hogy attól szar az életük, mert „sok a bűnöző”, és ettől megnyugodtak: „Na, végre tudhatom, mitől féltem eddig!”
…Persze legtöbbjük egész eddigi életében nem találkozott „A BŰNNEL”, soha semmiféle bűncselekmény áldozata nem volt – de „hallott már olyanokról, akik…” és itt általában cigányok által kifosztott gyerekekről, lelopott terményekről, vagy akár csak „fenyegetően hangoskodó romák”-ról szóló esetek következtek…
Tényleg ez volt a bajunk? Tényleg emiatt szorongtunk? Tényleg komolyan vettük azt, hogy az ország népességének talán 1-2%-át kitevő mélyszegény és/vagy lumpen romák miatt vagyunk veszélyben? Mert kimondatlanuk is ezt sugallta Pintér: a borsodi falvakba ígért rendőröket – ahol ugye sok az ágrólszakadt cigány… És nyilván Budapesten sem az elit kerületekben ígért „láthatóbb rendőri jelenlétet”, hanem pl. a „nyóckerben”.
Á, dehogy a probléma lényegét kezeltük, dehogy: még csak nem is mondtuk ki mi is az! Szó sem volt arról, hogy lassan már a harmadik generáció él úgy, hogy a családjában rendszeresen dolgozó embert nemigen láthatott, így nem került át ez a minta belé. A rend ugyanis nem úgy keletkezik, hogy rendőri eszközökkel fenyegetünk-kényszerítünk szegény, tudatlan embereket arra, hogy „takarodjanak a közelünkből”. A rend példával kezdődik, éspedig gyerekkorban, a közvetlen környezetünkből ösztönösen ellesett példával. És a rendhez hozzátartozik a perspektíva is: „Ha követem a szabályt, eljutok valahová!”. …És sem példa sem perspektíva nem állt gyerekek és fiatalok tízezrei előtt…
A Progresszív Blog nem „romaügyi szakértők fóruma”, de azt tudtuk már akkor is, hogyan működik az ember, hogyan fejlődik, hogyan változik és változtat magán és a körülményein. És tudtuk, megírtuk azt is, hogy az ehhez szükséges dolgok és körülmények egyike sem volt meg. Könnyű volt viszont a szorongó emberek tömegeinek azt mondani: „Ők a bajaitok okozói!”…
Valóban: Voltak a cigányok között számosan olyanok, akik finoman szólva „igen távol állnak” attól, hogy egy modern társadalom integráns polgárai lehessenek. De őket (vagy inkább gyerekeiket) azzá tenni „csendőri” módszerekkel lehetetlen volt – viszonyt lehetett baromi népszerű! Miért is?
Adva volt a magyar nép, melynek több évszázados „permanens élménye” az volt, hogy valakik, nálánál erősebbek, mindig elnyomták, korlátozták, időnként, nem ritkán fizikailag is fenyegették a létét. Emiatt persze rengetegen lettek frusztráltak – vagy örökölték ezt a fajta „társadalmi frusztrációt” - és a frusztráció agressziót indukál… Végre ki akarták adni magunkból ezt, végre egyszer már ők akartak „felül lenni”! …Ez történt annak idején, 1944 őszén is, amikor néhány szörnyen tragikus hónapban kiélhetővé vált a hosszú idő alatt felgyülemlett agresszió: végre „mi üthettünk valakit” (akkor a zsidót). Igen, ez volt az emocionális alapja a „nyilas nosztalgiának is”: egy „Mi voltunk felül!”-érzés. És ugyanezt a sokakban élő vágyat lovagolta meg a „Rendet teremtünk..!” ígérete is: mi elnyomunk valakit (aki mellesleg eleve áldozat), ti pedig sunyiban kajánkodhattok ezalatt. Ez a „Magyar Gárdát” létrehozó és sokak előtt szimpatikussá tevő lelki állapot „hivatalos politika rangjára való emelése” volt…
Félreértés ne essék: nem az volt a baj, hogy antiszociális bűnözői elemek ellen határozottan léptek fel, hanem az, hogy ezt a klisét húzták rá egészen más indíttatású jelenségekre és viselkedésekre is. Ezzel pedig ahelyett, hogy „rendet tettek” volna, csak a válságot mélyítették tovább: növelték a „normális társadalom” és a normális társadalomba való betagozódásra minimális eséllyel sem rendelkezők közötti különbséget és szembenállást.
…Mert mi is az igazságszolgáltatás igazi értelme és funkciója? Nem más, mint a társadalom működésében keletkezett zavar megszüntetése. De lehet-e zavart megszüntetni azzal, hogy tömegeket tovább távolítanak a normalitás esélyétől? Nőnek-e egy cigánygyerek esélyei azzal, ha a szüleit lesittelik körtelopásért? Hát persze, hogy nőnek: arra, hogy maga is deviánssá és a „normális társadalom” – a „magyarok” – ellenségévé váljon! De aligha ezt a cél.
Az igazságszolgáltatás „klasszikus elvei” közé tartozik az is, hogy bárkit csak az általa elkövetettekért érhet hátrány… És a lesitteltek gyerekei? Őket nem éri hátrány? De igen! És vétettek valamit? Nem!
Akkor? Jó ez a módszer? Elérhető vele a kívánt „rend”? Kizárt!
A rendcsinálást egy társadalomban a legkevésbé egy rendőrre kell és szabad bízni: azokban a társadalmakban, ahol igazi rend honol, ez a polgárok mentalitásában és közösségfelfogásában gyökerezik. És itt a bajunk: ez egy félelmekkel, szorongással telített társadalom! Aki szorong, abban káosz van – egyénben és közösségben egyaránt.
Társadalmi feladat tehát a rend: csökkentsd az emberek szorongását, ehhez keresd meg és szüntesd meg, vagy legalább csökkentsd annak igazi okait! Ez persze több tudást és több bátorságot igényel, mint népszerű hazugságokkal manipulálni – de ha egy politikus, aki vállalta az ország vezetését, nem rendelkezik a kellő tudással és nincs meg a bátorság benne ahhoz, hogy őszinte legyen a társadalommal, akkor mit is keres az ország élén?
P. Sándor ezt nem így gondolta – az „eredmény” pedig: „rend” helyett káosz…
…A Bíróság – P. Sándor szerencsétlenségére – komolyan vette azt, amit annak idején az Orbán-kormány hangoztatott: a Társadalom ellen súlyosan vétőknek rács mögött a helyük! Továbbá – és P. Sándor további szerencsétlenségére – a Bíróság úgy határozott, hogy mivel az egykori kétszeres belügyminiszternek a tevékenységéből kikövetkeztethetően halvány fogalma sem volt a roma bűnözés és bűnözők valódi karakteréről, ezért – kifejezetten pedagógiai célzattal – P. Sándor számára ítéletében lehetővé tette egy hosszabb bentlakásos tanfolyam elvégzését, adekvát, roma bűnözői környezetben: a Váci Fegyház és Börtön büntetés-végrehajtási intézet egyik 16 személyes zárkájában, ahol érkezését már 15 roma származású „nehézfiú” várja...
· 1 trackback 27 komment
Címkék: bűnözés kormány cigány rend pintér
2010.08.18. 16:31 Szerző: piefke
Szent István
.jpg)
A Progresszív Blog ünnepi vezércikke
Mivel az Úr köztudottan és mindenki által elfogadottan elsősorban A Magyarok Istene, ezért mindenkor különös figyelemmel kíséri Kivételezett Népe sorság és dolgait. Ünnepek idején pedig fokozottan ügyelni szokott arra, hogy odalenn – azaz nálunk – minden a legnagyobb rendben menjen.
Így történt, hogy augusztus 20-a közeledtével – ami köztudottan és új Kormányunk felállása óta különösen Szent István királyunk ünnepe - az Úr lenézett az Egek Magasságaiból – és mit látott? Csupa olyan dolgot a Kárpátok Ölén, amit az Isten se ért… De sebaj: ott vannak a szentjei – ők éppen azért lettek kitalálva, hogy szükség esetén hozzájuk lehessen fordulni. Igaz, elsősorban az embereknek, de amit az ember megtehet, azt még inkább megteheti az Úristen: tehát ő is minden magyar szentek legelsőbbikéhez fordult: magához Szent István királyunkhoz.
¾ Te, Pista, gyere már! Látod mit művelnek a magyarjaid odalenn? Megint kész gáz egy a nép! Annak idején, ezer éve, már azt hittem, hogy te meg a faterod gatyába ráztátok egyszer s mindenkorra ezt a bandát és legalább miattunk nem kell, hogy fájjon a fejem: szépen belesimulnak Európába, felhagynak azzal, amit ők „kalandozásnak” neveznek, beleszoknak a munkába és le lesz róluk a gondom… Most meg elszabadult megint a Pokol!
¾ Ja, Uram, tényleg gáz! A múltkor már Gizim is szólt, hogy aszongya: Vósz für ón vircsaft gét dó úntn? (Tudod: bajor a lelkem!) Szóval, hogy mi a fasz folyik otthon? Meg az Öregem is… Tudod: Géza bácsi, aki csak felesben komált téged, mert félig még az Öregistent imádta a fehér lovával együtt és ezért minden másnap a Pokolban van… Mondta, hogy újabban sorra mennek a fiatal magyar diplomások dolgozni a Pokolba, azt mondják, ott is sokkal inkább van számukra perspektíva, mint Magyarországon. Állítólag mind az új kormányt emlegetik… Hogy már az előző se volt semmi, de ez most végleg beteszi a kaput!
¾ Ide figyelj, Pistám! Neked egyszer már sikerült a mutatvány, nem próbálnád meg még egyszer? Leküldlek egy második bevetésre – ezt az amcsi filmekből tanultam: ott is mindig sikeres a Hős újabb küldetése.
¾ Ok, Uram, megpróbálom – de nem ígértem semmit! Támassz fel, lemegyek!
¾ Kösz, Pistám, tudtam, hogy haver vagy!
Másnap hajnalban a budapesti Szent István bazilika sekrestyésére a sikító frász jött rá, ahogy elkezdte tisztogatni a Szent Jobb ereklyetartóját: a homályból előlépett maga Szent István. Kicsit még túlvilági szaga volt, amiből a derék egyházfi azonnal megértette, hogy a Király feltámadt!
¾ Jó fiam, siess tüstént kegyes Püspök Atyádhoz s jelents meg néki, hogy a Király kívánja látni őt s szólani véle! Mert az Úr külde le engem, országos dologban, szólani A Magyarok Miniszterelnökével…
Régen, István idejében a püspök egy pillanat alatt a király előtt állt volna, de ma, a modern telekommunikáció és a még modernebb hivatali hierarchia korában egy órába tellett a dolog. Telefon a plébánosnak, ő hívta a kanonokot, ő meg a püspököt… De ez egy MAGYAR püspök volt – ezért bolond lett volna az Úr Felkent Szentjének engedelmeskedni: inkább hanyatt-homlok rohant Semjén Zsolthoz.
Semjén elgondolkodott. Hm. Szent István! És hogy fontos dologban küldte le az Úr. No, ez nem semmiért jöhetett le, ha az Isten akaratából van itt – de mit fog szólni ehhez Viktor? Lehetséges lenne, hogy az Isten mást akar, mint Orbán??? Kényes ügy: itt van egyrészt maga Szent István, akinek tetteire és különösen a koronájára naponta minimum hússzor hivatkoznak, másrészt viszont ha komolyan vesszünk a Szentkorona-tant, akkor ugyebár a Király az első…
…Orbán elképedt. Már azt hitte, sínen van és senki sem fog belepofázni a dolgokba, még az a rohadt IMF is megvert kutyaként oldalgott el… Tutira meglesznek az önkormányzatok is és akkor jöhet az a nyugis, tutibiztos 15-20 év, amit Kötcsén tervelt ki! Erre betoppan ez az István… Basszameg! És még csak le sem kommunistáztathatja Kövérrel… Ez az István épp olyan, mint Merkel: azt se lehetett kikerülni! …Na jó, essünk túl rajta – ez se lehet rosszabb, mint a 2006-os vereség…
¾ Viktor, az Úr üzenetét hordozom (, ja és Kádár János bátyád is üzeni, hogy ölel!): úgy találja, hogy az Ő Kivételezett Népét rossz útra tereled, az országban nő a káosz és a bizonytalanság. Ha jót akarsz a népnek – és ha jót akarsz magadnak majdan a Túlvilágon – akkor sürgősen változtass!!!
¾ Öregem, ti ott fenn nem értetek semmit: én itt most szabadságharcot vívok!
¾ És ki ellen, fiam?
¾ Akik ellen mindig is küzdöttünk: Európa le akar minket igázni, különösen azok a rohadék németek! Na, azok mindenbe belepofáznak!
¾ Hát, fiam, furcsa nekem, amit beszélsz: én annak idején mindent megtettem, hogy mi is Európa lehessünk, a németektől pedig igyekeztem mindent eltanulni. Hidd el: ők tudnak szervezni és ez nagyon ráfér egy magyar-féle nomádlelkű népre! Ezek, ha nincs szervezés és fegyelem, azonnal szétszaladnának! Európa pedig a modernitás: ha annak idején én nem indítom el ezt a népet Európa felé, akkor most te sem lennél miniszterelnök: maximum valami számadó juhász lennél egy jurtafaluban, akit a teuton turisták fényképezgetnek…
¾ A teutonok menjenek a picsába! Merkel is hogy kioktatott, mint egy szaros suhancot!
¾ Merkel? Ő most a teuton lovagok Nagymestere?
¾ Ja, lovagina! Elvárta, hogy fényesre nyaljam Berlinben a Bajnai meg az Oszkó seggét. Hát rohadjon meg ő is: majd én megmutatom nekik, hogy megleszünk mi itt magunkban is!
¾ De ha hazakülditek a teuton lovagokat, akkor ki fog megvívni Koppányékkal és a maradisággal? Tényleg: igaz, hogy új vezérük van a pogányoknak? Valami Vonát átkoznak mostanában a Magasságos Mennyekben…
¾ Nézd öreg, a dolog most nem ilyen egyszerű. A te idődben voltak még eszközök a kezedben: egyszerűen négybe vágattad és kész. Én most legfeljebb csak két pofont ígérhetek be nekik és talán még azt se mérhetem ki. És tudod, hogy miért? Épp a teutonok, meg a többi nyugati szemét miatt: rögtön sivalkodnának, hogy a demokrácia, meg hogy visszaélek a hatalmammal… Pedig ugyan mi másra kellett nekem a hatalom, mint hogy utána jól visszaélhessek végre vele! Mert hát lásd be: kurvára vissza kell vele élnem, ha meg akarom tartani: ha nem az enyéim ülnek az összes pozícióban, akkor napok alatt végem! Kiderül, hogy semmit sem tudok, csak improvizálgatok és a végén még leváltanának 4 év múlva.
¾ De Viktor, ha a király rosszul uralkodik, akkor a nép előbb-utóbb úgyis elűzi, mint Orseolo Pétert, utánam…
¾ EZ A NÉP??? Ugyan már! Ezek már nem a büszke pusztai lovasok: a legtöbbjük betoji kisember, lapítanak a jelzálogos kecóikban és örülnek, ha bérrabszolgák lehetnek. Egyébként is: épp most fogom röghöz kötni őket. Aki nem tudja fizetni a bankjának a hitelt, annak a kecója a Nemzeti Eszközkezelőbe kerül, ő meg maradhat bérlőként – és akkor csak merjen ugatni az Állam lakásában! Úgy rúgatom ki, hogy a lába nem éri a földet!
¾ Hm… Viktor: de akkor az a sok magyar mind az ellenségeddé lesz és felkél!
¾ Ne aggódj, öreg: Pintér majd rendet tart itt!
¾ …Jól van Viktor, te tudod… De én szóltam!
¾ Azért ne mondd öreg, hogy tök potyára jöttél le: meghívlak az augusztus 20-i ünnepségre, kapsz egy V.I.P.-jegyet! Elvégre az a te napod: körmenet, tűzijáték, miegymás… Még hasznos is lesz nekem, így az önkormányzati kampányban, hogy Schmittpali, Egérke és Kokó mellett te is ott virítasz majd mögöttem… Tudod, a nép csípi a celebeket!
¾ No, azt már nem: én annak idején majd’ 40 év alatt egy működő országot csináltam itt, nem pedig egy bohóciskolát. Ha te az utóbbit szeretnéd, csináld csak magad! De figyelmeztetlek: rám és a koronámra többé ne hivatkozz – és az Úr is leveszi rólad áldó kezeit!
…Ezzel felemelkedett a Mennyekbe.
¾ No, Pista, mit végeztél odalent? – kérdezte a Jóisten
¾ Semmit, Uram! Ez sokkal rosszabb, mint Koppány volt. Vége, passz, ennyi volt, „finis Hungariae”. … Tudod, Uram, az az egészben a legrosszabb, hogy én kúrtam el: annak idején hagynom kellet volna, hogy a német császár meghódítsa az országot. Sok magyar épp azért panaszkodik, hogy akkor most mennyivel jobb lenne nekik! Tényleg, nem tudnál TE valamit csinálni?
¾ Hát, Pistám, jól van, legyen! Itt tényleg már csak a csoda segít: leküldöm a Mennyei Seregeket, csináljanak rendet…
…Augusztus 20-a reggelén hiába keresték a Bazilikában a Szent Jobbot: eltűnt… A tököli reptéren pedig leszállt egy angyalokból álló kommandó, lángpallosokkal és megkezdte a stratégiai pontok elleni támadást… Orbán kétségbeesve hívta Hendét:
¾ Csaba, hogy-hogy nem vettétek észre őket, mielőtt leszálltak?
¾ Tudod, Viktor, épp pár napja fúrtuk meg a NATO-radart a Tubesen. Vakok vagyunk: az repül be és száll le, aki akar!
¾ Azonnali ellentámadást! Intézkedj!
¾ Viktor, hm… ez sajnos lehetetlen: a Magyar Honvédség mindkét biciklijének lapos a gumija, nem tehetünk semmit! Még az Őrezredet sem vethetjük be – tudod: azt épp te kergetted szét!
¾ …Akkor végünk…! Megyek a Rádióba és elmondom, hogy „Csapataink harcban állnak, a Kormány a helyén van…” – hátha beveszik ezt is a zemberek!
2010.08.16. 20:25 Szerző: piefke
Kitört a pánik…
Az MSZP-nél kitört a pánik. Rájöttek, hogy valószínűleg nem élhetik túl az önkormányzati választásokat, a finom ösztöneik megsúgták nekik, hogy kb. 2010. október 3-ig tartott az a szép korszak, amikor legfeljebb közepes képességű emberek százai még honi mércével (a bányászbéka segge) mérten is csekély teljesítményt nyújtva egészen jól, de mindenképpen megszakadás nélkül tudtak élni.
Természetesen a lelküket odaadnák azért, hogy a korábbi Aranykor folytatódjon: ha nem is mindannyiuknak (hiszen mindig vannak „óhatatlan veszetések”) és ha nem is olyan fényesen és biztonságosan, mint eddig (hiszen: kis hatalom-kis hal-veszélyesebb vizek). Éppen ezért próbálnak meg most szinte bárkivel „összefogni”, akinek akár egy kicsivel is több esélye van valamilyen önkormányzati pozíció megszerzésére, mint nekik (értsd: a nullánál valamivel több). Arra sajnos nem gondolhatnak, hogy saját erejükből, saját ötleteik segítségével győzzenek – hiszen annyi szép, semmittevéssel elvesztegetett év után erejük elsorvadt, igazi ötleteik pedig sosem voltak (épp ezért álltak politikusnak annak idején…), így egyetlen reményük az, ha valakinek sikerül a hátára kapaszkodni.
Hiába: nagy a tét és ezért nagy a csábítás is – ami viszont lassacskán mindenféle jó ízlést kiiktat. És elveszi az egészséges politikai érzéket is, hiszen ha az még meglenne, tudhatnák, hogy a választók mennyire undorodnak az ilyen „Mindent a túlélésünkért!”-alkukért; megmutatta ezt tavasszal az MDF és az SZDSZ pusztulása…
…Mert a választó nem szeret nyilvánvaló lúzerek mellé x-et tenni, hiszen akkor úgy érezné, hogy ő, személy szerint is lúzerré válik: „…embert barátjáról.” A magyar ember pedig, aki olyan sok századon és generáción át kényszerült „örök vesztes” lenni, semmit sem akar annyira elkerülni, mint azt, hogy vesztesnek látsszék. Hiszen tudja ő, hogy az, az volt már az apukája és a nagypapája is, tudja jól, hogy mi mindene nincs meg képességek és tudás terén ahhoz, hogy kikerüljön ebből a szerepkörből, de ha már benne is van, legalább ne saját maga deklarálja ezt: „Vesztes vagyok, eleve vesztesekre szavaztam!”
A magyar ember általában oda húz, ahol az erőt és a sikert sejti. Alapvetően ezzel nem is lenne baj, ha a „sejti” helyett” a „joggal remélheti” kifejetés zárná a mondatot – de nem így van! Mert nem alapos, ésszerű mérlegelés alapján „nevez ki” valakit, egy erőt, egy politikai alakulatot „nyerő”-nek, hanem legtöbbnyire vágyai alapján: „De jó lenne, ha…!”
De jó lenne, ha nem kellene NEKEM felelősséget vállalnom, de jó lenne, ha VALAKI megmondaná a tutit, de jó lenne VALAHOGY a húsosfazék közelébe keveredni… És mivel nem akar felelősséget vállalni a saját életéért, döntései következményeiért, ezért rendre akad is valaki, aki el is veszi tőle a felelős döntés lehetőségét. Akad valaki, aki „tuti megmondó” lesz életében és akad valaki, aki azt ÍGÉRI, hogy ha kussol és alkalmazkodik, akkor juthat neki is némi konc… Ez a magyar demokrata élet!
Szép is ez, jó is ez, de van vele egy baj: nem lehet tovább már semmiképp sem finanszírozni! Kádár meghalt, a politikai elitünk képtelen egy jól működő és hatékony rendszert létrehozni, népünk pedig hogyan is lenne képes önmagát megszervezni? A világban pedig véget ért az olcsó hitel időszaka: ma hülyék nem kaphatnak pénzt – aki mégis adna, annak nyilvánvaló és súlyos politikai-térnyerési szándékai lennének, ez pedig túl nagy ár…
Mi a magyar valóság? Van egy önmaga hatalmáért szinte bármire képes, ám totálisan ideológiátlan és koncepciótlan kormányzó erő. Van egy ötlettelen, és szintén koncepciótlan, haldokló „baloldal”. Van egy semmilyen ál-ökopárt és van a radikális jobboldal, amely nem más, mint a magyarság frusztrációinak legmélye és esszenciája. És van egy nép, amely fél évezrede él úgy, hogy nem bízik, nem bízhat senkiben és nem szövetkezik senkivel és nem határoz meg közös, hosszú távú célokat – ennélfogva mindezekben nincs és nem is lehet semmiféle gyakorlata! Minden magyar egy sziget…
…Van itt még esély egyáltalán? TÉNYLEG „csak ennyi” lenne a magyar társadalom?
Nem! Mert – szinte „véletlenül” - az utóbbi egy-másfél évtizedben megjelent és köszöni szépen, egyre gyarapodik számban és erőben egy „új Magyarország”. Ezek ésszel élnek, vannak ambícióik, amelyeket teljesítménnyel próbálnak megvalósítani, van tudásuk és képesek egymással hatékonyan kommunikálni és hatékonyan együttműködni. Ugyan közös, megfogalmazott, „expressis verbis”-ideológiájuk még nincs, de azzal nagyjából tisztában vannak, hogy miféle ideológia és program mellé sorakoznának fel, ha lenne.
Ezek az embereink kezdik azt is felfogni, hogy ha itt továbbra is a szokott Kárpát-mederben folynak a dolgaink, akkor az épp az ő jövőjükre fog menni. Ha hagyják, hogy náluk hülyébbek, viszont náluk sokkal gátlástalanabbak legyenek a megmondók, akkor ők, személy szerint és egyenként, magányosan, hiába okosak és hiába teljesítőképesek, ha a közeg és a rendszer nem az. …És emiatt soraikban is pánikhangulat kezd lenni – pedig ők dolgoznának, nem úgy, mint a politikusok, tehát félelmeik oka nem a teljesítményre való képtelenség, hanem az, hogy az ő teljesítményeik is ellehetetlenülnek egy faszkalap rendszerben. Hiába jó mérnök valaki, ha cége jövőjét „gazdaságon kívüli eszközökkel” alakíthatja egy önérdekű és gátlástalan politika. Hiába kiváló orvos, ha a kormány eltűri, hogy a mindeniknek megalázó és csak egy „orvoselitnek” nagyonis megfelelő hálapénz legyen abból az évi kb. 73 milliárd forintból, ami egy egészséges és tiszta viszonyokkal működő társadalombiztosítási rendszerben éppen elég lenne évente az orvosok és az egészségügyben dolgozók normális megfizetésére. Hiába jó közgazdász, ha az országban egy minden ésszerűséget és alapot nélkülöző „pénzügyi szabadságharcot” akarnak megvívni a nemtudomkik ellen harmadrangú „közgazdász elmék”… Akik közben az Államtól jól megszedik magukat.
És még sorolhatnám, de minek, mikor mindenki tudja, mi a helyzet, akinek egy csepp esze van…
A posztot a szocikkal kezdtem, hadd zárjam egy Nagy Szoci, Lenin klasszikus kérdésével: „Mi a teendő?”
Nos: új csapatot állítani, új játékra, hagyni hogy a csapatot a legokosabbak és legfelkészültebben vezethessék – az egész csapat és az egész ország érdekében. Ehhez fel kell hagyni a „magányos próbálkozások” taktikájával és belátni, hogy akkor juthatunk csak egyénenként is el a célhoz, ha közösen igyekszünk oda, mert az ellenfél erős és nagyon hatékony a saját érdekei képviseletében. Be kell látni, hogy a régi, levitézlett „ballib formációk”-ban való hit ostobaság, vagy legjobb esetben is megszokás csupán, de rajtunk és jövőnkön már nem segít.
…Ha bármi mást teszünk, ha bárhogyan másképp akarjuk tenni, akkor minden erőfeszítésünk céltalan és eredménytelen lesz!
Gondolkozzanak el ezen, Tisztelt Olvasóink…!
2010.08.15. 19:05 Szerző: piefke
Biszkuzzunk?
.jpg)
Na, van megint egy gumicsontunk: ezt rághatjuk - ahelyett, hogy a valóban fontos dolgainkkal foglalkoznánk. Ideadta nekünk két fiatal Biszku Bélát, egy majd’ 90 éves, tökéletesen a múltban élő vénembert!
Nem szeretek mesterségesen előállított „aktuális témákkal” foglalkozni – most sem „magával a témával”, hanem annak összefüggéseivel foglalkozom alább, továbbá azzal a jelenséggel, amit nagyon élesen vet fel a Biszku-ügy: hogy a magyar társadalom mennyire „öntudatlanul” enged a jobboldali tematizálásnak!
Mert mi sem természetesebb a magyar közéletben, mint hogy ezzel is a jobboldal tematizál: függetlenül az objektív tényektől és összefüggésektől (ezekről alább még írok) a jobboldal akarja megmondani, hogy mi volt ’56 és miféle legitimitást kellene elfogadnunk létünk alapjául. Az utóbbi napokban fel is jelentették Biszkut, éspedig a nemrégiben kiegészített (pedig már eredetileg is felesleges), a fasizmus és a kommunizmus bűneinek tagadását szankcionáló paragrafus alapján.
A törvény alkalmazni kívánt szakasza így szól, szó szerint:
"Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzetiszocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
Így szól a törvény…
Nos, Biszku nem „tagadja”, nem „vonja kétségbe” és nem „tünteti fel jelentéktelen színben” az ’56 utáni eljárásokat és ítéleteket. Sőt: kifejezetten vállalja azokat és fontosaknak tartja!
Az más kérdés, hogy mit mondanak a tények az akkori eseményekről. Volt egyfajta „logika” abban is, amit Biszku (és Kádár) gondolt az akkori eseményekről, viszonyokról és lehetőségekről. És abból, amit az AKKORI helyzetről AKKOR gondoltak, következtek az akkori tetteik is.
Itt nem valami olyasmiről van szó, mint pl. a náci, vagy nyilas bűnök, amelyek semmiképp sem igazolhatók és támogathatók meg az általánosan vett emberi erkölccsel, a minden ember javára történő cselekvésre való törekvéssel. A szocializmus esetében más a helyzet. Először is: elvileg helyes az elképzelés, hogy az egész (dolgozó) nép javára és érdekében kell működnie a társadalomnak – noha ennek mikéntjéről azóta sokat megtudtunk, amiről akkori eleinknek még nemigen lehetett fogalmuk. Másodszor: senkit sem zárt ki ez az ideológia faji, származási alapon – csupán azt „követelte meg”, hogy mindenki tehetsége és képességei szerint vegyen részt a társadalom életében. Ezzel szemben a fasizmus egy népközösség jólétét privilegizálja és más népeket alacsonyabb rendűeknek és/vagy kártékonyaknak tekint, tehát: a közösségből és ez alapján a közjóból is kizárja őket!
Biszkuék szemében azok, aki a szocialista rendszer ellen felkeltek, éppen a szocializmus fentebb leírt „népboldogítását” akarták megakadályozni, épp ezért logikusnak és szükségesnek tűnt a szemükben az ellenük való fellépés. (Hangsúlyozom: ez nem jelenti azt, hogy ma azonosulnunk kellene az ő, az akkori történelmi helyzet által is determinált véleményükkel!) De sem Biszku, sem senki más az akkori vezetők közül nem volt szándékaiban „népellenes” és nem zárt ki elvi alapon sem egyéneket, sem közösségeket az emberiség köréből – legfeljebb tevékenységüket ítélte károsnak, veszélyesnek a nép boldogulása szempontjából és emiatt társadalmi aktivitásuk lehetőségeit korlátozta. Hogy ez mennyire így volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem került sor tömegek társadalomból való kirekesztésére, mint pl. 1944-ben…
Ha Biszkuék akkori tetteit eleve „jogtalannak” tartjuk, akkor ez azzal jár, hogy eleve le kell mondanunk arról az evidens lehetőségről, hogy egy társadalom a saját felfogása szerinti ellenfeleivel szemben felléphessen – ez pedig képtelenség lenne! Természetesen meglehet a véleményünk arról, ha egy társadalom mást tekint helyesnek, mint mi, de valószínűleg a mi „helyesség-felfogásunk” is tartalmaz jócskán „megkérdőjelezhető” és történelmileg determinált elemeket.
Hibázunk, ha (megint) hagyjuk, hogy ebben a kérdésben (is) a jobboldal tematizáljon – azok, akiknek a szocializmus a társadalomban elfoglalt privilegizált státusát veszélyeztette és emiatt „tűzzel-vassal” küzdöttek ellene. Vagy azok, akik az ő szellemi és társadalmi örököseinken tekintik magukat, természetesen a privilegizált helyzet tekintetében is és ezért „ásnak elő” érveket a saját (szubjektíve determinált) „igazságuk” mellett!
…De nézzük ezt az ’56-os kérdést mindenféle ideológiai és érzelmi „alapállapottól” mentesen:
Miről is van itt szó, ’56 megítélése esetében? 1956 ideológiai alap!
Az volt Kádárék számára is: ők azzal igazolták legitimitásukat, hogy egy, a nép érdekei ellen szervezett ellenforradalom felszámolása kötelességük volt, épp a nép érdekeire való tekintettel. Ebben az állításban ott volt a „csalás”, hogy az 1956 október 23. és november 4. közötti események nem egy előre elhatározott „forgatókönyv” szerint folytak, hanem legnagyobb részben spontánul. Nem volt sem terv, sem azt kigondoló és a végrehajtást irányító „agytröszt”. ’56 későbbi emblematikus figurái és mártírjai is úgy kerültek bele az egészbe, mint Pilátus a krédóba… Nem volt tehát „fasiszta összeesküvés”, nem a „reakció” mozgalma volt ’56. Egyszerűen: megszűnt az a fajta represszió, mely 1949 és 1953 között fennállt, ezért elindulhattak a (főként budapesti és értelmiségi) közösségekben egyébként természetes véleménynyilvánítási jelenségek – amelyek eljutottak egészen a spontán tömegtüntetésekig. De ezeknek sem volt semmiféle koherens célrendszere; a megmozdulások legtöbb résztvevője „fejben” megmaradt a „javított szocializmus” keretei között és eszébe sem jutott akár a Horthy-, akár a Szálasi-rendszer visszaállítása!
Viszont a spontánul „kitört” népmozgalomhoz sok olyan személy – „elem” – csapódott, akik ezért, vagy azért szembenálltak „magával a szocializmussal” és nem csak annak 1949 és 1953 közötti magyarországi (és Szovjetunióbeli) formájával - és ők már igenis óhajtották „régi jó világuk” visszatértét! Ebben pedig nem voltak „finnyásak”: nemigen volt-lett volna ellenükre, ha ezt a gesztenyét akár lumpenelemek, akár volt fasiszták is segítenek nekik kikaparni. Ne feledjük: a „magyar urak” sosem válogattak eszközeikben... Lumpenéknek pedig bármilyen rendetlenség, felfordulás megfelelt agresszivitásuk kiélésére: focimeccs, kocsmai verekedés, vagy akár a Pártház „ostroma”… 1956 eme „hősei” egyébként társadalmi helyzetük és személyiségük alapján nagyfokú egyezést mutatnak 2006. őszének „randalírozói”-val: az érzékelhető „rendvákuum”-ban jelennek meg az ilyen alakok, csoportok. Nincs koherens program, nincs egységes, szilárd vezetés, nincs tiszta hatalmi centrum; ez a zavaros fejek és a „frusztrált egzisztenciák” kiélésének (mindig szükségképpen rövidke) ideje. Ha objektíven, érzelmi szimpátiák és politikai megalapozási szándékok nélkül vesszük szemügyre pl. a Köztársaság-téri Pártház ostromát 1956-ban és a 2006-os TV-székház elleni „roham”-ot, akkor gyakorlati – és végeredménybeli – különbség csak a két „rohamcsapat” eltérő felfegyverzettségéből következik.
1956-ra visszavezetni tehát a jelen magyar demokrácia és köztársaságot legalább olyan megalapozatlan, mint a Kádár-rendszer esetében volt az ellenforradalomra való hivatkozás. 1956. mai „kanonizált mítoszát” 1988. és 1990. között olyan csoportok kreálták meg, amelyeknek vagy „önigazolásképpen” („nemzeti”, ill. „demokratikus ellenzék”), vagy „saját múltjukkal való szakításuk jelképe”-ként (MSZP) szükségük volt erre.
Nem szabad, nem helyes tehát hagynunk, hogy egyes – amint már fentebb írtam – önérdekű jobboldali „megmondók” félretematizálják ’56-ot. Ezzel ugyanis épp annak a sok százezer embernek az akkori véleményét, elképzeléseit, motivációit és érdekeit vesszük semmibe, akik „csupán” egy emberibb élet reményében mentek az utcára, akik csak hiteles híreket akartak hallani a Rádióban, akik azt szerették volna, hogy végre „maguknak dolgozhassanak”, maguknak építhessék az országot – és semmiképp sem a volt magyar „úri osztálynak”, amiképpen a mentalitásban oly távoli Szovjetuniónak sem!
…Ha igaz volt (és az volt), hogy a Kádár-rendszer „hazugságra épült”, akkor óvakodjunk attól, hogy jelen létünk és jövőnk alapjául egy legalább akkora – és ráadásul a nép érdekeivel homlokegyenest ellentéte – hazugságot fogadjunk el!
Biszkut pedig hagyjuk békén - nem mintha mai szemmel (és általánosságban is) jól tette volna, amit tett (mert nem tette jól), hanem azért, mert egyszerűen szarháziskodás és „terelés” vele foglalkozni és foglalkoztatni a magyar társadalmat, amikor annyi más teendőnk van! És teendőink elvégzését semmiben nem viszi előbbre sem a Biszkuval, sem akárki mással (Pl. Gyurcsánnyal) szembeni „példastatuálás”, mert mindez csupán és ismét csak azt az érzést erősítené a magyarokban, hogy az igazság és a hatalom szorosan összetartozó fogalmak – ez pedig minden, csak nem „polgári és modern” felfogás!
…Arról már nem is szólva, hogy az éppen aktuális „keresztény kurzus” megalapítója, valami Jézus is „a megbocsátás hatalmáról” beszélt….
2010.08.15. 00:53 Szerző: piefke
Nyaralunk, vazze!
Augusztus közepe van, az egész ország ezerrel nyaral: ki-ki (anyagi) tehetsége szerint. Egzotikus tájak, Adria, Balaton… De akinek a pénztárcája maximum egy hosszabb körúti villamosozást enged csak meg, még ő is „lelki-szellemi alapjáratba” kapcsolt ezekre a hetekre. Annyira nyaralunk, vazze, hogy még a Kormány és az Országgyűlés Forradalmi 2/3-a is leállt…
A nyaralásban az a jó, hogy semmivel sem kell törődni, amivel rendesen igen: nincs meló, nincs koránkelés, nincs „fiskális szigor”, nem törődünk a forintárfolyammal: kerül, amibe kerül! Tök- és nunivakarás megy, lazulunk, leszarunk… Idegen tájak idegen illata… Jézusszandál zokni nélkül, tengerben fürdés fürdőruha nélkül – esetleg vízbepisiléssel: ez a nyaraló-üzemmód! 30°C felett megváltozik az agyműködés: ősi, a tudatos gondolkodás előtti állapotok élednek fel: édenkert, esetleg ősközösség…
…De a nyár végén le fog hűlni az idő, mindenki hazasompolyog és a hazafelé vezető úton már elkezd összeszorulni a gyomra. Eszébe jut, hogy „válság”, meg hogy „munkaerő-leépítés”, eszébe jut, hogy „törlesztőrészlet” – erről rögtön a forintárfolyam is, meg hogy mi-ki mozgatja azt és miért…
És már ott is leszünk a sűrű, ragadós, büdös valóságban! Rájövünk, hogy minden bajunk maradt a régiben, nem lett se könnyebb, se jobb. Legalábbis nekünk nem…
Mert vannak, akiknek jobb lett, vannak, akik elérték a céljaikat – igaz, kevesen. Őket úgy hívják: Fidesz.
Jobb lett O. Viktornak: 8 év után sikerült visszatérnie a hatalomba – ráadásul egy teljhatalomba! Hogyan? Na nem azzal, hogy felkészült, hogy alapos, átgondolt kormányzási koncepciót alakított volna ki teamjéve – nem: egyszerűen csak hagyott magában vakon bízni két és félmillió embert.
Jobb lett Sch. Pálnak: egy olyan ember, aki – hogy finoman fogalmazzak – erejét élete során sikerrel állította a mindig aktuális hatalom szolgálatába, pályája megkoronázásaképpen köztársaságunk elnöke lett.
Jobb lett annak a sok „szakembernek”, akik úgy foglalták el a közszféra pozícióit, mint egy huszársvadron – sokszor olyan becsülettel szolgáló „vitézek” helyébe beülve, aki egy-két évtizedes komoly teljesítmény után kaptak útilaput.
Jobb lett azoknak a „tanácsadóknak” is, akik a szakmai megalapozottság és lelkiismeret legcsekélyebb „remanenciái” nélkül osztják az észt - és osztják egymás között a gazdasági pozíciókat, bizonyítva ezzel, hogy mostani kormányunk bizony semmivel sem különb mentalitás terén, mint az a bizonyos „ezerszer elátkozott, rohadt ballib mocsadék banda” volt. Persze, nekik megéri (anyagilag) – nekünk meg nem!
És na igen: jobb lett az IMF-nek is: nem kell tovább bajlódnia a magyarokkal…
…Hazajönnek a nyaralók - és épp egy „szabadságharc” kellős közepén találják magukat! Ez meglepi őket, hiszen a nyár elején még szó sem volt semmiféle háborúról: valami 29 ponttal a fejükben indultak nyaralni, amiről azt ígérték nekik, hogy egykettőre felpörgeti a gazdaságot és lesz itt meló dögivel! Dőlni fog a lé – no meg a házi pálinka!
Most meg itt ez a szabadságharc…
De talál-e ki az ember egy–két hónap alatt „szabadságharcot”, úgy, hogy előtte évekig egyetlen szót sem ejtett erről? És ha nem - márpedig nem – akkor mégis hogyan jut eszébe azt „meghirdetni”? Hát úgy, hogy semmi más nem jutott az eszébe! Semmi más, amivel megfelelhetett volna az önmaga által oly hosszú éveken át felkeltett és fenntartott várakozásoknak – és ezzel a „harcos kiállással” időt remél nyerni, legalább október 3.-ig! Akkor neki még jobb lesz: övé lesz az „önkormányzati szféra” is. No, természetesen ez sem saját kiváló teljesítménye okán, nem azért, mintha pl. ragyogó Főváros-programmal jött volna elő. Nem: itt azért lehet sikeres, mert az ellenfelei egymást baszkodják körbe, ennyire futja „bölcs belátásukból”, „tetterejükből” és „társadalmi felelősségérzetükből”…
…És mi vár az „exnyaralókra”? Mi lehet a reményük, miben bízhatnak?
Nos, reményük akkor lehet, ha végre megtanulnak bízni egymásban. Ha felfogják, hogy sem nyáron, sem bármely más évszakban nem érdemes „kikapcsolt aggyal” élni – mert visszaélnek vele!
Figyelem: a poszt HOSSZÚ és RÁGÓS!
Manapság egyre többen látják úgy, hogy itt nem folyik célszerű kormányzás: sem a célok, melyeket az új kormány maga és a társadalom elé tűz, sem a módszerek, melyekkel azokat el kívánja érni nem helyesek. Emiatt sokan úgy érzik: Magyarországot „szakadék” választja el önmaga sikeres XXI. századától. Egyre többen gondolják úgy, hogy ezt szakadékot csak egy váltópárt lesz képes áthidalni…
Kérdés, hogy miképpen jöhet létre egy váltópárt ma, Magyarországon. Valamely meglévő erő fejlődik azzá? Esetleg kiválik egy régi erőből egy új? Vagy a semmiből fog megjelenni és a nulláról felépülni? Lesznek-e benne ismert „politikai celebek”, vagy ma még ismeretlen arcok fogják az új erő frontvonalát alkotni?
Mindezek érdekes kérdések, de véleményem szerint inkább azokat a kérdéseket kell feltennünk, amelyek arra vonatkoznak, hogy „mit kell tudnia” és mi mentén kell létrejönnie a majdani váltópártnak. Ezekre a kérdésekre válaszolva „automatikusan” fog adódni a felelet: milyen lesz az új párt!
1. Mi kell a sikerhez?
Siker csak a valóságon alapulhat. Ha a magyar népet sikeressé akarjuk tenni, akkor meg kell ismernünk magunkat, egymáshoz fűződő viszonyainkat és a minket körülvevő objektív világot. Ma a magyar népet komoly indulatok, frusztrációk és konfliktusok feszítik. Részben ennek, részben történelmének következménye, hogy igen kevéssé fejlődött ki benne a higgadt, racionális mérlegelés, a hosszú távú előre tervezés, a bizalom egymás iránt, a reális közös célok kitűzése és az azokért való közös, kitartó munkálkodás.
Sokat emlegetjük nagyjainkat – ám a hétköznapokban a nagyság és tehetség igen gyakran csupán irigységet és gáncsoskodást vált ki; azt sokan nem képesek saját felemelkedésük eszközének tekinteni. Az önmagát bajaival és vágyaival magára hagyottnak, kiszolgáltatottnak érző „kisember” érései ezek; jogosak, ám haszontalanok. Ebben az állapotában sem az egyes „kisember”, sem a nép nem lehet képes önmagának jobb, szerencsésebb és hosszabb távon is virágzó jövőt biztosítani.
Indulatok helyett ésszerűség, irigység helyett kooperáció, egyéni próbálkozások és „túlélés” helyett közös hosszú távú stratégiák, irreális ábrándok helyett a valóságra való alapozás, önmentő hazugságok helyett a hit abban, hogy „Az igazság győzni fog!” - ha VALÓDI sikereket akar elérni egy politikai erő a mai Magyarországon, akkor ezeket kell szem előtt tartania!
Egy „protesztszervezet” nem lehet megoldás bajainkra, mert az csak valami-valakik ELLEN jött létre, de mindenféle konkrét POZITÍV program nélkül. Ahhoz, hogy egy mozgalom hosszú távon is eredményes lehessen, pozitív, reális és koherens célrendszerre van szükség, továbbá arra, hogy a mozgalomban résztvevők ezeket a magukénak érezzék. Ehhez pedig nem elég, ha „indulataiknak engedünk”. Az indulat képes rombolni, de építeni már nem – és ma Magyarországnak végre fel kell építenie önmagát!
Hozzáértéssel, tudással, rendszerben gondolkodva valósulhat meg csak bármiféle hasznos építmény. Egy ország újjáépítése nem „rohammunka”: tudás és türelem, átgondoltság és átgondolt tervezés nélkül nem sikerülhet.
2. Mi a baj a demokráciánkkal?
Miért került országunk ebbe a helyzetbe? Két évtizednyi demokrácia után a nép és a politikai elit veszélyesen elszakadt egymástól – és az új „elitaspiránsok” zöme is csupán a régi elit „személy szerinti leváltására” szervezkedik?
Nem igaz, hogy a bajt a politikusok okozták: demokráciában egy népnek hatalmában állna alkalmatlan vezetőit jókra cserélni, önérdekű pártjai helyett olyan újakat állítani, melyek bölcsebben valósíthatnák meg a közjót… Ha mindezt nem tesszük, akkor ennek egyetlen oka lehet csupán: maga a nép nincs „demokráciaérett állapotban” – és a mai Magyarországon épp ez a helyet!
Minden nép viszonyait alapvetően a népben természetesen működő, mindenki által elfogadott „ösztönei”, gondolkodásmódja és mentalitása határozzák meg: ahogy egy nép tagjai önmagukról, a közöttük fennálló viszonyokról gondolkodnak, olyan társadalmat alkotnak és azt akként is működtetik.
Ha egy szabad és független államban rosszul működik a politikai hatalom, akkor ez azért lehet így, mert maga a társadalom működik rosszul. Ha rosszul működik a társadalom, akkor ez azért van így, mert problémák vannak az adott társadalmat működtető mentalitással – tehát ha jobbá akarjuk tenni az adott társadalom viszonyait, akkor a régi, rossz mentalitás helyett kell benne újat kialakítanunk. Ha a régi mentalitást változatlanul engedjük működni, akkor hiábavaló bármi mást változtatni próbálni, mert ha ellentét van mentalitás és intézmények, mentalitás és „jogszabályi környezet”, mentalitás és politika rendszer között, akkor csakis a mentalitás lehet a győztes – és ha a mentalitás rossz, hibás, akkor a nép szerencsétlen és sikeretlen lesz és reménye sem lehet jobb jövőre!
Egy nép akkor lehet igazán szabad és független, ha életét helyes, eredményes mentalitás mentén „rendezi be”. Ennek hiányában örökké és újra és újra sikertelen lesz – és ekkor elindulnak benne nagyon destruktív folyamatok. Frusztrálttá teszik az „örökös kudarcok”… A frusztráltság pedig két veszélyt hoz magával:
· arra készteti, hogy „elmeneküljön a valósága elől”, hamis ábrándokba, „bűnbakokat gyártva” szerencsétlenségei okozóiként,
· „blokkolja” a logikus, higgadt gondolkodásra való egyéni és „kollektív” képességét.
Nekünk, mai magyaroknak be kell látnunk, hogy helyzetünkért és állapotainkért mindenek előtt mi magunk vagyunk felelősek, pontosabban: a mentalitásunk.
3. Célok, eszközök, program
Egy ideológia, egy társadalomkép, egy társadalom-magyarázat mögé akkor szabad és érdemes bármiféle szervezett erőt létrehozni, ha ez az ideológia minden korábbi, már „a piacon lévőnél” valóságosabb, teljesebb, hitelesebb, a működésekre objektívebb magyarázatokkal képes szolgálni.
Ha egy politikai erő programot készít, akkor mindenek előtt helyes célokat kell kitűznie, továbbá valóban működő, a valóságon alapuló módszereket kell találnia-alkalmaznia a célok megvalósítása során.
Ha egy erő meg is akarja valósítani programját, akkor ehhez magas szintű szervezettség, fegyelem, hosszú távú kitartás kell, továbbá az, hogy az adott párt valóban rátermett, igazán széles látókörű, objektív, higgadt vezetőkkel rendelkezzék, akik ráadásul bírják a tagság bizalmát és belátását is.
Ha egyenként megvizsgáljuk a megnevezett jellemzőket, akkor azzal kell szembesülnünk, hogy mindezek egyáltalán nem jellemzőek a magyar társadalomban. Atomizált társadalomban nem lehet spontán módon kialakuló szervezettség, szervezettség híján nincs fegyelem sem és ha nincsenek közösen elfogadott reális célok, akkor ugyan mi mellett fejlődhetett volna ki a kitartás képessége? A magyarok frusztráltak, számos sérelmük van, önmagukat egyénileg és népként egyaránt sikertelennek érzik – mindebből pedig a „különbek” iránti irigység következik és ez az irigység kiterjed mindenkire, aki „jobb nálam”. Ez pedig komoly akadálya annak, hogy el legyünk képesek fogadni valakit vezetőnkül, aki tehetségesebb, felkészültebb nálunk. Úgy érezzük, „megsemmisülünk”, ha elismerjük mások nálunknál különb voltát…
Egy erőnek, mely céljául a nép jobb jövőjét tűzte ki, számot kell vetnie a fentiekkel. El kell fogadni - és el kell fogadtatnia a benne tevékenykedőkkel - azt, hogy a döntések és a kompetenciák szorosan összetartozó dolgok. Nem az a fontos, hogy „kié az igazság”, hanem az, hogy az igazság győzzön. Be kell látni, hogy a „kisemberek” sikere akkor biztosítható, ha tevékenységük során kimagasló képességű emberek tudására, felkészültségére képesek támaszkodni. Ha a tapasztalatlanságot, a gyengeséget és a szűk látókört helyezzük döntési pozícióba, akkor ugyan mit remélhetünk?
Nem elegendő csupán a hatalmat a népnek adni – mit is jelentene ez a mai magyar nép esetében, nem demokratikus mentalitás, közbizalom, kellő tapasztalatok híján? Aki hosszú távon akar sikeres Magyarországot és nem csupán pillanatnyi „dühlevezetést” akar, annak azt is tudnia kell, mit tegyen és hogy tettei miféle összefüggésekben állnak egymással, ill. milyen rövid- és hosszabb távú hatásai vannak az egyes tetteinek. „Ad hoc” módon, rögtönzések, ötletek mentén nem lehet országot és jól működő társadalmat építeni – csak káoszt okozni!
Ha mármost egy erő programját akarjuk megalkotni, akkor ez a program nem lehet populista, nem lehet középszerű intellektusok produktuma, mert ezzel eljátszanánk az emberek bizalmát. Átfogónak kell lennie, messzire tekintőnek, mely ugyanakkor a dolgok legmélyére, a magyar társadalom valóságára alapozódik. Nem lehet benne düh, mert az lehetetlenné teszi az objektivitást. Aki „bosszút” akar, az ne akarjon programot adni; az maradjon távol a közösség ügyeinek irányításától!
A program nem arra való, hogy egyéni sérelmeinket, sikertelenséginket kompenzáljuk vele – éppen az a célja, hogy a közösség valódi érdekeinek sérthetetlenségét és az ország sikerét biztosítsa. Kisszerűség és pillanatnyi előnyök nem játszhatnak szerepet kidolgozása során - nagyvonalúnak és távlatokban gondolkozónak kell lennie.
4. Állam, közjó és a demokrácia igazi értelme
Ha az államtól sokat várunk, akkor sokat is kell adnunk neki: hatalmat és erőforrásokat - ha keveset adunk, akkor ne is várjunk sokat tőle!
A kérdés az állam szerepéről általában úgy szokott szólni, hogy „Erős, vagy gyenge államot akarunk-e?”, „Alattvalókat, vagy önálló polgárokat akarunk-e?”, holott azt kell tekintetbe vennünk az államra, ill. az állampolgárok bízandó feladatok, a nekik adott kompetenciák esetében, hogy mi az, amire képesek, amit el is tudnak látni? Nyilvánvaló, hogy minél önállóbbak és minél jártasabbak a világ dolgaiban és a közügyekben a polgárok, annál önállóbban és kompetensebben képesek saját és közös ügyeikben eljárni, annál valószínűbb, hogy helyes döntéseket hoznak. És viszont: tapasztalatlan és tudatlan polgárok bizonytalanul, bizalmatlanul és valószínűleg helytelenebbül fognak dönteni. A helytelen döntések pedig szerencsétlenné teszik őket – ami „lefelé mutató spirálba” visz egyént és társadalmat… Hogy ezt elkerülhessük, előbb tudást kell adnunk az emberek kezébe és lehetőséget, „időt” kell, hogy kapjanak ahhoz, hogy gyakorlatot és azon alapuló magabiztosságot szerezhessenek ügyeik vitelében – majd ennek birtokában egyre inkább vehessék-kaphassák saját kezükbe „világuk építését” is.
Ez nem „paternalizmus” - éppen hogy az önállóság megalapozása. Nem „gyámkodni” akarunk az emberek felett - éppen hogy azt akarjuk, hogy képesek legyenek „bárki gyámkodása nélkül” élni. De be kell látnunk: „rossz gyümölcsöket értelt” az a naiv, alaptalan feltételezés, hogy „Adj szabadságot az embereknek és azok jól fognak azzal gazdálkodni!”. Ha nem adott a szabadság mellé a tudás, a kompetencia és a tapasztalat, akkor az eredmény: káosz és sikertelenség – ezek pedig a polgárok magabiztosságának vesztét okozzák. Éppen ezért kell a társadalom vezetését a legfelkészültebb, mentalitás és képességek terén arra legalkalmasabb polgáraink kezébe adnunk - és e polgárainknak nem szabad kitérniük e feladat elől.
A jó politika alapvető célja a közösség érdekeinek képviselete és megvalósulásuk elősegítése. De mi a közösség, a köz érdeke?
A közjó definiálásával, tartalmának meghatározásával évszázadok óta „küzd” az euro-atlanti civilizáció. A közjó fogalma - demokratikus viszonyok között - feltételezi, hogy a társadalom jelentős részének véleménye megegyezik abban, mit és hogyan tart önmaga és a közösség számára kívánatosnak. Ha egy társadalomban vannak olyan jelentős befolyással és/vagy tömegbázissal bíró csoportok, amelyek véleménye e téren egymástól jelentős mértékben eltér, akkor az adott társadalomban demokratikus berendezkedés mellett és „demokratikus módszerekkel” nem lehet a közjó tartalmát általánosan definiálni.
Vannak esetek, amikor egy társadalom bizonyos csoportjai „tévedésben vannak” azt illetően, hogy „számukra mi is (lenne) a jó?”. Ennek okai az adott társadalom és csoport, valamint a csoportot alkotó egyének „saját történelmében” vannak. Ez az a helyzet, amire Bibó István klasszikus szavaival élve az jellemző, hogy „elválnak egymástól a vágyak, a lehetőségek és a szükségletek”.
A mai magyar társadalomban jelentős tömegek vannak ebben az „állapotban”, ez pedig megnehezíti a közjó érvényre jutását. Ha „maga a közösség” ilyen, vagy olyan okok következtében nem határozza meg helyesen saját érdekeit, nem jól fogalmaz meg célokat önmaga számára, akkor – ha csak időlegesen is – ezt a feladatot azoknak kell átvállalniuk, akik a leginkább képesek saját kiemelkedő képességeik és tudásuk révén ezt meghatározni. Ez nem „antidemokratikus”, ugyanis a demokrácia alapvető feladata éppen az, hogy „irányítson a legjobb!”. A demokrácia legalapvetőbb, igazi célja és értelme, hogy a társadalmat az arra leginkább képes, legfelkészültebb, a közjót hosszabb távon legeredményesebben megvalósító erő vezesse és ne „előjogok” határozzák meg az erőforrások feletti rendelkezési lehetőségeket. Ha ez az alapcél nem valósul(hat) meg, akkor nem is beszélhetünk euro-atlanti jellegű demokráciáról – és ebben az esetben kár bármiféle kormányzati struktúráktól várnunk viszonyaik javulását!
Akkor képes a fent megfogalmazott célnak megfelelően kormányozni egy adott politikai erő, ha annak meghatározó személyiségei kiemelkedő képességekkel és tudással rendelkeznek, amely lehetőleg egészséges személyiséggel is párosul… Ilyen vezetői garnitúra pedig csak olyan politikai csoportosulás élén állhat, amelyet olyanok alkotnak, akiknek természetesek ezek az elvek. Ha ugyanis a politikai erő vezetői nem elég tehetségesek és felkészültek (vagy: ha a csoportosulás tagsága és szimpatizánsai nem képesek reálisan érzékelni, hogy vezetői valóban rendelkeznek-e ezekkel a tulajdonságokkal,) akkor az adott erő, esetlegesen kormányra kerülve, nem lesz képes a demokrácia fentebb leírt alapvető céljait elérni.
A magyar demokrácia rendszerének kialakítása során egyszerűen nem voltak tekintettel arra a nyilvánvaló tényre, hogy a magyarok zöme semmiféle demokratikus tapasztalattal nem rendelkezik, számára a demokrata mentalitás nem természetes. Ha pedig a polgárok zöme nem demokrata módjára gondolkodik, akkor képtelenek lesznek demokráciát működtetni is. Itt keresendő intézményeink működési zavarainak, csődjének igazi oka: szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a jelenlegi magyar társadalomban kisebbséget alkotnak az igazán „demokráciaképes” állampolgárok.
Két választásunk lehet:
1. Elhagyjuk demokratikus ideáljainkat és beletörődünk egy hegemonisztikus hatalmi rendszer kiépülésébe – de ebben az esetben bele kell törődnünk, hogy ezzel együtt a kontraszelekciót, a kliensrendszert a központi akarattól függést is választjuk, ezek pedig mind ellentétesek egy teljesítmény- és tudásalapú társadalommal és hosszabb távon súlyosan károsítják a magyar társadalom és gazdaság versenyképességét. Márpedig egy versenyhátrányos társadalom, melyben a tehetség, a tudás és a teljesítmény - a „3 T” - elveszhet, képtelen a polgárok zömének elfogadható életkörülményeket teremteni. Röviden: ha mindannyian jól akarunk élni, szükségünk van a valódi, működő demokráciára!
2. Mivel – ahogy fentebb megállapítottuk - a jelenlegi magyar társadalomban kisebbséget alkotnak az igazán „demokráciaképes” állampolgárok, ugyanakkor „magára a demokráciára” elengedhetetlenül szükségünk van a „jól éléshez”, amit csakis a „3 T” biztosíthat, mindent megteszünk annak érdekében, hogy az ország viszonyaira meghatározó befolyással rendelkezhessen a „demokrata kisebbség” – éppen mindannyiunk érdekében! Ugyanis ekkor indulhat el az a folyamat, amely idővel elvezet a többség demokratává alakulásához, hogy minél többen rendelkezzenek a megalapozott döntésekhez kellő megfelelő kompetenciákkal.
Ha erős országot akarunk teremteni, akkor ehhez erőforrások kellenek – ezeket pedig lényegében a képességekben és tudásban bővelkedő polgárokban lelhetjük fel.
A mai magyar politikai és társadalmi helyet olyan, hogy abban csak a társadalom egy része rendelkezik politikai képviselettel, de azok, akik egy modern, progresszív Magyarországban hisznek, akik a teljesítmény, az objektív mércék és a tisztesség országát akarják és azok, akik a legtöbbel járulhatnak hozzá képzettségük és személyiségük, aktivitásra való készségük és dinamizmusuk révén az ország gyarapodásához, jelenleg „politikai hontalanok”. Az ő megszólításuk, megszervezésük, bizalmuk visszaadása nem csupán lehetőség egy új politikai erőnek, hanem elemi kötelesség is.
5. Konklúzió
A fentiek alapján válaszolhatunk immár a bevezetőben feltett kérdésre. Mivel a jelenleg „futó” pártokra mindazok nem jellemzőek, amiket fentebb egy sikeres progresszív erő feltételeiként soroltunk fel, így nem lehetnek váltópárttá sem. Nincsenek bennük „erős gondolatok” és e gondolatokat hatékonyan reprezentáló személyek sem. Senki sem beszél e pártokban arról, ami a magyar társadalom igazi problémája és természetesen arról sem, hogy miképpen lehet e problémát kezelni…
Ebben a helyzetben „politikai részigazságok” már nem elegendőek ahhoz, hogy tömegével mobilizálják a modern, demokrata felfogású, tehetséges embereket. Önmagában sem a gazdasági racionalitás, mindenféle társadalmi kontextusok nélkül, sem a fenntartható fejlődés gondolata, mindenféle társadalmi realitásérzék nélkül, bármiféle szolidaritási eszme a megfelelően teljesítőképes társadalom gyakorlati leírása nélkül nem elegendő mobilizáló erő… Ha ezeket a „színeket” akarja egy-egy erő „favorizálni”, akkor azzal csak azt érjük el, hogy több kis „hithű szekértábor” alakul, de egyik sem lesz képes igazi erővé, váltópárttá fejlődni – és így a maguk egyébként megalapozott „részigazságait” sem lesznek képesek érvényre juttatni.
Az egyetlen lehetőség tehát egy új erő megteremtése – minden más elképzelés, szándék zsákutca. És amíg ez meg nem történik, addig csak a vergődés fog továbbfolyni és semmi sem lesz, ami megakadályozza a jelenlegi kormányzat célszerűtlen (vagy épp öncélú) döntéseit!
2010.08.13. 13:21 Szerző: piefke
Rablánc, vagy startrakéta?
Egyesek az IMF-ben túlélésünk zálogát és az Isteni Gondviselést látják, a spektrum másik végén pedig az Ördög Maga–kategorizálás áll. Mi is az igazság? A Progresszív Blog most megmondja! („Osszuk az észt!”)
Eleve rossz a kérdés: jó-e, vagy sem az IMF-segítség? A jó kérdés így hangzik: mely társadalmak képesek jól élni az IMF-fel?
Már a ’90-es évek végén jelentek meg „IMF-szkeptikus” vélemények, tanulmányok. Azóta tart a vita. Egyes tények azt mutatják, hogy az IMF által megsegített országok újra és újra bajba kerülnek, úgy járnak az IMF-hez kölcsönért, mintha hazajárnának. Argentína, Brazília, Törökország hosszú évek óta nem tud talpra állni. Ugyanakkor vannak jó példák is, mondjuk a ’90-es évek elején kicsit „IMF-ező” svédek.
…Na, kérem, itt a kulcs: attól függ, hogy egy ország „hogy jön ki” az IMF-ügyből, hogy milyen az adott társadalom mentalitása! Ha magunk elé képzeljük a fölgömböt és megnézzük, hol vannak az „örökké bajos” és hol a sikeres példák, akkor nagyfokú egyezést fogunk találni az egyébként is problémákkal küzdő és az általában „jól menő” országok között! A címben felett kérdésre tehát a választ az adott ország mentalitása adja meg: minél közelebb áll ez a mentalitás a „kooperatív-céltudatos-szervezett-kitartó-hosszú távra tervező” ideálhoz, annál nagyobb az esély arra, hogy az IMF-kaland ne legyen tartós viszonnyá. Mert nyilvánvaló, hogy az ÁLTALÁBAN jól működő gazdasághoz ezek a tulajdonságok kell, hogy jellemezzenek egy társadalmat. Minden társadalom hibázhat – de hogy mit tesz a hiba után, visszatér-e újra és újra a hibákhoz és az azok alapját adó illúziókhoz, az határozza meg, hogy kell-e újra és újra az IMF...
Ahol a válság állandóan visszatér – vagy el sem múlik – ott valami alapvető ellentét van a társadalom mentalitása és a jól működő gazdaság igényei között. Ez országonként lehet más, de hasonlóságok is vannak. És addig, amíg át nem gondolja egy társadalom, hogy mi akadályozza meg a „jó működést”, addig az Isten pénze sem mentheti meg, nem terelheti jó útra. Ha a társadalmi berendezkedés és a köz ügyeihez való hozzáállás megakadályozza azt, hogy a társadalmat világosan és célszerűen gondolkodó elmék vezessék, ha „a zemberek elvárásai” határozzák meg, mit tesz a kormány, akkor már nyithatja is ki az IMF a trezort…
…Nyilvánvaló, hogy mindezt azért irkáltam össze, hogy a végén a mi IMF-kalandunk lehetséges hosszú távú következményeiről, saját esélyeinkről mondhassunk megalapozott prognózist. Hol vagyunk mi azon a skálán, amely az egyes társadalmak gazdaságműködési szempontból való „jóságát” és a legalkalmasabb vezetők kiválasztódásának lehetőségét mutatja? Nos, ne legyenek illúzióink: mindkét szempontból veszélyes helyen! A „kooperatív”, a ”céltudatos”, a „szervezett”, a kitartó” és a „hosszú távra tervező” jelzők nem épp azok, amelynek a leghívebben adják vissza a magyar mentalitást – márpedig fentebb megállapítottuk, hogy ezek nélkül visszatérhet a gazdasági válsághelyzet. És az is egyértelmű, hogy épp ezekkel a tulajdonságokkal rendelkezve tudunk igazán jó politikai elitet is magunk fölé emelni. Amíg mi „magányos pontként” határozzuk meg magunkat és helyzetünket a társadalomban, és a gazdaságban is ekként viselkedünk, továbbá, amíg "Fentről várjuk a Csodát”, addig sem valódi, hosszú távú, közös érdekeinket nem leszünk képesek megfogalmazni és belátni, és nem tudjuk ezt „rákényszeríteni” sem az elvileg általunk választott kormányzatra.
…És akkor akár már nyithatjuk is a kaput a következő válságnak!
Ne az IMF-fel kapcsolatban tegyük hát fel a kérdést, kérdéseket magunknak kell feltennünk!
Utolsó kommentek