2013.02.07. 11:37 Szerző: Cincinnatus

A középosztály hallgatása

„Hagyni kell a franciákat, hadd ringassák magukat illúzióikban. Ahhoz, hogy megsemmisítsük őket, először le kell vágni karmaikat. Hát nem érti, hogy rászedjük őket?"

Vercors (valódi nevén: Jean Bruller): A tenger csendje - 1942

A magyar középosztály¹ hallgat. Hallgat, csendben van – de persze ez nem a nyugalom, hanem a szorongás csendje. Tudja, hogy romlott a helyzete és tudja, hogy még rosszabb lesz. Érzi, hogy éppen most éri valami nagy és majd nehezen pótolható veszteség – ám nem tudja, hogyan akadályozhatná ezt meg. Úgy érzi: sehogyan…

Az a baj – és onnan ez a csend – hogy a középosztály tagjai és a középosztály egyes (akár szakmai) csoportjai nem érzik magukat közösségnek. Nem érzik úgy, hogy „kartársaikkal” működő és érdekeiket érvényesíteni képes közösséget alkotnának – a középosztály tagjai éppolyan magányos harcosok és éppúgy magukban, egyedül szenvedik el azt, amit a Fidesztől kapnak a nyakukba, mint akár a legelesettebbek ebben a társadalomban. Attól lesz ugyanis valaki elesett, hogy nem segíti senki. (És persze ő sem siet mások segítségére – hiszen „elesett”.) Hiányzik a magyar mentalitásból a közösségben gondolkodás, a közösségalkotás képessége és a közös közösségi célok megfogalmazása, a kitartás ilyen közös célok mellett.

Mert vegyük például az oktatást érintő „hoffmannizálást”! Ez szinte valamennyi, az oktatásban dolgozó munkavállalót negatívan érinti és közülük sokak szakmai meggyőződése ellenére is van, amit „felülről” rájuk erőltetnek. Van egy komplett, százezres tömeg, amelyet anyagilag megrövidítenek, szakmai és emberi téren pedig megaláznak, semmibe vesznek. Ez egy modern, polgári demokráciában elképzelhetetlen lenne – és ha valahogy mégis megesne, akkor ez a tömeg egységesen lépne fel, nem pedig nyakát behúzva hallgatna a tankerületi vezetők értekezletén.

…Gondoljunk csak bele, mit is kellene tennie a tanárok, egyetemei oktatók közösségének, ha ők közösség lennének, nem pedig csak a kis egzisztenciájukért rettegő, megfélemledett „állami alkalmazottak”? Természetesen azt, hogy amint rájönnek, mit tettek velük, azonnal sztrájkba lépnek a végtelenül inkompetens és a társadalmat legfontosabb erőforrásától, a jól képzett, korszerű tudással rendelkező humántőkétől (saját, beteges társadalmi víziói okán) megfosztani akaró kormány és oktatáspolitika ellen. Itt egy olyan sztrájkra lenne szükség, amelynek célja nem az lenne, hogy az amúgy soha senkivel nem tárgyaló és az ígéreteit meg nem tartó (Bankszövetség!) kormány tárgyaljon a pedagógusokkal. Nem: itt az lehetne az egyetlen cél, hogy azonnal vonják vissza az egész hoffmannizmust, államosítással, Klebelsbergközponttal, tanfelügyelőkkel, egy hónap alatt megírandó új tankönyvekkel, tananyagba iktatott fasisztákkal, miegymással együtt. És ameddig nem, addig áll a komplett magyar oktatás! (Természetesen az egyházi iskolák nem, mert ott épp az a fasza, ami a hoffmannizmus lényege – és ott ugye nincs is hiány semmiféle anyagi forrásban…)

…De hagyjuk az álmokat – mert mindez álom csupán egy olyan társadalomban, ahol az emberek évszázadok óta megszokták, hogy nem önállóak (és sokan még élvezik is ezt az agyat nem igénylő és felelősségvállalásra igényt nem tartó állapotot). Hiszen a demokráciát is azért tudták Orbánék oly könnyedén megbuktatni, mert a „nagy szabadság” és az önálló döntés/felelősségvállalás inkább riasztotta és szorongással telítette a magyarok többségét mintsem, hogy ebben meglátták volna a pártalan felvirágzás alapvető eszközét. Nyugat-Európában, ha egy miniszterelnök és kormánya egy megalapozatlan, kidolgozatlan „reformmal” elvonná a fizetés és a szakmai kompetenciák nagy részét egy komplett szakmától (pedagógusok), akkor aligha őrizhetné meg a hatalmát – itt viszont ez a miniszterelnök és köre szabadon adhatja-veheti az országot az EU és Oroszország között, anélkül, hogy ezért bárki hatékonyan lenne képes számon kérni…

Mert egy hatalom hatékony számon kéréséhez az kell, hogy legyen egységes erő, amely ezt megteheti. Ezt itt nincs, se politikai ellenzék, sem pedig szakmai testületek formájában. (A létező ilyen-olyan szakmai érdekképviseletek vagy a mindenkori hatalom kezéből esznek, vagy pedig erőtlenek és jelentéktelenek, mint pl. a Szolidaritás.)

…Ki mond akkor itt ellent a gátlástalan rombolásnak? Ki állítja meg az ország és a jövő tönkretételét? Ki tereli a helyes útra az országot?

Sokan erre azt mondják, hogy majd azok, akik szinte már megélni sem tudnak: a legelesettebbek, a tartós munkanélküliek, a(z értelmetlen és pazarló) közmunkára kényszerítettek, az „éhségmenetelők”, stb. Ezek az emberek, akik ezt mondják, egy „legalulról szervezett” változásról képzelegnek – de a valóságban a dolgok másként működnek!

A „forradalmakat” (értsd: társadalmi, ill. rendszerváltozásokat) sohasem a legelesettebbek csinálják, hanem a középosztály. Ugyanis egy rendszert sikeresen megváltoztatni és helyette egy jobbat felállítani nem egyszerű feladat: tudás, intellektus kell hozzá, no meg szervezőkészség is. Csupa olyasmi, ami jellegzetesen középosztálybeli tulajdonság. És ahhoz is kellenek ezek a képességek, hogy felismerje valaki: lehet változtatni, lehet a dolgot jobban csinálni és itt is van ennek az ideje és az alkalom.

Mit tesz ma a magyar középosztály? Alapvetően kétféle stratégiát követ.

Jelenleg a középosztály egy része – különösen a fiatalabbak – egyértelműen a menekülés stratégiájában gondolkodik, ha Magyarország problémáira gondol. Elmenni nyugatra - és ha lehet, vissza se jönni többé. A középosztály másik, sokkal nagyobb része pedig lapít, kivár és reménykedik. Az első csoport aligha lehet befolyással az ország dolgainak folyására – mivel egyszerűen nem is akar. A másik csoport pedig azért lapít és azért inaktív, mert valójában (ahogy a poszt elején is írtam) nem is képez csoportot: egyéni kisegzisztenciák állnak szemben magányosan a Hatalommal.

…Mikor változhat meg a középosztály attitűdje? Mi aktivizálhatja őket?

Előbb azt írom le, ami nem: nem lehet „beszélni a fejükkel”, nem lehet „kognitív érvekkel” meggyőzni őket a cselekvés szükségességéről és a közösségformálás „spontán mechanizmusainak” működtetéséről. Azért nem működnek ezek a módszerek, mert a szorongó és magányos emberekben erősen lecsökken a racionális érvek befogadásának képessége, illetve a szorongás és a magányosság-érzés eleve passzivitást, meghúzódást indukál bennük. Hiába „értik”, hogy bajban vannak, és hogy még nagyobb bajban lesznek és hiába értik azt is, hogy épp az ő passzivitásuk és az egységes fellépésük hiánya okozza a bajt, ha az ösztöneik mást súgnak. Az ösztön pedig azt súgja nekik még, hogy „Lapulj, akkor megúszod! Lapulj és idomulj – és akkor nem akad meg rajtad a Hatalom szeme!” és „Lapulj és idomulj – mert a többiek se harcolnak: ők is lapítanak és idomulnak!”

Magányos, szorongó kisemberek sosem döntenek meg kormányokat, nem mondatnak le miniszterelnököket és nem őrzik meg sem a jogaikat, sem a szabadságot.

Ezen két dolog képes változtatni: egy nagyon rossz és egy remélhető.

A nagyon rossz az lenne, ha a középosztály nyomorba jutna – mondjuk, egy államcsőddel, amikor nem kap fizetést, vagy a vállalkozás lehetetlenül el emiatt, amelyből tulajdonosként, vagy alkalmazottként él. Ez az alternatíva egyrészt nagyon kínos – hiszen valódi nyomorral jár – másrészt pedig a jelenlegi hatalom még akár évekig képes elhúzni a „tényleges csődöt” Finanszírozhatja még egy ideig magát a szabadpiacról, vagy bedobhat „unortodox” módszereket – és eladhat minket akár az oroszoknak is, ha igaz a hír. És mire tényleg elfogynak a források és mire tényleg beüt a Nagy Krach, addigra az ország és benne a középosztály már nagyon mélyen lesz… Évtizedes feladat lesz a kimászás a gödörből, rengeteg személyes szenvedéssel. Ha hagyjuk menni a dolgokat úgy, ahogy eddig, akkor ez fog történni.

A másik, a remélhető dolog, hogy megjelenik egy olyan, új közszereplő (személy, csoport) a magyar politikában, aki/amely képes a személyes hatásánál fogva „felülírni” a passzivitásra ösztönző lelki mechanizmusokat és ezzel közös cselekvésre bírni a középosztály egy jelentős részét.

…Szóval, jól állunk: vagy egy összeomlást kell kivárnunk-átélnünk, vagy pedig egy (majdnem) csoda kellene. Aki szokott imádkozni, és nem semjénista, kérem, imádkozzon az utóbbiért!

Update:

Újabb posztunk ebben a témában: Az egyetlen út - http://progressziv.blog.hu/2013/02/08/az_egyetlen_ut

¹ Itt a magyar középosztály azon tagjairól van-lesz szó, akiknek „nem felel meg” a Fidesz-rendszer, akiknek sem a személyes politikai attitűdje nem úgy determinált, hogy „törzs-Fideszfanok” lennének, sem pedig anyagi téren nem hoz annyit ez a rendszer, hogy emiatt megérje nekik azt szolgálni és elfogadni minden disznóságával együtt is.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2013.02.03. 14:31 Szerző: Đđ

HVNGARICVM

„Vagyok a nyugati sirály -:
De magyarnak köpött ki a föld
Moslék-ország a nyakamon ül Engemet Moslék-ország örökölt”

Karinthy Frigyes: Moslék-ország (Ady-paródia az Így írtok ti c. kötetből) - 1912

Nem véletlenül írtam a címet ókori római helyesírással: utalok ezzel arra, hogy a minap nyilvánosságra hozott hungarikum-lista tele van nem magyar dolgokkal… Amikor először hallottam a „hungarikum” kifejezést, azt hittem, hogy a magyar népnek a világ(-piac?) által is sokra értékelt teljesítményei kerülnek majd ezek közé. Most ne nyissuk ki a vitát arról, hogy van-e értelme egy efféle listázásnak – és ha mégis, akkor vajon a magyaroknak kell-e ezt összeállítaniuk, vagy az őket körülvevő világnak? Vegyük adottnak, hogy „kell a lista” és hogy az „érintett nép” állítja össze azt – szóval ez valami olyasmi lesz, mint a jelenlegi „több mint kétharmad” (hiszen azt is a magyarok csinálták) és valószínű, hogy a hasznossága is ahhoz hasonló lesz. De azt nem képzeltem, hogy a végül összeállított „induló listán” többségben lesznek azok a dolgok, amikhez a magyarság teljesítményének vajmi kevés köze van!

Íme, a lista – lássuk, hogy a bizottság szerint mi mindent „köpött ki magyarak a föld”:

A táncház módszer, mint a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modellje
Mohácsi busójárás, maszkos télűző szokás
Solymászat, mint élő emberi örökség
A matyó népművészet – egy hagyományos közösség hímzéskultúrája
Budapest – a Duna-partok, a Budai Várnegyed és az Andrássy út
Hollókő Ófalu és környezete
Az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai
Az Ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátság és természeti környezete
Hortobágyi Nemzeti Park – a Puszta
Pécs ókeresztény temetője
Fertő/Neusiedler See kultúrtáj
A Tokaji történelmi borvidék kultúrtáj

Menjünk végig rajta, hogy lássuk, miféle speciális-kivételes magyarságteljesítmény kellett ezekhez!

A táncház-módszer valójában csak felhasznált egy „szellemi kulturális örökséget” arra, hogy kifejezetten politikai tartalmakat reprezentáljon – a Kádár-korszakban. (Megjegyzés: a táncház-mozgalomból indult ki az MDF is.) A táncházakban ki lehetett élni azt a fajta „szabódezsős” magyarkodást, amely (szerencsére) nem volt része az adott kor (szocializmus) eszmeiségének, sőt. Ezen kívül pedig a táncház-mozgalom kezdettől ezer szállal kötődött „édes Erdélyhez” is és így kifejezett szembehelyezkedést jelentett (vagy: tett lehetővé) a trianoni békeszerződéssel. Valami olyasmi volt a táncház, mint Makovecz építészete – aztán hogy ez mennyire segítette a magyarságot belépni a XXI. századi világba (tudják: tudásalapúság, magas hatékonyság, innovativitás, meg ilyenek), az más lapra tartozik! Személyes meggyőződésem, hogy inkább azt kellene egy „példakép-listára” felvenni (ha már), ami ez utóbbi szempontból lendít a magyarságon – de nyilvánvaló, hogy mostani kormányunk nem ekként gondolkodik…

További probléma a táncházzal és annak felvételével az egész magyarság és a világ elé példaként állítani szándékolt listára vételével, hogy amivel foglalkozik, vagyis a magyar népművészet, az halott. Nem úgy van mifelénk, mint pl. az alpesi népeknél, ahol szinte minden falunak megvan a maga „Trachtenkapelléje”. Ott a néphagyomány sosem halt ki – mert polgárosodott. Pontosabban: az alpesi paraszt mindig is önálló parasztpolgár volt, így amikor eljött a modern, polgári-ipari világ, nem kellett neki szakítania a hagyományával. Ellentétben a zsellérmagyarokkal… A hagyomány csak akkor folytatható, ha az új világban is van haszna, értelme, ha célszerű marad – és ez mind nem volt igaz a magyar archaikus életmódra. Márpedig a néptánc, a népzene és a népművészet szerves, elválaszthatatlan résez az életmódnak – kérdezzenek csak meg egy igazi néprajzkutatót!

A busójárás – na, ezt most végképp nem értem, mint „hungarikumot”, hiszen ez szerb népszokás! Ez aztán igazán különös: hogy éppen egy olyan kormány íratta fel a listára, amelynek szellemi örökösei mindig is a pánszlávizmust tekintették egyik legkomolyabb ellenségüknek… Azt kell hinnem, hogy a listázók az önmaguk alkotta fogalom („HUNGARIkum”) jelentését, fogalmát éppúgy nem tisztázták magukban, mint ahogy egy kész katyvasz ennek az egész mostani hatalomnak és „szellemi-gazdasági holdudvarának” az egész gondolatvilága és ténykedése is. Innen-onnan összeszednek (leginkább lejárt szavatosságú) gondolatokat (mint pl. Matolcsy a Heti Válaszbeli cikkeiben), hagyománydarabokat, aztán ezekből összetákolnak valamit és azt „nemzeti-konzervatívként” tolják ki a piacra és igyekeznek azt „monopolhelyzetbe” is hozni.

Solymászat: itt már-már a lopás Btk.-kategóriáját súrolja a listázó bizottság. Hiszen igaz, hogy a mai magyarok ősei is solymásztak – azonban ezt kifejezetten magyar néphagyományként, csupán a magyarságra jellemző dologként beállítani olyan, mintha a győri Audi-, vagy a kecskeméti Mercedes-üzemet vették volna a listára! Tudvalévő, hogy a solymászat egyik „alapkézikönyvét” egy bizonyos Hohenstauf Frigyes (1194. december 26. – 1250. december 13.)¹ írta, aki II. Frigyes művésznéven a Német Nép Szent Római Birodalmának császáraként ismert… Az igaz, hogy őt korában „stupor mundi”-ként, azaz „a világ csodája”-ként emlegették – ki tudja, lehet, hogy erre a címre pályázik Orbán Viktor is és ez teremt „sajátosan magyar” kapcsolatot…

Matyó népművészet – egy hagyományos közösség hímzéskultúrája: ezzel az a baj, hogy ez a bizonyos „hagyományos közösség” régen nem létezik – szóval, itt az az a helyzet, amiről általánosságban a táncházaknál már írtam. Ráadásul elég „laikus” dolog kiválasztani a számos, egykor létezett magyar népi hímzésminta-kollekcióból egyet - és ha mér igen, akkor a kalocsai, vagy akár a kalotaszegi miért maradt ki? Ezek a motívumok egyébként mind-mind az egykori ún. „úri hímzés” népbe leszivárgott oldalágai, az úri hímzés pedig egy itáliai reneszánsz eredetű, XVI-XVII. századi hímzés volt – akkor mi is ebben a „csak magyar”? Ezzel az erővel az ún. „parasztbarokk” is lehetne hungarikum – vagy akár a XVIII. századi Habsburg „ellenreformáció” során szinte minden magyar faluban-kisvárosban megjelenő provinciális barokk templomok, a római Il Gesù² kistesói…

A Duna-partok, a Budai Várnegyed és az Andrássy út: na, ez végre csakugyan csak Magyarországon van – csak hát nem magyar produktum. Osztrákok-németek, zsidók (bizony!) tervezték-építették és ráadásul a középkorban magyarok (magyar közrendűek) Buda városába be sem költözhettek. Ha csupán a „fajmagyarokra” hagytuk volna a Dunasor, a Budai vár, vagy az „Sugár út” kiépítését, akkor a látvány nagyon más lenne! El kéne már dönteni, hogy ez a mostani „éra” befogadja-e az idegeneket, vagy sem? Szabadságharcol-e, vagy tolerál? Mert bizony, ha a középkortól egészen az I. világháború kezdetéig Fekete Györgyök (és nem pl. Podmaniczkyk) határozták volna meg a kulturális életet Budán-Pesten, akkor nem léteznének ezek a „hurgarikumaink”!

Hollókő Ófalu és környezete: ezzel egyetértek, ez egy épített örökség- és tájkép-védelmi sikertörténet! Egy olyan példa, amely azt mutatja meg, hogy létezhet olyan együttműködés Magyarországon és a magyar kultúrában is, amely átível politikai korszakokon és ideológiákon – hiszen Hollókő megőrzése még a ’80-as években indult! Ám van egy sejtésem: a listára nem ez az együttműködés vitte fel a falut, hanem a már a táncházaknál is említett „magyarkodás”. És itt jegyzem meg: hogy a francba’ van az, hogy a listára egyetlenegy ipari-urbánus, ne adj isten „liberális”-polgári elem sem került fel, hanem csupa „paraszti” („népi”), vagy keresztény? Miért nincs ott a listán pl. a Szent István-park építészeti együttese, vagy akár a korai magyar Bauhaus-villák? Még akkor is ott lehetnének ezek, ha valami okból jeles Horthy-korszakbeli produktumokra vágytak volna a listázók. Hiszen a modern művészetről még maga Klebelsberg Kunó is úgy nyilatkozott, hogy (bár az nem esik egybe az ő személyes ízléséve) mint kultuszminiszter nincs joga „szelektálni” az egyes művészeti törekvések és kifejezésmódok között.³

Az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai: Na, ez jó vicc! Itt végzetesen és nevetségesen keveredik az, ami egy nép produktuma azzal, amit a természet (vagy: a Jóisten?) hozott létre azon a területen, amely a történelem véletlenjei következtében az adott népnek jutott. Az Aggteleki barlangrendszert nem a honfoglalók ásták kis – és még csak nem is az Orbán-kőbánya termelte ki a követ onnan. Itt ismét a hungarikum-definíció zavarosságánál vagyunk: természeti értékek vajon mit keresnek közöttük? Ráadásul cseppkőbarlangok szerte a világon vannak – szebbek és nagyobbak is, no meg akár olyanok, amelyeknek a tudományos jelentősége nagyobb. (És a legújabb kutatások szerint Magyarországon is akadnak nagyobb kiterjedésű karsztképződmények, pl. a Budai-hegységben.) Az egyetlen ok, ami miatt felvehették a listára Aggteleket, annak honi népszerűsége, ismertsége lehet – de nem épp azokat a dolgokat kellene felvenni a hungarikumok közé, amelyeket a világ is respektál?

Pannonhalma és környezete: A Benedek-rend itáliai eredetű, az épület stílusa a szintén nem magyar romántól-gótikától a klasszicistáig terjed, ráadásul nem is magyar építőművészek alkotása – így nem „sajátosan magyar produktum”. Bencés apátságok szerte Európában állnak, működnek. Persze, tudom: keresztény – és a mostani hatalom embereinek fejében ami keresztény, az egyben „nemzeti” is… Itt csak a Bors Máté kalandjai c. „vérkomcsi” kalandfilm-sorozat egyik híres mondását idézhetem: „nagy még a fejekben a zűrzavar”⁴. Pannonhalma valóban kiemelkedő eleme a magyar kulturális örökségnek, mint ahogy a magyar történelemnek és kultúrtörténetnek is – de: nem speciálisan magyar! Annál is kevésbé, mivel a szerzetesrendek kifejezetten internacionalista szervezetek voltak – csak nem rejtett utalás Pannonhalma felvétele a listára arra, hogy a listaszerzők valójában szimpatizálnak a multikkal, a föderatív EU gondolatával, vagy akár az IMF-fel?

Hortobágyi Nemzeti Park – a Puszta: Amit Aggtelek kapcsán leírtam a természetei képződmények kapcsán, az részben Hortobágyra is igaz, a pusztai életmód esetében pedig a táncház-mozgalomnál a magyar hagyományos életmód halott voltáról írottak érvényesek. Hortobágy azonban nem is igazán természeti/természetes képződmény, táj, hiszen a XIX. századi Tisza-szabályozás előtt kifejezetten vizek járta, mocsaras vidék volt. Kiszáradása, „pusztává” válása egy kultúrmérnöki tevékenység hatására történt: eltűntek a folyókanyarok, nem jutottak el többé a Hortobágyig a Tisza áradásai. Ekképpen tehát nem lett volna már logikusabb magát a Tisza-szabályozást hungarikummá nyilvánítani – hiszen az jóval több ember életét változtatta meg, mint ahányan „pusztaiskodnak” a Hortobágyon. A Tisza-szabályozás sokkal „magyarabb” jelenség, hiszen jelképe és motorja is volt egyben az ország XIX. századi modernizálásának.

Pécs ókeresztény temetője: már bocsesz, de abban mi a magyar? Amikor az épült, a magyar nép még ki sem alakult, valahol az idő méhében pihent, Ázsiában… „Árpád népe” még fél évezrednyire volt a honfoglalástól, Róma uralta – és: építtet - Sopianét. Itt megint keveredik a Magyarország területén álló/létrejött értékes „valami” és a magyar nép által létrehozott kiemelkedő produktum. Amúgy pedig: persze, tudom, „keresztény, tehát nemzeti”…

Fertő/Neusiedler See kultúrtáj: Miért pont ez? Ha már, akkor miért nem a Balaton? Az legalább teljes egészében az ország területén fekszik, ellentétben a Fertő-tóval, amelynek túlnyomó része Ausztria. Vagy itt is akad egy kis rejtett trianonozás? Van egy ilyen világörökség-elem (http://www.vilagorokseg.hu/portal/helyszin.php?idt=20070131184230), közösen Ausztriával, de a ma létező és védett kultúrtáj sokkal inkább „osztrák”, mint magyar. Osztrák mentalitás, osztrák vállalkozások, osztrák állami és tartományi projektek adták hozzá a legtöbbet, nem pedig magyarok. Ami „magyar” ott, az nagyjából épp ezeknek az osztrák ötleteknek, kezdeményezéseknek a „koppintása”, úgy, ahogy… Ezek után már várom, hogy a Stephansdom⁵ mikor lesz hungarikum – hiszen egykor ugyebár az is „magyar volt”, amikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”!

Tokaji történelmi borvidék kultúrtáj: Remélem, az Orbán-szőlészet lesz ennek a szívcsakrája? Egyébként pedig: Hollókőhöz hasonlóan egy is olyan eleme a listának, aminek van értelme, legalábbis valamilyen formában. A tokaji szőlőkultúra valóban magyar produktum és - hacsak nem nyúl bele a kontár állam túlságosan, mint pl. a pártállam idején – valóban lehet világszínvonalú terméket ott előállítani. Ám manapság az, hogy valamit „sajátosan magyarrá” nyilvánítunk, vagy épp az, hogy „jó a bor”, korántsem elegendő a világsikerhez egy (végső soron) fogyasztási cikk esetében. Kell a folyamatosan és egyenletesen garantált minőség, kell az okos állandó marketing, kell a magas szintű munkakultúra, kell az, hogy maguk a termelők kontrollálják erősen és objektíven a minőséget… Akkor lehet „világbrand” egy bor, ha mindezek megvannak. Ám ha elmegyünk egy nyugat-európai üzletbe, vagy egyáltalán nem találunk ott tokaji bort, vagy kb. a közepes cuccok polcain. Ma sokan Magyarországon úgy képzelik, hogy elég egy ötlet – és máris jön a siker. Nos, attól, hogy most felkerült a hungarikumok közé a tokaji, még egyetlen flaskával sem fognak többet rendelni-venni belőle a világon. Márpedig – tetszik, nem tetszik – ma a siker egyértelmű mérőszáma a fogyasztás, még kulturális téren is. Pl. hányan látogatnak egy múzeumot? Hányan (és ott mennyit költve) fordulnak meg egy országban-városban? Hányan érzik „trendybbnek” tokajit venni/rendelni egy elegáns külhoni étteremben, mintsem portóit, vagy bordóit?

…Nem tetszik ez a „merkantil-szemlélet”? Nos, akkor vonulj vissza a pusztába – hiszen az is egy hungarikum!

¹ II. Frigyes császárról – aki a középkor egyik legérdekesebb, legszéleslátókörűbb és legsokoldalúbb személyisége volt - bővebben itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Frigyes_n%C3%A9met-r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r (Úgy látszik, ezek a német II. Frigyesek valami „jó szériából” kerültek ki… Ld. II. Frigyes porosz királyt még.)

² Az Il Gesùról: http://hu.wikipedia.org/wiki/Il_Ges%C3%B9

³ Id.: Gróf Klebelsberg Kunó az új építészetről – Tér és Forma, 1931. 161. o.: „Külföldi útjaim alkalmával módomban volt meggyőződni az új építészet nagyszerű fejlődéséről… Természetes, hogy a fejlődés örök törvénye szerint a mai épület, a mai lakás különbözik az elmúlt évtizedek építészeti alkotásaitól… Európa nagy szellemi áramlatainak nem szabad országunk határain megtörni és a magyar ifjúságnak részt kell venni az új egészséges és korszerű építészet alkotó törekvéseiben. Az új építészet az új szellem kifejezésmódja és helyesnek tartom, ha a magyar fiatal generáció a nemzeti tradíciók tiszteletben tartása mellett, az új építészet törekvéseivel is kellő módon foglalkozik.” – Nem tudom, ismeri-e ezt a Klebelsberg-idézetet Hoffmann Rózsa, Fekete György, avagy a „gazdáik”, akik őket pozícióikba helyezték?

⁴ Az ominózus idézet itt hallható – már ha valaki nem fél a kommunista propagandától: https://www.youtube.com/watch?v=nql3X407xa4&NR=1&feature=endscreen a filmben 22.30-tól 23.13-ig, ill. 26.00-tól 26.12-ig szerepel a "zűrzavar". (Egyébként az epizód címe nem Zsokékirály, ahogy a Youtube mutatja, hanem a futár.)

⁵ http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Istv%C3%A1n-sz%C3%A9kesegyh%C3%A1z_(B%C3%A9cs)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2013.02.02. 17:17 Szerző: Fuorcontrasti

Demokratikus tévedés

„Egy népet csak úgy lehet vezetni, ha jövőt mutatunk neki. A vezető: reménységmondó.”

Napóleon – 1769-1821

A ma létező demokratikus ellenzék tagjai vagy pártokraták (az MSZP-ben nevelkedettek, akik ki sem látnak onnan), vagy technokraták (szintén a szocik, esetleg a liberálisok berkeiből származó közgazdászok), vagy pedig értelmiségi mozgalmárok (általában erős humánértelmiségi-liberális, netán alternatív-balos attitűddel, kevés gyakorlati érzékkel és szervezőkészséggel). Ha igaz van Marxnak, hogy t. i. „A lét határozza meg a tudatot”, akkor máris érthetővé válik, hogy az előbb felsorolt létformákban élők miért gondolják úgy, hogy az egész társadalomnak az fontos, ami nekik. Aki kávéházi-egyetemi, netán művész-„érzelmiségiként” filozofálja végig az életét, az csupán az életnek az a szeletét látja és azt a gondolkodásmódot ismeri. Aki „yuppie”-közgazdászként, bizonyos értelemben a magasból és a mindennapok valóságától eltávolodva szakemberkedett, annak szemében az élet csupa trend, elemzés, Excel-tábla és számára talán a társadalom is csupán azért létezik, hogy legyen miben működnie a gazdaságnak addig is, amíg nem válik 100%-ossá a robotizáltság. A pártkádernek pedig csak egy a fontos: odaférni a közpénzekhez és ennek érdekében bármit megígér bárkinek, párton belül és társadalomban egyaránt.

…Szóval: ki is látja és ki is képviselné itt a maga teljességében, igényeivel, fogyatékosságaival és valóságos lehetőségeivel együtt azt a katyvaszt, amit „magyar társadalomként” szoktunk nevezni?

Senki – viszont többen is jelentkeznek arra, hogy vezessék. Mármost: hogyan és merre lehet vezetni valamit, amit nem is ismerünk? A válasz önmagától adódik: szakadékba, tévútra, vagy ködben bolyongva – és ha ráhagyjuk a „létező demokratikus ellenzékre” a dolgot, akkor e három valamelyike – vagy akár ezek tetszőleges kombinációja – lenne az eredmény. (Megjegyzés: a Fidesz pedig most épp „a fellegekbe” vezette-vezeti: szárnyak és hatómű nélkül – jön is majd a zuhanás!)

Az a baj, hogy az egyes ellenzéki figurák úgy vannak a magyar társadalommal, mint a mondabeli vakok az elefánttal: ki-ki csak az általa szorgosan, ám vakon tapogatott részből következtetnek az egészre – így az egyik egy hatalmas ormánynak, a másik egy vaskos lábnak, a harmadik pedig egy kemény, görbe agyarnak képzeli… És ezekből a „parciális igazságokból” lesz a programjuk.

Gyakran elég nehéz megmondani, hogy az egyes ellenzéki „résztapogatók” vajon direkt nem akarják az egészet látni, vagy képtelenek azt felfogni? Közben pedig szegény társadalom szintén vakon botorkál…

Tegyünk már fel végre néhány alapvető, de kényelmetlen és eddig sokak által tabuként kezelt kérdést!

Lehet-e itt mobilizálni tömegeket azzal, hogy „Vissza a jogállamot!”?
Hiányzanak-e a magyar népnek (a kávéházi értelmiség + hivatásos demokraták kivételével) az utóbbi bő két évben elvett demokratikus jogok és intézmények?
Lemondana-e a jogairól ez a nép a jólétéért cserébe?

A válaszok:

Nem lehet a visszademokratizálás ígéretével mobilizálni a választók ma passzív tömegeit – mert ők nem attól passzívak, hogy lebénította őket a Fidesz antidemokratikus „rémtett-sorozata”, hanem azért, mert minden gondolatukat-energiájukat leköti az egzisztenciájuk fenntartása a megnehezedett viszonyaik közepette. Ők azért inaktívak, mert senki sem mutat nekik hihető jövőt – és mivel ők, maguktól, vagy akár egymással összefogva, önállóan nem tartják magukat képesnek egy efféle jövőkép megalkotására, ezért a régi magyar társadalmi és egyéni reflexek szerint „valakitől fentről” várnak egy ilyenre. Azért inaktívak, mert az ő hagyományuk nem a cselekvő polgáré, hanem (elődeik életét „másolva”), hanem az irányított-kiszolgáltatott alattvalóé – és a frász töri ki őket, ha a helyzet kilépésre kényszeríti őket ebből a szokott szerepből. Ők a szorongástól bénultak – bárki, aki látott már elveszett gyereket, tudja, hogyan viselkedik: passzív-agresszív lesz, akár a magyar „bizonytalan szavazó”!
A bizonytalan szavazóknak nem a jogok hiányoznak, hanem a perspektíva – amelyet egy „erős ellenzéki párt” adhat meg nekik. Ők nem a Negyedik Köztársaságra várnak, hanem egy „ellenzéki Orbánra”. Nem szakpolitikus kell nekik, hanem karizmatikus vezető (még ha büszkeségből természetesen tagadják is ezt, sőt…!), aki magával ragadná őket, legalább annyira, mint a 2006. eleji Gyurcsány. (Persze, mivel Gyurcsányt már megtapasztalták, szeretnék azt is, ha az új vezér nem verné át őket és meggyőzné őket arról, hogy van koncepciója, programja - és ereje is annak végrehajtására!) Ami pedig az elvett jogokat illeti: inkább elbizonytalanítja őket, ha „túl sok döntést” várnak el tőlük – hiszen nemigen tanulhatták meg azt, hogy miképpen lehet helyesen dönteni! Nem erre szocializálta őket a létező magyar társadalom, hanem sokkal inkább idomulásra és lavírozásra – a „döntéseik” pedig legtöbbnyire valahogy maguktól „alakultak ki”: nem tényszerű mérlegelés, hanem hangulatok, kiskapuk, remények, vagy épp „tuti ötletek” nyomán.
Igen, a legtöbben lemondanának a jogaikról, ha cserébe legalább a jólétüket garantálná valaki. Aztán hogy ez mennyire polgári mentalitás, az más kérdés – mint ahogy az is, hogy ugyan miért gondolták sokan (politikusok, társadalomtudósok), hogy ez egy demokrata nép? De tény: még a kvalifikált szavazók jelentős része is úgy gondol a politikusokra, hogy azok dolga a nép helyett megteremteni a jólétet és a kiszámíthatóságot.

Jó lenne, ha a demokratikus ellenzék végre felfogná és el is fogadná azt, hogy Magyarország előtt a demokráciához nem az az út vezet, amit ők gondolnak. Attól, hogy esetleges győzelmük után restaurálnák a jogállamot, még nem teremne itt stabil demokrácia. Ha az emberek ismét rendelkezhetnének mindama személyes és kollektív jogokkal, amikkel az elmúlt két évtizedben sem tudtak mit kezdeni és általuk megalapozott, megfontolt döntéseket hozni, akkor csak ismét ott lennénk, ahol 2010-ben: egy populista hatalomátvétel kapujában. Mert az embereknek nem az a perspektíva kell, hogy „Van jogod!”, hanem az, hogy „Jól élhetsz, ha engem követsz!”, és mint 2010-ben, úgy legközelebb sem a jogokra, hanem a hihetőnek remélt ígéretekre szavaznának, ha magukra hagynánk őket…

Magyarországon a demokráciához a jólétet és stabilitást megalapozni képes államvezetésen át vezet a járható út. Ha az út elején megint a lovak közé vetjük a gyeplőt (vagy: „kutyákra” bízzuk azt…), akkor megint jön egy újabb (vagy épp a régi) Orbán egy újabb (vagy épp a régi) Fidesz élén és a kezébe fogja venni…

…Nem szabad odaadni neki, nem szabad odaengedni a gyeplőhöz megint egy demagóg, hatalomvágyó, frusztrált alakot, aki egy önérdek-vezérelt maffia élén áll. Ha a demokratáink bölcsen akarnak eljárni, akkor nem játszanak demokráciát olyan társadalomban, ahol alig-alig akadnak igazi demokraták. (Olyanok persze vannak, akik annak képzelik/hirdetik magukat – de ez nem a valóság!) Olyan hatalomra van szükségünk, amely tisztában van a helyzettel (a magyar társadalom nem-demokrata mivoltával) és kész vállalni az ebből következő, a (bázis-)demokrata ideálnál sokkal koncentráltabb hatalom létrehozását-gyakorlását. Egy társadalomban, amely történelmében sosem volt demokrácia, hosszú tanulási folyamat vezet el a jól működő köztársasághoz – és aki ezzel nem, számol, az felelőtlen kalandba viszi bele a népet!

A történelem arra tanít, hogy minden nagy, pozitív változásnál ott vannak azok a kiváló képességű és széles látókörű emberek, akik megalapozzák és vezetik a változást. A história nem ismer olyan sztorit, ahol ilyen vezetők nélkül ment volna végbe ilyen folyamat¹. Lehet, hogy ez csípi a bázisdemokraták szemét, de attól még tény. Mivel pedig a magyar társadalomnak nagy és pozitív változásra van szüksége, ki kell mondanunk az igazságot: kell(enek) ehhez kiváló vezető(k) is, enélkül nem fog menni a dolog!

Ha az ellenzék nem találja meg a maga karizmatikus politikai vezetőjét és az nem állhat szembe úgy Orbánnal, hogy a választók többsége szemében szinte automatikusan nyilvánvalóvá váljon az emberi minőség különbsége, akkor (tekintettel a magyarok vágyára egy jó vezető iránt) semmi esélye nem lesz 2014-ben – és mindaddig, amíg ez az ember meg nem lesz és az ellenzék vezetőjévé nem válik! Nem azt mondom, hogy ez az ember önmagában elég akár a győzelemhez, akár utána a sikeres kormányzáshoz, de enélkül sem győzelem, sem jó kormányzás nem lehet. Tekintettel a magyar közgondolkodás milyenségére (arra, hogy még a „legdemokratábbjainkban” is automatikusan, ösztönösen ott az igény egy ilyen vezetőre) és a leendő kormányzat előtt álló nagyon komplex feladatokra, nem nélkülözhető egy rendkívül széles látókörrel bíró, ugyanakkor nem személyes hatalmi ambíciókból kormányozni akaró ember. (Ambíciónak éppen elég az, ha tudja magáról, hogy rá és a képességeire, a tudására van szükség – és hogy ebben ő az elérhető legjobb.)

…Akik pedig erre azt mondják, hogy „…de ez nem demokratikus, ez így nem lenne demokrácia!”, azt üzenem: a demokrácia az, amikor a pozíciót a képességek határozzák meg és nem pedig a származás, vagy az összeköttetések, kontraszelektív módon – és minél inkább a legjobbak kerülhetnek pozícióba, annál jobban működik az a demokrácia. Ne féltsék tehát a demokráciánkat a tehetséges vezetőktől! Avagy: a létező „középszerű, marakodó demokratáinkkal” vajon működött-e és fog-e itt működni igazán a demokrácia? …Akik pedig éppen a saját középszerűségükkel tisztában lévén nem szeretnék a vezetést a náluk tehetségesebbnek átengedni, azok vajon mekkora demokraták? Ha rájuk hallgatunk, ha elhisszük nekik, hogy az az „igazi demokrácia”, ha ők vannak-lesznek pozícióban, akkor csak egy ugyanolyan kontraszelektált társadalomban fogunk élni, mint a Fidesz-kontraszelektáltak alatt – márpedig épp az előbb tisztáztuk, hogy demokrácia és kontraszelekció nem férnek össze!

…De hogyan lehet szert tenni erre a nélkülözhetetlen vezetőre? Hogyan lehet felkutatni, megtalálni? Erre csak azt mondhatom: elég hagynunk őt vezetni, ha magától megjelenik. És: minden „közepes figurát” jól kupán kell verni, aki a saját presztízsét-pozíciócskáját védendő akadályozza ezt - az ilyen „törpéket” ki kell penderíteni a demokratikus szervezetekből! …Reméljük, nem várat soká magára az alkalmas emberünk és nem választ magának valami kevésbé stresszes melót!

¹ Léteznek persze olyan társadalmak, amelyekben a mai jólét és demokrácia belső előfeltételei hosszú, spontán társadalomfejlődés eredményeképp jöttek létre. Ezekben nem volt feltétlenül szükség arra, hogy az említett kiváló képességű és széles látókörű emberek vegyék a vállaikra ezen előfeltételek megteremtésének feladatát. Ám a magyar nem ilyen szerencsés múltú társadalom: ha itt is várnánk az önszerveződésre és az említett jólét- és demokrácia-előfeltételek spontán kifejlődésére, akkor bizony hiába várnánk. Egy társadalom mentalitása igen lassan változik, nagyon szilárd képződmény és generációról generációra szinte változatlanul továbböröklődik. (Pl. hiába van huszonvalahány éve demokrácia, jogállam és szabadság, a mai tizen- és huszonévesek ugyanolyan egyéni, nem közösségben gondolkodó utakat járnak be, mint az előző generációk és hozzájuk hasonlóan nemigen tartanak ki szervezetten és hosszan a nehezen elérhetőnek érzett közös célok mellett.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2013.02.01. 18:02 Szerző: Moin Moin

Kétszáz év mínusz

„Virág elvtárs állta a szavát: a gátőrház újjáépítését maga vezette. Most mutatkozott csak meg igazán, milyen sokoldalú a tehetsége. Ide-oda cikázott a terep és a főváros között, intézkedett, utasított, egyszerre több készüléken telefonált. A jó munkahangulat megteremtése érdekében személyesen, saját receptje szerint főzött gulyást egy hatalmas kondérban, az építők és a sajtó megjelent képviselői számára. Falazóversenyt szervezett az ország legjobb kőműveseinek részvételével, akiket olyan fantasztikus módon ragadott el a vetélkedés lendülete, hogy a végén Pelikán Józsefnek kellett odakiabálni:

– Virág elvtárs, se ajtó, se ablak!”

Bacsó Péter: A tanú - 1969

Közmondásos a miniszterelnök idegenkedése a XXI. századi technikától – néhány éve még hír volt, hogy megtanult SMS-t írni… És ez a XXI. század világában idegenként mozgó Orbán szólalt meg a minap is Brüsszelben, amikor a jóléti társadalmat szükségképpen leváltó „munkaalapú társadalmat” vizionált.

Vizsgáljuk hát meg: vajon igaza van-e a miniszterelnöknek? Ő látja-e jól, afféle unortodox váteszként a jövőt – vagy azok, akik ellen „szabadságharcot vív”?

Orbán valahogy úgy áll a világhoz, mint egy XVIII. századi abszolutista uralkodó: abban az időben koncentrált mindent a saját kezében az uralkodó állama és abban az időben gondolkodtak úgy, hogy az emberi élőerő a gazda(g)ság és az erős állam alapja. Akkor, abban a korszakban ugyanis a technológia alapja az emberi élőerő volt: minél több munkáskéz szorgoskodott a földeken és a manufaktúrákban, annál többől gazdálkodhatott az Udvar.

Érdekes – és nem véletlen - egybeesés van a „munkaalapú társadalom” elképzelése és egy másik, a mostani kormányunk által szintén keményen képviselt nézet között, hogy t. i. szülessen minél több gyerek a családokban, mert ez lesz a későbbi stabil szociális és nyugellátás alapja, mert ha sok a gyerek, akkor lesz sok munkáskéz is, abból meg jólét és társadalmi-gazdaságistabilitás… Komolyan mondom: kész őrület! Mintha nem lennénk az információtechnológiai forradalom kellős közepén, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy a hosszú távon sikeres társadalmak-gazdaságok alapja a társadalom tagjainak tudásszintje és nem a lélekszáma. Írtunk már erről korábban, részletesen, itt: Lebensborn - http://progressziv.blog.hu/2012/05/26/lebensborn (A „minél több gyerek, annál nagyobb jólét”-elképzelés részletes kritikája az idézett poszt 2. pontjában olvasható.) Ez ellen persze fel szokás hozni Kínát, Indiát, vagy éppen Brazíliát, hogy sok szorgos és igénytelen szegényember hozta lendületbe a gazdaságot… csakhogy ez csupán konjunkturális fellendülés. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gazdasági (és ebből következően a társadalmi) versenyeket az innovátorok nyerik, nem pedig a csupán „nyer emberi erőt” felmutatók. Továbbá, ha a miniszterelnök „munkaalapúságról” beszél, akkor nem a dolog lényegét látja: a jól teljesítő társadalmak ugyanis nem a munka mennyiségétől, hanem annak minőségétől jók.¹ Így – ha értené a XXI. századi világot – Orbánnak „a tudás- és munkakultúra-alapú társadalom koráról” kellene szónokolnia.

Orbán és köre nem „technokrata”. Ez alatt azt értem, hogy nemigen van tisztában azzal a komplex, szerves rendszerrel, amelyet a XXI. századi tudomány és technológia alkot. Nincsenek erről tapasztalataik és a (szakmai) tudásuk, tanulmányaik „irányultsága” sem hozta a közelükbe ezt az ismeretanyagot. Ők jogászok, közgazdászok, politológusok, kommunikációs szakemberek – és persze ott vannak a kedvenc „nemzeti nagytőkések” is a háttérben – és ezek az emberek (talán?) valóban úgy képzelik, hogy működhet egy Magyarország-típusú nyitott ország „nem a 21. századi technikával”² is. Hiszen vannak (számukra) „bezzegországok”, ahol ez így megy – ahhoz viszont nem elegendő a tudásuk, hogy megértsék: egészen más egy ázsiai, vagy latin-amerikai több százmilliós ország helyzete, ahol a társadalom zöme már akkor boldog, ha rendszeresen enni tud és van fedél a feje felett, mint egy egészen más környezetben és egészen más társadalmi hagyományrendszerrel, kultúrával rendelkező, Magyarország-méretűé. Amit Orbánék erőltetnek, az valami olyasmi, mintha ugyanazt az életpályát szánnánk egy vékonycsontú kislánynak, mint egy már a bölcsiben is „brutálisan erős” srácnak…

Ahhoz, hogy megértsük a XXI. századi világot és abban a társadalmi és gazdasági folyamatokat, komoly természettudományos és technológiai tudás kell – hiszen az egész XXI. századot e kettő „csinálta meg”. Pusztán pénzügyi, vagy politikai ismeretekkel mindez nem látható át és akkor jönnek az „unortodox jövőképek”. Már ez is elég baj egy állam vezetőjénél, ám Orbánnál és körénél ehhez társul még egy hiányosság: az, hogy fogalmuk sincs, milyen erő is rejlik az igazi demokratikus mentalitásban (amely korántsem csupán és nem is elsősorban-eredendően egy politikai attitűd!) és hogy ebből következően annál inkább lehet egy társadalom innovatív és magas munkakultúrájú, minél inkább szabadon („felsőbb parancsok” nélkül) és „polgári attitűddel” élnek és működnek együtt ott az emberek. Ezt nem értik, nem látják be Orbánék és ezért „idegenek” az EU-ban is. Nem értik, mit is jelent a mindennapi életben az a fajta dolgokhoz való hozzáállás, ami jellemző az északnyugat-európai társadalmakra. „Más az istenük, más hegyen lakik”³…

Orbánék igazi parvenük az EU-ban, vagy bármely stabil polgári közösségben. Nem véletlen, hogy a Sarkozy⁴-, Berlusconi- és Putyin-féle alakokkal érez közösséget: ezek valójában ugyanúgy túlkompenzáló, akarnok parvenük, mint ő. „Viktorunk” ismét abban a lelki szituációban találta magát, amiben 1988-’90 között: ismét van egy klub, amelyből ő (úgy érzi) „ki van rekesztve”. Akkor a fővárosi rendszerváltó elit „kezelte így” (érzése szerint) őt, a vidéki fiatal tehetséget, most pedig a „brüsszeliek” kettősmércézgetnek vele. Ám nem kirekesztésről volt-van szó: huszonéve a krakélerkedése, a „direkt belemenése” volt az ok, most pedig az, hogy félreérti az őt körülvevő világot.

Világos tehát a késztetése: megmutatni „ezeknek”, hogy különb náluk és hogy „a végén neki lesz igaza!” Ez a híres „szabadságharc” legbensőbb mozgatója is.

Orbán azért szeretné leváltva látni a jóléti társadalmat, mert idegenek számára az ennek alapjait adó viselkedés- és gondolkodásminták. Sokkal ismerősebb neki az a modell, ahogy egyértelmű alá- és fölérendeltség van, ahol az alul lévőknek hallgass a nevük és ahol az ő igényeikkel, elképzelésekkel nem szokás és nem kell számolni. Ebben szocializálódott (mind családi, mind társadalmi értelemben) és ezt működteti maga körül a pártjában is, immár két évtizede a Fidesz „jobbra fordítása”, 1992 óta. De attól, hogy ő ezt ismeri és ezt szeretné, a világ még másfelé halad. Jó lenne már végre egy olyan magyar miniszterelnök és egy olyan „több mint kétharmad” is az Országgyűlésbe, aki és amely érti és ismeri a XXI. századot, annak trendjeit és technológiáját – és aki/amely mentalitásában is megfelel a XXI. századot létrehozó tudásalapúságnak. Persze, ehhez előbb kellene egy erős támogatottságú párt is, amely ezt képviselné… De nem ábrándozom tovább!

Inkább igyekszem szokni a „felvilágosulatlan abszolutizmust”!

¹ Jól teljesítőnek akkor számít a XXI. században egy társadalom, ha a magas gazdasági teljesítmény alapja nem a társadalom döntő többségének mértéktelen túldolgoztatásán és a szociális ellátórendszer fejletlenségén alapszik, hanem a magas szintű munkakultúrán, a jólszervezettségen, átgondoltságon, a megfelelő célrendszer-választáson, a társadalom tagjainak korszerű, jó minőségű tudásán és a modern technológiák széles körű alkalmazásán.

² Erről lásd Orbán szavait, elképzeléseit itt: http://www.origo.hu/itthon/orbanreformjai/20110619-szazezreket-mozditana-meg-a-kormany-tervezett-kozmunkaprogramja.html

³ Id.: Hugh Hudson: Tűzszekerek – 1981

⁴ Sarkozy hiába magyar dzsentriszármazék: Franciaországban, pláne az ottani arisztokrácia és burzsoázia köreiben csak egy „jöttment”. Kisebbségi érzései voltak pl. az osztálytársaival szemben és identitását sem érezte stabilnak (Magyar? Francia? Zsidó? Katolikus?) – így (Orbánhoz hasonlóan) túlkompenzált személyiséggé alakult.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

4 komment

Címkék: kína orbán eu brüsszel technológia jóléti társadalom 21. század születésszám tudásalapú társadalom munkakultúra munkaalapú társadalom

2013.02.01. 14:09 Szerző: Cincinnatus

Mohács kell, fiúk?

„Az utóbbi 40 év történelmi tévedései közé tartozik, hogy én azért vesztettem el a mohácsi csatát, mert Szapolyai és Frangepán nem jöttek a seregükkel. Jöttek: Szapolyai onnan, Nagyatád felől támadott, Frangepán onnan, Förgend felől… És igenis: Bokros Lajos volt az, aki Túrós felé nem érkezett meg. Ezt később azzal magyarázta, hogy éppen tárgyalása volt a Világbankkal… Erre én belefulladtam a Csele-patakba… Na, így volt az egész, ezt vegyék bele abba a kurva Nemzeti Alaptantervbe!”

Kern András: A főgonosz – 1995. december 31.

Van az a mondás, hogy „Nekünk mohács kell”¹ – és ezt most széltében-hosszában idézik ellenzéki körökben. Ami a mohácsi csatavesztést illeti, az éppen úgy „kódolva volt” az akkori magyar belpolitikai viszonyokba, mint az ellenzék 2014-es várható „csatavesztése”. A helyzet hasonló – a különbség csupán annyi, hogy akkor egy külső, most pedig egy belső ellenséggel kell megharcolni. Ám az ellenség és a „saját hadak” pozíciói csaknem azonosak – ahogy a mohácsi csatát megelőző időkről írják: „…az erősen központosított, despotikus uralom alatt élő oszmánok erőiket sokkal jobban tudták összpontosítani, mint a közállapotait tekintve teljesen szétzilálódott, pártharcokba merült magyar állam.” Ha az oszmánt kicseréljük Fideszre, a magyar államot pedig demokratikus ellenzékre, egy az egyben ott vagyunk a mában!

A mohácsi csata csaknem fél évezrede volt – igen sajátos, hogy egy társadalom ma is éppen azzal a problémával küzd, mint akkoriban. Persze a végeredmény, a „despotikus uralom” elleni sikertelen küzdelem is csak azonos lehet.

A magyar társadalom nem más, mint egymással hadakozó, egymásban riválist látó csoportok és egyének kusza halmaza – és ez az állapot (amely, mint látjuk, évezredes hagyomány) mindenkinek annyira természetes, hogy bele sem gondolnak, vajon lehetne-e ezt másképp is csinálni? Annyira „ösztönösen” ilyenek a magyarok, hogy egyszerűen nem képesek más stratégiában gondolkodni-hinni. Hiszen „Itt senkiben sem bízhatsz és mindenki csak átver és kihasznál, ha teheti – akkor már jobb, ha te teszed ezt másokkal!”

A baj csak az, hogy így nem lehet élni – legfeljebb bajtól bajig eltengődni. Mi más is lenne egy magát felelősségteljesnek, demokratának és a népérdeket képviselőnek mondó politikai elit feladata, mint éppen ezzel a gondolkodásmóddal leszámolni, ennek a leszámolásnak a programját meghirdetni – és mivel mással lehetne egy efféle programot hitelesíteni, mint hogy a meghirdetői magukon kezdik a változást?!

…De nem: mégsem! Az MSZP vezetése azt képzeli, hogy ha a saját párt(elit)-érdekeit képviseli, akkor azzal képviselve lesz a magyar nép érdeke is. Az LMP azt képzeli, hogy ha az MSZP minden áron való kiszorítására törekszik, azzal megold valami fontosat – ám azt nem veszi észre, hogy nem csupán a szocik önzők és törtetők itt, hanem jóformán mindenki. (Például a „fundamentalista schifferisták” is, amikor a szavazóbázisuk akaratával, vagyis a „Nagy Leváltókoalícióval” mereven szembemennek…) A Haza és Haladás „ifjú dogmatikusai” valójában éppúgy „erősen központosítottan” működnek és éppúgy kizárn(án)ak mindenki mást a saját, szűk körükön kívül a politikacsinálásból, mint ahogy a Fidesz vezetői teszik: kasztos és minden külsőssel szemben bizalmatlan politikacsinálási attitűd terén a Bajnai-Szigetvári tandem nemigen különbözik az Orbán-Habonyárpi kettőstől… És hiába különböznek annyi más – szakpolitikai – téren, ha a hatalomtechnikai attitűd azonos, akkor ebből éppen úgy nem lehet nyitott, a mások esetleg másféle, de talán jobb gondolatait is befogadó politika, mint ahogy a Fideszé sem ilyen. A Milla pedig? Talán még azt sem értették meg, hogy az „erősen központosított, despotikus török sereg” ellenében nem lehet kávéházi lustálkodással és jóemberkedéssel győzni. A Szolidaritás legújabb ötlete pedig hajmeresztő: ők a sok kis helyi problémából-kívánságból akarnak „országos politikát” csinálni és nem fogják fel, hogy a helyi bajok éppen hogy a nagy társadalmi problémák következményei: amíg a nagy, közös és a mentalitásban gyökerező baj nincs megoldva, addig sohasem lesz elegendő anyagi erőforrás, összefogáskészség és jó szándék arra, hogy kis, helyi bajok legyenek sikerrel kezelhetők. Amit ők akarnak, az olyan, mintha a nagy, 1521-es török sereget úgy akarták volna legyőzni, hogy külön-külön minden faluban, amin keresztülhalad, megtámadják…

…Ezt az ellenzéket a Fidesz-seregnek még csak le sem kell majd győznie: hiszen képtelen lesz ellene 2014-ben egységes seregként, egységes és sikeres stratégiával és egységes vezénylettel felvonulni! A 2010 és 2014 közötti éveket Orbánék veszik el a magyar társadalomtól – de a 2014 utáni négy, nyolc, ki tudja, hány évet már Mesterházyék, Bajnaiék, Juhászék, Kónyáék – és legfőképpen pedig mi, ellenzéki-demokrata magyarok, akik nem tanultunk Mohácsból! Ezt akár bele is lehet venni „abba a kurva Nemzeti Alaptantervbe”!

…Jobb lesz, ha elkezdünk Fidesz-törökül tanulni és megbarátkozunk a NER-mohamedán hittel! Allah legyen hozzánk irgalmas!

¹ A mondás Ady Endre Nekünk Mohács kell (1908. április 16.) c. verséből ered.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

10 komment

Címkék: mszp orbán fidesz demokrácia ellenzék szolidaritás mohács bajnai haza és haladás mesterházy szigetvári viktor juhász péter ner habony árpád . milla Kónya péter

2013.01.30. 23:33 Szerző: piefke

Pénzbehajtók alkotmánya

„In den Gerichtshöfen sollen die Gesetze sprechen und der Herrscher schweigen.“

(„A bíróságok előtt a törvények kell, hogy beszéljenek és az uralkodónak hallgatnia kell.”)

II. (Nagy) Frigyes porosz király – 1712-1786

Ismét arról szólnak a hírek, hogy a Fidesz-kormány ez év tavaszán megint „odavág” majd az Alkotmánybíróságnak: szűk keretek közé fogják szorítani azt, hogy mi mindent érthet az alkotmányosság forrásain a testület. (Részletesebben lásd itt: http://www.origo.hu/itthon/20130129-ismet-korlatozna-donteseiben-a-kormany-az-alkotmanybirosagot.html) Ma pedig Kósa Lajos nyilatkozott arról, hogy a jövőben az Alkotmánybíróság nem hivatkozhat „automatikusan” jogforrásként a saját, korábbi, a 2012-es Alaptörvénnyel immár érvényét vesztett 1989-es Alkotmányon alapuló döntéseire. (Erről itt: http://www.hajdupress.hu/?cikk=25943) Sokan ezt egyfajta „revansnak” tekintik: az így vélekedők szerint mivel az Alkotmánybíróság szembeszegült a Fidesz-akarattal előzetes regisztráció, no meg hajléktalanság-ügyben, ezért „áll bosszút” majd rajta a kormánytöbbség…

Orbán és haverjai, akiket mi „Fidesz”-ként ismerünk, nem akarják tudni azt, hogy az alkotmány nem a kormány hatalmát védi – ellenkezőleg: az állampolgárt és az állampolgárok alkotta közösségeket és a társadalmat hivatott védelmezni a kormányok esetleges túlkapásai, jogtalan cselekedetei ellen. Így semmiképp sem alkotmányos az az elképzelés, hogy a kormánydöntéseknek ellenszegülő Alkotmánybíróságot meg kell regulázni, azáltal, hogy a kormány (és az annak szolgáló „több mint kétharmad”) írja elő neki, hogy mit tekinthet az alkotmányosság fogalomkörébe tartozónak, és hogy ez a fogalomkör nem nyúlhat mélyebbre az időben a „fülkeforradalmi korszaknál”.

(Megjegyzem: ez a visszamenőleges időkorlát azért is vicces, mivel maga ez a fülkeforradalmár társaság hivatkozott oly patetikusan a saját maga által összetolt Alaptörvényében arra a bizonyos „történeti alkotmányra” – amely szintén előbbre nyúlik vissza az időben, mint 2012. január elseje…)

Mire szolgál hát ezeknek a fiúknak az alkotmány („Alaptörvény”) – ha nem arra, amire rendes demokráciákban szokott? Meglepő a válasz: arra, hogy megóvja őket és rendszerüket a külső erők beavatkozásaitól, mindenek előtt a brüsszeliek költségvetési ügyeinkbe való beleszólásától. Az Alkotmánybíróság előzetes regisztrációt elkaszáló döntése (az utolsó vércsepp a Fidesz-türelem poharában) nem csupán „a harag okán” késztette cselekvése és erre a fent idézett Kósa-féle ötletre a kormányt. Az igazi ok a hatalom és a hatalom által megszerezhető pénz: ha nincs regisztráció, akkor esetleg elveszíthetik a választást (hiszen kevésbé könnyen lehet majd távol tartani a bizonytalanokat, akik az utolsó pillanatokban fognak csak dönteni) – és ha elvész a hatalom, akkor elvész a pénz is. Ezért kell a mindenki mástól (választók, EU, Alkotmánybíróság) beleszólás-mentesített hatalom.

Minden a hatalom megtarthatóságáról és a pénzről szól – a „presztízs” csak másodlagos! De vajon használ-e a hatalmuk az országnak és megér-e nekünk ez a hatalom annyi pénzt, amennyibe a saját fenntartása-fennmaradása kerül nekünk?

Használni nemigen használ – hiszen mindeddig semmiféle előny nem származott össz-társadalmi szinten abból, hogy a Fidesz kormányoz. Recesszió van – GDP-növekedés és elfogadható beruházási ráta viszonyt nincs. „Centrális erőtér” van – állampolgári jog- és esélyegyenlőség viszont nincs, és kormányzati törekvés sincs arra, hogy ezek legyenek. Nemzeti retorika van – az ország nemzetközi tekintélye viszont a béka segge alatt… Nos, ahhoz képest, hogy semmit sem használt nekünk, magyaroknak ez a kormány, jó drágán megfizetteti a saját túlélését és a saját ellenőrizetlenségét velünk!

Sokat emlegeti ez a kormány és a vele még mindig szimpatizálók, hogy „…De legalább az államadósság csökkent és tartjuk a 3%-os hiánycélt!”, csakhogy…

Csakhogy: az államadósságot nem Viktor és a Fidesz együttes erőfeszítése fizette vissza és a hiánycélt sem ők tartották: az államadósságot a magyar állampolgárok fizették vissza és ők finanszírozták a hiánycél-tartást is, a Fidesz-kormány által kivetett sarcokból - amiket ők „multiadók”-nak „nemmegszorítások”-nak és „nemazemberekfizetikmeg”-eknek neveztek el a maguk tolvajnyelvén. Azért kellett a hiánycél-tartás és az adósság-visszafizetés, hogy Brüsszel ne avatkozhasson bele olyan automatikusan a magyar kormány pénzügyeibe és „költési szokásaiba”, amelyek révén a holdudvar gazdagodik – az a bizonyos „nemzeti nagytőkés réteg”, amelyet viszont mi mindközönségesen csak „oligarchán”-ként ismerünk.

Ez az államadósság-visszafizetés és hiánycél-tartás, a kiadások és bevételek egyensúlyban tarása nem úgy lett megfinanszírozva, hogy a kormány hozzáértő gazdaságpolitikája segített volna felpörgetni a gazdaságot. Nem: ahelyett, hogy gazdasági növekedés lett volna itt, épphogy recesszió van – éspedig olyan gazdasági környezetben, amikor a miénknél hozzáértőbb és némileg tisztességesebb szándékú kormányok vezette országok növekedtek.

…Ami itt folyt és folyik, az nem más, mint pénzbehajtás, maffiamódszerekkel: érd el, hogy senki se szegülhessen ellen az akaratodnak – és akkor senki sem fog akadályozni tudni a céljaidban. Így függ össze gazdaság, hiánycél, államadósság-visszafizetés és alaptörvény.

Ebben viszont semmi polgári és semmi demokrata nincs! Nem véletlen, hogy elnevezésében is (talán ösztönösen…) igyekeztek a fiúk megkülönböztetni az igazi alkotmánytól a saját „Alaptörvényüket”…

Annak idején, még 1989-ben adott egy TV-interjút Orbán Viktor. Ebben a riporter azt a kérdést tette fel neki, hogy ő, Orbán, antikommunista-e, mire azt a választ kapta, hogy „Én nem antikommunista vagyok, én polgári demokrata vagyok.” Azóta tudom, hogy ez az ember hazug – mert hát ugyan mitől, hogyan lett volna polgári demokrata 1989-ben egy „alcsúti suttyó”? Mitől vált volna azzá – hiszen polgárrá és demokratává az ember egy hosszú, szerves szocializációs „útvonal” során válik, polgárrá és demokratává válni könyvekből, szakkollégiumi elméleti beszélgetésektől nem lehet. Ugyan milyen polgári és demokrata mintákkal találkozhatott fiatal éveiben Orbán, amelyek a személyiségét polgárrá és demokratává formálhatták volna? Semmilyenekkel – így aztán nem is lett azzá!

Ő valami más – ez mutatkozik meg az alkotmányosság-felfogásán is. Nem is szükséges pontosabban definiálnunk ezt a bizonyos „valami mást”, elég azt tudnunk, hogy sem nem polgári, sem nem demokrata – de ha így van, akkor nem helyes éppen rá/rájuk bíznunk egy polgári és demokrata államközösségbe, az EU-ba tartozó ország vezetését.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

15 komment

Címkék: orbán fidesz eu demokrácia gdp brüsszel alkotmánybíróság polgár recesszió ellenzék államadósság oligarchák holdudvar alaptörvény hiánycél nemzeti nagytőke beruházási ráta

2013.01.30. 22:21 Szerző: Cincinnatus

Mit kíván a magyar nemzet?

„Die Engländer sind doch fertig, erledigt! Eine derartige Chance haben wir nie wieder.”

(„Az angolok valóban el vannak intézve, végük! Ilyen esélyünk sosem lesz.”)

Hans Jeschonnek vezérezredes - 1940

„Az ellenék valóban el van intézve, végük! Ilyen esélyünk sosem lesz.” – mondhatná most akár Orbán Viktor is, aktualizálva a fenti idézetet napjaink magyar politikai valóságára, és igaza lenne! Mert az úgynevezett „demokratikus ellenzék” éppen most intézi el magát és intézi el Orbánék 2014-es győzelmét is… Pedig a címbeli magyar nemzet túlnyomó többsége immár nem akarja még négy évvel meghosszabbítani a Fidesz-kormányzást – a magyar választók döntő többsége „nem-Fidesz” kormányt, parlamenti többséget szeretne, mivel megítélése szerint nagyon nem jó felé mennek itt a dolgok az „unortodox úton”!

…De mielőtt a poszt tényleges témájába („Mit kíván a magyar nemzet?”) belekezdenék, le kell szögeznem, hogy a magyar nemzet, mint működő egység, nem szokott kívánni – annál a sajnálatos ténynél fogva, hogy a magyar nemzet nem alkot egységesen működő rendszert. Szépen mondva: fragmentált és atomizálódott. Továbbá tény az is, hogy a legnagyobb fragmentum épp azoké, akik semmi mást nem kívánnak, csupán valahogy eléldegélni. Ők – akik sohasem gyakorolják választójogukat (róluk alább még lesz szó) – nem foglalkoznak közélettel: az túlságosan bonyolult számukra és nem is tudják igazából, mire lenne jó az egész demokráciásdi.

…Mindenek előtt nézzünk egy kis matekot, a pártpreferenciákról, illetve azok hiányáról!

Van ugye nekünk 8.000.000 szavazónk, akik „klasszikus” magyar állampolgárok és ehhez jön még a becslések szerint 350.000 új állampolgár, akik a Fidesz-KDNP kormány által hozott törvény alapján kapnak (részbeni) szavazati jogot. (Részbeni, mivel ők, ha nem rendelkeznek Magyarországon állandó lakóhellyel, csak listára szavazhatnak, egyéni jelöltre, értelemszerűen, nem.) Erről a 350.000 potenciális szavazóról alább még lesz szó (az ő feltételezhető preferenciáikról), de előbb foglalkozzunk azzal a bizonyos 8 millió klasszikus állampolgárunkkal!

Az 1990 óta megtartott választásokon a részvételi arány (a mérvadó I. fordulóban) 56,26% (1998-ban) és 70,53% (2002-ben) között alakult. Ha a 2014-es, immár egyfordulós választásnál nagyjából 60-62%-os aktivitással számolunk, nem hiszem, hogy nagyot tévedhetünk. Ez 8 millió (mint írtam, „klasszikus”) szavazati joggal bíró polgár esetében 4,8-5 millió aktív választót fog jelenteni. A mai állás szerint (az Ipsos 2013. január 9-17. közötti felvétele alapján – ld. itt: http://www.ipsos.hu/site/befagyott-er-viszonyok/) az egyes pártok, politikai szervezetek támogatottsága az alábbi:

Fidesz: 19% 1.520.000 szavazó

MSZP: 16% 1.280.000 szavazó

Jobbik: 6% 480.000 szavazó

Együtt 2014: 4% 320.000 szavazó

LMP (szakadás előtt): 3% 240.000 szavazó

DK: 1% 80.000 szavazó

Ez eddig összesen 3.920.000 szavazó – a feltételezhetően 5 millió körüli számú aktív szavazó nagyjából valamivel kevesebb, mint 80%-a. A 8 millióból azzal a nagyjából 40%-nyi emberünkkel, akik feltételezhetően inaktívak lesznek 2014-ben (is, mint voltak korábban is), nemigen lehet mit kezdeni: közülük a legtöbbeket talán csak az ösztönözné voksolásra, ha a szavazókörökben aranyat osztanának nekik. Az ő világképük vagy túl szűk ahhoz, hogy az politikailag elérhető lenne – vagy (egy kisebb részük) teljesen közömbös bármi iránt, ami Magyarországon történik. (Közöttük sokan vannak, akik egy életre elhagyták már ezt a „reménytelen helyet” és csupán papíron magyarok még.)

Van viszont egymillió emberünk, akiknek politikát kellene itt csinálni – és ráadásul ez az egymillió ember legnagyobbrészt azon polgáraink „halmazába” tartozik, akik gazdasági téren a legaktívabbak, akik az ország eltartásához arányaiban a legtöbbel járulnak hozzá. Vajon beszélhetünk-e ott igazi demokráciáról és állampolgári jogokról, egyenlőségről, ahol éppen azokat nem képviseli senki sem, akiktől a legtöbbet kérjük?

Amikor „képviseletről” írok, akkor nem azt értem ez alatt, hogy mit mondanak az egyes politikai erők és politikusok, mert ha ez alapján alakulna ki a politikai preferencia, akkor ez a bő milliós embertömeg már régen ott lehetne akár a Fidesznél, akár az MSZP-nél, de leginkább a Haza és Haladás csalhatná be őket az Együtt 2014 támogatói közé – ám még sincsenek se itt, se ott és ennek komoly oka van. Ezek az emberek nem hisznek senkinek, aki már több-kevesebb ideje szerepel a magyar politikában, mert egyikükről sem tételezik fel, hogy a hatalomért, vagy a hatalom birtokában nem tesznek majd olyasmit, vagy nem állnak össze olyanokkal, ami-akik eleve ellehetetlenítik azt, amiről most és a választásokig beszélnek.

…Mielőtt tovább foglalkoznák ezzel a milliós potenciális szavazóbázissal, kell tennem néhány megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy egyes szavazói csoportokat mi és miképpen képes motiválni, esetleg „átbillenteni”, „meghódítani”¹?

Sokan (akár politikusok, akár egyszerű polgárok) arra gondolnak, hogy a választást az fogja eldönteni, hová állnak a nyuggerek – ám ez tévedés. A nyuggerek ugyanis már stabilan állnak valahol: vagy van egy (életük során kialakult-megkövült) pártpreferenciájuk, vagy ha nem, akkor az inaktívak között vannak és ott is fognak maradni, ahol most vannak. Ugyan mi és miért vinne ide-oda egy 60-80 éves átlagembert, akivel egész életében csak játszott a hatalom? Ne higgyük, hogy akár egy 13. havi nyugdíjnak akkora mozgósító ereje lenne: elteszi majd szépen a nyugger – és szépen otthon marad, ha egyéb, személyes oka, kötődése nem motiválja arra, hogy „Viktorra szavazzon”. (A Viktor-fan nyuggerek pedig akár éhezve és átlőtt oldallal is őt támogatnák.)

Aztán van egy másik mítosz is: hogy akár a Fidesz, akár az MSZP (törzs-)támogatói „mozdíthatatlanok”. Akár a tipikus fideszes, akár MSZP-s kollégája egyformán frusztrált, szorongó ember, aki túl keveset tud ahhoz a világról, hogy érthesse azt, és hogy abban magabiztos lehessen. Az, hogy éppen melyik politikai erőhöz kötik érzelmei, hogy éppen melyik politikai fétist szorongatja a markában, a saját életútja dönti el, nem pedig az, hogy alapvetően különbözne a helyzete „halálos ellenségétől”. …És ha jön valaki, aki mellett (alatt?) biztosabbnak érezheti a helyzetét, mint eddigi lelki gazdájánál, akkor képes átállni. (Persze vannak „örök becsípődések” is – de korántsem minden törzsfideszes/törzsemeszpés ilyen.)

Amint a fentiekből láthatjuk: a ma pártot nem támogatók olyan erőt és olyan politikusokat keresnek, akikben megbízhatnak (mind a jellemében, mind a tudásában, felkészültségében, mind pedig a szándékaiban) – és szintén bizalommal lehet elhódítani a két nagy, meglévő szekértáborból is (ma még ott) törzstagokat. Így elmondható, hogy akár a bizonytalanok támogatásának megszerzése, akár pedig a „befagyott” párttámogatási arányok lényeges átrendezése alapvetően bizalmi kérdés. A bizonytalan választók olyan politikára és politikusokra várnak, aki újak a porondon, a ma még „stabil” törzsszavazók pedig (ugyebár) semmiképp sem mennének át az ellenség táborába, így az ő megszerzésük egy már porondon lévő erő, személy által reménytelen (hiszen a saját „fétispártján” kívül mindeni többé kevésbé ellenség és félelemkeltő a szemében), viszont egy őket „megnyugtatni képes” új politikai vonulat esetleg magához vonzhatja őket is.²

Így akár a bizonytalanok bevonzásához, akár a politikai erőviszonyok átrendezéséhez új erőre van szükség – mert a régiek szemmel láthatóan képtelenek erre!

Mit kívánna a politikától a magyar nemzet azon bő egymilliós része, amelyhez tartozók ugyan elvileg bele akarnak szólni abba, hogy ki vezesse 2014-től az országot, ám akik bő két éve már nem találnak támogatható politikát ebben az országban? Mit mondjon ez a feltételezett új erő, amelybe a bizalmukat bele tudnák fektetni?

Nem elég az, hogy „változásra van szükség!” – azt kell mondania, hogy magamon kezdem a változást. Olyan kormányzati, államigazgatási struktúrákat alakítok ki, amelyekben automatizmusok akadályozzák meg a kezek maguk felé hajlását. Olyan politikát fogok folytatni, amelyben csak egy dolog számít: a teljesítmény – mert csak ez az egy dolog képes bővíteni a gazdaságot, biztonság (szociális, morális, jogi, financiális, stb.) pedig sosem teremthető egy szűkölködő gazdaság mellet. Társadalmi és személyes perspektívákat csak a tudás, valamint a közös és magándolgaink átgondolása adhat – sem a bezárkózó (mert a nálunk teljesítőképesebbektől félő) nacionalizmus, sem az osztogatást ígérő populizmus, mert az egyik megakadályoz abban, hogy mi is teljesítőképesek legyünk, a másikra pedig a teljesítőképesség híján nincs fedezet.

Ezek az üzenetek sokakban találnak majd visszhangra (ők a ma semelyik erő által igazából nem képviselt „jól teljesítők”), de bizonyosan lesznek olyanok is, akikben félelmeket kelt egy teljesítmény- és tudásalapú jövő, mivel magukat egyikre vagy mindkettőre alkalmatlannak érzik. Ám ez utóbbiak, ma úgyis valamely „illuzionista” párt támogatói (Fidesz, Jobbik, kisebb részben MSZP), így rájuk amúgy sem számíthatunk – nem számolhatunk a (többé-kevésbé valóban) teljesítményképtelen és tudatlan emberek tömeges támogatásával. Nekik olyan „álmok” kellenek, amelyekben ők, a gyengék, buták és vesztesek is erőseknek, okosaknak, sikereseknek és kivételeseknek érezhetik magukat. Közülük, ahogy fentebb írtam, csupán egy töredék „jöhet át” az új erőhöz szavazóként: leginkább azok, akik az őket „visszatartó” szellemi és anyagi környezet miatt „várnak a Megváltóra”, de akikben ott van a képesség arra, hogy felfogják a valóságot, ha valaki érthetően és empátiával ismereti meg őket azzal. (Vannak ilyenek – nem mindenki maga tehet arról, ha szerencsétlen és /vagy szegény és emiatt frusztrált és szorongó…)

…De mi fog történni akkor, ha nem jön elő új politikai erő új, hiteles mondanivalóval és új, hiteles arcokkal? Megmondom: győz a Fidesz, mert az ellenzék nem fog tudni elég támogatót szerezni. Azok, akik ma a bő milliónyi „aktív bizonytalanhoz” tartoznak, személyesen nem félnek annyira a „Fidesz-jövőtől”, hogy ez (mondjuk) az MSZP-hez lökhetné őket. Nem: ez a milliónyi emberünk tudja, hogy a mainál lényegesen rosszabb helyzetbe a Fidesz sem taszíthatja őket, egyszerűen azért, mert a Fideszt is az ő gazdasági aktivitásuk, teljesítményük tartja el. És ha végképp unják majd, ami itt menni fog, akkor ők azok, akik viszonylag a legpiacképesebbek külföldön is.

És mi van azzal a 350.000 új szavazóval, akik külhoni magyarokként csatlakozhatnak a választópolgárok táborához? Vajon milyen politikát és milyen politikai erőt, ideológiát támogatnak ők?

Mit mondanak erről az érintettek, a határaink mentén élő kisebbségi magyarok? Jó iránymutatás ezzel kapcsolatban az, amit nemrég a mandiner.hu-n írt egyikük, íme: „Túlzásnak tűnik, de egy kisebbségben élő nemzetrész – mint politikai közösség – tagjaként gyakorlatilag beleszületünk a jobboldaliságba. Ez nem azt jelenti, hogy felnőtt korára is mindenki jobboldali marad, de a többség igen.” (Id.: Erdélyi kampánykalauz 13+1 pontban - http://mandiner.blog.hu/2013/01/21/erdelyi_kampanykalauz_13_1_pontban) Azzal együtt is, hogy a Mandiner „jobbra húz”, a szerző mégis az igazat írta: a kisebbségben élő szemében-tudatában felértékelődik az, amiben hiányt szenved, a hovatartozás, a nemzeti közösségben-kultúrában való lét és az anyanyelv-használat magától értetődő természetessége. Kisebbségi létben mindez és mindennek az értékes mivolta megkérdőjeleződik – hiszen a többség nagyon fontos attribútumokban különbözik a kisebbségitől. Sok kisebbségi magyar érzi magát ostromlott várban – és természetes, hogy a várvédők összezárnak a vártól távolabb élő övéikkel. Amíg egy magyarországi magyarnak nem kérdés, hogy ő magyar, addig a kisebbséginek ez akár mindennapi probléma is lehet – így önkéntelenül és akaratlanul is sokkal többet foglalkozik „nemzeti (sors)kérdésekkel”, mint akár egy Jobbikos szónoklat. Ahogy a gyakran járt úton kialakul a keréknyom, úgy vésődik bele egy kisebbségi magyarba a magyar nacionalizmus is. (Van persze kivétel – de az kivétel, arra „tömegpolitikát” nem lehet alapozni!)

Sokan állítják, hogy ezek a „külmagyarok” nem fogják „egy az egyben” a Fideszt támogatni, de ne áltassuk magunkat, mi, antifideszisták: aki a friss állampolgárok közül átjön szavazni az ezzel a magyarságát fogja akarni „megélni” – és mivel neki korántsem olyan részletesek és mindennap a saját húsába vágók a Fidesz-rezsimről az ismeretei és tapasztalatai , mint nekünk, és mivel nála sokkal többet nyom a latban a „nemzeti gondolat” (még ha az a Fidesznél csupán szólam is valójában), ezért bizony a Fideszt fogja támogatni! Ez nem csupán logikus az ő viszonylatrendszeréből kiindulva, hanem kivédhetetlen és megmásíthatatlan is. Nincs az a módszer, amivel ezen változtatni lehetne – legalábbis nem 15 hónap alatt!

Fogadjuk el tehát tényként: a Fidesz százezer számra kap majd 2014 tavaszán külmagyar szavazatokat – még az a szerencse, hogy ők egyéni listákra nem szavazhatnak (legalábbis ha nincs magyarországi lakcímük, és ha addig még nem változtat ezen a Fidesz-kormány). Fentebb úgy számoltam, hogy a Fidesz nagyjából másfélmillió szavazatot fog begyűjteni – és ugye ehhez jönnek a külmagyarok voksai, mintegy háromszázezer. Ez már együtt egymillió nyolcszázezer – amiből ezzel-azzal, osztogatással, ígérgetéssel, voksvásárlással lehet akár kétmillió is. …És ha ez még nem lenne elég rémisztő a fentiek alapján jelenleg mindösszesen is csupán 1,9 millió körül „hozó” ellenzéknek, ott van a félmilliós Jobbik-tábor is! Nem tévedünk, ha azt állítjuk: ha győzni akar a demokratikus ellenzék (bármilyen felállásban is), akkor két és félmilliós támogatói tábort kell építenie, éspedig észvesztő sebességgel!

…Van-e erre még esély?

Most mondjam azt, hogy „NINCS!” – legalábbis a létező ellenzéki vezetőkkel? Oly sokszor leírtuk már itt és leírták mások is: egy ilyen kisszerű pozícióharcokba feledkezett, önmagukból ki nem látó vezetőkkel nem hinném, hogy lehetne esély. Nem hiszem, hogy ezek a figurák, ezzel a mentalitással képesek lennének mozgósítani az emlegetett egymilliónyi potenciális szavazót. Nem, mert nem képesek maguk és a tőlük várható teljesítmény iránt bennük bizalmat kelteni.

Most már igazán el kell döntenie ennek a milliós tömegnek, hogy mit is akar és mit fog tenni? Félő, hogy a válaszuk az lesz: semmit! Ha van, amiért Orbán köszönetet mondhat az újabb négy évéért, az ennek az egyébként tehetséges egymillió embernek a passzivitása…

¹ Az idézőjeles szavak Szigetvári Viktor és Vető Balázs Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani c. tanulmányára utalnak - http://www.hazaeshaladas.hu/ftp/hesh_evk_elemzes_tordelt_v5__1_.pdf

² Nem arról van szó, hogy akár a Fidesz, akár az MSZP, vagy netán a Jobbik hívei tömegesen áramlanának majd egy új politikai erőhöz, de ne feledjük: döntött már el választást Magyarországon néhánytízezer szavazat!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2013.01.29. 21:44 Szerző: Đđ

Bűnös cigányok, frusztrált magyarok

„Tábornok úr, egy kisgyermek, akire 303-as Lee-Enfielddel tüzelnek, hogyan kérhetett volna segítséget magától?”

Richard Attenborough: Gandhi - 1982

Nagyon könnyű dolog egy radikális párt vezetőinek dolga: elegendő, ha a társadalom egy része bajban érzi magát – és máris eljön a Radikális Kánaán! Ha van elég frusztráltmagát kiszolgáltatottnak és eszköztelennek érző, a modern világtól félő, annak megfelelni nem képes ember, akkor máris van igény a radikalizmusra – és ekkor nagyon jól megél egy radikális párt elitje ebből a sok, magát sarokba szorítva érző emberből. Elég, ha kimondják radikális népvezérék azt, ami ezeknek a szerencsétleneknek a fejében motoszkál és ráerősítenek a bennük élő tévképzetekre – és máris lehet 10-20%-ot szerezni a választáson és lehet jól jövedelmező parlamenti stallumokba kerülni. Sajátos, hogy a radikálisok akkor élhetnek jól, ha sokan, minél többen rosszul élnek…

Itt van ez a mostani Vona-ötlet: a népszavazási kezdeményezés, hogy meg lehessen vonni a szociális juttatások nagy részét az „erőszakos bűncselekményekre hajlamos gyerekeket nevelő” családoktól. (Az elképzelésről bővebben lásd itt: http://www.jobbik.hu/rovatok/orsz%C3%A1gos_h%C3%ADrek/n%C3%A9pszavaz%C3%A1si_kezdem%C3%A9nyez%C3%A9st_jelentett_be_vona_g%C3%A1bor, illetve Vonától élőszóban itt (48.10-től): http://premier.mtv.hu/Rovatok/Mareggel.aspx)

Ahogy a fenti jobbik.hu-cikk fogalmaz: „nem a szülők bűncselekményeiről van szó a jelenlegi helyzetben, hanem a gyermekeikéről. A javaslat értelmében például a rendszeres szociális segélyt, a foglalkoztatást helyettesítő támogatást, a munkanélküliség okán kapott átmeneti támogatást szüntetnék meg. A gyermeknevelésért járó közvetlen támogatás maradna.” Magyarán: a javaslattévők elképzelései szerint „egy az egyben” a család a felelős azért, ha egy gyerek/fiatal (akár egyetlen) erőszakos jellegű bűncselekményt követ el. Hogy ehhez mit szólnak a kriminálpszichológusok, hagyjuk talán – hiszen itt, a Jobbik által feldobott ötletben nyilvánvalóan nem szakmai érvekkel megalapozott elképzelésről van szó, hanem indulatokra alapozni szándékozó politikai ambíciókról. Ez utóbbit pedig uszításnak nevezik.

Gondoljunk csak bele: ez a javaslat gyakorlatilag bevezetné a kollektív bűnösséget a jogba – igazán kíváncsi vagyok arra, hogy ezek után vajon milyen alapon követeli a Jobbik a (szintén a kollektív bűnösségre alapozott) Benes-dekrétumok visszavonását? …Lennének „bűnös családok” és bizonnyal „bűnös közösségek” is.

A büntetőjog egyik alapelve az, hogy mindenki csak a saját maga által szándékosan, vagy gondatlanul elkövetett tetteiért vonható felelősségre és hogy olyasmiért nem érhetni/érhetné joghátrány, amiben való bűnössége nem bizonyítható egyértelműen¹. Mármost, ugyan hogyan lehet egyértelműen és objektíven bebizonyítani azt, hogy a családja felelős azért, ha egy gyerek, vagy fiatal valamiféle, az elképzelt törvény által szankcionálandónak számító tettet követett el? Netán levetítik „az élete filmjét”?

Bár fentebb azt írtam, itt nyilvánvalóan nem szakmai érvekkel megalapozott elképzelésről van szó, mégiscsak az a helyzet, hogy egy ember szocializációja és személyiségének alakulása nem csupán a családban történik. Ott van a kortárs közeg, ott vannak a legjobb nevelés mellett is az illetőre ható negatív minták – és persze (szélső esetben) ott lehet egy genetikai mutáció, vagy születési sérülés okozta személyiségzavar is és ez utóbbi esetben még csak az átörökített génjeik miatt sem lehet „felelőssé tenni” a szülőket.

Persze, mint annyi más, a Jobbik, illetve a radikálisok által felvetett jelenség esetében, itt is van olyan „magja” az ügynek (a fiatalok „bűnözővé nevelődésének”), amellyel foglalkozni kell – de mint annyi más esetben, itt sem az a valódi megoldás, amiről népszavaztani akarnak. Más megoldásokkal lehet elérni azt, hogy megszakadjon a rossz életstratégiák átadásának láncolata a generációk között és meg kell érteni azt, hogy egy adott közösségben mitől váltak „követendővé”, „példaszerűvé” olyan viselkedésminták és érdekérvényesítési eszközök, amelyek tulajdonképpen eredménytelenek (hiszen az ezeket használó/az elkövető hosszabb távon mégsem boldogul, sőt…). De ezt nem lehet „megtorlással” elérni – noha jól tudom: az efféle „egyszerű és brutális megoldásoknak” sok hívük van az olyannyira frusztrált magyarok között. Azonban a frusztráció lecsökkenti/kikapcsolja a reális helyzetértékelés képességét és ezzel az arra való képességet is, hogy a valódi összefüggéseket feltárjuk és megértsük – és ezekből alakítsunk ki jól működő megoldásokat a probléma kezelésére. (Ráadásul teszi ezt úgy, hogy az alany nem is érzékeli, hogy beszűkült a racionalitásra való képessége! Ő azt hiszi magáról, hogy ugyanúgy ésszerűen, a valós ok-okozati összefüggéseknek megfelelően gondolkodik és cselekszik, mintha nem lenne frusztrált…) Mármost a Jobbik-javaslat (mint rendesen) direkt a frusztrált és emiatt „korlátosan racionális” emberek/tömegek nem mérlegelő és nem objektív attitűdjére rájátszva akar magának politikai támogatottságot szerezni, politikai és hatalmi tőkét biztosítani. Ám mit érünk az olyan hatalommal, amely eleve félremagyarázza és természetesen félre is kezelné a problémáinkat?

…De fordítsuk meg a kérdést: vajon a radikális eszmék hívei jól és jóra nevelik-e a gyerekeiket? Az ugye nyilvánvaló, hogy a radikális eszmék komoly társadalmi veszélyt hordoznak magukban. Aki ilyen eszmékkel a fejében él, az (az általa egyébként gyakran megvetett) demokratikus jogaival élve és hozzá hasonlókkal szövetkezve akár egy egész társadalmat téríthet le a realitás és ezzel a boldogulás útjáról. Elég, ha csak a hitleri Németországot, a németeket ért traumára utalok – nem is szólva a hitleri Németország áldozatairól. Mármost: ezek szerint, a Jobbik-javaslat logikája szerint, azokat a szülőket is simán büntetendőknek kellene nyilvánítanunk, akik gyerekeiket „nemzeti-radikális szellemben” nevelik! Mert miben is különbözik az, ha valaki rablónak neveli a gyerekét, mintha nácinak?

¹ Ezt az alapelv egyébként a mai büntetőjogi gyakorlat mellett is sérül. Gondoljunk arra, hogy ha valakit – mondjuk – börtön-, vagy komolyabb pénzbüntetésre ítélnek az általa elkövetett cselekményért, akkor nagyon valószínű, hogy mind anyagi, mind pedig érzelmi téren érheti hátrány a mit sem vétő családját, gyerekeit is. Az igazságszolgáltatás feladata az lenne, hogy segítsen kijavítani a társadalom működésében keletkezett zavart (amit a büntetendő cselekedet okozott) – viszont erősen kérdéses, hogy mennyiben csökken a társadalom működési zavara, ha „igazságszolgáltatás” ürügyén ártatlan embereket/gyerekeket hozunk sokkal rosszabb helyzetbe, mint lennének ezen „igazságszolgáltatás” negatív hatásai nélkül. Sajnos a jelenlegi igazságszolgáltatás nem egyéb, mint különböző korokból és ideákból összetákolt hagyománykatyvasz (és ezt nevezik „jogtudomány”-nak). Itt lenne az ideje, hogy a legújabb, az emberi viselkedésre, a személyiségfejlődésre, stb. vonatkozó tudományos eredmények integrálásával egy új, a „hagyományostól” alapjaiban is eltérő igazságszolgáltatást dolgozzunk ki.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

24 komment

Címkék: jobbik népszavazás cigányok magyarok igazságszolgáltatás vona gábor frusztráció cigánybűnözés radikalizmus nemzeti oldal

2013.01.29. 16:44 Szerző: Moin Moin

Az MSZP-ászok - a mi Vörös báróink?

„Neked dialektikusan kell mosolyognod, mindig úgy, ahogy a helyzet megkívánja, aszerint, hogy kire és hogy mit akarunk elérni.”

Szabó Magda: Az a szép, fényes nap - 1976

Van úgy, hogy jönnek fiatalok, akik tehetségesek és merészek – és képesek megújítani maguk körül a világot. Új módon, kreatívan és innovatívan közelítenek régi kérdésekhez, problémákhoz, feladatokhoz és képesek azok megoldásához vadonatúj módszereket felhasználni…

Ilyen fiatal tehetségeknek, politikusoknak lenne helyük és feladatuk a magyar progresszióban, amelyre bizony nagyon ráférne a megújítás, így, alig 14-15 hónappal a 2014-es választások előtt, amikor épp egy ilyen garnitúrától lehetne remélni a ma bizonytalan szavazók aktivizálását és ezzel a Fidesz-világ felszámolását. Helyük, feladatuk lenne – kérdés, hogy vannak-e ilyen fiatalok a magyar politikában, azon belül is a demokratikus ellenzékben? Mert ha nincsenek és sürgősen nem szervezünk be oda ilyeneket, akkor akár ki se írják a 2014-es választást, hiszen úgyis a Fidesz fog nyerni!

Vizsgáljuk meg ezért, mi a helyzet a mi progresszív, baloldali és demokrata fiataljainkkal – és különösen az egyre inkább magát az ellenzéki oldal „megmondójának” szerepébe pozícionáló szocialistákkal? Mi a helyzet ebben a tekintetben az MSZP vezetésében lévő fiatalokkal, a mi ifjú és látszólag nagyon „harcos” „Vörös báróinkkal¹”?

Régi és sajnálatos igazság, hogy az országban folyó politikának vajmi kevés köze van az országban létező valósághoz. Mintha éppen az lenne a legtöbb politizáló célja, hogy függetlenítse magát a magyar társadalom épp aktuális állapotaitól – és célja az is, hogy ez a függetlenedés az aktuális viszonyoktól minél tovább fennállhasson. Az összes létező politikai alakulat közül az MSZP az, amely a legrégebben űzi ezt – hiszen már a ’89-’90-es változás előtt, az elődpárt vezetői sem az akkori magyar valóságban éltek. Ezt a pártot mindig csupán a legdurvább kényszerhelyzetek² voltak képesek valamelyest közelíteni a valósághoz, de akkor is csupán viszonylagosan és kis időre. Utána pedig ment minden úgy, ahogy addig. Ma a szerveződő úgynevezett „demokratikus ellenzék” legnagyobb támogatottságú pártja az MSZP – egy párt, amely több mint két évtizede folyamatosan „megújul” és mégis ugyanúgy néz ki kívülről és úgy is viselkedik, mint korábban. Legfeljebb a pártvezetés tablóján cserélődnek az arcok – de mintha az új arcokban a régi agyak élnének és működnének tovább. Régi igazság, hogy egy már meglévő, egykor valamilyen céllal létrehozott szervezet nagyon nehezen alakítható át – pláne, ha a szervezet meghatározó figuráinak érdekei ellen lenne az átalakulás.

Ha megnyitjuk az MSZP honlapját (www.mszp.hu), akkor a következő szöveget látjuk:

Mármost az a kérdés, hogy van-e esély az ország és a politika szükséges irányú és mértékű változására egy MSZP-vezette ellenzéki tömörülés választási győzelme esetén – és hogy adhat-e egy efféle új kormány reményt valóban nekünk?

Az MSZP sokat és sokszor ígért megújítása látszólag megtörtént, amikor leköszönt a régi elnökség és megalakult az új, jelenlegi, amelynek átlagéletkora éppen 40 év. És bár a tagok több mint fele alatta van az elnökség átlagéletkorának (maga az elnök, Mesterházy Attila is), mégis csak „matematikai” a fiatalítás. Ugyanis azok a huszon-harmincasok, akik ma ott vannak az elnökségben, politikai karrierjüket a régi MSZP-ben kezdték: az ottani mentalitás közepette haladtak előre a ranglétrán, az ottani mentalitás emelte egyre feljebb őket. Mondhatni: a régi mentalitásnak és a régi vezetésnek kellett megfelelniük, egészen addig, amíg az öregek át nem adták nekik a helyeiket. Igen: az öregek döntése volt, hogy ők olyan pozíciókba jutottak e párton belül, ahonnan már esélyük volt az elnökségbe is bekerülni, sőt, közülük többen kifejezetten az öregek támogatásával lettek azok. Ezek szerint nem valami „ifjútörökök forradalmaként”, nem az új, polgári, teljesítményelvű mentalitás és célrendszer mentén magukat megszervezve, majd egy „palotaforradalmat” sikeresen végigvive lettek elnökségi tagok. Ez pedig nem mást jelent, mint hogy bizony ők is a régi MSZP-mentalitás letéteményesei és produktumai: a régi gyártósoron csak a régi termék gyártható, a régi minőséggel-beltartalommal – nem véletlen, hogy azzal nem is sikerült új piacok megszerzése.

…És most nekik kellene új célokkal, új tartalommal megújítaniuk a magyar politikát! Nekik kellene nem csupán párt-, klikk- és személyes részérdekek mentén politizálni, hanem a magyar társadalom túlnyomó többségének érdekeit képviselő programot megalkotni. Nekik kellene új gondolatok mentén sikeres társadalmat, hatékonyan működő államot és jól teljesítő gazdaságot összehozni. Csakhogy ez leletetlen, mivel az ő kiválaszt(ód)ásuk eleve nem az objektív teljesítményük és képességeik alapján történt, hanem – mint fentebb írtam - az öregek érdekei mentén, az öregek kegyéből, az öregek által kialakított és működtetett rendszer által. Nem az volt a kiválasztás szempontja, hogy mennyiben képesek ezek az újak modernizálni az országot, hanem az, hogy mennyire készek az MSZP-vezetés régi céljait szolgálni. És ebből a nézőpontból indifferens, hogy esetleg közülük egyeseknek komoly averzióik vannak a régi vezetőkkel szemben, illetve hogy most már, miután bekerültek a hatalomba, érdek- és pozícióellentétek vannak/lehetnek köztük és a régi vezetők között és rivalizálnak egymással. Ez ugyanis nem a mentalitás és a célok különbözőségén alapszik, hanem pusztán pozícióharc…

Ráadásul nem elég, hogy „az öregek rendszerében” emelkedtek fel ezek a fiatalok, ez a fiatal garnitúra eleve egy „szűkített választékból” került ki: az MSZP-be egyáltalán belépő huszonévesek közül – róluk pedig nem mondható el az, hogy Magyarország legjobb fejei lettek volna! Az MSZP, mióta csak MSZMP-ből átalakult, azóta küzd a minőségi utánpótlás gondjával. Egyfelől egy valóban tehetséges fiatalnak eszébe sem jut oda belépni, másfelől pedig ennek a pártnak a mindenkori vezetői sem ambicionálták azt, hogy oda a náluknál modernebb szemléletet és tudást hordozó fiatalok bekerüljenek és esetleg őket, az öregeket, kiüssék a nyeregből. Nem: az MSZP-be jószerivel csak azok a fiatalok léptek be, akik erre akarták alapozni a dologtalan jólétüket (mint pl. Zuschlag). Rajtuk kívül csak néhány naiv, talán jó szándékú, ám (fogalmazzunk így) „korlátosan tehetséges” fiatal tévedt oda és tapadt meg ott. Érthető, hogy most is mindenek előtt a pozícióik bebiztosítása a céljuk: ezen túl sem az ambícióik, sem pedig a szellemi képességeik nem terjednek!

…Mit várhatunk egy ilyen társaságtól egy olyan helyzetben, amikor szinte-szinte egy „új államalapítás” lenne a feladat? Nem sokat!

Azt a tisztulást, amit megspóroltak maguknak a progresszív magyarok (polgárok és politikusok), most el kell végezni – enélkül nem lehetséges sem az újraszerveződés, sem pedig a hatalom megszerzése. És különösen nem lesz lehetséges annak a jól működő, stabil tudásalapú kapitalizmusnak a létrejötte, mint ahogy az sem, hogy a tudásalapú kapitalizmus³ „társadalmi vetülete”, a kompetencia- és teljesítményalapú demokrácia⁴ kiépülhessen.

Amikor mi (is) most (is) látszólag „bomlasztjuk az ellenzéki egységet” azzal, hogy „” ezen létező ellenzék vezetőinek nimbuszát és a beléjük vetett (naiv, a kritikákra szándékosan nem vevő) hitet, akkor épp ezt a tisztulást és önreflexiót végezzük el – helyettük is. Mindazok pedig, akik bomlasztónak és az egység rombolóinak mondanak minket, ezzel valójában épp azt akadályozzák, hogy majdan sikerüljön igazán erős, tematizálásképes progresszív politikai erőt szervezni ebben az országban és hogy ez az erő át is vehesse az ország kormányzását.

¹ A Vörös báró, Manfred von Richthofen, az I. világháború idején a légi hadviselést, annak stratégiáját és taktikáját megújító „ász” volt – róla részletesebben itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Manfred_von_Richthofen

² Ilyen kényszerhelyzetek voltak: a rendszerváltás előtt, még az MSZMP-korszakban a Szovjetunió összeomlása és az egész szocialista politikai és gazdasági rendszer további fenntarthatatlansága, az 1995. eleji államcsőd-veszély (melynek következménye a „Bokros-csomag” lett), a 2008-2009-es politikai és gazdasági válsághelyzet, amely az IMF-megállapodással és Bajnai miniszterelnökségével hárult el és amikor az MSZP-frakció kényszerűségből és önérdekből kitartott a Bajnai által tőle „kizsarolt” paktum mellett.

³ és ⁴ Leírom, mit is jelentenek ezek a fogalmak: tudásalapú kapitalizmus, ill. kompetencia- és teljesítményalapú demokrácia. Az első a kapitalizmus XXI. század elejére létrejött változata, ahol a teljesítmény egyre inkább az innováció eredménye – ezért azé a pálya, aki a legjobb tudással rendelkezik, egyéni, vállalati/közösségi és össztársadalmi vonatkozásban is. A második pedig a demokrácia azon (egyébként őseredeti) formája, ahol a beleszólási jog a kompetenciákon alapul, nem pedig a „mindenki beleugathat, akár ért hozzá, akár nem”-szerű anarchodemokrácián, továbbá a pozíciókat a tudás és a teljesítmény alapján lehet megszerezni, nyílt versenyben.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

26 komment

Címkék: választás mszp fiatalok mszmp ellenzék 2014 mesterházy régi gárda bizonytalan szavazók

2013.01.27. 14:08 Szerző: Đđ

Frusztrált Lelkek Politikája

„Ki vagyok én? Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Ki vagyok én?
Amíg a világban folyik a vér,
Mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?
Ó, Blues!”

Hobo Blues Band: Ki vagyok én?¹ – 1980

Itt az ideje nevet változtatnia az LMP-nek, ha (végre) őszintén meg akarja nevezni azt, hogy mi is ez az alakulat és kik is azok, akik megmondják, mi történjen ott és mi ne. Eddig ugye Lehet Más a Politika volt az elnevezésük, azonban erről az utóbbi években kiderült, hogy tőlük és általuk ugyan éppenséggel nem lett más. Viszont azt is megmutatták ezek az éveik, hogy akik e pártot a kezükben tartják és úgy őrzik, mint Harpagon a kincsét, valójában a saját frusztrációikat élik ki és próbálják meg kompenzálni e pártbeli tevékenységükkel.

Schiffer András valóságos „címerállata”² ennek. Ő a tipikus „baloldali determináltságú” politikus, aki azonban hadilábon áll ezzel a determináltságával – egyfajta belvárosi Kövér László. (Származása, szocializációjának közege – és az ebből származó frusztrációk és kétségek „melegágya”, valamint politikai pályájánál kacskaringói itt remekül összeszedve megtalálhatók: http://hu.wikipedia.org/wiki/Schiffer_Andr%C3%A1s) Számára élete központi, minden mást meghatározó kérdése az, hogy nehogy összenőjön a baloldallal, nehogy mások baloldaliként – nota bene „komcsiként” – determinálják őt, aki magát nem akarja annak tudni.

…Pedig az, szegény! Mint Kövér, ő, Schiffer is az maradt: azok a lelki mechanizmusok és társadalmi-politikai érdekérvényesítési eszközök jellemzik, mint a virtigli balosokat. Ehhez képest másodlagos, hogy „kiáll az emberi jogokért”, vagy épp a természet védelméért. Másodlagos, mert amikor döntési helyzetbe kerül, automatikusan nem demokratikus, hanem kamarillaszerű és doktriner panelek kezdenek benne működni. Hiszen ha igazi és nem „balos” demokrata lenne, akkor egy olyan helyzetben, amikor az általa vezetett („birtokolt”) párt támogatóinak, potenciális szavazóinak túlnyomó többsége mást és másképpen akar, mint ő, akkor elfogadja ezt és nem akar „demokratikus centralizmus” bevetni, mint tették azt épp az általa önmagától leválasztani vágyott komcsik.

Igen: Schiffer úgy érzi, hogy ő nem a választók bizalmából vezeti az LMP-t, hanem birtokolja azt – és úgy tesz, mintha az igazságot is ő birtokolná, pedig csak a saját lelki igénye és nem az igazság sarkallja a „Semmi közösködést a balosokkal!” politikájára. Ez nem racionalitás, ez nem az objektív igazságnak való megfelelés, hanem csupán sima kiéléses terápia: amikor a beteget hagyjuk, hogy hadd vezessék a kényszerképzetei.

Az LMP vezetői – és a küldöttek többsége – nem arra a társadalmi feladatra koncentrál, amikor politikai és stratégiai döntéseket hoz, ami a mai helyzetben minden demokrata előtt áll, hanem arra, amit a szubjektív szempontjaik sugallnak nekik. Ha valóban attól szeretnék megóvni a magyar társadalmat, hogy a hatalomba visszatérő szocik ott folytassák, ahol 2010-ben abbahagyták, ha azt szeretnék, hogy széles látókörű, komoly szakértelemmel bíró meggyőződéses demokraták legyenek majdan a megalakuló új kormányban minél nagyobb számban, akkor nem az lenne a helyes út, hogy kimaradnak, hanem az, hogy minden erejükkel igyekeznek bevinni a tehetséget, az új, demokrata szemléletmódot a majdani koalícióba. Az a politikai közösség, amelynek lesz esélye leváltani az új választási rendszerben is a Fideszt, vagy kialakul néhány hónapon belül, vagy nem fog tudni sikert elérni (mert nem lesz elegendő ideje átvenni a társadalom tematizálását). Ha mármost az LMP „majd valamikor az év végén” akar dönteni bármiféle „közösködésről”, akkor ennek két elkerülhetetlen következménye lesz:

Az Orbán-kormányt leváltani akaró választók eltávolodnak az LMP-től, mivel belátják, hogy külön indulva és kimaradva a majdani közös politika kidolgozásából e pártocskának semmi esélye arra, hogy beleszólása legyen a dolgok menetére, akár a választásokig, akár utána.
Az a százezres szavazótábor, amely esetleg (abszolút öko-alternatívsága miatt) ki fog tartani a doktriner és mindenkitől független LMP mellett és 2014-ben rájuk fog szavazni, az Orbán-rendszer leváltása szempontjából elvesztegeti a szavazatát – és lehet, hogy ez a százezernyi szavazat fogja majd hatalomban tartani a Fidesz-maffiát.

Schiffert hadakozása a saját családi determináltsága ellen már hosszabb ideje újra és újra a Fidesszel, mint számára személyesen a „kevésbé vállalhatatlant” jelentő politikai közösséggel (hiszen „ők is antikommunisták: a komcsik ellenében határozzák meg magukat”) való kollaborálásra készteti. Ennek első komoly esete Sólyom László köztársasági elnökké „csinálása” volt – azé a Sólyomé, aki doktriner, a valós politikai mechanizmusokkal és következményekkel nem számoló „alkotmányalapúságával” a Fidesz 2006 és 2010 közötti, a hatalomért folytatott élethalálharcában oly sokat tolt a Fidesz szekerén. (Erről ld. korábbi írásunkat: Sólyom László öngyilkos lett! - http://progressziv.blog.hu/2010/07/01/solyom_laszlo_ongyilkos_lett). Schiffernek akkor is csak az számított, hogy ne a baloldal jelöltje szerezze meg a pozíciót – és akkor sem számolt azzal, hogy valójában mire is kell a Fidesznek majd a hozzá szubjektíve annyira kötődő elnök. Nem gondolt azzal Schiffer, hogy tettével, a Fidesszel való kollaborálással épp azt a demokratizmust és épp azt a jogállamiságot segít hazavágni, amelyért pedig „hivatalosan”, állítólag él-hal.

Most is ezt teszi: nem azt nézi, mi a magyar társadalom érdeke, és hogy mivel tudná erősíteni a demokratikus mentalitást társadalomban és politikában egyaránt, hanem az, hogy nehogy egy akolba kerüljön a balosokkal. Ám éppen azzal, hogy magasról tesz a társadalom érdekeire, éppen hogy nem válik demokratává, sőt. Így „meg sem haladhatja” a saját, „demokratikus centralista”-szocialista determinációját. Magyarán: a „saját feladatát” nem oldotta meg, ráadásul érdektelenné vált/válik a magyar szavazók szemében is – a pártjával együtt!

¹ A dal (https://www.youtube.com/watch?v=yuFwTtOVccE) teljes szövege:

Nem vagyok büdös - nem vagyok édes
Nem vagyok dühös - nem vagyok éhes
Nem vagyok puha és nem vagyok kemény
Nem vagyok gazdag és nem vagyok szegény
Nem vagyok rendőr - nem vagyok gyilkos
Nem vagyok őrült - nem vagyok orvos
Nem vagyok bíró - nem vagyok csibész
Nem vagyok író és nem vagyok zenész
Nem vagyok munkás - nem vagyok paraszt
Nem vagyok digó - nem vagyok szakadt
Nem vagyok sovány és nem vagyok dagadt
Nem vagyok szolga és nem vagyok szabad
Nem én.
Ki vagyok én? Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Ki vagyok én?
Amíg a világban folyik a vér,
Mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?
Ó, Blues!

Nem vagyok virág - nem vagyok fegyver
Nem vagyok állat - nem vagyok ember
Nem vagyok isten és nem vagyok csillag
Gyűlölsz vagy szeretsz: Hobónak hívnak

Ki vagyok én? Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Ki vagyok én?

Amíg van kenyér, s a disznó kövér,
Mondd, kit érdekel, mondd, kit érdekel,
Óóó, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?

² A címerállatokról bővebben pl. itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81llatok_(heraldika)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

29 komment

Címkék: választás mszp orbán fidesz demokrácia koalíció baloldal ellenzék kövér lászló 2014 szocik schiffer komcsik lmp együtt 2014 lmp-kongresszus

Utolsó kommentek

ArriMedes: "Magyarországon sosem volt feudalizmus, familiaritás a magyar rendszer neve vs Magyarországon nem ... (2018.05.07. 12:12) Viktor, mi bajod a dédapámmal?
Pyrrhus: @Orkogo: Aha. Természetesen ismerem a koncepciót, és pont ezért ellenzem. Szóval akinek van jöved... (2017.06.17. 21:29) Alapjövedelem: tévedés, tudatlanság és felelőtlenség
screpes: a 2. vállalást problematikusnak látom, mivel ehhez, stratégikus elemként titoktartás társu... (2017.05.31. 21:27) Az ellenzéki politika anyagi alapjairól
Beer Monster: @gabiiii: A 2. pont egy hibás kritérium lenne, például a biológia legtöbb területe nem alkalmas po... (2017.04.08. 11:16) Diákmunka
gabiiii: @Moin Moin: 1. Ne vesszél el a részletekben, pontosan tudod mire gondoltam. 2. A CEU-n nem tanítan... (2017.04.06. 00:20) Diákmunka
Utolsó 20

HTML doboz

Keresés

Top 5

Utolsó kommentek

Címkék

Archívum

2013.02.07. 11:37 Szerző: Cincinnatus

Címkék: orbán fidesz eu felsőoktatás oroszország államosítás ellenzék oktatási reform milla szolidaritás bajnai haza és haladás bankszövetség középosztály ner hoffmann rózsa együtt 2014 szakszervezeteek polgári demokrácia

2013.02.03. 14:31 Szerző: Đđ

Címkék: marketing budapest pécs lista kultúra tokaj kormány pannonhalma hungarikum nacionalizmus nemzeti világpiac hortobágy világörökség hollókő zűrzavar táncház busójárás aggtelek solymászat matyó fertő-tó

2013.02.02. 17:17 Szerző: Fuorcontrasti

· 3 trackback 106 komment

Címkék: mszp orbán fidesz siker kormány demokrácia jólét marx jogállam ellenzék értelmiség 2014 választók perspektíva vezető bizonytalanok pártkáderek

2013.02.01. 18:02 Szerző: Moin Moin

Címkék: kína orbán eu brüsszel technológia jóléti társadalom 21. század születésszám tudásalapú társadalom munkakultúra munkaalapú társadalom

2013.02.01. 14:09 Szerző: Cincinnatus

Címkék: mszp orbán fidesz demokrácia ellenzék szolidaritás mohács bajnai haza és haladás mesterházy szigetvári viktor juhász péter ner habony árpád . milla Kónya péter

2013.01.30. 23:33 Szerző: piefke

Címkék: orbán fidesz eu demokrácia gdp brüsszel alkotmánybíróság polgár recesszió ellenzék államadósság oligarchák holdudvar alaptörvény hiánycél nemzeti nagytőke beruházási ráta

2013.01.30. 22:21 Szerző: Cincinnatus

Címkék: választás orbán fidesz koalíció jobbik állampolgárság ellenzék milla 2014 bajnai kormányváltás mesterházy bizonytalanok MSZP Szolidaritás Haza és Haladás együtt 2014 külföldi szavazók

2013.01.29. 21:44 Szerző: Đđ

Címkék: jobbik népszavazás cigányok magyarok igazságszolgáltatás vona gábor frusztráció cigánybűnözés radikalizmus nemzeti oldal

2013.01.29. 16:44 Szerző: Moin Moin

Címkék: választás mszp fiatalok mszmp ellenzék 2014 mesterházy régi gárda bizonytalan szavazók

2013.01.27. 14:08 Szerző: Đđ

Címkék: választás mszp orbán fidesz demokrácia koalíció baloldal ellenzék kövér lászló 2014 szocik schiffer komcsik lmp együtt 2014 lmp-kongresszus