„A félművelt teológus: színtiszta eretnek.”
Szalkay Balázs ferences szerzetes - 1438
A napokban három írás is megjelent a feltétel nélküli alapjövedelem témájában a Dinamó Műhely blogján. Elsőként Braun Róberttől A Párbeszéd Magyarországért alapjövedelem javaslatáról című, (http://dinamo.blog.hu/2015/04/01/a_parbeszed_magyarorszagert_alapjovedelem_javaslatarol), ezt követően és erre reagálva másodikként Szigetvári Viktortól a Nincsenek csodafegyverek című (http://dinamo.blog.hu/2015/04/07/nincsenek_csodafegyverek), majd erre reagálva harmadikként Braun Róbert Viszontválasz alapjövedelem ügyben (http://dinamo.blog.hu/2015/04/09/viszonvalasz_alapjovedelem_ugyben) című posztja. Mivel a magunk részéről a feltétel nélküli alapjövedelem ötletét az évtizedek óta legveszélyesebb baloldali-populista javaslatnak tartjuk, ezért kötelességünknek érezzük leírni, miben téved, miben vezet félre Braun Róbert, amikor Szigetvári Viktornak válaszol.
Braun azzal indít, hogy szerinte ez a vita „a progresszió jövőjéről” szól. Valójában ennél sokkal többről: nem csupán a progresszió, hanem az egész euroatlanti civilizáció jövőjét meghatározó paradigmáról, vagy annak (az alapjövedelem-pártiak részéről történő, kifejezetten önző okokra alapozó és demagóg módon – vagy épp kellő tudás és átgondoltság híján – való) esetleges feladásáról.
Az euroatlanti paradigma alapja a kompetencia és a pozíciók összekapcsolása, mind a társadalomban-politikában, mind a gazdaságban: ez maga a demokrácia és ez maga a piacgazdaság.
A periféria-országokban a leszakadásnak – helyesebben: stagnálásnak, amely eltávolít mind a centrumtól, mind a közép- és felső osztályoktól – nem oka, hanem csupán következménye a szegénység. A valódi ok a kompetenciahiány, amely viszont azon a(z öröklött és generációról generációra továbbadott) mentalitáson, társadalmi stratégián alapszik, amely jellemző a stagnáló társadalmi csoportokra. Ennek következtében nem tesznek szert sem társadalmi-állampolgári kompetenciákra, sem pedig adekvát 21. századi tudásra. Így sem vállalkozni, sem innoválni nem képesek, sem pedig a(z egyébként kevés) színvonalas munkahelyen dolgozni.
Annak oka pedig, hogy a társadalom egészének magas életnívójához szükségeshez képest nagyon kevés a színvonalas munkahely, szintén ez a mentalitásbeli és társadalmi stratégiabeli „lemaradottság” az oka: hiszen e társadalmi rétegek nem polgárosultak, bennük a hosszú távú előre tervezés és a szervezés igénye és „tudománya” (eszközkészlet) nem fejlődött ki.
Márpedig, ha ez így van, akkor hiába kapnának „több pénzt” – ráadásul úgy, hogy ehhez semmiféle elvárás nem társul -, önmagában a több pénz még nem ösztönöz arra, hogy változtassanak a mentalitásukon és új társadalmi stratégiákat sajátítsanak el és kezdjenek el alkalmazni az életükben. Valójában az „ingyenpénz” inkább rögzíti a régi mentalitásbeli és társadalmi stratégiabeli struktúrákat – ez közismert lélektani tény.
Ezért van az, hogy (miként Szigetvári helyesen megállapította) a helyzetükön való változtatásnak a kompetenciafejlesztésre és a társadalmi stratégiák megváltoztatására kell alapulnia: oktatásra és a felzárkóztatási támogatás komoly és rendszerszerűen számon is kért feltételeire.
Ostoba az az elképzelés – amely pedig oly gyakori az „alapjövedelem-pártiak” körében -, hogy „a szegények mindent tudnának, ha lenne elég pénzük”: ez csupán a klasszikus 18. századi „nemes vadember” téves toposzának mai megjelenési formája. Hogy ez a gondolkodásmód önmagában mekkora károkat okoz, elég arra gondolnunk, hogy mire vezetett a nyugat „feltétel nélküli” demokráciaexportja az iszlám világban, vagy épp Fekete-Afrikában… De akár az alternatív baloldal köreiben oly népszerű Latin-Amerikát is említhetnénk.
Valójában a világban tapasztalható vagyonkoncentrációnak (valójában: tőkekoncentráció) is az az alapja, hogy a 21. századi, erősen fejlett technológia-alapú munkamegosztásban az említett mentalitásbeli okok következtében lemaradó, e munkakultúrából „kieső” társadalmi csoportok – és: akár egész társadalmak – egyre kevésbé képesek részt venni a magas hozzáadott értékű tevékenységekben, ezért azok hasznából is egyre kevésbé tudnak részesülni. Így jön létre a növekvő jövedelemkülönbség és a növekvő tőkekoncentráció. Ám van itt még egy jelenség, amelyet nem szokás figyelembe venni: a nyugati társadalmakban is meglévő növekvő jövedelem- és vagyoni különbségek oka nem elsősorban e nyugati társadalmak belső viszonyaiban keresendő, hanem abban, hogy a nyugati társadalmakból kikerülő tőketulajdonosok a fentebb említett „fejletlenebb” országokba exportálják a tőkéjüket, ahol többletjövedelemre tesznek szert. E jövedelemforrásból kimaradnak a nyugati társadalmak tőkével nem rendelkező tagjai – ők viszont a fejletlenebb országokban előállított javak elsődleges fogyasztói, így a saját (egyébként növekvő) jövedelmükből a korábbiakhoz képest további összegek kerülnek át e transzferen keresztül a „saját” tőkéseikhez: ez a „belföldi” jövedelem- és vagyonkülönbség-növekedés valódi oka. Nem arról van szó tehát, hogy a saját „nemzeti „gazdaságukban” kapnak kisebb hányadot a(z általuk) megtermelt haszonból, hanem csupán arról, hogy ők nem részesülnek a harmadik világban megtermelt haszonból. Ezért nem ad valós képet az, ha csak „önmagukban”, azaz a multinacionális gazdaságtól függetlenítve vizsgáljuk „a nyugati országokban” az utóbbi időszakban megjelenő „szétnyíló jövedelem- és vagyoni ollót”.
Jól mutatja azt, hogy itt valójában mentalitásbeli problémákkal állunk szemben, hogy a munkaerőpiacra „frissen érkező” fiatalok tömeges munkanélkülisége sem „általában a nyugati társadalmakra” jellemző, hanem csupán az északnyugat-európai mentalitástól igencsak eltérő, valójában „familiáris” és nem meritokrata alapokra építkező Dél-Európai társadalmakra. Ez a társadalmi és mentalitásbeli „alapszerkezet” okozza azt a gazdasági-vállalati hatékonytanságot, amelynek követeztében e déli országok gazdaságai állandó problémákkal küszködnek.
Említi a szerző a manapság divatos gondolatmenetet is a „rossz kockázatokról”: ez nagyjából azt akarja jelenteni, hogy immár nem ad „biztonságot” a tudás és a kompetenciák és hogy „a veszély immár nem számítható ki és nem kontrollálható”. Itt azt említi a szerző, hogy „akik pénztőkével rendelkeznek, biztonságban vannak, azok, akik csak humán tőkével, a munkaerejükkel (tudásukkal, munkaképességükkel, egészségükkel) rendelkeznek, nincsenek biztonságban. Ez a középosztályi álom összeomlása.”
Ezzel az állítással több baj is van. Először: a kockázatok ma is kiszámíthatók és persze kontrollálhatók is, ha a valódi, a régiektől különböző kockázatokra figyelünk, keresünk adekvát megoldásokat. „Kockázatként” a társadalomtudományban általában valamely új ideológiát, közösségi viselkedésmódot szokás érteni, amelyek „felborítják a régi rendet” és így a régi eszközökkel és a régi közmegállapodások mentén immár kezelhetetlenné teszi a helyzetet. Csakhogy valójában ezek z ideológiák és viselkedésmódok csupán felszíni jelenségek: következményei a technológiai változásoknak. Mint ahogy a manapság felpörgő informatikai forradalom is kifejezetten technológiai változás – és ez generálja azt a munkastruktúrabeli változást, hogy a közeli jövőben sok „manuális” emberi munka válik majd feleslegessé, tömeges munkanélküliséget okozva.
A tömegbázisa erős amortizációjával szembesülő baloldal a feltétel nélküli alapjövedelem „kísértő”, populista, demagóg ötletével akar ismét jelentős támogatottságra szert tenni – nyilván az „underclass” körében. Azonban ez egy végtelenül felelőtlen politikai szédelgés: igazából nem különbözik a szélsőjobboldal szokásától, amely valós problémákra akar téves és veszélyes válaszokat adni. Az újbaloldaliság ugyanis semmi mást nem tesz, mint kipécéz magának egy „ellenséget” – a tőketulajdonosokat – és rájuk (a vagyonukra) uszítja azokat, akiből tömegbázist remél verbuválni magának. Miben is különbözik ez attól, mint amikor valaki (a szélsőjobb) zsidókra, cigányokra, liberálisokra, iszlám-hívőkre mutogat?
Ha igazak azok a feltételezések, amelyekből az újbaloldal a feltétel nélküli alapjövedelem ötletével kiindul, hogy t. i. a társadalomban jelentős tömegek vannak – és még inkább lesznek a közeljövőben -, akik már képtelenek bármiféle értékteremtő munkában-folyamatban való részvételre és emiatt kell átcsoportosítani a pénzt a tőketulajdonosok és a felsőbb jövedelmi decilisekbe tartozók felől „lefelé”, akkor ezzel a „megoldással” két baj is van:
Az egyre növekvő és a technológia következtében a munkaerő-piacról kiszoruló tömegek által generált problémahalmazt csak akkor tudjuk kezelni, ha csökken e tömeg létszáma – ez pedig felveti annak a kérdését, hogy vajon érvényesek-e még a fejlett társadalmakban favorizált népszaporodási programok?
E programok alapparadigmája az, hogy az újabb és újabb generációk nyugdíjas kori eltartásához szükség van-lesz az újabb és újabb, a megelőzőkkel legalább azonos létszámú fiatalabb generációkra, azok munkaerejére. Azonban ez a paradigma szemben áll a fenti, azaz a technológiai fejlődés következtében előálló egyre kevesebb és kevesebb élőmunka-igénnyel. A régi korokban, főképpen az ipari forradalom előtt egyértelműen azok a társadalma voltak erőforrás-előállítás szempontjából a legjobb helyzetben, amelyekben sok szorgos munkáskéz állt rendelkezésre. Ám mára kezd előállni az a technológia, amely immár egy másik paradigmát követel meg: kevés, de jólképzett ember munkájára van-lesz szükség – és ez a „munka” leginkább az innovációt, a modern technológiák fejlesztésben és kezelésében való jártasságot, valamint a magas szintű oktatást és szolgáltatásokat jelenti.
Ezzel szemben, ha vetünk egy pillantást az egyes „problémás” országok korfáira, akkor azt tapasztaljuk, hogy ott az underclass „bővített újratermelése” folyik. Trendjében éppen azok a társadalmak1 – és azokon belül épp azok a társadalmi rétegek – szaporodnak, amelyek mentalitásuk, társadalmi stratégiáik és kompetenciahiányuk révén a szükségesnél kevésbé képesek maguk köré fejlett gazdaságot és innovatív munkahelyeket teremteni.
Így tehát az esély „startvonalára” azért jutnak arányában el egyre kevesebben, mert olyan közegben, azaz olyan mentalitásban szocializálódnak, amelyben az elsajátított társadalmi stratégiák teszik őket alkalmatlanokká a startra. Ezen pedig egyszerű többletjövedelem-/alapjövedelem-juttatással nem lehet változtatni: a többletpénzt ugyanis a régi struktúráik által meghatározottan fogják elkölteni. Változtatásra csak a feltételrendszer megváltoztatásával lehet rábírni az embereket – ha csak simán azt tapasztalják, hogy az eddigi szokásaik mellett élhetnek immár jobban, akkor vajon mi is motiválná az emberek többségét a változtatásra? Marx is megmondat, hogy „a lét határozza meg a tudatot”.
De van a szerzőnek még egy egészen veszélyes, destruktív távlatokat megnyitó gondolata is, ez:
„A nem pekárius eliteknek többet kell adniok a közösbe, mert a tőke teremtette értéktöbblet egésze nem jár nekik.” – így, mindenféle indoklás nélkül arra nézvést, hogy miért is nem jár a tőketulajdonosoknak ezen értéktöbblet egésze? Hiszen ha valaki a saját kreativitásával-kompetenciáival tett szert komoly tőkére, majd azt újra befektetve további tőkejövedelemre, akkor mi jogon vonnánk meg a jogát e jövedelmekre? Avagy: ha valaki örökölte a tőkét és azt kompetens módon, azaz szakszerűen, innovatívan és értékgyarapító módon hasznosítja, akkor neki ugyan miért ne lenne joga az értéktöbblet tetszése-belátása szerinti felhasználására? Feltételezem, hogy ha Braun Róbert lenne nagytőkés örökhagyó, vagy éppen örökös, akkor nem szeretné azt, ha egy „jakobinus állam” jönne és elkezdene turkálni a zsebében?
…És Braun csak ír tovább, ekként:
„És ezért kell az államnak szabályozási eszközökkel kikényszerítenie a piac nem létező láthatatlan kezével szemben a megélhetést biztosító magasabb minimálbért, a megtakarítást is lehetővé tévő megélhetési bért és a profit egy részének munkavállalói újraelosztását, szakszervezetek hiányában ágazati béralkukkal kiárazni a kizsákmányoló és alacsony termelékenységű munkaformákat.”
Itt azért lenne két megjegyzésem:
Ha „új alkut” akar kötni valaki a társadalom különböző érdek- és értékközösségeivel, akkor azzal az ajánlattal kell mind a tőketulajdonosok és magasabb jövedelműek, mind a nemtőkések és alacsony jövedelműek felé fordulnia, hogy ez utóbbiak tudásbeli, kompetenciabeli fejlesztése pozitívan hat vissza a tőketulajdonosok helyzetére is: hiszen magasabb szintre emeli az adott társadalom hozzáadott érték-termelő képességét. Így a tőketulajdonosok és magasabb jövedelműek immár nem „csak lenyúlásnak” érezhetik a dolgot, hanem befektetésnek, amely hosszabb távon nekik is többletet hoz. Minden értékközösséggel a maga gondolkodási struktúrái mentén lehet és érdemes kommunikálni- ezek szerint, ha a felsőbb osztályokkal akarunk új paradigma mentén új konszenzust, akkor ez az új paradigma nem lehet valamiféle újszocialista-újkommunista elképzelés! Ez ugyanis nem megállapodás-kísérlet és nem ajánlat lenne, hanem agresszió – az agresszió pedig ösztönszinten szül viszontagressziót.
A nyugati modell a közös érdekek mentén való együttműködésre épül – éppen ettől a legeredményesebb és a leghatékonyabb, hosszú távon is. Ennél jobb modellt, amely egyszerre biztosít hosszú távon is működőképessége és erőforrás-bőséget, nem talált ki még senki sem, pedig számosan kísérleteztek ezzel. Nem szabad és nem etikus ezt a modellt egy nyilvánvalóan több sebből vérző és összefüggéseiben végiggondolatlan, visszaellenőrizetlen modellel akarni felváltani, mint amilyen a feltétel nélküli alapjövedelem is!
Braun abban is téved, hogy szerinte – ha ezt nem is mondja ki expressis verbis – a mai piacgazdaságra alapozó meritokrata társadalomban „a tőketulajdonosoknak” jut a legtöbb jövedelem, mind arányiban, mind abszolút értékben, így tehát „a tőke”, azaz annak birtoklása a jövedelemszerzés alapja. Ez azonban valójában a kapitalizmus történetében sosem volt így: a kapitalizmusban a tőke mindig következmény, éspedig a kreativitásé2. Mint ahogy a tőke „fialtatásához”, azaz hatékony újra-befektetéséhez is kreativitás kell.
Valójában a modern, tudásalapú piacgazdaságban a „magasabb jövedelem” és a tőketulajdonossá válás alapja éppen az a tudás, amelyről Braun – tévesen – ezt írja:
„…azok, akik csak humán tőkével, a munkaerejükkel (tudásukkal, munkaképességükkel, egészségükkel) rendelkeznek, nincsenek biztonságban. Ez a középosztályi álom összeomlása.”
Ehhez képest az utóbbi évtizedek kifejezetten azt igazolják, hogy mindazok az új világcégek, amelyek ezekben az évtizedekben megszülettek, éppen hogy tudásalapú „garázscégekként” kezdték. Közismert tény, hogy a ma a világot uraló nagy tőketulajdonos cégek 60%-a másfél-két évtizeddel ezelőtt még nem is létezett: ezek mind olyan vállalkozások, amelyek alapja a tudástőke volt és ma is ebből származik a dinamizmusuk – hatalmas tőkéjük csupán következménye, eredménye az invenciójuknak és a szervezőkészségüknek. Ezek a cégek nem úgy születtek meg, hogy valamiféle nagytőkés csoportok gründolták meg őket – ráadásul a „klasszikus nagytőke-tulajdonosok” is, mint pl. a járműipar, ma már meg sem lehetnének a start up-vállalkozások újabb és újabb innovatív technológiái nélkül: ma egy autó, vagy egy repülő meg sem mozdulhatna az utóbbi 2-3 évtizedben szó szerint a semmiből, csak tudásalapon létrejött technológia nélkül. De a nagytőke „legrettegettebb” vállalkozásai, a fegyvergyártók is éppen ezekre a technológiákra – és ezekre a start up-vállalatokra, az azokban megtestesülő, azok által birtokolt és tőkévé transzformált tudásra - alapozzák a legújabb fejlesztéseiket: ma már egy harckocsi-páncél sem csupán „nehézipari termék”, nem is említve az IT-hadviselés egészen új világát…
Mindez cáfolja a szerző azon állítását, hogy a középosztály – az álmaival együtt – „összeomlott” volna: éppenséggel úgy utak és esélyek nyíltak meg a (tudásalapú-tudásbirtokos) középosztály előtt!
Az persze más kérdés, hogy egy-egy társadalom hogyan tud részesülni ezekből az új esélyekből: hogy a technológiai forradalom nyertese lehet-e?3
…De Braun még mindig nem áll le, még további ostobaságokkal végiggondolatlanságokkal is traktálna minket, íme:
„…miképpen a liberális gondolkodás elválasztotta egymástól a kulturális és a politikai nemzetet, úgy kell az új kockázat-társadalom progresszív gondolkodásának elválasztania a gazdasági nemzetet a politikai nemzettől. A meritokrata versenyelv a gazdaság világába tartozik, míg az alapjövedelem a politikai nemzet alapját jelentheti: lehetőséget ad a társadalom valamennyi tagjának a politikai részvételre és a politikai-gazdasági kiszolgáltatottság minimális enyhítésére. A politikai nemzet tagjától a közösség nem a gazdaság világába tartozó bérmunka alapú ellenszolgáltatást, hanem politikai részvételt vár el, ehhez pedig számára a közös tanulás és információhoz jutás egyenlő esélyét kínálja. Ez egyaránt jelenti a lehetőségekhez képest egyenlő oktatási, közszolgáltatási hozzáférés esélyét, és a minimális egzisztenciális kiszolgáltatottság csökkentésének lehetőségét.”
Braun úrnak, mint képzett baloldalinak, tudnia kellene, hogy a politikailag erős nemzetek, illetve társadalmi csoportok erejüket mindenkor gazdasági erejükre alapozták. Emiatt aki el akarja választani a gazdasági nemzetet a politikai nemzettől, az „csak” az emberi társadalmak egyik legalapvetőbb törvényszerűségét akarja áthágni. Hiszen mit is jelentene valójában az, ha ezt az abszurd elválasztást megtennénk? Nem mást, mint hogy elvonnák a politikai döntési kompetenciákat azoktól, akik pedig erre a legfelkészültebbek – és „hatalmi szóval” átadnák azoknak, akik erre egyáltalán nincsenek felkészülve. Hiszen, mint fentebb már leírtam, éppen azért vannak jövedelemhiányos helyzetben, mert a szocializációjukkal magukba szívott mentalitás és társadalmi stratégia kompetenciahiányossá tette őket – a kompetenciahiányosok döntési pozícióba emelésétől pedig az Isten óvjon! Még egyszer leírom: az nem változtatna az underclass körében jellemző „politikai-gazdasági kiszolgáltatottságon” még „minimálisan” sem, ha „csak némi többletpénzt” adnánk nekik. Hogy ez mennyire igaz, azt bizonyítják azok a triviális példák, amikor underclass szocializáltságú, kompetenciahiányos emberek lottómilliomosok lettek és közülük bizony a zöm eltékozolta a nyert pénzt és visszasüllyedt az underclassba…
Persze, sokan e fenti bekezdésre azt mondhatják, hogy Braun nem beszélt a hatalom inkompetens kezekbe juttatásáról – pedig de bizony! Hiszen aki „politikáról” beszél, az részérdek-érdekérvényesítésről és az erőforrások feletti rendelkezésről beszél. Aki „politikai nemzetről beszél”, az ezzel nem másról beszél, mint a „politikai nemzetbe” soroltak politika-befolyásoló pozíciójáról – azaz: arról, hogy kié a hatalom. Ezért, ha elválasztanánk egymástól a társadalmat „finanszírozó” rendszert [gazdaság] a társadalmat irányítótól [politika], és ha a kettőt más-más paradigmák szerint akarnánk berendezni - azaz: végső soron kiiktatnánk a politikából-hatalommegszerzésből a meritokrata alapelveket - annak bárki által beláthatóan végzetes következményei lehetnének. Braun azt írja, hogy:
„a meritokrata versenyelv a gazdaság világába tartozik, míg az alapjövedelem a politikai nemzet alapját jelentheti”.
Magyarán: Braun és társai lényegében szakítani akarnak a demokráciával! Hiszen ahogy már sokszor leírtuk itt a blogon: a demokrácia alapja éppen a meritokrácia. A demokrácia abban különbözik alapvetően az autokráciától, hogy a pozíciókat – amelyekkel az erőforrások feletti rendelkezés lehetősége és a társadalmat elrendező szabályok megalkotása és működtetése jár – nem valamely kontraszelektív elv és gyakorlat szerint, hanem éppenséggel az alkalmasság (azaz: a kompetenciák és a demokratikus intézmények által rendszeresen visszaellenőrzött teljesítmény) alapján, tehát meritokrata alapelvek szerint lehet megszerezni és birtokolni! Amikor Braun arról ír, hogy a politikai nemzet alapja nem a teljesítményelvűség, hanem bármi más (pl. az alapjövedelem), akkor ezzel elveti a demokráciát… És mindezt Braun írásában „a lényeg”-nek nevezi!
Teszi ezt pedig nyilvánvalón azért, mert nem érti, nem ismeri a demokrácia valóságos mibenlétést, és hogy mitől működik ez a társadalmi formáció és végig sem gondolja, hogy mi az igen szoros összefüggés a teljesítményelvűség és a demokrácia (no meg a tudásalapú piacgazdaság, mint az emberi történelem során létezett legélhetőbb viszonyokat teremteni képes gazdasági formáció) között.
Így, ennyire ismerethiányosan és ennyire végiggondolatlanul politizálni veszélyes!
…És akkor még nem is írtam azokról az ismeretbeli hiányokról, amelyek a társadalomtudományok természettudományos (humánetológiai, evolúciógenetikai, stb.) alapjai terén mutatkoznak meg alapjövedelem-propagátori körökben. Ezeket - igazán csak érintve (hiszen írtunk már róluk Az újbalosok esete Newtonnal és az Eukleidész intése az újbalosokhoz című posztokban) – az alábbiak:
Összefoglalva, a feltétel nélküli alapjövedelem ötlete:
Az emberiség „boldogításához”, de még egy-egy komolyabb probléma megoldásához sem elégséges, ha néhány divatos könyvet elolvasunk, és aztán elkezdünk visszaellenőrizetlenül és a teljes összefüggésrendszerrel nem számolva, azt nem is ismerve „csodafegyver-módszereket” bevezetni próbálni. Ebből jó még sosem származott – kérjük, most se kísérletezzenek ezzel! Még akkor se, ha ettől remélik a kiüresedő és népszerűtlenné váló baloldal feltámasztását: túl magas lenne az ára!
1 Vannak példák a népességszám-növekedést biztosító születésszámra is a fejlett országok körében, ám itt jellemzően éppen a közép- és felsőosztályban születik kettőnél több gyerek, mert egyszerűen megengedhetik ezt maguknak.
2 Kreativitás alatt itt nem csupán valaminek a „megalkotása” értendő, hanem akár régi, akár újonnan felismert tények új összefüggésekbe való rendezésének képessége is, amely által a felismerő új gazdasági struktúrákat képes teremteni, ennek birtokában pedig akár új politikai és hatalmi szerkezeteket létrehozni.
3 Az ezzel kapcsolatos társadalmi-politikai teendőinkről szól a Politizálnunk nem akármi okért kell! c. korábbi írásunk.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek