„Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.”
József Attila: Hazám – 1937. május
Magyarországon a nemzeti önállóság afféle „szent tehén”: az egész magyar közgondolkodás egyik soha kétségbe nem vont axiómája ez. Évszázadaink mentek rá arra, hogy az ország – vagy: maradékai) függetlenségét1 védjük – ha területileg végképp lehetetlen is volt, akkor legalább szellemi téren. És amikor végre-valahára és viszonylagosan lett ismét független magyar állam, 1867 és 1918 között, akkor a feloldatlan nemzetiségi ellentétek és az I. világháborús vereség követeztében ismét egy erősen csökkent területű szuverén állammal maradtunk itt: a trianoni Magyarországgal. Ez nyilván K. O.-zta a korabeli magyar közgondolkodást, hiszen ehhez hasonló területi veszteséget legutóbb a mohácsi csatavesztés utáni időszakban szenvedett el az ország – és a magyarságtudat2. És egy-egy ilyen sokk éppenséggel ellene hat a higgadt értékelésnek: sem a XVI., sem pedig a XX. században nem történt meg ezért a magyarságot ért veszteség reális történetbe-keretbe ágyazása, a tanulságok levonása – ehelyett mindkét esetben elkezdett a magyarság „Mindent visszát!” játszani, nem gondolva arra, hogy ha (netán, ki tudja, miféle véletleneknek köszönhetően) vissza is állna az elveszett területi méret, akkor sem lenne megoldva az a sok probléma, amely elvezetett magához a veszteséghez. Tehát: sanszos, hogy jönnének az újabb veszteségek… Ahhoz, hogy ezeket elkerülhesse a magyarság, valami alapvető dologban kellene/keltett volna változtatnia: a dolgokhoz való hozzáállásában.
…Miért írom le mindezeket? Azért, hogy összefüggéseiben mutathassam meg, mi is a helyzet a manapság a magyar politika világát domináló „nemzeti önállóság-axiómával” és hogy mik lehetnek az ehhez való kritikátlan ragaszkodásnak a következményei?
Mint írtam, ezt az axiómát – hogy t. i. a magyar nép életére vonatkozó, azt jelentősebben befolyásoló döntéseket „nemzeti keretek közt” kell meghoznunk, távol tartva bármiféle „idegen hatást” – senki sem vizsgálta felül, így azt sem tudhatjuk, vajon érvényes-e még ez az alaptétel, vagy inkább káros, tekintettel az évszázadok, évtizedek során megváltozott világra? Most, amikor EU-s választás előtt állunk, gyakorlatilag egy hang sem volt az országban, amelyik megkérdőjelezte volna ennek az axiómának a hitelességét és a végiggondoltságát! Pedig ezt az axiómát két irányból is felül lehetne/kellene vizsgálnunk:
Az elsővel más két korábbi írásunkban is foglalkoztunk (Az EU, mint technológiai szükségszerűség, illetve „Függetlenség” vagy lehetőség?) - nem árt ezeket átolvasni. A másik szempont a magyar társadalmi stratégiákon alapuló kompetenciák kérdése – az alábbiakban ezt vizsgáljuk meg.
Senki sem beszélt arról, hogy vajon alkalmasak vagyunk-e, mi, a magyar nép arra, hogy felelős és kompetens döntéseket hozhassunk a saját dolgainkban? Igazolják-e ezt az eredményeink? Igazolta-e a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad azt a tézist, hogy valóban mi magunk lennénk a saját ügyeink legjobb gazdái? És ha mégsem, akkor vajon mit kellene tennie ebben a helyzetben egy okos népnek?
Bizony, meg kell állapítanunk: nem rendelkezünk összenemzeti szinten azokkal a kompetenciákkal, amelyek a XXI. században sikeressé tehetnének egy népet a közösségi döntéshozatalban! Nézzük csak végig, kiket, miféle politikai alakulatokat-koncepciókat választottunk itt sorra „független kormányaink” képében – és hogy ezek a teljesen önmagunktól választott kormányok mit műveltek itt… Aztán: nézzük csak meg azt is, hogy a közmegegyezés és a történettudomány által a legsikeresebbeknek tartott periódusainkban vajon hogyan álltunk a „saját bölcsességünk kútfejéből való merítés” terén: vajon tényleg attól lettek-e sikerkorszakok ezek, mert az a mentalitás érvényesült, amely (szinte változatlan alapokkal) az „ezeréves” magyar hagyomány?
Bizony, nem!
A magyarság megmaradását egyáltalán lehetővé tévő államalapítás (amelyet most szó szerint „istenít” a kurzuspolitika) egy az egyben „idegen attraktorok” eredménye volt: abban semmi „sajátosan magyar” elem nem érvényesülhetett – mert ha érvényesült volna, akkor a magyaroknak örökre kicsengettek volna… Az akkor hagyományos magyar termelési és társadalomszervezési módszerek egyszerűen versenyképtelenné és így erőforrás-hiányossá, technológiai téren pedig lemaradottá tették volna a magyarságot – ami már akkor is egyenlő volt a „nemzethalállal”, ami pedig a magyar közgondolkodás egyik fő mumusa! Géza és István, szakítva mindenféle „hagyományos nemzeti kerettel és szokással” csatlakoztatta a magyarságot az akkori EU-hoz: a keresztény, feudális, európaisághoz – amely akkor (is…) a magyarság számára a gyakorlatban a német társadalmi, gazdasági és kulturális hatás alá kerülést jelentette.
A másik nagy magyar sikerkorszak, a kiegyezéstől 1914-ig tartó, egy szintén – egye meg a fene! – német befolyás alatt álló magyarsággal „esett meg” – és bizony, akárcsak az államalapítás korában, úgy 1867-től is komoly magyar „nemzeti fenntartásoktól” kísérten! Nem kell most nekiállnom megírni a korszak „nemzetieskedésének” sztoriját, hiszen ez közismert tény. Ami a kiegyezés korában történt, az kb. annyira volt saját invenció eredménye, mint az István király-kori esetben: azaz szinte semennyire.
…Figyelem: az nem szégyen egy népre – vagy egy emberre – nézvést, ha idegen ötletből, nem a saját, hagyományos és (már?) nem eredményes, korszerűtlen(né vált?) stratégiái mentén szervezi át az életét. Az a szégyen, ha akkor is ragaszkodunk a „sajátosan csak ránk jellemzőhöz”, ha ennek az önmagunkba zárkózásnak a vesztesei leszünk. Mármost: ha egy nép nem tudja önmagát a saját hajánál fogva átemelni a XXI. századba, ha a közpolitikában való tapasztalatlansága miatt a saját elitje folyamatosan visszaélve a demokráciával ezt a népet lefojtva tartja, amely persze afféle „örökös szegénységgenerátorként” működő rendszert hoz, akkor vajon okos dolog-e ragaszkodni a sikertelenséget termelő „nemzeti önállósághoz”? Nem jobb paradigma-e azt tennünk, hogy beépülünk egy olyan nagy közösségbe, amelyben a mi kis balfaszságaink nem tudnak a fejünkre ültetni az elmúlt negyedszázadunkban megtapasztalt „uralmi eliteket”?
Bizony: az EU, ha föderatívvá lesz, képes megóvni egy-egy nemzetet attól, hogy „görög útra tévedjen” – vagy éppen „nemzeti ügyek kormányait” ültesse egymás után kétszer is kétharmaddal a saját nyakába, hogy aztán ez a nemzeti kormány stadionokkal, közmunkával és hazavágott közoktatással kényeztesse a népet hálából… Egy kiegyensúlyozott korszakban midig jobban lehet polgárosulni, felhalmozni, mint ahogy a kiegyezés után is megtörtént ez. Ahhoz, hogy megerősödhessenek a magyar nép közpolitikai kompetenciái, és hogy anyagilag is gyarapodhasson, sokkal nagyobb szüksége van jó kormányzatra, mintsem saját kormányzatra. És mint láttuk: 25 éve kevés volt ahhoz, hogy saját jó kormányzatot legyünk képesek létesíteni – ez pedig azt jelenti, hogy „jelen formánkban és állapotunkban” ez egy nagy valószínűséggel reménytelen projekt!
…A demokráciában az a jó, hogy mindenki kifejtheti a véleményét és dönthet a meggyőződése szerint. Én a fentieket nem azzal a célzattal írtam le, hogy meggyőzzem a „nemzeti gőzben tévelygőket” arról, hogy jöjjenek ki onnan a XXI. század friss levegőjére. Ha akarnak, felőlem életük végéig hihetnek a „kizsákmányoló EU” összeesküvés-elméletében, vagy akár abban is, hogy Orbán majdcsak kiszabadságharcolja-pávatáncolja nekünk ide a Kis (Nagy?) Magyar Kánaánt. Hihetnek a „szennyel elárasztó multi” kontra „minket erősítő nemzeti nagytőke” hazugságában is, miközben nem akarják észrevenni azt a tényt, hogy épp e nemzeti nagyvállalkozókat is épp az EU-tól befolyó támogatások „kormányzati odacsatornázása” teszi gazdaggá, nem pedig a saját invenciójuk, az általuk kifejlesztett világverő technológia, vagy épp a mindenki másénál különb vállalati kultúra… És persze, lehet abban a hitben is megmaradni, hogy ha kilépünk az EU-ból – és esetleg csatlakozunk az Eurázsiai Unióhoz – akkor ettől hirtelen felvirágzik majd a magyar innovativitás, varázsütésre elkezdünk zseniálisan és nagyon aprólékosan egész termékpályákban gondolkodni a vállalkozásaink építésében – és hogy mindehhez dollár ezermilliárdokat ad a jóságos Putyin apó, a kínaiak, vagy az iszlám világ… Amit írtam, csupán azért írtam le, hogy legyen végre konzekvens képviselője a magyar közéletben a föderációnak – hogy legyen, aki egyértelműen és nemzeti tyúkszemekre lépésre tekintet nélkül kimondja: ismét szükségünk van a nyugat szellemi, kulturális, technológiai és szervezési téren történő beavatkozására ahhoz, hogy a magyarság sikeres XXI. század elé nézhessen – mert a tapasztalatok szerint ezt a saját erejéből nem lesz képes elérni!
…És most tessék: lehet hazaárulózni!
1 Eközben szépen össze is keveredett, egymásba csúszott a „szabadság” és a „függetlenség” fogalma! Pedig: különbség van függetlenség és szabadság között. Ezt a két fogalmat a magyar történelemben évszázadok során sokszor keverték: a szabadságról beszéltek elitjeink, de valójában a függetlenséget értették rajta. A „szabadság” számukra azt jelentette: ne szóljon bele külföldi hatalom abba, hogy mi, a magyar elit, mit és hogyan rendezünk el itt! De szó csak ritkán esett arról, hogy a társadalmon belüli szabadságot vajon igazán óhajtja-e ezt az elit? Legyünk őszinték: leginkább arra kellett a függetlenség, hogy belül minél korlátlanabbul érvényesíthessék a hatalmukat, érdekeiket – és csak nagyon kevés szó esett arról, hogy vajon az ő hatalmuk és a nép érdekei egybeesnek-e, hogy valóban ők-e a lehető legjobb, legalkalmasabb gazdái Magyarországnak? (Akit a téma érdekel, olvassa el a Mit kúrt el a magyar nemzet? c. korábbi írásunkat!)
2 Természetesen a XVI. századi, illetve a XX. század eleji magyarságtudat tartalma igen jelentősen eltért egymástól.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek