„Neve: szolgálj és ne láss bért. Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.”
Vörösmarty Mihály: Országháza - 1846. június – augusztus
A magyar ember mindig a magáénak érezte a hazát – az államot viszont szinte sohasem. Amikor Vörösmarty a felvezetésként idézett versben a hazát emlegette, akkor igazából arra a magyar államra gondolt, amelyet akkor sem érzett magáénak szinte senki sem a hazában.
Az állam azt ígérte a Kádár-korban és azt ígéri gyakorlatilag azóta is, hogy gondoskodik az állampolgárokról. Azonban mindennapos tapasztalatunk az, hogy ennek az ígéretének nem képes eleget tenni. Valójában nem is akar: ez az ígéret csupán arra szolgál, hogy elfogadtassa az állampolgárokkal az állam primátusát, minden dolgok felett állását, hogy ő akarja szervezni az egész társadalmat – és persze a gazdaságot is! A rendszerváltás óta még nem volt kormányon olyan politikai erő, amelynek esze más srófra járt volna. Nem volt olyan kormányunk1, amelyik ne akarta volna a magyar társadalmat a saját elképzelései és érdekei szerint „ledominálni”: az, hogy ez az állampolgároknak mekkora terhet jelentett, hogy mekkora és milyen beleszólást hozott ez a mindennapjaikba, csupán a mindenkori hatalomgyakorlók szubjektumától függött és sosem az állampolgárok érdekétől. Attól sem függött a rendszerváltás óta sohasem az állam beavatkozási igénye, hogy mit tud az állami szervezés-irányítás valóban hatékonyan intézni és mit lenne célszerűbb államtól független szerveződésekre hagyni.
…Mára már eljutottunk oda (ismét), hogy még nincstelen, hajléktalan sem lehetsz állami beavatkozás nélkül – az pedig már szinte természetesnek számít, hogy egy vállalkozás az állam közelébe igyekszik férkőzni.
Az állam – pontosabban: az állam hatalmát gyakorló politikai elit - nem tűri a konkurenciát, mert ha lenne módjuk az állampolgároknak azt kipróbálni, hogy vajon tényleg az állam-e a legjobb feladatellátó, vagy netán az állampolgárok alkotta, az államtól független szerveződések, akkor könnyen az derülhetne ki, hogy a polgárok jobban csinálják a dolgot. Ekkor viszont adódna az a következő, logikus lépés, hogy akkor nem kell ekkora állam és nem indokolja semmi sem azt, hogy az államnak ekkora hatalma, beleszólása, újraelosztási joga legyen. De ha kisebb és kevésbé beleavatkozó az állam, akkor az államhatalom gyakorlóinak formális és informális lehetőségei is kisebbek lennének – márpedig a magyar politikai elit egzisztenciájának és hatalmi érdekeinek/vágyának ez nem felelne meg. Az ő érdekein „állami államot” követelnek meg a polgári állam számukra rizikó!
A demokrácia akkor működik jól, ha az állampolgárok otthonosan mozognak az önálló-önszervező kezdeményezések és az öngondoskodás világában – magyarán: ha értik és tudják használni a szabadságot és annak intézményes kereteit. És: a demokrácia „gazdasági megfelelője”, a kapitalizmus is éppen az önálló célmeghatározó képességet, az önszervező együttműködést igényli, nem pedig azt, hogy a kapitalisták „államiak” akarjanak lenni. Magyarország, mint demokrata és kapitalista közösség, éppen azért nem működik jól, mert a polgárai – nem rendelkezvén róla tapasztalatokkal, ismeretekkel – félnek az önálló döntéstől-felelősségvállalástól, és mert sosem volt módjuk jártasságot szerezni abban, hogy miként kell jól célokat választani és azokat, szükség esetén másokkal társulva, megvalósítani.
Mondhatni, az állam jobb híján (is) teszi, amit tesz állam és polgárai viszonylatában: hiszen e polgárok jelentős többsége, mint fentebb írtam, nem tudja, hogyan éljen szabad, felelős polgárként és ezért vágyik az állam irányítására és ezért is viseli el azt, minden kényelmetlenségével együtt.
Ahogy a társadalomban nem szokta meg a magyar ember a polgári létezést, úgy a gazdaságban sem. Általános a hit abban, hogy a gazdaság és a vállalkozások világában is az állami beavatkozás kell legyen a központi elem. Ha a magyar gazdaság bajairól esik szó, szinte automatikusan és kizárólagosan állami eszközök említtetnek: adórendszer, támogatások, elvonások. Ehhez újabban még a hatósági árszabályozás társul. Azonban alig-alig hallani arról, hogy egyáltalán megvannak-e a magyar közgondolkodásban azok az általános vállalkozói és gazdasági ismeretek, amelyek nélkül nem is létezhetnek hatékony, versenyképes vállalkozások.
Ma, ha valaki gazdaságélénkítésre gondol, akkor az nagyjából annyit jelent: pumpáljunk olcsó, lehetőleg ingyenes állami pénzt a vállalkozói szférába. Ezzel létrejön egy furcsa, fordított kapitalizmus: nem az önálló, a szabadpiacon versengő vállalkozások tartanak el mindent és mindenki mást az országban, hanem a vállalkozások várják el azt, hogy az ország tartsa el őket, a ki tudja honnan megszerzett forrásaiból. Ez nagyon hasonlít az állami támogatással életben tartott szocialista vállalatok világára – azzal az egy, nem lényegtelen eltéréssel, hogy itt az állam által adott közpénz magánvagyonná alakul. Ezzel a rendszerrel az a baj, hogy a piacon életképtelen vállalkozások léteznek általa: elég csak a magyar vállalkozások szeretve tisztelt zászlóshajóját a Közgépet megnéznünk, amelynek nincs egyetlen nem magyar és nem közpénzből finanszírozott komolyabb referenciája sem! Ugyan miféle „zászlóshajó” az, amelyik csak az otthoni fürdőkádban úszóképes?
Könnyű lenne azt mondani, hogy az állam húzódjon vissza és hagyja békén a gazdaságot, hagyja fejlődni a vállalkozásokat – csakhogy amiképpen a szabadság és a demokrácia működtetésében járatlan a magyar, akképpen számára a piacgazdaság és a vállalkozásszervezés is ismeretlen dolgok. „Csak szabadsággal” nem lehet pótolni a hiányzó tudást és tapasztalatot: a ma tapasztalható kapitalizmus- és tőkeellenesség jó részben éppen azért alakult ki az emberekben, mert nem értik, mi is a kapitalizmus és hogyan is működtethető jól a tőke. Ezt soha senki sem magyarázta el nekik átélhető formában: csak annyit tanultak meg a kapitalizmusról, amennyit a hazai, az államhatalomhoz kötődő változata mutatott meg nekik – ez pedig nem igazi kapitalizmus, mert nem a teljesítmény az alapja, hanem a hatalomhoz fűződő jó kapcsolatok. Ezért érzik úgy a magyarok, hogy a kapitalista sikernek semmi köze tudáshoz-szorgalomhoz-teljesítményhez.
Ez a fajta „államkapcsolati kapitalizmus” nem csupán azért rendkívül káros, mert ahelyett, hogy a társadalmat erőforrásokkal gazdagítani, csak a másutt megtermelt erőforrásokat sajátítja ki magának, hanem azért is, mert jellegével rombolja a polgári motivációkat, a tanulást, a szorgalmat és a jobb teljesítményre való törekvést. Az elmúlt 23 évben ahelyett, hogy az emberekben megerősödtek volna a klasszikus polgári vonások, inkább az történt, hogy a rendszerváltáskori bizalom ezekben az erényekben megroppant és visszájára fordult: ma többen hisznek abban, hogy az államhoz kell dörgölőzni, mintsem abban, hogy a szabad, teljesítményalapú vállalkozás és a minőségi munka hozza el a sikert. A magyarok 80%-a abban hisz, hogy siker csak mások kárára lehetséges – ráadásul úgy tapasztalták és ezért úgy is gondolják, hogy ezt a sikert nem „horizontális”, a polgárok és vállalkozások közötti együttműködéssel, hanem „függőleges kapcsolatokkal”, hűséggel és kölcsönös, akár elvtelen lojalitással lehet elérni.
Mármost: hogyan lehetne demokratikus a társadalom, ha a gazdaság hűbéri? „A lét határozza meg a tudatot”: az emberek úgy érzik, hogy egyszerűen nem engedhetik meg maguknak az állam akaratával szembeni ellenállást, szervezkedést – hiszen egyenlőtlenek az erőviszonyok. Ráadásul a jelenlegi államhatalom mindent meg is tesz azért, hogy ne létezhessenek és ne keletkezzenek tőle független állampolgári szerveződések. Ez egy hadjárat, amelyet a minden erőforrást magának akaró államelit folytat az egész társadalom ellen. Az államelitnek ebben a háborúban csupán egyvalami számít: a hatalom megtarthatósága - az ár, amit ezért a társadalomtól követel, számára teljességgel közömbös. Ráadásul az államelitben az az elképzelés él, hogy ha elég „kemény” és ha valóban minden lényeges erőforrásra rátenyerel, akkor bármeddig feszítheti a húrt, mert a társadalomnak egyszerűen nem lesznek/nem maradnak eszközei ahhoz, hogy őt a hatalomból eltávolítsa.
Sok, később megbuktatott elit hitt ebben!
Mivel a magyar ember évezredes távlatban nem tudott polgárként létezni (ebben egyszerűen a saját történelme akadályozta), ezért téves az az elképzelés, amely fölüle egy csapásra eltüntetne mindenféle állami szerveződést – hiszen még nem lenne képes az állampolgárok közössége ezt azonnal pótolni. Szükség lesz egy átmeneti időszakra, amelyben az állam szervezőkészségét és eszközrendszerét egy felelős, önkorlátozó szabályok között működő politikai vezetés az állampolgárok érdekében működteti, gondoskodva arról, hogy az állampolgárok megtanulhassák és begyakorolhassák használni a (fentebb jelenleg még ismeretlenként említett) szabadságot és annak intézményes kereteit.
Fentebb azt írtam, hogy „az emberek úgy érzik, hogy egyszerűen nem engedhetik meg maguknak az állam akaratával szembeni ellenállást, szervezkedést – hiszen egyenlőtlenek az erőviszonyok.” És mivel a magyar közgondolkodásban az államtól, vagy valamiféle „felső hatalomtól” (pl. az állammal szimbiózisban élő egyháztól) független polgári önszerveződésnek szinte semmiféle folyamatos hagyománya nem létezik, ezért az embereknek ezzel az államhatalommal szembeni hatékony és együttes ellenállását is kívülről-felülről kell és lehet megszervezni. Mondhatni: első lépésként a polgári lét felé egy „alternatív államot” kell létrehoznunk. Ennek kezdete egy olyan politikai szervezet, amely képes bizalmat kelteni azokban az állampolgárokban, akik polgárokként szeretnének élni egy őket szolgáló és általuk kontrollált államban.
Amikor bizalomról írok, akkor egy olyan intézményes, kodifikált rendszerre gondolok, amely nem csupán „véletlenszerűen”, a vezetői jóemberségére-jóindulatára alapozza a megbízhatóságát. Nyilvánvaló, hogy a közbizalmat csak a vezetői bizonykodásával kiváltani akaró politikai szerveződés nem lesz képes maga mellé állítani azokat, akik minden eddigi rendszerváltás utáni kormányban csalódtak e téren (is), mert az efféle fogadkozások sosem öltöttek előre és visszavonhatatlanul vállalt intézményes kereteket. Arra van szükség, hogy a transzparencia és a polgári kontroll nem csupán „szubjektív elemek” legyenek a politika szlogengyűjteményében, hanem ez legyen maga az automatikusan működő és bármikor, bárki által számonkérhető államszervezési gyakorlat.
A magyar társadalmat a polgáriság felé elindító politikai erőnek erre kell ajánlattal előállnia.
1 A 2009-’10 közötti kormány ebből a szempontból kivétel – ám kivétel mivolta a körülményeknek tudható be és nem annak, hogy feltett, az államszervezésbe bevezetett szándéka lett volna ezzel a magyar kormányzati mentalitáshagyománnyal szakítani.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek