- Ez a gyerek...!
- Ez többé már nem egy gyerek, Madame, ő a Király!
A fenti párbeszéd XIV. Lajos anyja, Ausztriai Anna anyakirályné és Mazarin bíboros között hangzott el 1653-ban. Jól jegyezzük meg ezt a kis párbeszédet – mert vonatkozhatna éppen „Magyarország Édesanyánk” és Orbán Viktor viszonyára is… Mára az 1989-es „kedves fiú” Viktorból az ország „teljhatalmú ura” lett/lehetett/kellett, hogy szükségképpen legyen… De vajon tényleg „telj”-e ez a hatalom, vagy a valóságban nagyonis ingatag és többfelé is kiszolgáltatott a „király” helyzete?
Igen, ez a poszt a mi kis Magyar Univerzumunk központi égitestéről, Orbán Viktorról szól. Ő (egyre inkább) a mi „Napkirályunk”! És most mi az egyeduralomról, annak lehetőségeiről és perspektíváiról polemizálunk egy kicsit.
Mindenek előtt két tény és egy azokon alapuló következtetés:
1. Orbán egy, a teljesítménnyel nem összefüggő rendszerben gondolkodik – egészen precízen: egy „arisztokratikus rendszerben”, ahol persze szükség van az „alant élők” teljesítményére, ám az „udvarban” a lojalitás és a kölcsönös elköteleződések számítanak.
2. A szavazópolgárok egy jelentős része sem szeretné, ha ebben az országban mindenek előtt a teljesítmény számítana – mert úgy érzik, hogy ez számukra kedvezőtlen viszonyokat teremtene. Ők inkább valamiféle számukra személyes előnyökkel járó rendszerben érzik magukat érdekelteknek – és kevéssé törődnek azzal, hogy ez milyen hosszabb távú és/vagy a társadalom jelentős részére kiterjedő negatív következményekkel járhat. Továbbá: azt szeretnék, ha nem nekik kellene tenniük magukért, hanem azt helyettük-felettük megtenné valaki.
3. Az előző két pont szerint adva van egy centralizált hatalmat óhajtó vezető és egy felső gondoskodást elváró jelentős tömeg – tehát van lehetősége egy „rendi jellegű” társadalmi berendezkedésnek.
„Király”, „udvar”, ”arisztokrácia” – ezeket a kifejezéseket használtam az imént. Ezek szerint tényleg vége lehet a demokráciánknak? Közismert és közkedvelt politológusaink megint elővették a lézeres patikamérlegeiket és precízen méricskélik a demokráciánk esetleges – de még egyáltalán nem biztos – erózióját… Télleg, vazze, ehhez asztán kell a méricskélés: a demokrácia klasszikus és még klasszikusabb definícióinak felemlegetése és a nemzetközi példákkal való összevetés teljes politológiai szertára… Ahelyett, hogy elővennék a józan eszüket és kinyitnák a szemüket! Figyu, politológuskáim: a politikus is egy élő organizmus – arról meg tudjuk, hogy addig terjeszkedik, amíg más, konkurens életformák meg nem állítják, vagy fel nem éli az összes elérhető erőforrást. Ebből az alapállásból kell szemlélni és ebből a nézőpontból lehet prognózist is mondani a demokrácia esélyeiről…
Így nézve: Orbán addig megy majd előre, amíg vagy nem jön egy racionális ellenerő, vagy amíg akkora káoszt nem okoz, hogy az ország nem lesz képes finanszírozni őt és tevékenységét – az „udvarát”.
Az a legvalószínűbb „koreográfia”, hogy előbb-utóbb ellentétbe kerülnek egymással az „udvar” és a társadalom (és magán az „udvaron” belül is ellentétek alakulnak kis az „oligarchák” között). Az ellentét(ek) oka pedig a szakszerűtlen országvezetés miatti általános teljesítményhiány lesz, amely kiterjed a kormányra és a gazdaságra egyaránt és ami miatt az „udvar” és az „oligarchák” világában finanszírozhatósági problémák lépnek fel. Ez elkerülhetetlen minden kontraszelekciós elvekre és gyakorlatra épülő társadalomban, mivel nem „maximalizálódik” a gazdasági és társadalmi teljesítőképesség. Finanszírozhatatlan lesz tehát az „uralom” – és ez szükségképpen vezet az „uralkodó” bukásához!
…De „abszolút”-e ennek az „uralkodónak” a hatalma?
Nem, mert (legalább) két korlátja van: a saját képességei és az „uralmának” gazdasági alapjait képező „oligarchák” érdekei.
A saját képességeiről és még inkább azokról a belső, lelki késztetésekről, amelyek érdekében „beveti képességeit”, már írtunk korábban (http://progressziv.blog.hu/2010/05/23/orban_lelke_az_elit_es_a_kovetkezmenyek). Itt most csak annyit: sem elég széles érdeklődési, sem elég tág látóköre nincs akkora, ami a magyar valóság megértéséhez kellene. Egyszerűbben: nem érdekli mindez, „nem ambíciója” a magyar társadalom új, modern, XXI. századi „pályára állítása”. Márpedig: ahhoz, hogy valami sikerülhessen nekünk, előbb azt akarni kell – ha ez hiányzik, az egész nem indul el…
Orbán most „táncol”: megpróbál eltáncolni a valóság elől. Megpróbál adminisztratív akadályokból falat emelni maga és hatalma köré. Megpróbál egy hosszú távon kitartó kapcsolati-elköteleződési hálót fenntartani, amely egyrészt „magasban tartja” őt, másrészt „lezárja” mások útját felfelé, a hatalom csúcsára – jöjjenek azok az „övéi” közül, az „udvarból”, vagy a „kívülállók” – magyarán: a magyar társadalom – soraiból. Azonban ez a „háló” valójában „önmagát szövi”, a hálót alkotó személyek saját érdekei igazítják a fonalakat. Emiatt a végtelenségig nem is állhat fenn és nem szolgálhatja Orbánt. És ezzel már ott is vagyunk „udvari oligarcháinak” érdekeinél: mivel Orbánnak sosem voltak gazdasági ambíciói, mivel a gazdaság ugyanúgy nem érdekli, mint a társadalom, ezért aztán a hatalma finanszírozása terén másokra szorul – és aki másokra szorul, az ki is van mások érdekeinek szolgáltatva!
Láthattuk: sem képességei, sem gazdasági alapjai nem elégségesek egy abszolút uralomhoz. Az addig állhat csak fenn, amíg lavírozni lesz képes, amíg „van hová eltáncolnia”. Ha eléri „a színpad szélét”, akkor nem lesz tovább: az előadás véget ér…
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek