„Obliti privatorum publica curate”
(„Felejtsétek el a magánügyeket, törődjetek a közügyekkel!”)
Felirat a dubrovniki (ragusai) Nagytanács palotájának bejárata felett – XVI. század
Az egyetlen parciális probléma elleni tiltakozásul szerveződött tüntetésen szinte az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy annak résztvevői (a tüntetők) egyáltalán nem csupán az adott problémára – a netadóra – reagáltak. Valójában kezdettől tudták a résztvevők és szimpatizánsok, hogy „az egész rendszer” a baj és hogy csupán e rendszer egyik logikus „terméke” a netadó.
Így a tiltakozók csupán „hordfelületként” kezelték és kezelik a konkrét apropód: a rendszer megváltoztatására vágynak – annak a rendszernek a megváltoztatására, amelyet NER-ként ismert meg a világ. Tudják jól, hogy „parciális” eredmény immár nem oldja meg az ország gondjait – és az ő személyes problémáikat sem. A netadóval sem az a bajuk, hogy havonta 700 Ft-tal többet kell a netért fizetni, ham az, hogy az országot egy olyan rezsim és olyan politikusok uralják, akik „így működnek”: akik nem értik a XXI. századot, akik nem értik a modern infokommunikációs technológia jelentőségét a modern társadalomban, gazdaságban és kultúrában, olyan politikusok, akik a maguk szempontjából a hatalmukra veszélyes és ellenőrizhetetlen, éppen ezért „visszanyesendő” dolgot látnak az internetben.
Ezért harsant fel a „Nem fizetünk netadót!” mellett azonnal az „Orbán, takarodj!” is. Az emberek tudják, hogy ebben a NER-rendszerben lehetetlen „lokális győzelmet” aratni és tudják azt is, hogy nem lehet biztonságot és háborítatlanságot vásárolni benne azzal, ha „kiegyeznek” vele. Tudják, hogy a NER-rendszer „Mindent vagy semmit”-játékot játszik a magyar társadalommal – emiatt pedig tudják azt is, hogy legyőzni és felszámolni is csak akkor lehet azt, ha vállaljuk ezt a játékot.
A tömeg tehát tudta mindezt – kérdés, hogy a szervezők tisztában vannak-e ezzel és az ezzel kapcsolatos (mondhatni: történelmi) felelősségükkel?
A kérdés nem indokolatlan – hiszen pl. az elmúlt években hasonló tömegeket az utcára kivivő Milla sem tudta ezt. Ők „csak” sajtószabadságot, demokráciát és jogállamot követeltek, pontosabban azt, hogy a NER-rendszert építő Fidesz ne bontsa le ezeket. Azonban ép ésszel reálisan nem lehetett azt a Fidesztől komolyan várni, hogy hagyja békén a demokráciát, a jogállamot és sajtószabadságot, amikor éppen abból él és csak akkor képes fennmaradni, ha ezeket eltünteti a maga útjából. A Milla ott veszített, hogy „követelt” a NER-rendszertől és nem kínált-képzett helyette kormányzóképes politikai-hatalmi alternatívát. A Milla „civil” és „bázisdemokrata” akart maradni, elfeledkezve arról az egyszerű igazságról, hogy egy szervezett erőt (Fidesz) csak egy még szervezettebb képes legyőzni – a szervezettség pedig a politikában nem megy civilként, mert a szervezettség azt jelenti, hogy folyamatban (stratégiában) gondolkodunk, nem pedig csupán akciókban, a szabadidőnkben.
…Jól értsük meg: az ellenzék soraiból nagyon sokan úgy hiszik, hogy a Fidesz legyőzéséhez elegendő, ha csak a szabadidejükben és alkalmanként foglalkoznak politikával. Ez képtelenség: profi politikusokat csak profi – azaz főállású, a politikai közösségük által eltartott – politikusok tudnak legyőzni!
De nem elég, ha profik politizálnak: az is fontos, hogy miféle paradigma mentén teszik azt…
A Fidesz mindaddig legyőzhetetlen marad, amíg az ellene fellépők nem definiálják-deklarálják célként magának a NER-rendszernek a teljes, akluktól mentes felszámolását és amíg nem alakítanak ki erre a feladatra (és: az utána való kormányzásra!) egy szervezett, koherens, a közélet tejes spektrumán a tematizálást átvevő politikai erőt. Ugyanis ez hiányzik a „magyar ellenzéki egyenletből”: jelenleg a magyar politika féloldalas, nem a Fidesz erős, hanem a politikai paradigma-kínálat hiányos! Hangsúlyozom: nem csupán azért féloldalas a magyar politika, mert az ellenzéki pártok gyengék, hanem elsősorban azért, mert igazi, nem kontraszelektív paradigmát hitelesen senki sem képvisel úgy, hogy az adekvát politikai módszerekkel párosulna.
Ebből a szempontból valójában a magukat „demokratikusnak” nevező ellenzéki pártok sem demokratikusak: hiszen jelenleg nem létezik olyan párt Magyarországon, amelyet a vezetői ne tartanának a saját hitbizományuknak és amelyet a teljesítményre való nyitottság jellemezne. Egyik párt sem úgy működik, hogy a személyes teljesítmény alapozza meg a bizalmat – és persze a pozíciót is: valójában ezek az egy akolból származók gittegyletei, ahol (a belső pozícióharcok ellenére is) „a kör megtartása-megvédése” az elsődleges cél. Ráadásul mindeme pártok kényesen kerülik a teljesítménykontrollt: például létezik olyan közöttük, amelynek a vezetése nemrégiben önmaga eddigi politikai tevékenységére „megszavazott magának egy négyes alát” – mindezt az után, hogy a szavazói támogatottságuk két éve képtelen elmozdulni a 2-3%-os mezőből és hogy ennek következtében fél éven belül három választáson is megbuktak!
…Igazán nem tudom ezek után, hogy e pártok vezetői mit gondolhatnak a maguk társadalommal szembeni felelősségéről? Azt viszont tudhatjuk, hogy így nem jelentenek valódi ellenparadigmát a Fidesszel szemben.
A Fidesz-paradigma a mindennek a központi hatalomtól való függését jelenti. Ebben a paradigmában nincs helye sem a személyes, sem a közösségi, sem a gazdasági önállóságnak, sem pedig a központi hatalom körein kívüli kezdeményezéseknek, véleményformálásnak és cselekvésnek. Azért ellenséges ezekkel a Fidesz-hatalom paradigmája, mert a Fidesz-rendszer (minden állításával ellentétben) nem a teremtésben, hanem a kisajátításban gondolkodik. Azért nem kedveli az önállóságot, mert ha a társadalomban és a gazdaságban önálló, azaz a hatalom befolyásától és gyámkodásától független entitások tömege létezik, akkor ez automatikusan versenyt szül: elképzelésekben, innovációban, teljesítményekben, hatékonyságban, piacképességben, értékteremtésben, és akár társadalmi-politikai tematizálóképességben is. És ha ez megvalósul, akkor a hatalomról könnyen kiderülhet, hogy a hatalom koncepciója, megoldásai és emberei egyáltalán nem a lehetséges legjobbak.
Ez pedig a lecserélésükre megjelenő tömeges igényt indukál!
Amikor a nyolc éven át kormányzó baloldali-liberális politikai erőkről bebizonyosodott (mivel a politikai és információs pálya szabad és nyitott volt), hogy nem teljesítményképesek, akkor gyakorlatilag hónapok alatt veszítették el ezek a politikai erők az addigi társadalmi támogatottságukat. Ám az, hogy a regnáló politikai erő elveszíti a támogatottságát, önmagában még nem elegendő a hatalma elvesztéséhez: kell egy másik olyan politikai erő is, amely képes magáról a választók elegendően nagy tömegében kialakítani azt a véleményt, hogy őt érdemes megbízni a kormányzással. A Fidesz képes volt erre – a hiba ott volt, hogy miközben kiépítette a bizalmat maga iránt, aközben hazudott a valóságos céljait és képességeit illetően. Tehette ezt azért, mert a magyar választóknak csupán egy kis része volt abban a helyzetben, hogy valóban belásson a kulisszák mögé – az volt a helyzet, hogy a nagy többség igazából nem is igényelte ezt.
A választók többsége „csak bízni akart”, csak reménykedni szeretett volna abban, hogy jöhet egy politikai erő, amely „mindent megold”. A választók ezen többsége talán a lelke mélyén nem is akarta kontrollálni azt, hogy valóban bízhat-e a Fideszben – mert makacsul ragaszkodott ahhoz az illúziójához, hogy létezik „felülről levezényelt jó élet”… Azért kapaszkodott ebbe az illúzióba, azért kötötte magát és sorsát ehhez és azt ezt kínálgató-ígérgető politikai erőhöz (a Fideszhez), nem érzete magát felkészültnek a polgári önállóságra és az önmagunk dolgairól való kompetens döntésekre (az öngondoskodásra).
Ebből csak baj lehetett – a baj mára be is következett! A nagy választói tömegek azonban azért passzívak még mindig az orbánizmussal szemben, mert nem tudják, hogy mi és ki jönne az után. Ha tudnák erre a választ és ez a válasz szimpatikus lenne nekik, akkor Orbánt és az egész Fidesz-rezsimet napok alatt lecserélnék már…
Mivel a mostani politikai hatalom sem képes valóságos teljesítményre, ezért csak akkor és addig maradhat fenn, ha és ameddig nincs rajta kívül egy másik, nálánál reálisabb paradigmát képviselő politikai szerveződés – egy olyan szerveződés, amely képes önmagával kapcsolatban a visszaellenőrizhető bizalom rendszerét felépíteni. A visszaellenőrizhető bizalom azért fontos, mert a társadalom és a politika között akkorára nőtt a bizalomhiány, amely már a politikai intézményrendszer működését akadályozza. Magyarországon rengeteg ember nem bízik sem magában (abban, hogy kompetenciái révén képes boldogulni és önmagáról biztonsággal gondoskodni), sem másokban, sem a politikusokban, sem a politikai szervezetekben, sem az állam intézményrendszereinek a közérdeket szolgáló mivoltában. Ennek az általános bizalomhiánynak a következménye a társadalmi és gazdasági kooperáció leállása: a magyar társadalom nem működik társadalomként és a magyar gazdaság nem működik nemzetgazdaságként. Az egész ország egymásra gyanakodó, a túlélésért önállóan harcoló entitások halmazára esett szét. Aki tud, menekül – aki nem, az reménytelenségbe süpped, vagy éppenséggel megpróbál a hatalomközelisége révén mások és az ország kárára jól élni.
Növekedést és biztonságot viszont csak a társadalmi és gazdasági együttműködés produkálhat. Azért, hogy lehessen együttműködés a társadalomban és a gazdaságban, meg kell erősíteni a bizalmat – ezért van szükség a visszaellenőrizhető bizalom politikájára!
…De miképpen kell ilyen politikát csinálni? Erre három elképzelés is létezik:
1. Hit: „Ha XY kormányoz, akkor minden O.K.!”
- Ennek alapján működik az Orbán/Fidesz- vagy épp a Gyurcsány/DK-effektus is.
2. „Becsületes és felkészült emberek”:
- Nem számol a hatalom megrontó hatásával
3. Intézményes garanciák:
- A kormányzás közérdekűségét, az átláthatóságot és az antikorrupciót alkotmányos és intézményes alapokra és ezekkel rendszerbe szervezett automatizmusokra bízza.
Az állam tisztességét nem szabad az állam vezetésében és működtetésében résztvevők privát tisztességére alapozni. Minden olyan elképzelés, amely a „jóemberekre” szeretné azt bízni, hogy az államot a tisztesség hassa át, bizony, nem más, mint amatőr. A profi a jól eltervezett és felépített rendszerben bízik: mert a rendszer emberfüggetlenül működik. Minden olyan politikus, aki arról beszél, hogy ő és az övéi „szentek” és éppen ezért nincs is szükség az ő államában megváltoztathatatlan alkotmányos keretekre és intézményes rendszerekre, valamint automatikusan működő kontrollmechanizmusokra, bizony vagy gazember, aki éppen az állam elrablását tűzte ki céljául – vagy pedig végzetesen naiv, az emberi természetet nem ismerő fantaszta. Akinek a célja a közjót hosszú távon is szolgáló állam, az nagyon-nagyon hosszú távra megváltoztathatatlanná teszi az állam kereteit megszabó, mélyen demokratikus és liberális alkotmányt1, az állam irányításában és üzemeltetésében résztvevőket pedig a politikai akaratoktól független korlátok és átláthatósági mechanizmusok közé tereli és ott is tartja.
Jól jegyezzük meg: a hatalom nem azért szerezhető meg adott időre és adott feltételekkel a demokráciában, hogy azzal visszaélve tetszésünk, ízlésünk, valamint adekvát, vagy épp hibás elképzeléseink, ideológiánk, stb. alapján magának a demokráciának az alapjait és intézményeit megváltoztathassuk. Ez nem foglaltatik benne a választások során kapott felhatalmazásban.
Ez egyszerűen azért van így, mert semmi sem bizonyítja azt, hogy másmilyen államberendezkedési alapok és másmilyen intézmények jobban szolgálnák a közjót, mint a demokrácia. Nincs olyan modernkori – azaz: a nagyon-nagyon bonyolulttá vált, technológiák és gazdaságok korából származó - példa, amely azt igazolná, hogy ha nem ellenőrzik és nem kérik számon a hatalmat, akkor az jobban teljesít. Csak ellenkező példák vannak. Maga az ellenőrizetlen hatalom sehol sem volt a modern korban a siker, a stabilitás és az általános társadalmi jólét alapjává. Az összes létező példa azt mutatja, hogy az ellenőrizetlen hatalom csak a társadalom nagy tömegeinek elnyomása és brutális mértékű kizsákmányolása árán tud növekedést produkálni – és az így teremtett jólét csupán a társadalom egy kis hányadára terjed ki2. Jó – vagy pontosabban rossz - példa erre Kína. Akik – mint Orbánék is – az efféle hatalmakat hozzák fel követendő példákként, azok valójában nem társadalomban, hanem elitben gondolkodnak csupán.
A fentiekből világos, hogy:
* „Mindent vagy semmit!” („Alles oder Nichts!”): II. (Nagy) Frigyes porosz király politikai vezérmotívuma.
1 Hogy az államnak és az alkotmánynak miért kell liberálisnak lennie – és hogy pontosan mit is jelent ez a „liberalizmus” -, azt a hamarosan megjelenő A liberalizmus c. posztunkban írjuk le.
2 Kína esetében ez a társadalom legfeljebb 20%-a. Oroszországban még ennél is jóval kisebb a „felülről szervezett jólétben” részesülők aránya.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek