"Куда, куда, куда вы удалились,
весны моей златые дни?
Что день грядущий мне готовит?
Его мой взор напрасно ловит:
в глубокой тьме таится он!"
("Hová, hová tűnt el
a tavasz napja?
Ki mondja meg, hogy merre szállt?
Sorsunkat sűrű fátyol rejti:
nem láthat azon által senki!")
Lenszkij áriája Csajkovszkij Anyegin c. operájából - 1878
Mindenek előtt két idézet Tóbiás Józsefnek, az új MSZP-elnökének még 2013. szeptember 12-i, a Republikon Intézet által szervezett konferencián tartott előadásából:
„A költségvetési forrásokat a társadalmi igényekhez kell hozzárendelni ahelyett, hogy gazdasági szempontok vezéreljék a költségvetés tervezését.”
„Az elmúlt húsz évben működő piacgazdaságot nem akarom fenntartani.”
Azt kell mondjam, Tóbiásnak mindkét itt idézett mondatával egyetértek – ám attól tartok, hogy én nem ugyanazt a tartalmat gondolom bele e két állításba, mint ő szűk egy évvel ezelőtt. Mert mi is a helyzet?
Való igaz, hogy a költségvetési forrásokat a társadalom igényeihez kell és lehet is rendelni – két fontos megszorítással:
Ha az első feltétel nem biztosított, akkor a társadalom igényei hosszú távon csak katasztrófával végződő eladósodási folyamat révén elégíthetők ki – ideig-óráig. Ez folyt a ’60-as évek végétől gyakorlatilag napjainkig – ebből elég! Éppen ezért, ha az újonnan megválasztott MSZP-elnök hű akar maradni a múlt szeptemberi elképzeléséhez, akkor egyet tehet: elkezdi megismerni azokat a módszereket, amelyekkel jelentősen növelhető a magyar gazdaság - azon belül is természetesen a versenyszféra – erőforrás-termelő képessége és tisztába jön azokkal az okokkal, amelyek miatt ma ez a magyar versenyszféra a szükségletekhez képest jelentősen alulteljesít…
És itt következik a múlt szeptemberi Tóbiás-beszéd második idézett gondolatához: hogy az elmúlt húsz évben működő piacgazdaságot nem akarja fenntartani. Bizony, igaza van: nem is azt a húsz éve „divatozó”, ugyan „piacgazdaságnak” nevezett, ám valójában az igazi, azaz meritokrata alapokon működő (és emiatt jól teljesíteni képes) piacgazdasághoz nem nagyon hasonlító, erősen államvezérelt és emiatt kontraszelektáló vállalkozói szférát kell „fenntartani”, azaz továbbpumpálni állami forrásokból. Ez a fajta gazdasági modell sohasem válhat teljesítményképessé – hiszen ebben az érvényesülés alapja nem az innováció, a kezdeményezőkészség, a kockázatvállalás, a felkészültség, a jó szervezőképesség és a kitartás, hanem a hatalomhoz fűződő kapcsolatok.
Ha Tóbiás József olyan társadalmat akar, amelyben a költségvetési források jól hozzárendelhetők (hozzáilleszthetők) a társadalom valós, jól átgondolt igényeihez, akkor ki kell dolgoz(tat)nia azt a korszerű programot, amely az esélyegyenlőséget az egyetlen lehetséges alapon, azaz a teljesítményelvűség alapján megteremtő-megtermelő Magyarország leendő kormányprogramja lehet!
…Éppen a társadalom és az általa szintén emlegetett, „a jelen Magyarországának kétharmadát képező, és a jövőjüket esélytelennek látó” emberek érdekében. Mert az ő esélyük nem egy újabb osztogató—ígérgető állam, hanem az erős piacgazdaság. Ezt kell megértenie és megérttetnie az új elnöknek: ahhoz, hogy lehetősége lehessen egy sikeres baloldali programnak, előbb kell egy sikeres versenyszféra – egy sikeres magyar kapitalizmus!
Ha bármi mást tesz, ha bármely más „népboldogító módszert” választja: elveszett! Ő is, a pártja és a magyar nép esélye is a sikeres jövőre. Ha a remélt valamikori választási győzelem érdekében a populista baloldaliságot választja, akkor ezzel ugyan el nem éri a célját, azaz a győzelmet – mert ezen az úton jóval előrébb jár a Fidesz, de még a Jobbik is. Itt, a populista térben, bizony, a jobboldal tematizál – ráadásul a Fidesz a hatalom birtokában rendelkezik is azokkal a törvényhozói és anyagi eszközökkel, amelyekre támaszkodva rövid távon „meg is győzheti” a társadalom kellően nagy hányadát, hogy jól politizál… Az MSZP pedig csak a partvonalról ígérgethet rá a mindenkori legújabb „rezsicsökkentésekre”, ám a hitelesség teljes hiányában. Hitelességet, önmaga iránti bizalmat csak azzal és csak úgy lehet teremteni, ha képes új témákkal, új mondanivalóval magára irányítani a közfigyelmet és így megszerezni a közpolitikai tematizáló pozícióját.
A Fidesz (mint általában a jobboldal) az illúziók világának társadalmi-politikai paradigmáját képviseli. Ehhez képest a baloldalnak csak az lehet az esélye, ha egy reális, a valóságban is visszaellenőrizhető paradigmát kezd el képviselni. Figyelem: a valóság, a realitások világának támogatása igen nagy előny és erőforrás a politika világában is – és a valóság az, hogy a jól élhető társadalmak a teljesítményalapú társadalmak, éppen a teljesítményalapúságuk miatt. Az illúziókra építő társadalmak pedig kivétel nélkül sikertelenek – csak az a különbség, hogy kicsit (azaz stagnálva), vagy nagyon (azaz összeomolva).
Az államférfit az különbözteti meg a kisszerű „percpolitikustól”, hogy tud mit kezdeni a valósággal és azt erőforrásként képes felmutatni a társadalom felé. Az igazi vezető képes azt bemutatni, hogy a változás nem veszély, hanem esély. Ehhez sok tanulás, sok realitásérzék, merészség, karizma és a feladattal szembeni alázat kell. Egy ilyen vezetőnek semmit és senkit nem szabad respektálnia, csak a tudást és a teljesítményt. Ha nem így tesz, vége - és vele vége a pártjának is!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek