„A földönkívüliek intelligenciája fejlettebb, ami hatékonyabb működést jelent, több szinten és több dimenzióban.”
Robert Zemeckis – Carl Sagan: Kapcsolat - 1997
Az utóbbi időben egyre élénkebb szellemi mozgás tapasztalható baloldali (főképp alternatív/újbaloldali) berkekben: a Fidesz által valóban erősen túlzásba vitt munkavállalói jogszűkítést és a közteret-közpolitikát gyakorlatilag kizárólagosan uraló jobboldali és szélsőjobboldali tematizálásra válaszul. Május elseje apropóján is sorra jelentek meg írások e témában, ezek némelyike kifejezetten azzal a céllal, hogy együttgondolkodásra, vitára inspiráljon1: mit és hogyan kellene tenni, változni és változtatni ahhoz, hogy kiegyenlítettebbé váljanak az általános életesélyek?
…Véleményem szerint nem lehet előrelépni, ha csupán „balos” (vagy akár „jobbos”) nézőpontból és ilyen prekoncepciók alapján foglalkozunk a dologgal. A sor elején ugyanis nem a „Hogyan tegyük élhetőbbé a világot?” kérdése kell, hogy álljon, hanem az a kérdés, hogy: „Miképpen teremthet egy társadalom több erőforrást a maga számára?”
Az erőforrás-teremtés helye pedig az innováció és a vállalatszervezés világa. A „munka világa” csupán egy eleme ennek – épp ezért nem ad adekvát megoldást, ha csupán ezzel a résszel foglalkozunk!
A siker és jólét záloga nem a munkavállalói jogok, vagy a szociális ellátórendszer felturbózása, netán a baloldali/újbaloldali értékek hatékonyabb képviselete, hanem a versenyszféra erőforrás-teremtő képességének megsokszorozása. Ez pedig a gyakorlatban a vállalkozói mentalitás és kompetenciák felfejlesztését jelenti, a korszerű, tudásalapú tőkés termelési szisztéma meghonosodását jelenti, annak általános társadalmi értékrendjével és szemléletmódjával egyetemben. Aki „csak” a munkavállalók számára tenné igazságosabbá és kiegyenlítettebbé a viszonyokat, az tulajdonképpen nem érne el igazi változást – mert az igazi változáshoz az kell, hogy megváltozzon a teljesítmény és az érvényesülés jelenleg egyáltalán nem egyértelmű és csak keveseknek magától értetődő viszonya.
Van Magyarországon (de sok más társadalomban is) egy virulens és a társadalom jelentős többsége által elfogadott, „belakott” paradigma, amely az (egyéni) siker és az érvényesülés zálogának a kapcsolatokat tekinti és amely szerint az érvényesülés „folyamata” során elvtelennek és önzőnek „kell” lenni. Együttműködni pedig csak azokkal kell, akiktől hasznot, azaz állami pénzt és/vagy hatalmat kaphatunk – az összes többi emberrel (az ún. „állampolgár-társainkat”) szemben pedig „erőből kell eljárni”. Itt nem sok tér nyílik a valóságos teljesítménynek és innovációnak – itt a tehetséget és az innovátort legfeljebb kihasználni szokás. Ezzel a paradigmával, az elsajátítás paradigmájával szemben kell felállítanunk és elfogadottá tennünk a teljesítmény és tudás paradigmáját – mert csak ezáltal lehet a társadalomban lévő tehetséget aktivizálni. Jelenleg a tehetség és a szorgalom menekül az országból. Egyszerűen senki sem hisz abban, hogy Magyarországon belül is lehet tudással és munkával jól élni: minden sarokból a kontraszelekció szele süvít szembe! Nagyon sokatmondó az a felmérés, amely szerint a magyarok (valóban) „több mint kétharmada” a győri Audinál szeretne dolgozni2 – és még csak véletlenül sem valamelyik „nemzeti nagytőkés” állampénzt szivattyúzó „vállalkozásánál”! Ez azt jelenti, hogy a magyarok képtelennek érzik a „saját vállalkozásaikat” és a saját, „nemzeti” tőkéseiket arra, hogy a fejlett nyugat-európai vállalatokéval hasonló színvonal legyenek képesek vállalati és munkakultúrát teremteni. Ez pedig nem mást jelent, mint hogy képtelennek látják arra a létező magyar vállalkozási világot, hogy az biztosíthatná az ország, a társadalom anyagi alapjait és jogos szükségleteinek fedezetét.
…És itt egy fontos megállapítást kell tennünk: az orbáni rendszer célja nem a közjó, vagy az ország sikeressé tétele: a rendszer célja az uralmi elit pozícióinak megőrzése, az ő érdekeik érvényesítése. Ha eközben olyan lépéseket, amelyek gazdaságélénkítő célzatúak, illetve ha egyes társadalmi csoportok pluszjuttatásokat kapnak, ez csupán azért van, mert erőforrások és valamiféle, legalább az igényeket alapfokon és részben kielégítő jövedelem- és juttatásrendszer nélkül a hatalmat nem lehet hosszabb távon megtartani. Ezzel a rendszerrel nem lehet a közjó érdekében „konstruktívan együttműködni” és/vagy rá „észérvekkel hatni” és másmilyen viselkedésre ösztönözni, mivel ez a másmilyen viselkedés egyenlő lenne a saját céljai feladásával. Ezt a rendszert azért hozták létre a benne kulcspozíciókat birtoklók, hogy egy nagyon szűk érdekkör céljainak szolgálatába állítsák az egész ország erőforrásait (és persze az EU-ból érkező támogatásokat is). Miden „kompromisszum a társadalommal” az ő szempontjukból nettó veszteség – akár pénzben, akár hatalomban. (A hatalom csökkenése pedig egyértelmű veszélyt jelent számukra az említett anyagi erőforrások monopolizálhatóságára – így a hatalomcsökkenés tulajdonképpen szintén bevételcsökkenést is jelent: a hatalomkoncentráció csökkentése a bevétel-koncentráció csökkenésével járna – ezért is központosít mindent és minden erejével az Orbán-rendszer…)
Ez a rendszer nem „reformálható” – mint ahogy a szocializmus sem volt az – hanem csupán leváltható. Leváltani pedig akkor lehet, ha a saját paradigmája helyébe egy másikat állítunk és e másikat képviselve szervezzük ütőképes politikai közösségbe az orbáni rendszer veszteseit, vagy azokat, akik e rendszer miatt nem válhatnak nyertessé a világpiaci versenyben.
Nyilvánvaló, hogy ez az új paradigma csak a társadalmat aktivizáló és dinamizáló teljesítmény- és tudásalapú paradigma lehet – mert ha bármely másik, nem teljesítmény- és tudásalapú másikat követnénk, akkor lényegében a jelenlegi kontraszelektív és emiatt össztársadalmi és összgazdasági szinten teljesítmény- és erőforrás-hiányos rendszer helyett csupán egy másik hasonlót állíthatnánk fel.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a teljesítményalapúság hívei ma kisebbségben vannak Magyarországon: annyira nem él ez az elképzelés az emberek zömének fejében, hogy fel sem fogják, miféle előnyei vannak a jelenleg a mindennapjaikat uraló paradigmával szemben. Az ismeretlentől könnyű félni – és: könnyű az ismeretlen paradigmával szemben mesterségesen félelmet kelteni és a teljesítményalapú paradigmához kapcsolódó versenyalapúsággal szembeni ellenséges hangulatot felerősíteni. Ki is használják ezt azok, akik a másik paradigma maradásában érdekeltek. Éppen ezért, ha van ma a széles néptömegeket érintő aktuális közéleti feladat, akkor az nem más, mint a teljesítmény paradigmájának terjesztése, propagálása. Sokkal-sokkal fontosabb ez a nép – és a munkavállalók – jövőjét illetően, mint a puszta, szokványos és szűklátókörű „harc a munkavállalói jogokért”.
A régi, kontraszelekcióra alapozó paradigmával nem lehet „kiegyezni”, sem pedig együttműködni: nem létezik „kompromisszum” a teljesítményalapú és a kontraszelekcióra törekvő két paradigma között. Bár sokan bíznak abba, hogy a mai magyar társadalomban létező két „tábor” között úgymond „be lehet temetni az árkokat”, azonban ez illúzió. Ráadásul nem is lenne célszerű kompromisszumot kötni a másik, nem teljesítményalapú paradigmával és annak híveivel, hiszen az a kompromisszum valójában az ő győzelmük lenne és akkor továbbra sem a teljesítmény, hanem az „odatartozás” és a „szolgálat” szabná a meg a pozíciókat.
…Visszatérve a poszt elején említett (új-)balos szellemi mozgolódáshoz és az ott kezdeményezett együttgondolkodáshoz: valóban EGYÜTT kell gondolkodni, azaz holisztikus gazdasági és társadalmi nézőponttal kell új paradigmát állítani! Az egymás elleni játszmák kora lejárt, a technológia túl komplexszé vált ahhoz, hogy munkaadói ÉS munkavállalói térfélre osszuk fel a világot: a világ egyenlőtlenségei és (vélt vagy valós) „igazságtalanságai” sokkal inkább alapulnak a kontraszelektív paradigmán, mintsem azon, hogy „ki a tulaj?”.
Aki úgy akar megoldást találni, hogy előre leszögezi: „Én baloldali megoldást keresek!”, az ugyanúgy kontraszelektíven gondolkodik, mint azok, akik ellenében hadra kel. Aki nem a valóságból, hanem egy számára valamiért kedves szubjektív premisszából kiindulva akar „jobbítani” és „közérdeket definiálni”, az semmivel sem juthat közelebb a megoldáshoz, mint aki bármelyik másik szubjektív érdekkör nevében cselekszik. Aki úgy akar egy erőforrásokban gazdagabb világot teremteni, hogy külön-külön gondolkodik „tőkében” és „munkavállalóban”, az éppúgy tévúton jár, mint aki arról szónokol, hogy „a nemzeti érzület nem gyengíti Európát, hanem erősíti”3: a tőke és munka egymás ellen pozícionálásában való gondolkodás ugyanúgy téves, mint a „saját nemzetünk” keretei között pozícionáló-pozícionálódó gondolkodásmód: leragad a partikularitásban és egy már meghaladott helyzet alapján privilegizál és monopolizál. És ahogy az európai nemzetek esetében az általánossá tett önző érdekképviseletéből sem erő, hanem gyengeség származnék, úgy az „osztályokban” való igazság- és megoldáskeresés is gyengíti az adott társadalom és gazdaság erőforrás-teremtő képességét. Ez aztán visszahat oda, hogy a nem elégséges erőforrásokért egyre keményebben marakodnak az érdekcsoportok – ami tovább rombolja a társadalmi kooperációkészséget és a szolidaritást is.
Ha fejlettebb szociális rendszert akarunk, ahhoz hatékonyabb gazdasági és társadalmi együttdolgozás kell, minden szinten és dimenzióban. Lefelé húzó spirálba viszont „balkanyarral” sem érdemes belemenni!
1 Pl.: http://dinamo.blog.hu/2014/04/29/szarszo_megbukott
2 Forrás: http://www.randstad.hu/award
3 Orbán Viktor mai szavai a Berlinben, Merkellel közösen tartott sajtótájékoztatón.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek