– Mennyi időre lenne szüksége Magyarország megszállásához?
– Huszonnégy órára.
– És ha ellenállnak?
– Tizenkét óra.
– Hogyhogy?
– Elmaradnak az üdvözlő beszédek.
Maximilian Freiherr von Weichs tábornagy - 1944
Eddig csak április elsejéhez kapcsolódtak viccek – mostantól már Szilveszter napja is ilyen, hiszen a 2013. december 31-i Magyar Közlönyben (http://www.magyarkozlony.hu/dokumentumok/3eaf5fa8c9b0fe6a72e9e7fe68ae6ac8caa0798c/megtekintes) jelent meg a határozat a Magyarország 1944. március 19-i megszállásának emléket állító emlékműről.
Fiúk, ez most komoly? Ti, éppen ti akartok emléket állítani az ország megszállásának – akik szintén megszálltátok az országot!? Vagy ez éppen, hogy figyelmeztetés akar lenni: „Húzzátok meg magatokat, mert most is megszállva tartjuk az országot!”?
Persze vannak más elképzelhető indokai is ennek az emlékmű-állításnak. Azért csak „elképzelhetők”, mert a kormány nem méltóztatott megtisztelni a társadalmat sem azzal, hogy maga indokolja meg ezt a furcsa elképzelését, sem pedig arra, hogy magáról az ötletről érdemben lehessen vitázni. Nem: a megszokott Fidesz-stílust tapasztaljuk: hirtelen, indok nélkül, tényeken alapuló érdemi konzultáció nélkül, erőből…
Szóval, van néhány „megfejtési kísérlet”, hogy mire is emlékeztet ez az emlékmű. Sokan vélik úgy, hogy az közli országgal-világgal: „Segítség, megszálltak minket – ezért ’44. március 19-től semmiért, de semmiért nem mi, magyarok voltunk felelősek és felelősségre vonhatók! Különösen nem az akkori magyar kormány – és kormányzó!” Ez az értelmezés nagyon egybevág a napjainkban javában folyó Horthy-mosdatással. És persze érthető, hogy Horthyt és korszakát patyolat tisztán akarják az „urak” bemutatni: hiszen azt a korszakot éppen úgy egy pozícióit, kiváltságait, hatalmát és jólétét társadalmi és gazdasági teljesítményével meg nem alapozott és azt csak erővel megtartani tudó elit uralta, mint ahogy a Fidesz jelenlegi uralmát sem támasztja alá sem a kiváló kormányzati teljesítmény, sem a hozzáértés, sem pedig a hozzá kötődő „gazdasági holdudvar” felvirágzását e holdudvar cégeinek versenyképessége és innovativitása.
„Csak a hatalom!” – ez lehetett volna a Horthy-rendszer legőszintébb jelmondata és ez a Fideszé is! Mindkét rendszer egy – és lényegében sok ponton azonos eredetű – kontraszelektív elit és a hozzá kapcsolódó, belől élő, „lojálisak” rendszere. Mindkét rendszer kerüli a valódi teljesítményversenyt: Horthyék numerus clausussal tartották távol a tudománytól, a kultúrától a „klasszikus” magyar arisztokrata-dzsentroid elitnél sokkal polgárosultabb és ezért sokkal teljesítményorientáltabb zsidóságot, majd az 1. és 2. zsidótörvényekkel kiterjesztették ezt az egész gazdaságra is. Orbánék pedig éppígy zárják ki a versenyt: a saját érdekköreikhez terelték a közpénzből megvalósuló beruházásokat, trafikmutyival vettek el és osztottak újra egzisztenciákat, monopolizálták az oktatást és a tankönyvpiacot. A szellemi életet hűbérbirtokként adták akarnok dilettánsok kezére – itt, Európa közepén. Olyan dilettánsoknak, akiket egyszerűen „nem jegyzenek” a nemzetközi kulturális életben: nem „magyargyűlöletből”, hanem csupán azért, mert tehetségtelenek. Világos, hogy egy kontraszelekción alapuló rendszer igyekszik tiszteletreméltóként bemutatni egy másikat – hiszen ha arról engedné elmondani és tudni az igazságot, akkor saját magát is igen kellemetlen kérdések elé állítaná – olyan kérdések elé, amelyek egykettőre erodálnák e rendszer legitimitását, létjogosultságát.
De van egy olyan eleme is ennek az emlékmű-sztorinak, amely nem csupán a Horthy-korszakbeli elitet igyekszik felmenteni fel a háborús felelősség alól, hanem az egész magyar társadalmat. Ez a régről ismerős magyar „szembe nem nézés”-attitűd: évszázadokig nem volt a magyarság a maga ura és ez sajnos kitermelte azt a mentalitást, hogy (mivel semmit sem dönthettünk el e századok alatt) semmiért sem a miénk a felelősség, hanem a rajtunk „erőszakot tevőké”. Csakhogy… Csakhogy éppen a Horthy-rendszer volt az, amely alatt Magyarország éppenséggel évtizedekig nem állt semmiféle idegen befolyás alatt: az történt az országban, amit a magyarok produkálni tudtak. És hát, istenem: ezt tudták produkálni!
El lehetne mondani a tényeket: hogy egy az önálló döntésekben járatlan és tapasztalatlan népnek nem lehetett gyakorlati esélye arra, hogy a Horthy-rendszer „tizenkilencedikszázadiságánál” és polgárosulatlanságánál jobbat produkáljon. El lehetne mondani a tényeket a Trianon-trauma miatt sokkolt magyar szellemi elitről. Le lehetne írni azt is, hogy – történelmi okok következtében – alig-alig voltak az országban olyanok, akik a maga teljességében és összefüggéseiben tudták volna látni és másokkal, a tömegekkel is láttatni azt a hosszú folyamatot, amely a kiegyezéstől az első világháború elvesztéséig és a történelmi Magyarországon lakozó nemzetiségek elszakadásáig vezetett – és hogy ezt a láttatást az akkori horthysta hatalom minden eszközzel akadályozta, hiszen az éppen a saját történelmi felelősségét vetette volna fel. El lehetne mondani azt is, hogy miért erősödött meg az antiszemitizmus a két világháború között az országban és sokak lelkében annyira, hogy „a hatalom kisemberei” közül olyan sokan vettek részt vagy egy vállrándítással, vagy pedig kifejezetten lelkesen, magukat” igazságtévőknek” érezve az egyre újabb, majd végül tragikus zsidóellenes intézkedésekben. Lám, a németek mindezt megtették, elvégezték – és meg is értette maga a német nép is, hogy mi történt vele szűkebben 1919 és 1945, tágabban pedig 1871, azaz a birodalomalapítás és a nácizmus bukása közötti időszak(ok)ban. Ez a tudás ma a németség ön- és történelemképének szerves és természetes eleme – ezért nincs e történelmi tényeknek tömegeket frusztráló és politikusok által manipulációra felhasználható hatása. Levonták a tanulságot: ne kergessünk illúziókat, ne döntsünk frusztrációk alapján és ne hagyjuk magunkat az ésszerű döntések útjáról átterelni az indulatira.
…A Horthy-rendszer hazugságra, illúziókra és persze elnyomásra alapozódott: elbukott, a nép szenvedése lett csak a hozadék. A Rákosi-, majd a Kádár-rendszerek is hazugságokra, illúziókra és persze elnyomásra alapoztak: szükségképpen buktak meg – az előbbit többszáz ember halála követte ’56-ban és utána, az utóbbit pedig milliók egzisztenciális és morális elbizonytalanodása 1989 után, majd végül, 2010-ben egy populizmussal hatalomra került „megszálló rendszer”. Persze, ez is le fog bukni – hiszen minden rendszer megbukik, amely képtelen a társadalmat a gazdaság megerősödésén keresztül erőforrásokkal ellátni. Erre pedig – láthatjuk – képtelen az Orbán-szisztéma, amely a gazdaságban végső soron nem más, mint a kormányzati hatalom balfaszkodása ellenére is úgy-ahogy megtermelődő, ill. az EU-ból befolyó erőforrások újraosztása-holdudvarhoz terelése.
Most, a tervezett „megszállási emlékmű” miatt, sokan szervezgetnek ilyen-olyan tiltakozó akciókat. (Persze rossz magyar szokás szerint minden csoport, politikai erő külön-külön – nehogy a végén még eredménye is lehessen!) Ezek az akciók vagy a Horthy-kultusz ellen ágálnak, vagy az emlékművel megtisztelni vélt nácizmussal-antiszemitizmussal szemben akarnak tiltakozni, vagy éppen az Orbán-féle „pávatánc-módszer” ellen, amelyben ez az emlékmű azt hivatott demonstrálni, hogy lám, a magyar kormány ezzel az aktussal éppen az ország náci elözönlése és a magyarságot emiatt ért áldozatok ellen demonstrál ország-világ (EU, USA, zsidó szervezetek, antifasiszták, stb.) előtt, elhárítván magáról az „antiszemitizmus” alkalmanként rávetülő vádját… Szerintem pedig ha most tiltakozni kell, akkor az „aktuális megszállás és megszállók” ellen kell tiltakozni – ám ez nem tudható le egy párszáz fős kiabálós tüntetéssel. Itt a hathatós tiltakozás csak egyvalami lehet: hatékony, ezt a „megszálló rendszert” leváltani képes ellenzék szervezése és annak „folyamatos működtetése”. A felvezetésben von Weichs tábornagytól idézett állítás (hogy a német hadsereg egy nap alatt képes Magyarország elfoglalására) azért volt megalapozott, mert egy jólszervezett, céltudatos és a cél érdekében hatékonyan működni tudó szervezetről volt szó… Javaslom, hogy az ellenzékiek tanuljanak a Wehrmachttól!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek