Чёрный камень, чёрный камень,
что ж молчишь ты,
чёрный камень?
Разве ты
хотел такого?
Разве ты
мечтал когда-то
стать надгробьем
для могилы
Неизвестного
солдата?
(„Fekete kő,/fekete kő,/hogy gondolod,/fekete kő?/ Talán te akartad ezt?/Talán te álmodtál arról/hogy sírkőként állj/az Ismeretlen Katona sírján?”)
Robert Rozsgyesztvenszkij: Rekviem - 1962
Ma, február 25-én volt a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, ami „hungarikum” a maga nemében. Jó sok aktuálpolitikai antikommunista szájtépés elhangzott így ma – leginkább épp olyanok hangoztatták ezeket, akik legalább annyira imádják az „állami tulajdont” és a „demokratikus centralizmust”, mint akiket beszédeikben kárhoztattat. Aktualitása van tehát a dolgok helyretételének!
Mindenek előtt szögezzük le: kommunizmus, annak eredeti jelentésében sehol sem valósult meg a történelem során – így „bűnei” és „áldozatai” sem lehetnek. Ami megvalósult és amit ma „kommunizmusként” szokás (egyes körökben, nem minden aktuálpolitikai hátsó szándék nélkül) megnevezni, és ami nálunk is fennállt 1949 és 1989 között, egy tipikus „modern bizantinus” államberendezkedés volt, kezdetben (nyilvánvalóan szovjet nyomásra) zsarnokságként működtetve, később, a ’60-as évektől pedig a híres-hírhedett „puha diktatúra” formájában. (Ez valójában egy „alkudmányos demokrácia” volt - akárcsak a mostani magyar államrezon!) Az ázsiai „kommunizmusokkal” sincs mit foglalkoznunk, ugyanis ezeknek még kevesebb közük volt-van az eredeti, XIX. századi nyugat-európai gondolatrendszerhez. (Valójában a több évezrede arrafelé mindig is volt – és talán mindig is lesz – „császárságok” XX. századi jelmezes változatai ezek…)
…De még mielőtt valaki kiakadna mindezen, és mint „komcsibérencet” és „gyilkosmosdatót” elkívánna a francba, leszögezem: minden egyes emberélet, ami odalett, vagy tönkrement, vagy akár csak nem futhatta be azt a pályát, amelyet optimális viszonyok között befuthatott volna, pótolhatatlan veszteség. És ez a veszteség nem csupán érzelmi, hanem kifejezetten anyagi is, hiszen egy sikeres élet sokkal többet termelhet a Köz asztalára, mint egy Gulag-fogoly. Ám az, hogy a XX. században annyi ilyen elveszett emberélet volt, nem a kommunizmus, hanem a bizantinus diktatúrák rovására írandó. Mit tehet arról Marx, aki a fogalmat megalkotta és aki maga egyáltalán nem arról írt-álmodozott, ami megvalósult. A kommunizmust a terrorért felelőssé tenni és azzal egybemosni legalább akkora marhaság, mint a krisztusi tanítást egyenlőnek tekinteni az inkvizícióval.
…De értem én, mire kell ez a „kommunizmus áldozatainak emléknapja” a mai magyar jobboldalnak: kell, hogy valamivel szalonképtelenné tehessék azt az alapgondolatot, hogy szolidárisnak kell lennünk egymással, és hogy senkinek sincs joga a teljesítményéhez mérve „túlméretes” társadalmi-gazdasági státuszhoz – erre még visszatérek a poszt végén.
Mit is mondott-írt Marx annak idején, mi volt az ő kommunizmusának lényege? Nem más, mint hogy a termelőeszközök legyenek köztulajdonban. Ez az ő idejében egy természetes reakció volt a XIX. századi kapitalizmus embertelenségére, amely – legalábbis részben - a tulajdonosok emberi önzéséből származott. (De legalább ennyire a kor technikai-technológiai színvonalából is, amely nem lehetett meg jelentős mérvű emberi fizikai munka nélkül. Ne feledjük: az emberiség legfejlettebb technológiát használó, kis része is éppen hogy csak kiemelkedett a pusztán emberi-állati erővel működtetett világból!)
De térjünk vissza Marxhoz és az „eredeti kommunizmushoz”! A kor tudománya még mit sem tudott az emberi egyéni és társas-társadalmi viselkedést alapvetően meghatározó, működését lépten-nyomon befolyásoló genetikus örökségünkről (az evolúcióelméket épp csak kibújt a tojásból!) és nem létezett még humánetológia sem. (A viselkedéstan majd csak valamikor a XX. század első évtizedeiben jelenik meg.) Amikor Marx kidolgozta előbb a kapitalizmus, majd a kommunizmus elméletét, akkor azt hihette: az emberi viselkedést alapvetően kognitív hatásokra alakul és ezekkel alakítható is. Ő és elmélete logikus folyománya volt a felvilágosodásnak. (És az egyre szélesebb körökre kiterjedő polgári-emberi jogok terén is ő mondta ki elsőként azt, hogy nem csupán az elméleti jogegyenlőség szükséges, hanem gazdaság és politika téren is ki kell nyitni a társadalmat. Nem véletlenül jött létre e gondolat hatására oly gyorsan a keresztényszocializmus is, hiszen a vagyoni és Isten előtti egyenlőség keresztény ideálja-eszméje jól előkészítette a terepet…)
Marx, ha hibázott, akkor abban hibázott, hogy nem várt még vagy százhúsz-százötven évet – amikorra (nagyjából mára) megtudtunk már eleget ahhoz az emberi viselkedésről, hogy belássuk: nagyon féloldalas az a felvilágosodás-alapú ember- és társadalomkép, amit Marx megrajzolt. Többek között éppen a Marx korában még fel nem fedezett emberi tulajdonságok miatt jöhettek létre azok a zsarnoki rendszerek is, amelyek magukat „kommunistákként” határozták meg és amelyeket ma annak szoktunk nevezni, de amelyek valójában csak annyiban egyeztek meg Marx tanaival, hogy nem a magántulajdon talaján képzelték el a gazdaságot. Amit azonban a helyére tettek, az nem az igazi köz(össégi) tulajdon volt, hanem valami olyasmi, ami már az ókori nagybirodalmak esetében is dívott: minden a „fáraóé”, de nevében a „papság”, a „felkentek hada” működteti az egészet…
Szokás azért is elmarasztalni a „kommunizmust”, mert az úgymond „megakasztotta a szerves társadalmi-gazdasági fejlődést”. Kérdés, hogy hová fejlődött volna szervesen az a magyar társadalom, amelyben minden második-harmadik ember nincstelen volt, a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 70% körül alakult és hogyan fejlődött volna az a gazdaság, amelyben a tulajdon zöme ezer körüli „oligarcha” kezén összpontosult (és ebből jelentős hányad a katolikus egyháznál)? Hiszen a híres – és sokak által, különösen a rendszerváltás környékén nosztalgiával emlegetett – 1945 és 1949 közötti „koalíciós időkben” gyakorlatilag nem is létezett igazi és jelentős tömegbázissal bíró polgári párt Magyarországon. Volt szocdem, volt paraszti, volt keresztény – meg persze moszkovita-bizantinus is, de nyugat-európai értelemben vett „kapitalista párt” nem! Ami nem is csoda, hiszen olyan kevés valódi polgárunk volt, hogy azoknak luxus lett volna egy külön párt… A magyar „polgári rétegek” ugyanis vagy egyszerű állami alkalmazottak voltak – akik ugyebár nem önálló, hanem államtól-hatalomtól függő egzisztenciák -, illetve már a Monarchia idején, majd a Horthy-korszakban is az arisztokráciához hasonulni, abban „feloldódni” vágyó „tőkearisztokraták”. És volt „hárommillió koldusunk”: mezőgazdasági zsellérek, akikkel ugyan miféle „szerves polgári fejlődést” lehetett itt elképzelni?
Szokás felhozni ugyan a szomszédos és „nem szovjetizált” Ausztriát, az ottani felvirágzást – de könyörgöm: az osztrák társadalom összehasonlíthatatlanul polgárosultabb volt, éspedig évszázadok óta! Talán elég leírnom a „tiroli parasztpolgár” kifejezést (de a tiroli helyébe tetszés szerint írható stájer, karintiai, vagy „fóralrlbergi1” is).
…Hogy hová fejlődik a magyar társadalom „szervesen”, azt az utóbbi két évtized fényesen bizonyította: egy tekintélyelvű, kontraszelektáló társadalomhoz. Semmi okunk azt feltételezni, hogy más lett volna az „eredmény” bő fél évszázaddal korábban, sokkal kevesebb „européer hatás” mellett!
…És ha már az européerségnél vagyunk: Marxról elnevezett közterületek a mai Németországban aligha lennének, ha a „marxi értelemben vett kommunizmus” lenne a felelős a XX. századi terrorrendszerekért és nem azon társadalmak belső mechanizmusai, mentalitása és „uralmi hagyományai”, amelyekben ezek kialakultak és ahonnan (Szovjetunió, Kína) az eredeti kommunizmussal köszönőviszonyban sem lévő „uralkodóik” (Sztálin, Mao) erővel exportálták ezeket.
Az imént arról írtam, hogy hová is fejlődött-fejlődik szervesen, a maga erejéből a magyar társadalom. Nos, oda, ami most van. Akik pedig e szerves fejlődés folytán mára hatalomra juthattak, érthető okokból torzították el az eredeti kommunizmus képét és mossák azt össze a „klasszikus magyar uralkodó osztály” hatalmát nem épp finom eszközökkel (mint kiderült, csupán időlegesen) felszámoló „modern bizantinus” rendszerrel. Hiszen ha nem tennék, akkor esetleg odáig fajulnának a dolgok, hogy éppen ennek a „klasszikus magyar úri osztályokat” jellemző mentalitásnak a milyenségével kellene számot vetni: azzal, hogy mi ennek a társadalmi következménye, hogy erőforrásokkal gazdagítja-e az általa oly sokszor felemlegetett magyar nemzetet, vagy éppen hogy elszipkázza annak erőforrásait? Ha nem lenne a „sötétített kommunizmus-kép”, akkor legitimnek kellene elismerni a társadalmi egyenlőség és igazságosság ideáját is – amely így legalábbis „kompromittálható” azzal, hogy „Azt a komcsik nyomatták!”
Igazi polgári társadalomban nem lehetne emléknapja egy sosem létezett rendszer áldozatainak – egy igazi polgári társadalomban a valódi bűnök és bűnösök lennének megnevezne (mint ahogy meg is vannak nevezve a nácik). Csak hát akkor hamar kibukna, hogy a valódi bűnösök kísértetiesen hasonló uralmi rendszert üzemeltettek, mint most a Fidesz-uraké!
…És akkor a végén még Schmidt Máriának Simicska viaszfiguráját kellene kiállíttatni a Terror Házában, a Nagy Közgép-közpénzszivattyú és az Orbán-féle Demokrácia-annihilátor mellett.
1 A németül jól beszélőket talán meglepi, hogy a vorarlbergit magyarosan „fórarlberginek” írom, hiszen ők jól ismerik a német hangsúlyszabályt és eszerint a második szótagon lenne a nyomaték – „forárlberg” – ám a helyi tájszólás, akárcsak a magyar nyelv is, mindig az első szótagra helyezi a hangsúlyt.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek