„S Brutus derék, becsületes férfiú,
S a többi is mind, mind becsűletes”
Shakespeare: Julius Caesar (ford.: Arany János) – 1599
Nem szép dolog egy poszt címéül az SS jelmondatát választani1… Nem szép, de szükséges, ha a magyar politikai elitről, annak szokásos és várható viselkedéséről írok.
Mindezt egy, a minap megjelent igen tanulságos és elgondolkodtató, a készülődő ellenzékről sokat felfedő interjú apropóján teszem, amely Szigetvári Viktorral, az egész Együtt 2014 legfontosabb (háttér?)-emberével készült. (Az fn24-en megjelent interjú itt olvasható: http://fn.hir24.hu/nagyinterju/2013/02/14/szigetvari-viktor-nincs-nasz/) Az egész arról szól, hogy mit kezdenek egymással az ellenzéki erők, és hogy mit kell-lehet majd kezdeni a Fidesszel és annak hátrahagyott „örökségével” egy esetleges ellenzéki győzelem után?
Az első kérdéskör most kevéssé fontos – mert ha az elkövetkezendő szűk fél évben az Együtt 2014 nem lesz az első és legtámogatottabb ellenzéki párt, akkor teljesen mindegy, hogy mit is gondol az együttműködésről annak egyik „feje”. Akkor úgyis az MSZP fog diktálni – és ha az egyéb ellenzéki csoportok részt szeretnének a „jövőből”, akkor csak idomulhatnak és gazsulálhatnak. (Ezt amúgy háborús időkben katonanyelven kollaborálásnak szokás mondani…)
Annál érdekesebb a második kérdéskör: miképpen lehet „túllenni” a Fidesz-korszakon és lehet-e a Fidesszel majd együttműködni? Hogy erre válaszolhassunk, kell egy kis kitérőt tennünk: mit tettek eddig a magyar politikusok a rendszerváltás óta és miféle választásaik vannak manapság?
Egy politikus két út között választhat: vagy a saját érdekeit képviseli, vagy az országét. És itt azonnal le kell szögezzek valamit: jelenleg nincs az országban olyan politikai csoport és nincs egyetlen olyan vezető sem, aki az egész ország érdekeit követné – csak csoportérdek-követők és részigazság-képviselők akadnak!2 Ha egy politikus a pártja-szervezete érdekeit képviseli, akkor is valójában a saját célját követi – hiszen akkor lehet ő hatalmas, befolyásos és/vagy „gazdag”, ha a pártjáé a hatalom, vagy annak egy jókora darabja.
Egy politikus választhat: vagy belekezd a józan („technokrata”) ésszel szinte reménytelenül nehéz társadalom- és mentalitás-átalakításba – vagy pedig hagyja a francba azt (ami pedig a legfontosabb, mert minden mást meghatározó lenne!) és elkormányozgat valahogy a ciklus végéig, vagy amíg bele nem bukik… És akkor jöhet a „szakértői kormány” – vagy ha a naiv jónép úgy látja jónak, egy még kártékonyabb társaság. Az előbb azt írtam, hogy „technokrata ésszel” szinte reménytelennek tűnik a politikus előtt álló igazi feladat, a magyar társadalmi stratégiák átformálása. A technokrata ugyanis specialista – és a specialista (mind a szó definíciójából, mind pedig az illető személyiségéből következően) egy szűkebb-szélesebb szakterület ismerője és ebből a speciális látószögből érzékeli az egész világot. Még azt is, ami pedig nem érthető meg igazán csupán az ő szaktudásával… „Ha kalapácsod van, mindent szögnek nézel” – ha pedig gazdasági szakember és vállalati menedzser vagy, akkor minden társadalmi, mentalitásbeli és tudati problémát a saját szakterületed ez esetben inadekvát eszközeivel próbálsz megoldani. Hasonlattal élve: a mai magyar társadalom bajait csupán (makro-)gazdasági problémaként felfogni és akként kezelni olyan, mintha egy az egész szervezetet megtámadó és létét fenyegető fertőzést csupán lázcsillapítással és a beteg kényelembe helyezésével akarnánk meggyógyítani.
Amikor Szigetvári arról beszél, hogy „meggyőződésem, hogy normális ügyekre az akkori ellenzékben is lesz nyitottság”, akkor – már bocsánat, de – vagy naiv, vagy hülye, vagy pedig nem egyenes. Megmondom, mire gondolok e három eshetőséggel.
Naiv lehet - bár ezt nem hiszem, ő ennél tapasztaltabb. Mert naivitás, hatalmas adag naivitás kell ahhoz, hogy valaki azt képzelhesse: a mai „kétharmad” 2014 után is parlamentben maradó tagjai akkor majd az ország érdekében fognak politizálni és szavazni. Nem ilyen minőségű emberanyag az! Azok a képviselők, akik ma gyakorlatilag bármilyen, a népre-országra nézvést kártékony dolgot képesek megszavazni a képviselői tiszteletdíjért és az egyéb előnyökért cserébe, ugyanígy fognak viselkedni másfél év múlva is. Magyarán: ha valaki, az akkori kormánytöbbség igényt tart a támogatásukra, akkor a kormánytöbbségnek is támogatnia kell majd őket. Mivel azonban ezek valójában marionettfigurák, a Fidesz nevű bábszínházban, így „kötve vannak” ki egzisztenciálisan, ki „sötét titkok” által). Azaz: a Fidesszel kellene megállapodnia támogatásügyben a majdani kormánynak! Ám miért állapodna meg a Fidesz vele „morzsákért”, amikor a választás és az új kormány megalakulása utáni időkre is rendelkezésére fognak állni a mai kétharmaddal kiépített-telepített hatalmi eszközök, intézmények és szereplők – és ezekkel gyakorlatilag bármikor vissza fogja tudni szerezni a hatalmat. Ugyan miért tárgyalnak a zsákmány egy részéről Orbán, amikor az egész is az övék lehet?
Hülye szintén nem hiszem, hogy lenne Szigetvári: értelmes, logikusan következtető, a dolgok összefüggéseit értő ember ő – még akkor is, ha (csak…) „technokrata és pragmatikus” (ami itt azt jelneti, hogy nemigen foglalkozik sem az államfilozófiával – mi végre is a hatalom? – sem pedig az emberi közösségekkel, mint „humánetológiai tereppel”, pedig mindkét terület mély ismeretére és a velük való intenzív foglalatosságra IS lenne itt most szükség, ha valaki igazi jó politikát akar csinálni, államférfiként…)
Marad a harmadik lehetőség, hogy nem egyenes, amikor a Fidesszel való lehetséges együttdolgozást emlegeti, mint 2014 utáni reális kormányzási eszközt. De miben is lehet nem egyenes? Valószínűleg abban, hogy tudja ő jól, hogy amit mond, az vagy illúzió, vagy ára lenne, sőt, talán azt is, hogy veszélyes a hosszabb távú kormányzás szempontjából. (Hiszen, mint írtam, a Fidesz kormánybukató pozícióban lesz!) Lehet, hogy Szigetvári most, a máris folyó kampányban valamiért nem akarja nyilvánosan kimondani a nyilvánvalót: hogy akár lesz az új kormánynak kétharmada, akár nem, az Alaptörvényt és a ráépített egész jogi miskulanciát hatályon kívül kell helyezni – különben megbénul, és hamarosan megbukik az új kormány!
Élt már Szigetvári a megbénult Gyurcsány-kabinet idején, tudhatja, mit ér egy tehetetlenné vált hatalom… Éppen ezért képtelenség, hogy ne akarná kidobni az egész, a következő kabinetet gúzsba kötő jogi tákolmány. (Megjegyzem: ravaszul fogalmaz, amikor azt mondja, hogy „Ha rajtam múlik, még a Szent Koronát se miskároljuk ki az alaptörvényből” – hiszen nyilvánvaló, hogy nem rajta, hanem a szituáción múlik a dolog: ezzel az Alaptörvénnyel egyszerűen nem lehet majd együttkormányozni!)
Egy politikus nem mindig érzi úgy, hogy megengedheti magának az őszinte beszédet, azt, hogy nyíltan fedje fel a szándékait, hogy mit fog majd tenni, ha hatalmat kap. Ez néha lehet indokolt, ám ha most ez áll Szigetvári fejében, akkor bizony téved. Most semmit sem nyer azzal, ha bátortalannak, a kiegyezésben naivul bízónak mutatkozik, hiszen arra az egymillió bizonytalan szavazóra, akiknek a „bevonzása” az egész Együtt-párt alapításának oka, éppen azzal lehet(ne) hatni, ha keményen és egyértelműen elutasítaná mind a teljesen „reménytelen” Fideszt, mind annak összes „törvényes ügyeskedését”… Nekik nem lehet olyan okfejtéssel előjönni, mely szerint:
„Ha lényeges kétharmados kérdésekben nem jutunk dűlőre, keresni kell egyéb, korrekt, jogállami eszközt. Például egy új választást. Tökéletesen egyetértek Tölgyessy Péterrel: semmi értelme, hogy sorra felülalkotmányozzák egymást a kormányok. Ha győzünk, meg kell birkózni a helyzettel, a mélyszegénységgel, a munkanélküliséggel, a rasszizmussal és a többivel. Erősnek kell lenni. Ügyesnek kell lenni. Rendvédelmileg demokratikusnak és határozottnak kell lenni. Tilos elfogadni, hogy a választók többségének támogatását nem bíró erő megpróbálja destabilizálni az országot. Ha egy esetleges jobboldali vereség után a békétlenkedő Orbán Viktor marad a jobboldal vezetője, akkor sincs más út, mint meggyőzni az embereket, akiket egyre jobban fog zavarni a patália, hogy Orbán tettei ártanak az országnak. Lesz majd nagy felelősségük a mérsékelt jobboldali politikusoknak és a mérsékelt jobboldali értelmiségnek: a jobboldali demokratáknak. Nem vihetjük tovább azt a terhet, hogy az egyik oldal kitagadja a másikat a nemzetből, a másik meg az egyiket a demokraták közül.”
…Mert, kedves Szigetvári úr, vajon ki is nyerné meg az idézetben említett „új választást”? Csak nem a Fidesz – hiszen ez az ország legnagyobb egységes politikai ereje! Aztán: nem arról van szó, hogy rendszeresen „felül kell alkotmányozni egymást”, hanem arról az egyszeri feladatról, hogy vissza kell állítani a demokratikus alkotmányt. Arra apellálni pedig, hogy – úgymond – (akár „a mérsékelt jobboldali politikusokkal és a mérsékelt jobboldali értelmiségiekkel: a jobboldali demokratákkal” együttesen) „meg kell győzni az embereket” arról hogy „Orbán okozza a patáliát” és hogy „árt az országnak”, szintén reménytelen. Hiszen akik ezt tudják, ők úgyis az ellenzékre szavaztak-szavaznak, csak éppen kevesen vannak a kétharmadhoz. A többiek, az elvakult „jobberek”, Orbán-fanok és Jobbik-hívők pedig (szaknyelven fogalmazva) túlságosan „determináltak” (szocializációjuk, vagy épp a bennük hosszú ideje tartó szorongás következtében) és így kognitív érvekkel nem lehet őket átállítani! És: itt nem arról van szó, hogy „az egyik oldal kitagadja a másikat a nemzetből, a másik meg az egyiket a demokraták közül”, hanem arról, hogy a már tudatos demokraták feladata és kötelessége az, hogy a „más megoldásokban” gondolkodók ne tudják tönkretenni az országot, és hogy ne használhassák fel őket tömegbázisul politikai maffiózók.
…És ha már a „politikai maffiánál” vagyunk: visszatekintve az elmúlt két évtizedre, azt látjuk, hogy a jobb- és baloldal a színfalak mögött mintha-mintha ugyanaz az erő lett volna. Hiszen már a rendszerváltás előtt is erős (és tudatos!) „személyi keveredés” volt az akkori hatalom emberei és kapcsolati hálója, valamint az ilyen-olyan ellenzéki csoportok-személyek között: családi kapcsolatok, munkakapcsolatok, néha még „több” is, szervezeti, hálózati kötődések… Mára talán már felbomlott ez az egység, amely a rendszerváltáskor a dolgok mélyén és hátterében a „jobb-” és „baloldal” között létezett: Orbán antidemokratizmusa sokakban kenyértörésre vitte a dolgot. Ma ezekben az egykor az egységes politikai elitet alkotó személyekben úgy vetődik fel a dilemma, hogy európai, vagy önmagába magába zárt Magyarország? Demokrácia és kapitalizmus, vagy tekintélyelvűség és (tulajdonképpen, „nemzeti nagytőkés” jelmezben) államszocializmus? Teljesítményelvűség vagy kontraszelekció? És most már nem úszható meg a választás – mert aki nem választ, az automatikusan és kikerülhetetlenül a magunkba zárkózást, a tekintélyelvűséget és a teljesítményromboló kontraszelekciót támogatja – hiszen az európaiság, a demokrácia, a kapitalizmus és a teljesítményelvűség mellett most aktívan kell kiállni!
Ma egy magát demokratának valló politikusnak kötelező a választás, hogy kihez köti a hűség: a saját érdekköreihez, vagy az ország érdekéhez? A becsülete múlik ezen – no meg a sikere is, hogy megkapja-e az állampolgároktól a hatalmat?
1 Meine Ehre heißt Treue
2 Erre most sokan felkapják a fejüket és élénken tiltakoznak, különféle nevekkel érvelve. Felhozzák az LMP-t, Schifferrel – ám ők nemrég bizonyították, hogy a saját identitásuk a legfontosabb nekik, így kiesnek… Felhozhatják az Együtt 2014-et és annak tagszervezeteit, valamint ezek vezetőit, a „triumvirátust” is: Bajnait, Juhászt és Kónyát – velük meg az a baj, hogy elképzeléseik szerint senki más nem alkalmasabb az ellenzék és azután majd az ország vezetésére náluknál, és hiába minden intés…
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek