“These men who come to power, they have small minds. You will scared. And they will resent you, and they will strike out and destroy you.”
(„Ezeknek az embereknek, akik hatalomra kerülnek, kevés eszük van. Félni fogsz. Neheztelni fognak rád, ki fognak ütni és megsemmisítenek.”)
Don McBrearty - Keith Ross Leckie: The Arrow (A nyíl1) – 1996
Á, nem kell ide semmiféle „előzetes feliratkozás” – a Fidesz feleslegesen törvénykezett! Elég lesz az, hogy a Műcsarnok2 jegyszedője összeírja azokat, akik azután oda beteszik a lábukat (és nem korábbi kiadású útikönyvvel várost járó külföldiek), hogy Aczél Fekete György átalakította azt az által elképzelt „Nemzeti Szalonná”.
Igen: itt alább a Magyar Művészeti Akadémiáról lesz szó. Pontosabban arról, hogy 2012-ben létezik-e még „nemzeti művészet” Európa közepén? És ha nem létezik, akkor miért tesznek úgy egyesek (politikusok és művészettel foglalkozók), mintha lenne? Továbbá: mit tesz az az igazi, innovatív és kreatív művészettel, ha államilag-hatalmilag rendelik el egyesek, hogy mi a kívánatos és a nemkívánatos művészet?
Van itt mostanában egy konzekvens és koherens folyamat: a magasabb rendű agyi működések kiiktatása a Kárpát-medencében. Ugye, az ország egyetlen esélyét adni képes oktatást-felsőoktatást kinyírták (a hóhér neve: Hofmann Rózsa) – így az intellektuális-kognitív oldal megvan. Most jön az emocionális-művészi! Ennek hentese egy bizonyos Fekete György nevű, önmagát „belsőépítészként” definiáló 80 éves bácsi lesz, aki – saját bevallása szerint – 79,5 éve hordja jellegzetes apródfrizuráját (ld. itt: http://index.hu/video/2012/11/30/futyulok_erre_a_demokraciara/). Hogy művészként mit produkált, azt láthatta, aki akarta, hiszen „véletlenül” éppen most volt az életmű-kiállítása az Iparművészeti Múzeumban (Aranykor, Fekete György Kossuth-díjas, Érdemes művész famozaikokat, rajzokat, illusztrációkat, kisplasztikákat és könyveket bemutató kiállítása - http://www.imm.hu/hu/exhibits/view/188,Aranykor?type=temporary). Aki nem látta személyesen a kiállítást, az itt megnézhet néhány jellemző példá(ny)t: http://index.hu/kultur/2012/12/08/fekete_gyorgyot_kizarjak_sajat_akademiajabol/#gallery_3608044|3608076
…Mit mondhatunk ezekről a művekről? És: mit mondhatunk művei alapján a mai magyar művészetnek erről a felülről elrendelt uráról?
A művei, fogalmazzunk így, igen messze esnek a világszínvonaltól – mint ahogy Fekete György korábbi belsőépítészeti munkái sem haladták meg művészi értékükben egy vidéki szövetkezet asztalosbrigádjától kikerülő munkák szellemi horizontját. Volt a magyar iparművészetnek (és építészetnek) egy sajátos korszaka a ’70-es-’80-as években – egy, a világtól némileg elzártan fejlődő, belterjes korszaka, amit én magamban csak IV-stílusnak („ívé”) szoktam nevezni. Az egykori Iparművészeti Vállalat (innen jön az „IV” elnevezés) üzleteiben, galériáiban láthatott akkoriban az ember ilyen tárgyakat – és ez az a „stílus”, amelynek egy változata a Magyar Művészeti Akadémia alapítója, Makovecz Imre és mostani ura, Fekete György alkotói stílusára is jellemző. Ők persze tehetségesebbek voltak, mint a számos „kismester” – ám amit csináltak, az ugyanúgy legfeljebb marginális volt a korszak világművészetében.
Ez a „magyar művészet”, Makovecz és Fekete életműve „a világ mellett”, az „árnyékban” jött létre és működött – és amikor kinyíltak a határok, a „piacra lépő” új művészek, tervezők egy jelentős része túllépett ezen a korszakon (vagy: eleve bele sem lépett). Mi már akkor a Deutsche Bauzeitungot (http://www.db-bauzeitung.de/de/9/home.html) és a L’Architecture d’Aujour d’hui-t (http://www.larchitecturedaujourdhui.fr/) forgattuk, amikor Makovecz és az „organikusok”, meg persze Fekete György is ősi magyar álmokat álmodtak - és ahogy Makovecz, úgy Fekete is egyre „bonyolultabb” korszakaikba léptek… Dolgozott ezekben az emberekben az a kádár-kori tapasztalat, hogy „sohasem érjük utol a nyugatot” és ez lassan átalakult bennünk és művészetükben a nyugat és a modernitás elutasításává. Világos: ami úgysem lehet sohasem a miénk, azt jobb, ha elkezdjük szívből utálni! …Emiatt egyfajta „saját, csak ránk jellemző látásmód” alakult ki náluk, ami egy belterjes, ezoterikus, a korból „kilépő” művészetet hozott létre. Kialakult a fejükben „a létezés magyar minősége” és az az elképzelés, hogy mi, magyarok „rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot”. Nyilván tudtak arról Fekete, Makovecz, valamint művészeti és ideológiai társaik, hogy „a maguk módján mások is leírják, értelmezik és kifejezik a világot, de mintha az valahogy mást jelentene. Ha úgy tetszik, az másfajta művekben ölt testet”…, és hogy „így leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja…”.
…Igen: az értő szemek nem tévednek, valóban Orbán Viktor 2009-es kötcsei szavaival írtam le ezt a „sajátosan és mélyen magyar” művészetet! Nem véletlen ez a párhuzamosság, hiszen Orbán is ennek a szellemi közegnek a tagja, ő is éppen úgy frusztrálódott attól korábban, hogy „elmaradott”, „provinciális” – és ez az érzés végül nála is a nyugat, a modernitás és a valóság elutasításában és a különutassá válásban manifesztálódott. „Egy brancs maguk” – ahogy a Tanúban a börtönőr mondja…
Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy a nemzeti illúziók világába átlépett politikus a nemzeti illúzióikba menekülő művészeket támogatja és rühelli azt a világművészetet, amelynek élvonala hosszabb távon mindig is kivetette magából a zavarosságot. Rühelli azokat, akik magabiztosan és természetesen képesek a világban mozogni és megnyilvánulni – mert érzi, hogy ő, a „sajátosan magyar”, képességek és tudás terén elmarad tőlük. Nem ambicionálja azt, hogy megméresse magát a világban – elég neki az, ha itthon, hatalmi szóra „nagy művésznek” (vagy politikusnak, közgazdásznak) tartják, legalább élete végén. Persze sejti, hogy ez az értékelés nemigen éli túl őt, pontosabban a mögötte álló potentátok hatalmának végét… De „kis hal-jó hal”: ha a világhír neki úgyis eleve reménytelen, akkor legalább ez legyen meg…
…És hogy legyen egy „művészeti közeg”, amelyben respektusa van, hát maga köré gyűjti a fűzfapoétákat és a hangzatos hazafiságban és/vagy a KDNP-s vallásosságban „magukat megtaláló” közepes, vagy még gyengébb tehetségeket. Ők a Magyar Művészeti Akadémia „gerince” – mert aki valóban értékteremtő és innovatív, az ebben a mocsárban meg nem marad, hiszen neki bérdicsérőkre semmi szüksége! Éppúgy, mint ahogy Orbán maga köré, a kormányában és a „több mint kétharmadában” összegyűjtötte azokat a (szintén) közepes, vagy még gyengébb szakembereket, akik aztán „hatalmi pozícióból” dirigálhatnak most azoknak a pályatársaknak, akiket tiszta teljesítményversenyben soha meg nem előzhettek volna, csak a gátlástalanág & szolgalelkűség kombó bevetésével.
…Amit Fekete és társai csinálnak, az nem művészet: az szar. Szar, mint az első Orbán-ciklus emblematikus épülete, a Nemzeti Színház, amely mind modern színházépületként, mind pedig építészeti szempontból alatta van a még értékelhető szintnek. Ennek a korszaknak a „művészete” hazug és hamis, továbbá teátrális és „közérthetőségre törekvő” – egyszóval éppen olyan, mint Orbán és az „oligarchák” politikája és magánízlése. Bizony, itt is „összenő, ami összetartozik”.
A „nemzeti politika” alapvető célja már bőven több mint egy évszázada a haladás, a modernitás és legfőképpen a teljesítményverseny kizárása, távoltartása. Régen volt az, amikor a szép, romantikus reformkorban együtt volt a Haza ÉS Haladás… A Magyar Művészeti Akadémia, valamint az általa diktált ízlés és világfelfogást elutasítók közötti harc leképezése annak a harcnak, amelyet a bezárkózó és a társadalom nyakára ülő „nemzeti elit” és a világhoz a saját teljesítményükkel csatlakozni akarók között folyik. A Fekete Györgyöt és a Magyar Művészeti Akadémiát „helyzetbe hozók” fejében az a kényszerképzet él, hogy nem szabad megengedni azt, hogy az embereknek, a társadalomnak saját véleménye legyen bármiről és bármilyen téren is. Ezek az alakok azt képzelik, hogy hatalmuk záloga a befolyásolás: ha ők mondják meg, hogy mi az igazság, hogy miről tudhat és miről nem tudhat a jónép, és ha ők szabják meg azt is, mi a szép és a jó. Ez pedig tipikusan zsarnokokra jellemző elképzelés.
…Ha nem akarjuk azt, hogy Magyarország a kutyáké, vagy zsarnokoké legyen, akkor nem hagyhatjuk, hogy tehetségtelen, frusztrált kóklerek művészeti megmondókként tetszeleghessenek. A posztot azzal indítottam, hogy jó ízlésű ember ezentúl aligha teszi be a lábát az „elfeketedett” Műcsarnokba és azokra a helyekre, ahol a Magyar Művészeti Akadémia államilag támogatott prominenseinek „műveit” mutogatják… És most mégis azt javaslom: menjünk el ezekre a helyekre, rendezvényekre és „művészeti eseményekre” minél többen! Menjünk el – és fejezzük ki a nemtetszésünket! Írjuk be a vendégkönyveikbe, hogy amit láttunk, az gáz… És legfőképpen: látogassuk az igazi művészek kiállításait, bemutatóit és (lehetőségeink szerint) támogassuk őket! Támogassuk azt a művészetet és azokat a művészeinket, akik nem azt érzik küldetésüknek, hogy azok seggét nyalják fényesre, akik tárlatok és színház helyett a legszívesebben csak focimeccsekre járnak…
1 Magyarországon Gyorsan, mint a nyíl címmel vetítették (http://www.port.hu/gyorsan,_mint_a_nyil_the_arrow/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=17969&i_city_id=3372&i_county_id=-1). Angolul itt nézhető meg: https://www.youtube.com/watch?v=9PMnlnqRex4 – az idézett rész 1:11:00-tól kezdődik.
2 A posztot bevezető képhez: az „elfajzott művészet” („Entartete Kunst” - ahogy a képen látható feliraton is szerepel) a náci Németországban használt kifejezés a modern művészetekre. A náci rezsim 1937-ben, Münchenben rendezte meg az Elfajzott művészetet bemutató kiállítást (Ausstellung „Entartete Kunst”), amelyet azután a Birodalom nagyvárosaiban utazó kiállításként mutattak be.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek