„Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes, nagy dühvel özönöl.”
Ady Endre: Dózsa György unokája – 1907. január 6.
Tegnap megjelent egy posztunk és arra érkezett egy tanulságos komment. (A poszt és a komment itt olvasható: http://progressziv.blog.hu/2012/06/05/hazugsag_dumak_es_siras#c16914269) Fontosnak tartjuk, hogy az abban foglaltakra egy egész posztban reagáljunk! A kommentben szerepel ugyanis néhány, talán egészen át nem gondolt megállapítás – és amikor azt írom, hogy „át nem gondolt”, akkor ezt úgy értem, hogy „a kommentbeli állásfoglalás következményeit nem teljes mértékben feltáró és e következményekkel nem teljes körűen számoló”.
A posztunk egyik fontos állítása az volt, hogy a magát progresszívnek tartó magyar értelmiség sem tesz meg mindent annak érdekében, hogy megszülessen egy célszerűen, racionálisan és objektíven politizáló erő Magyarországon, illetve, hogy ez a réteg úgy gondolkodik, hogy „akkor vágnék csak bele a politizálásba, ha valaki a kész konstrukciót a seggem alá tolná és garantálná a stabil egzisztenciámat akkor is, ha nem nyerünk a választáson”. Ezt a megállapítást illeti kritikával a már hivatkozott komment szerzője. (Kérem, mielőtt tovább olvasnának, legyenek szívesek a tegnapi posztunkat és a kommentet is átolvasni, a további követhetőség értekében!)
Igaza van abban a kommentezőnek, hogy „Azok az emberek, akik valamilyen felelős pozícióba jutottak a való világban, többnyire műszaki-gazdasági képzettségűek, gyakorlati tapasztalataikat termelési, logisztikai, gazdasági vonalon szerezték. Tetszik vagy sem, egy jogászokból-bölcsészekből-művészekből álló társadalom nem működne…”. Az is közel áll a valósághoz, hogy „akik valóban meg tudják találni a - szigorúan szakmai, ha úgy tetszik "szakértői", vagy technokrata - megoldást a világ problémáira, azok most éppen gyárat igazgatnak, termelést irányítanak, vagy a beszállítóikat motiválják. Ők sokévnyi befektetett tanulással-munkával jutottak ide, nem "örökölhető" pozíciókat töltenek be.” Viszont innentől már vitánk van a kommentezővel, aki azt írja: „Szép kaland a politika, de ér-e annyit egy bizonytalan politikai kimenetelű kaland, hogy ezért 15-20-25 év munkáját (meg ugyanennyi jövőt) kockára tegyünk? Egy jól sikerült politikai kaland során sem lesz mindenkiből miniszterelnök. Sőt, országos szinten talán 20-25(?) olyan pozíció van, ahol a _legálisan_megkereshető_ illetmény összemérhető egy versenyszférás felsővezetői csomaggal.”
…Akkor ezt most bontsuk ki!
Ma Magyarországon az a legnagyobb „kaland” – illetve: felelőtlenség és (szinte már-már tudatos) előre látni nem akarás - ha hagyjuk a politikában úgy és azok által tovább folyni a dolgokat, ahogy és akik által azok eddig és most is folynak. Mert ugyan mire számíthatunk így? Arra, hogy hamarosan eljut az ország – és annak amúgy is betegeskedő versenyszférája – abba az állapotba, ahol már egyszerűen nem fognak működni tudni az eddig még az ésszerűtlenségnek ellenálló „ép egzisztenciaszigetek” sem. Igen: azok a munkahelyek fognak veszélybe kerülni, amelyeket a kommentező által említett, jól képzett, vezető beosztásban dolgozók töltenek ma be, és amelyek ma még lehetővé teszik nekik, hogy egyfajta „területenkívüliséget” élvezzenek. Ha ők csak abban gondolkodnak, hogy a saját munkafeladataikat jól ellátják és akkor „örökre” mentesülnek az egzisztenciális problémák alól, súlyosan tévednek! Egy rosszul vezetett, ráadásul kifejezetten „maffiaszerű érdekkörök” által uralt ország ugyanis szükségképpen omlik össze (ahogy kommentje vége felé maga a kommentező is leírja egyébként…)
Abban is ellent kell mondanunk a kommentezőnek, hogy „országos szinten talán 20-25(?) olyan pozíció van, ahol a _legálisan_megkereshető_ illetmény összemérhető egy versenyszférás felsővezetői csomaggal” – éspedig két okból is.
1. Magyarország állami és területi szintű irányítása (hogy ez utóbbi mit jelent, azt most ne nyissuk ki!) kb. 500 igen magasan képzett és a megfelelő mentalitással is rendelkező felsővezetőt igényel, ebből kb. 100-at a központi kormányzat. (Ha megnézzük, nagyjából 100 fő körül mozog a miniszterelnök+miniszterek+államtitkárok+helyettes államtitkárok összlétszáma.) Így a „20-25”-ös szám 20-25-szörösére lesz szükség!
2. Ha azt akarjuk, hogy országunkat a legképzettebb és legrátermettebb emberek vezessék, akkor szembe kell néznünk ennek anyagi előfeltételeivel is: a legjobbak kerülnek a legtöbbe a munkaerő-piacon – és hát a kormányzati munka honorálásánál is számolnunk illik ezzel! Ne legyünk álszentek és populisták: a jó és kimagaslóan teljesítő szakember megérdemli a kimagasló honoráriumot is, pláne, ha az illető a társadalom élete és jövője szempontjából alapvetően fontos és felelős munkát végez! Ugyan miért lenne az „okos döntés”, ha az ilyen minőségű politikusok a versenyszférabeli jövedelmeknél kevesebbet kapnának munkájukért a néptől? Nem „általában” kell spórolni akarni a politikusi jövedelmeken – a helyes út az, ha ügyelünk arra, hogy oda csak a valóban kipróbáltan legjobbak kerülhessenek, de őket fizessük meg! Nem a „sokat kereső” politikus ugyanis a baj, hanem a rossz és/vagy korrupt politikus. Sajnos a magyar társadalom a rendszerváltás óta (is…) kevés kivételtől eltekintve ez utóbbiakkal szerzett (rossz) tapasztalatokat, ezért általánosít és igyekszik visszafogni a politikusi jövedelmeket. De ismétlem: ez két, valójában egymástól elválasztható és el is választandó dolog összekeveredése. (T. i. a rossz és mégis sokat hazavivő politikusé, ill. a sokat kereső – ám azt meg is érdemlő - politikusé.)
Amint a fenti két pont mutatja, igenis: lehetséges (és kell is) a magasan jövedelmező versenyszférabeli pozíciót legalábbis kompatibilissé tenni a kormányzatban vállalt poszttal!
…Itt megint egy hosszabb szakaszt idézek a kommentből, majd alább arra reagálok ismét:
„20-25 pályaelhagyó vezetőből viszont nem lesz kormányváltás... A többiektől azt kéred, hogy tegyék kockára a karrierjüket és a családjuk megélhetését egy bizonytalan jövőért? Ezek a - nevezzük őket "gondolkodóknak" - látják ugyan a problémákat, összefogásukban potenciálisan megvan a konszenzusos megoldáshoz szükséges szakmaiság, józan ész és kompromisszumkészség is.
De:
· azért fizetik a közszolgákat, hogy az ország működtetését csinálják helyettük (ahogy a pékek sütik a kenyeret helyettük)
· nincsenek ráhatással a számos, képzetlen és befolyásolható választói rétegre (nyugdíjasok, segélyesek, mélyszegények, nagyon alacsony bérűek, stb.)
· nincsenek annyian, hogy bármelyik választáson bárki is megszólítsa őket.”
·
Vegyük itt is sorra a kommentező mondatait!
„20-25 pályaelhagyó vezetőből viszont nem lesz kormányváltás” - A kormányváltás abból lesz, ha elkészül egy komplex társadalmi-gazdasági program (ehhez már kellenek a hozzáértők – akik közül nem kevesen épp a versenyszférában vannak) és a program, mint „projektterv” köré felépül egy politikai szervezet, amely társadalmi szerződést ajánl az állampolgároknak e program megvalósítására. Nyilván nem lesz elég csak „megígérni” azt, hogy „De mi aztán igazán és tényleg megcsináljuk!”, hanem emellé a program szerves részeként garanciákat is fel kell kínálni. („Ha ezt és ezt nem a program szerint tesszük, akkor már a választások előtt, írásban nyilatkozunk, hogy azonnal lemondunk.” Vagy: ha a vállalkozói szférának azt az ígéretet teszi ez a politikai „programerő”, hogy – mondjuk – egy kormányzati cikluson belül nem nyúl az adórendszerhez és ezt szegi meg, akkor ugyanúgy automatikusan életbe lép a jó előre elkészített lemondás.)
Szintén a társadalmi biztosítékrendszer eleme az is, ha a kormány vállalja, hogy (mondjuk évente) átvilágíttatja a teljes tevékenységét független szakértői testületekkel és e vizsgálat eredménye határozza meg a kormány további sorsát és teendőit. (Ez persze nem „lemondás” a kormány szuverenitásáról és nem is csorbítja annak döntési kompetenciáit – csupán segít megmaradni a tervezett úton: ha a kormány nem „lép félre”, akkor nem történik semmi, ha viszont igen, akkor számolnia kell annak következményeivel.)
„…tegyék kockára a karrierjüket és a családjuk megélhetését egy bizonytalan jövőért” – A jövő akkor igazán bizonytalan, ha ma még nem akarnak az arra képesek energiát befektetni a jó kormányzás előfeltételeinek megteremtésébe, ahogy erről fentebb már volt szó. Mert ebben az esetben marad minden a régiben – és az oda fog vezetni, amiről kommentje végén maga a kommentező is írt.
„azért fizetik a közszolgákat, hogy az ország működtetését csinálják helyettük (ahogy a pékek sütik a kenyeret helyettük)” – Az alapvető dolgokban a döntést nem testálhatjuk át „fizetett szolgákra”. Nem lehet pl. az országgyűlési képviselők megválasztásában erre hagyatkozni – és képviseleti demokráciában az, hogy kik alkotják a parlamenti többséget, alapvetően határoz meg dolgokat. A közszolgák feladata az, hogy a(z elvileg bölcs mérlegelés után megválasztott) kormánytöbbség által kitűzött célokat konkrét cselekvési programokká alakítsák és működtessék az alrendszereket.
Ha egy adott társadalom és annak „létező” politikai elitje egyszerűen nem alkalmas a hosszú távú közérdeket sem adekvát módon megfogalmazni, sem azt képviselni, akkor – jobb híján és valóban „rendkívüli esetként” – azoké ennek felelőssége, akik tudás, belátás, morális alapok és általánosan vett képességek birtokában át tudják venni a meglévő politikai elit funkcióit. Akkor nekik kell „kínálatot teremteniük” a választók felé és az ő feladatuk javaslataikról a választópolgárok kellő hányadát meg is győzni. Ha kitérnek ez elől, azzal – harmadszor ismétlem önmagamat – nem nagy időtávon belül a saját státuszukat is veszélybe sodorják.
„nincsenek ráhatással a számos, képzetlen és befolyásolható választói rétegre (nyugdíjasok, segélyesek, mélyszegények, nagyon alacsony bérűek, stb.)” – Ehhez kellenek a meggyőző és meggyőzően tálalt érvek egyfelől, másfelől pedig kell vezetői karizma is. Hiszen köztudott, hogy a választókra igen komoly hatást képes gyakorolni a személyiség. Nem igaz az a közkeletű és igen elterjedt vélekedés, hogy ígéretekkel és populizmussal lehet a legjobban hatni a választók széles tömegeire. A választó ugyanis nem az alapján dönt, hogy mit ígértek neki, hanem hogy ki ígérte azt – hogy kiváltotta-e az illető a választókban az elfogadás és a bizalom érzését? A választó bizakodni akar és iránymutatást akar. Érezni akarja azt, hogy aki vezeti, az rendelkezik vezetői képességekkel. Ez nem „tudás”, ez ösztön – és ezt alapvető politikai hiba kihagyni a stratégiából!
[A kommentező által emlegetett versenyszférában tevékenykedő alkalmas vezetők] „nincsenek annyian, hogy bármelyik választáson bárki is megszólítsa őket...” – Nem őket kell valakinek megszólítania, hanem nekik kell a társadalmat megszólító politikai erőt maguk közül kiállítaniuk.
A fentiek alapján egyértelmű, hogy ha maguk az elvileg a feladatra alkalmasak nem vállalják a cselekvést, akkor másra hiába várnak. És ami igen fontos: az ő fenntartásaik sem igazán egzisztenciális természetűek – azok csak (önmaguk számára is) ürügyek. Hiszen ha a rendszerelemzésben gyakorlott eszükkel végigelemzik a helyzetet, akkor maguk is rájönnek, hogy egzisztenciájukat a nem politizálás fenyegeti igazán. Akkor hát miért nem cselekszenek mégis az eszük szerint? Mi a valódi gátló tényező ebben?
Valójában itt azzal a magyar társadalmi hagyománnyal van dolgunk, amely ösztönösen tart távol minket a politikától, mivel az abban való polgári típusú részvétel egészen a közelmúltig gyakorlatilag sem nem volt lehetséges, sem nem volt kívánatos a mindenkori hatalmak részéről. (Mint ahogy ma sem az!) Ez a szocializációnk során spontán módon (ún. „szerves tanulással”, az előttünk élő generációk viselkedésének, hozzáállásának utánzás révén történő átvételével) került belénk és lett a mentalitásunk egyik alapeleme. Amikor tehát arról írok, hogy a magyar társadalom sikere érdekében igenis, szükséges a politikai aktivitás, akkor valójában a magyar társadalmi ösztönnel „megyek szembe” és várok el azzal ellentétes cselekvést. Mindezzel tisztában vagyok és másoknak is tisztában kell lenniük – mint ahogy azzal is, hogy ha mégis társadalmi szokásaink, hagyományaink és „ösztöneink” szerint cselekszünk, akkor ez az ország szükségképen van bukásra, tömeges szegénységre és perspektívátlanságra ítélve!
Azok kívül: a magyar társadalom annyi és olyan hosszú ideje tartó „hektikusságnak” volt és van kitéve, hogy ez radikálisan lecsökkentette az egyébként normális, polgári kockázatvállalásra való hajlandóságát. Itt annyira sokat kellett és kell tenni az egzisztenciáért, hogy sem idő, sem erő, sem elszántság nem marad más, ezen kívül álló feladatokra. Pedig valójában éppen ezzel sodorja magát a legnagyobb veszélybe és egzisztenciális bizonytalanságba a nép: ha nem foglalkozik a közügyeivel és azokat populistákra, hozzá nem értőkre, fantasztákra, vagy gazemberekre hagyja.
Ismétlem: ha nem aktivizálja magát a közéletben a ma leginkább a versenyszféra irányító pozícióiban foglalkoztatott, jól képzett és valóban „nyugatos” mentalitású réteg, akkor ez a réteg is „meg fogja szívni”: ők sem lesznek képesek megtartani egzisztenciájukat. Akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik a társadalmi robbanás – és az olyan alakokat és eszméket hoz be a politikai gyakorlatba, amelyek közepette a ma (még) biztos versenyszférabeli posztokat birtokló „nagyurak” is mennek a levesbe…
És akkor mi lesz, tényleg?
…Aki hosszú távon is fenntartható, tudásával és munkájával megszolgált magas életszínvonalat akar, annak el kell gondolkodnia a fentieken!
(A posztot kísérő grafika Bíró Mihály Bitangok! Ezt akartátok? c. plakátjának felhasználásával készült.)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek