- Na elég a dumából!
- Ez nem „duma”!
- Süket duma! Mióta megvagyok, dumával etetnek. Hova jutottam vele?
Keleti Márton - Dobozy Imre: A tizedes meg a többiek - 1965
Jaj, de jó: ismét sikerült egy rettenetesen elcsépeltnek és unalmasnak hangzó címet kiötlenem! Ám valójában nem a cím az igazán unalmas, hanem az a rettenetes, ám vérkonzekvensen képviselt önhazugság-halom, ahogy szólamokban, majd azokhoz képest a valóságban teszünk, ahogy élünk. Ezt már rettenetesen unom!
Fetrengünk az álszentségben, az álságosságban és fetrengés közben még kéjelgünk is ezen! Úgy érezzük, kínunkban és tehetetlenségünkben („determináltságukban”) úgysem tudunk mi itt igazán hasznos és szép dolgokat csinálni – ehhez ugyanis legalább valamennyivel kevésbé kellene egymás iránt utálatot éreznünk – úgyhogy ha már valódi értéket nem tudunk létrehozni, akkor legalább tegyünk úgy, mintha lennének értékeink és mi azokat védelmeznénk!
Az utóbbi évtized egyik sajnálatos jellegzetessége, hogy Magyarországon párt-és politikafüggő lett az igazság – és nem „csupán” az igazságszolgáltatás berkein belül (ami önmagában is óriási baj!), hanem az élet szinte minden területén.
Mindig elcsodálkozom, ha szembesülök (például) a művészeti teljesítmények megítélésében azzal, hogy szisztematikusan másképpen vélekednek sok-sok alkotóról, műről és életműről ballib, illetve jobb-szélsőjobb közegekben. Mindkét gárdára jellemző, hogy pánikszerűen és hisztérikusan reagálnak a számukra „ellenséget ideológia” képviselőjének tartott művészek viselt dolgaival kapcsolatban. „Természetesen” ez részben érthető az élő művészek kapcsán – hiszen itt a művészet legnagyobbrészt állami támogatásból él – tehát az éppen regnáló kurzus „saját köreit” eteti, futtatja, küldi műveiket külföldre. A művész pedig – azon kívül, hogy ennie kell – hiú állatfaj: imádja, ha ajnározzák és zseninek hirdetik. A politika meg? Hát, a politika meg azt imádja, ha minden eszközzel hirdetheti a saját világ- (és persze magyarság-)felfogását és ehhez vél remek eszközt találni a művészetben…
A legszebb az egészben az, hogy közben a való élethez ennek az egész „állásfoglalósdinak” és „elhatárolósdinak” vajmi kevés köze van. A KDNP-sek is szexelnek puszta élvezetből, nem csupán a gyermekáldásét. A vérbalosok között is vannak bőven olyanok, akik szívük (és ittasságuk) mélyén vissza szeretnék csinálni Trianont. A kőkemény liberálisok között is rengetegen előítéletesek – ha az illető történetesen Izrael-szimpatizáns, akkor álmaiban olykor „eliminálná” az arabokat, ha pedig véletlenül egy izraeli ingatlan-befektetők által összetolt társasház lakója, garanciális probléma esetén még zsidózni is képes. A jobbikosok pedig? Nos, róluk épp a minap tudtuk meg, hogy a harmaduk legszívesebben elhúzna Magyarországról! (Forrás: TÁRKI/Csúcson a migráció - http://www.tarki.hu/hu/news/2012/kitekint/20120523_migracio.html - a 2. diagram balról 3. oszlopa.) Amint láthatjuk: a bármely oldalon hivatalosan képviselt nézetek afféle „munkaruhák” csupán: abban keresik a kenyerüket, de nem abban élik az életüket.
Akkor uralja el egy társadalom belső viszonyait a hazugság és az álságosság, ha nincs elég ön- és közbizalom ahhoz, hogy a közösség tagjai vállalják önmagukat és merjék megismerni az igazságot.
…Játsszunk egy kicsit: mi lenne, ha mindenki azt mondaná, ami valóban mozgatja?
Mit mondana Orbán? Hogy bármit vállalok azért, hogy megtarthassam a hatalmamat? Hogy bármekkorát hazudok, és ezzel akármilyen mélyre kész vagyok lesüllyedni? Hogy simán tönkreteszem az országot azért, hogy a „haverok”, akiknek tulajdonképpen miniszterelnökként is csupán egy eszköz vagyok a kezükben, le ne cseréljenek egy alkalmasabb, a pénzszerzésüket még jobban szolgáló alakra? …És hogy rettenetesen félek attól a naptól, amikor mindez mégis hiábavalónak fog bizonyulni?
Mit mondanának a szocik? Hogy valójában semmihez sem értünk – de azért a következő ciklusban is szeretnénk a politikából élni? És ha még szerencsésebben jön ki a lépés, akkor a politikából is? (T. i. ha valahogy sikerülne kormányra vergődnünk, semmi sem tartana vissza minket attól, hogy ott folytassuk, ahol 2009-’10 körül abba kellett hagynunk?) Hogy fogalmunk sincs arról, mit is kellene ezzel az országgal csinálni? Hogy most is a párton belüli klikkharcokhoz kötik le az összes (nem túl bő) szellemi kapacitásunkat? Hogy a híres, 22 éve hirdetett „megújulásunkhoz” az is kevés lenne ha az Úristen újrateremtené az egész világot, mert mi még abban az új világban is éppen ilyenek lennénk, mint eddig?
Mit mondana az LMP? Hogy hozzászoktunk már a képviselői illetményhez – annyi pénzhez, havi rendszerességgel, amennyit előtte sosem kereshettünk? Hogy mióta eszünkbe jutott, hogy párt legyünk és ezt a pártot „Lehet Más a Politikának” nevezzük el, azóta sincs igazából a leghalványabb fogalmunk sem arról, hogy mi és milyen is az a „más”? Hiszen, ha lenne, akkor úgy neveztük volna el a pártot, hogy kifejezze, milyen is? Hogy értelmiségiek vagyunk – abból is a humán fajta – és ezért féltékenyek vagyunk a nálunk okosabbakra és a miénknél összeszedettebben gondolkodókra? Hogy a nagy bázisdemokrataságunk ellenére be nem engednénk a párt vezetésébe olyanokat, akiknek van elképzelésük egy modern ország kormányzásáról és a magyar nép igazi problémáiról, azok okaival egyetemben? Hiszen, ha ezt megtennénk, akkor egykettőre nem mi lennénk a párt vezetői?
Mit mondana a Jobbik? Hogy tele vagyunk kisebbrendűség-érzéssel és ezért váltunk gyűlölködőkké? És hogy valójában sokkal jobban sóvárogjuk a sikert, a gazdagságot és a hatalmat, mint a Rotschildok? És hogy pontosan tudjuk magunkról: ha a képességeinkkel, a teljesítményünkkel és a tudásunkkal arányos életszínvonalon kellene élnünk, akkor hozzánk képest a 20 éve munkanélküli roma a Riviéra Krőzusa lenne? Hogy azért akarunk elszakadni az EU-tól, mert képtelenek lennénk eltanulni az ottani munkakultúrát? (De azért az EP-képviselői illetményt, aztat szeressük!) És hogy bizony akadnak prominenseink között olyanok, akik magukban olyan démonokkal viaskodnak, hogy azokhoz képest a nácizmus szelleme valóságos Jótündér lenne - és hogy e démonokat szeretnék legalább időlegesen lenyugtatni azzal, hogy másokat (legalább verbálisan) „likvidálnak”?
Mit mondana Gyurcsány Ferenc? Hogy érzi: belőle „tényező” itt már sohasem lehet – de ebbe nem képes belenyugodni? Hogy valójában szégyelli magát, amikor naiv és nagyon egyszerű (legbelül kádárista) öregembereknek szónokol teljesítményelvű nyugatosságról – vagyis két olyan dologról, ami szöges ellentétben áll a bennük élő világgal és egész életükkel? És hogy azért nekik szónokol erről, mert rajtuk kívül őt senki meg nem hallgatja? Hogy azért vette maga mellé a DK elnökségébe azokat, akik ott vannak, mert ők már az MSZP-nek sem kellettek, onnan is kihullottak – és mert rajtuk kívül senki sem vállalta, hogy szerepel mellette ebben a szomorú kutyakomédiában? És hogy azért lett ez így, mert legkésőbb a 2010-es választások után nem merte azt kimondani, hogy „Szakítok a szocikkal, visszaadom a mandátumomat – és vállalom, hogy a nulláról újrakezdem, mert én komolyan hiszek a modernitásban!”? És hogy azért nem mertem ezt megtenni, mert életemben semmit sem építettem fel a nullából – mindent csak átvettem?
Mit mondana Bajnai Gordon? Hogy nem érzem magam igazi vezérségre képesnek, hogy nem vagyok képes arra, hogy Orbán ellen győzzek egy könyörtelen harcban? És hogy emiatt nem bízom abban, hogy magam mellé tudok állítani kétmillió embert? Hogy én is, mint Gyurcsány Ferenc, mindig csak menedzseltem, de sohasem teremtettem? Hogy nem tudom, hogyan kezdjek hozzá egy győzni képes erő összekovácsolásának – és ezért arra várok, hogy valami sanda érdekszövetség válasszon meg miniszterelnök-jelöltjének, amely aztán kb. úgy bánik majd velem, mint Simicska Orbánnal?
És mit mondana a magát progresszívnek tartó magyar értelmiség? Hogy akkor vágnék csak bele a politizálásba, ha valaki a kész konstrukciót a seggem alá tolná és garantálná a stabil egzisztenciámat akkor is, ha nem nyerünk a választáson? Hogy csak a saját fejem után vagyok hajlandó menni és kikérem magamnak, ha mások megalapozott programját kellene követnem? Hogy csak kritizálni tudok, de konstruálni már nem? Hogy igazából talán mégsem vagyok teljesítményalapú progresszív - hanem valójában ugyanazt a játékot játszom, mint az egész magyar társadalom: ügyeskedem, lavírozom és próbálok jól kijönni a dolgokból?
…Hová jutottunk ezekkel a dumákkal? Jó itt nekünk? És ha nem jó, akkor az istenszerelmére, miért nem akarjuk a süket sztereotípiáinktól megszabadulni? Évtizedek óta megírta, elmondta minden igazi szellemi nagyságunk, hogy mi a baj (álmodozunk és hazudozunk) és mit kellene csinálnunk (tanulni, szervezni, dolgozni). Hát valóban létezne valami, a magyarok génjeibe kódolt „turáni átok” (vagy inkább: sztyeppei tehetetlenség)?
Miért „sírnak” itt sokan – egyre többen -, ha csak sírni tudnak? A sírástól legfeljebb újra kialakul a Pannon-tenger*… Igaz: akkor legalább lesz nekünk is hol mediterránkodnunk, mint a görögöknek!
…Hacsak tehetetlenkedésünkben bele nem fulladunk!
*Ld. itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Pannon-tenger
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek