„Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”
Örkény István bevezetőszövege a Szabad Magyar Rádióban – 1956. október 23.
Ehh, politikus- mozog a szája, tehát… Így legyintünk és vonogatjuk a vállunkat, ha arra kerül a sor, hogy számon kérjük választott vezetőinken, hogy mit miért hogyan tesznek a közösség szolgálatában, és ez milyen viszonyban áll azzal, amit számunkra oly gondosan megfogalmaztak. Ez a vállvonogatás olyan régi szokásunk, hogy nem is emlékszünk rá, hogy valaha is mentesek lettünk volna tőle.
Rosszabb a helyzet, mint gondolnánk. Ez nem csak egy gesztus, ez egy mindannyiunkra bajt hozó hozzáállás. A közélet kérdései iránti igénytelenség, a tájékozódás hiánya vagy egyoldalúsága (ami a gyakorlatban egy és ugyanaz), és a tények elől való fejvesztett menekülés jelentéktelen, szimbolikus ügyek felé egyfajta közösségi élmény nekünk, magyaroknak. Újra és újra a könnyebbik utat választjuk: nemhogy problémamegoldásra nem szorítjuk rá azokat, akiknek ez volna a feladatuk, de belekényszerítjük őket különféle pótcselekvésekbe. Hogy mifélékbe? Sosemvolt problémák generálását várjuk el tőlük, hogy aztán a jelképek szintjén megoldjuk a nem létező gondokat. Szobrokat védünk (ki turult, ki Károlyit), transzparensekkel és mécsesekkel rójuk a köreinket. Ez a helyzet egy kívülről nézve érthetetlen attitűd számlájára írható: szeretjük, ha nagy ívű hazugságokat mondanak az arcunkba, és szeretjük ezeket ideig-óráig komolyan venni, mert addig is figyelmen kívül hagyhatjuk az előttünk tornyosuló feladathegyet. Innentől a képlet egyszerű: tudjuk, hogy valótlanságokkal altatnak minket, de tudomásukra hozzuk, hogy erre vevők vagyunk, igazából nincs is kedvünk felkelni és járni, mert az bizony azt jelentené, amitől eléggé ódzkodunk: céltudatos, kitartó munkát. Sokkal szívesebben motyogjuk félálomban a szánkba adott jelszavakat. Egy ilyen kifejezett igény természetesen kitermeli az ezt kielégítő kínálatot, így aztán az a meglepő helyzet állt elő, hogy embereket tartunk arra, hogy rendszeresen átejtsenek minket. Ők aztán, miután még akkor is ráébredtek volna arra, hogy megelégszünk néhány elkoptatott szlogennel és egy jófajta ellenséggel, aki minden bajért okolható, ha nem lenne ennek a társadalompszichológiai jelenségnek kiterjedt szakirodalma, semmivel nem nyújtanak többet, mint amit kutatásokkal alátámaszthatóan elvárunk. Igaz, kevesebbet sem. Megkapjuk a mindennapi kommunikációs bűvészmutatványunkat, hogy aztán elégedetten rágódhassunk rajta, kiszámítható pályán lefuthassuk a köreinket, megbotránkozhassunk, felháborodhassunk, kimehessünk demonstrálni- a legtöbb esetben valami ellen. Ezzel részünkről lerendezettnek tekintjük a közösség ügyeiben való részvételt, a politikai szereplők pedig azzal a megelégedést nyújtó tudattal dőlhetnek hátra, hogy megadták a polgároknak, amit azok kívántak.
Ez nyilván szórakoztató, az időt is el lehet vele ütni, de sehonnan sehová tartunk, ha ezen a pályán mozgunk.
Meg kell vizsgálnunk, honnan ez a hozzáállás és mi a teendő ellene.
A magyar társadalom fejlődését tanulmányozva észre kell, hogy vegyük, hogy a hatalom soha nem élvezte a közösség bizalmát. Vagy kívülről erőltették ránk, vagy magunk választottuk ugyan, de ráébredve az alkalmatlanságot és a koncepció hiányát leplezni hivatott szemfényvesztésre, magától a hatalomtól vontuk meg a bizalmat – ahelyett, hogy a hatalmat vontuk volna meg a bizalmunkra nem érdemesektől. Tovább göngyölítve a problémát, mélyebben lakozó bizalmatlanságra bukkanunk: félünk együttműködni egymással, ugyanis attól tartunk, hogy a kooperációval saját pozíciónkat gyengítjük. Ez a fajta kockázatkerülés valójában mérhetetlen nagy rizikóval jár: atomizált társadalmunk képtelen arra, hogy a saját javát szolgálja.
Van út innen kifelé, de nem egyik napról a másikra. Olyan elemet kell beépítenünk az életünkbe, a közösség életébe, amit ez idáig nem volt szerencsénk tapasztalni. Le kell győznünk a belénk égett gátlást, ami megakadályozza, hogy együtt gondolkozzunk és munkálkodjunk, egy egész részeként kell élnünk egyéni szabadságunkkal és képességeinkkel. Ilyen egyszerű és ilyen nehéz a megoldás: hosszas, kitartó munkával fel kell építenünk egy rendszert ami, működik, aztán hosszas, kitartó munkával működtetnünk kell azt.
Ha ezen kezdünk dolgozni arra leszünk figyelmesek, hogy súlyát veszíti a sok ideológiainak álcázott, valójában önmagáért való csatározás és a híres-nevezetes Nagy Magyar Hazugságverseny.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek