Ha mindent megtettél, amire képességeidből telik, ember vagy. Ha mindent megtettél, amit akartál, akkor isten.
Napóleon
Most ismét újrajátsszuk a magyar történelmet: tehetetlennek érezzük magunkat, úgy érezzük, hogy erőtlenek és esélytelenek vagyunk és nem hiszünk a sikerben. Lélekben már feladtuk… Jöjjön, ami jön, csinálják, akik akarják – mi meg valahogy majdcsak túléljük Orbán éveit is, ahogy Kádár és Horthy éveit is túléltük (már aki bele nem halt).
Persze, próbálkoznak még: civilek és ilyen-olyan ellenzékiek (akik közük egyesek néhány éve még minden hatalmat birtokoltak, de „elkúrták”…) De sehol, egyikőjükön sem látom azt az átütőerőt, azt a megkérdőjelezhetetlen magabiztosságot, amely nélkül pedig nem sikerülhet. Nem sikerülhet enélkül, mert aki magában sem bízik, abban hogyan bízzanak mások? Annak hogy higgyék el, hogy amit mond, az igaz, vagy igazzá válhat?
Sokan arra hivatkoznak, hogy mit is tehetnének, amikor csupán egyedül, vagy kevesen vannak, erőforrások (értsd: sok-sok pénz) nélkül – az Ellenség pedig „gazdag és hatalmas”, az Ellenség „bármit megtehet”, „úgy általában” és „személy szerint velem” is?
Igaz: az ember egyedül nem tehet sokat társadalmi kérdésekben – azt csak másokkal együtt lehet. De hogyan is kezdődik ez a „másokkal együtt tevés”? Hát úgy, hogy egy ember odamegy a másikhoz és meggyőzi arról, hogy együtt csináljanak valami – és ha kell, hívjanak a melóhoz másokat is. Meggyőzi, azaz: átadja a másiknak a saját hitét a dologban. Ez pedig ugye csak akkor lehetséges, ha maga is feltétlenül hisz benne…
És itt bezárulhat a kör: magamban sem hiszek, ezért nem is tudom átadni a (nem is létező) hitemet másoknak, nem tudok rájuk hatással lenni… Ráadásul mivel magamban sem bízom, ezért ez megakadályoz abban, hogy másokban megbízzam és feladatokat bízzak rájuk. Ugyan: hiszen én is csak egy „bizonytalankodó köcsög” vagyok és nyilván akkor „mindenki az ebben az országban” – hiszen igaz a mondás, hogy „Mindenki magából indul ki”!
…És minél entellektüelebb valaki, annál szofisztikáltabban képes megfogalmazni a maga nyavalygását a „témában”…
Például itt van ez a Milla is: annyira még futja az intellektuális kalandvágyukból, hogy összecsődítsenek egy százezres tömeget, de arra már nem, hogy megszervezzék és vezessék azt – vagy legalább hagyják, hogy mások tegyék ezt meg, ha ők már képtelenek erre ilyen-olyan személyes okok miatt. És valóban: a magyarság kalandozóként kezdte Európában, aztán itt mindig is „kaland volt az élet”. A kaland pedig: néhány pillanat, amelyből sosem áll össze valahová céltudatosan haladó folyamat.
Igen: kalandozunk manapság is. Már évszázadok óta leszoktunk arról, hogy kalandozás helyett sikeres „hadjáratokat” vezessünk.
…No, ez sürgősen fejezzük be! Annyit sírunk, hogy lassan megtelik a Kárpát-medence – a végén még belefulladunk a saját könnyünkbe-taknyunkba! Még hogy „Nem tehtüüünk semmi!”, meg hogy „nincs önbizalmammm”… és azt se akarom többé tőletek hallani, hogy „…de ezek itt mind lusta gecik!”. Ja és azt se, hogy „Még nem tartunk ott!” - ettől a szövegtől különösen készen tudok lenni, mert semmi mást nem jelent, mint hogy félek a kockázattól („Leégek a jónép előtt, ha belebukom!”) és/vagy sajnálom az időmet és az erőmet, no meg a kitartással is hadilábon állok ( - vagy nagyon is „civillábon”?).
Hallom, sokszor hallom azt az érvet is, hogy „Nincs kivel… Ezek nem jó minőségű emberek!” Ezeknek üzenem: minden sikeres és győzedelmes sereg éppen ugyanolyan emberekből áll egyénenként, mint a vert, szétzüllött hadak – csak éppen más és másképpen szervezi-vezeti őket. Nincsenek „kész”, „raktárról rendelhető” úgynevezett „jó minőségű emberek”: azokat ki kell nevelni! Ha arra várunk, hogy véletlenül, ki tudja, hogy és honnan majdcsak előteremnek ezek készen, akkor az Ítéletnapig is hiába várakozunk… Tudom én, persze, hogyne tudnám: aki „kész emberekre” vár, az valójában munkát akar megspórolni. Az emberekről pedig nem azt akarom tudni, hogy most milyenek, hanem azt, hogy mit lehet kihozni belőlük? Hiszen – ha belegondolunk elmúlt éveinkbe – nagyon mások, más állapotúak most nem is lehetnének, mint fásultak, bizonytalanok és megbízhatatlanok!
…De honnan szedjünk egyáltalán olyan embereket, akikből kihozható a teljesítmény és bátorrá tehetők? Itt van egy hatalmas gond – és egy nagy ellentmondás! Aki (valamire, bármire) rátermett, az már nagy valószínűséggel foglalkozik is valami komoly dologgal: fontos és persze sok időt, energiát kitöltő/kivevő munkája van, amit „valami hőzöngésért”, „mozgalmárkodásért” komoly ember persze hogy nem veszélyeztet és nem is hanyagol el. Hiszen sokat dolgozott, tanult érte, hogy az lehessen, ami – vagy épp most tanul sokat ennek érdekében… Akik pedig „minden marhaságra kaphatók” – és rá is érnek – azok között a statisztikai átlagnál bizonyosan több a „lúzer”, akiből „eleve hiányzik valami”, ami komoly teljesítményekre tenné őt alkalmassá… Nagyon kevés olyan ember lehet Magyarországon, aki alkalmas és ugyanakkor hajlandó is „beleállni a dologba”… Lehet, hogy a nagyjából 5-5,5 milla aktív szavazói tömegnek csak töredék százaléka… Az viszont igen valószínű, hogy közülük számosan kinn voltak a vasárnapi Milla-dzsemborin (meg persze sokan olyanok is, akik nem ilyenek…)
Ott volt azon a Milla-dolgon vagy százezer ember… Fel kéne talán szólítanunk mindenki, aki ott volt, hogy ha nem csupán szájtátó és szájjártató szalondemokrata, hanem valódi, cselekvő ember és állampolgár, akkor jöjjön és jelentkezzen munkára? Hm… Ki tudja? Ha csupán minden huszadik ott lébecolóból válik egy egységes erő tevékeny tagja, akkor Orbán akár el se induljon a következő választásokon – kár lesz neki lefoglalni a reklámidőket! Kubatovnak „csúcsformájában” se volt soha ennyi valóban csatasorban álló embere, bármit állít is a városi legenda. És most már nem is lesz – nem lesz, mert mire megint választások lesznek, már rég nem ők fognak tematizálni, hanem az „újak”.
…Már ha lesznek, ha összeállnak/összeállíthatók, ha hajlandóak előjönni!
Ne játsszuk újra a rossz magyar politikát! Az nem vezetett sehova: nem lettek tőle/belőle közös sikerek – csak sok-sok kis egyéni szívás. Valami újat kellene játszanunk, amit itt évszázadok óta senki sem játszott. No, nem „4K-s párnacsatákra” gondolok, hanem (ha már sport, akkor) valami Bundesliga-szerűségre… Teljesítmény, kidolgozott játékstratégia, komolyan vett feladatok, edzés, végighajtott meccsek.
A posztot egy Napóleon-idézet vezette fel – zárásképpen álljon itt még kettő (a „defetisták”okulására):
1. A körülményeket én alakítom!
2. Az a szó, hogy "lehetetlen", nem szerepel a szótáramban.
…Lányok, fiúk, keressünk „játszótársakat”!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek