Tölgyessy Péter a Mathias Corvinus Collegiumban tartott, "Az új alkotmány, változások és lehetőségek" című konferencián előadásában arról beszélt, hogy „a Fidesz szabadságharcot folytat a nyugat ellen” – és számos jele van annak, hogy az állítás megállja a helyét.
Mi oka lehet 2011-ben egy magyar kormánynak erre? Miféle gondolatok, célok, érdekek vezérlik ebben és miért kaphat ehhez támogatást a magyar társadalom jelentős tömegeitől. És: mi lehet a vége egy ilyen harcnak?
Látszólag egyszerű a magyarázat. A magyarság gyakorlatilag a Kárpát-medencébe érkezése óta harcolt a nyugat ellen: ezek kezdetben egy nomád nép expanzív hadjáratai voltak – tehát mondhatni: „mi kezdtük”. A nyugat – amelyet számunkra szomszédságunk okán elsősorban a németek jelentettek – hamarosan visszavágott, ezzel (is) késztetve a magyarságot, annak egy részét arra, hogy új társadalmi kereteket alakítson ki a túlélés érdekében.
És ezzel meg is történt a magyarság első, történetileg is dokumentált „megosztása”: egyfelől a régi világ hívei, másfelől az új, nyugati mintájú, keresztény, feudális rend képviselői. A magyarság és vezetői egy része lehetőséget látott a „nyugatosodásban”, hatalma stabilitását, anyagi gyarapodását. Ugyanakkor egy másik „érdekkör” hatalmas pozíció- és egzisztenciavesztésként „élte meg” ezt a folyamatot.
A küzdelmet a felszínen a „nyugatpártiak” nyerték meg, ám a társadalom „mélyén” számos, a régi világból származó mentalitáselem maradt és okozott ellentétes mozgásokat. A nyugat ugyanis nem csupán egy vallást (kereszténység) és nem csupán egy külsőleges társadalom-felépítést (feudalizmus) jelentett: ezek a nyugati népek valódi, a mélyben ható mentalitására ugyanúgy csupán „rárakódtak”, mint a magyarságnál a „nem nyugatos” mentalitás-alapokra. A nyugat valójában egy társadalmi önkép volt – és ma is az.
És ezzel el is érkeztünk az első fontos megállapításhoz: bár a felszínen „teljes volt a hasonulás, mivel mind itt, mind nyugaton keresztény-feudális rend létezett, ám az alatta működő mentalitások már eltértek egymástól. Míg nyugaton – a germán népek ősi hagyományaképpen – mindig is létezett egyfajta „önállóság-tudat”, „önkormányzati eszme”, mindig is létezett legalább a szándék, hogy „magunk irányítsuk a közösségünk dolgait”, addig a magyarság önképét egy erősen hierarchizált, a nomád népekre jellemző, pozíciókban gondolkodó rendszer határozta meg. Megmagyarázom, mire is gondolok:
Talán mindenkinek ismerős az a mód, ahogy a honfoglaló magyarság élén álló fejedelmet (kendét) választották: „az Árpád véréből származó legidősebb, hadakozásra alkalmas férfiú”. Ez egy szilárd és kikezdhetetlen „legitimitást” adó elv és gyakorlat volt – azonban volt egy nagy hátránya: nem számolt az illető egyéni képességeivel, elég volt, ha nem béna, nem vak, tud lovon ülni és kardot markolni… Nem számított, hogy rendelkezik-e egy Géza, vagy egy Vajk/István (minden bizonnyal rendkívüli) vezetői, államszervezői képességeivel, vagy csak egy iszákos és passzív Taksony az illető. Pedig világos, hogy az eredmény szempontjából nagyon nem mindegy!
Hasonló volt a helyzet „nemzetségi és nagycsaládi szinten” is: ott is a kor és a születési sorrend volt a döntő abban, hogy „ki legyen a Főnök”…
…Ezzel szemben a germán népeknél már a nagyon korai időkben is létezett a vezető választásának gyakorlata – erről már a római szerzők is írtak. Természetesen a feudalizmus „társadalmi piramisa” többé-kevésbé „betett” ennek, de a mélyben – és igen gyakran a felszínen is – mégis élt ez a mentalitásban. Hosszú távon ez a mélyben megőrzött mentalitás vezetett el a protestantizmushoz és még később a klasszikus nyugat-európai szabadság- és demokrácia-eszményhez is. Ennek köszönhetjük most azt, ami és amilyen a modern nyugat.
A választás elve pedig „a feladatra való alkalmasság” volt – és ha jobban belegondolunk, ez a „teljesítményelvűség” jellemzi a mai nyugati társadalmakat is. A (vezetői) legitimitás és a pozíció alapja tehát a személyes képesség – míg nálunk ez korántsem volt ilyen egyértelmű és ma sem az.
Mindezzel nem a „Germán Éthoszt” akarom „magasztalni”, csupán megállapítom, hogy a nyugati legitimitáselv alkalmasabb egy célszerűen működni akaró társadalom számára.
…Eddig ugye tök unalom volt ez a szöveg? Akkor teszek még rá egy lapáttal, íme:
A „nyugat elleni szabadságharc” magyar történelmen végigvonuló „hagyománya” arra is visszavezethető, hogy a tőlünk nyugatra élő németség az elmúlt ezer évben mindig sokkal nagyobb „összerőt” képviselt, mint a magyarság – és bizony ebből az következett, hogy a magyarság volt „szopóágon”. „A németek” rendre le akarták igázni a magyarságot – azonban itt tennünk kell egy, a képet finomító észrevételt: nem „a németség” célja volt ez, hanem a németségen (is) uralkodó, annak „alapmentalitásától” tulajdonképpen „idegen” feudális uralkodó elit. Ha jobban belegondolunk, a németeknek legalább annyi gondjuk volt a különböző császári famíliákkal, mint nekünk…
Előállt tehát az a helyzet, hogy egyfelől „taszította” a magyarokat a német uralom – és már megállapítottuk, hogy a nyugatot gyakorlatilag a németség jelentette itt – másfelől viszont „vonzó” is volt számos dolog, amely azt a kultúrkört és társadalmat jellemezte: a fejlettebb társadalmi és gazdasági viszonyok, a „nagyobb jólét”, stb. (Különösen így volt ez a XIX. századtól kezdődően.) Tulajdonképpen sosem „dőlt el” a küzdelem a „nyugatosok” és a „szabadságharcosok” között, sőt, sok esetben egy és ugyanazon személy igyekezett meghonosítani a nyugati tudást, kultúrát és mentalitást és küzdött (pl.) a Habsburgok ellen – jó példa erre Széchenyi: ő is igen sokáig „vacillált”…
Alapvetően azoknak „ment könnyen”, azoknak volt „szimpi” a nyugati módszerek és értékek átvétele, akik maguk is innovatívabbak és teljesítményorientáltabbak voltak, akik személy szerint is „sokat nyerhettek” egy ilyen társadalmi berendezkedés esetén. A másik oldalon pedig azokat találjuk, akik nem akartak, vagy nem voltak képesek „versenyezni”. Nekik „félnivalójuk” volt, lett volna ”a nyugatosodástól” – és ők könnyen találtak „ideológiát” a nyugat és a nyugatosság ellen a „magyar szabadság”-ra hivatkozva. ...És ők könnyen meggyőzik magukat-egymást arról, hogy "A Nyugat ma is veszélyes ránk!" - csak most éppen nem Koppányt négyelik fel a német lovagok, hanem "a Népet" nyúzza meg az IMF.
…Nos, ez folyik most is: Orbánék, mivel el akarják kerülni a nyílt teljesítményversenyt, ahol egyértelműen kiderül, „mit futnak százon”, ezért inkább előveszik a jó régi rozsda marta szabadságharcos kardokat… Szegény magyarok pedig, akik félnek a szabad versenytől és felkészületlenek is arra, szívesen bólogatnak ehhez – hiszen megszokták, hogy ezeket a dolgokat „az Urak intézik”.
Orbánék tehát minél távolabb akarják tudni a belviszonyainkat a nyugat vizslató szemeitől. Elvégre igen kényelmes ez a „keleti magyarság” – feltéve, ha az ember uralmi pozíciókban lehet. Annyi pénz mindig összejön, hogy abból ők jól élhessenek – aztán majd csak lesz valahogy! Arra pedig nekik is jó lesz az EU, hogy ha majd netán szorul a hurok, akkor az „európai értékekre” hivatkozva elkerülhessék a kupán verést…
A harc vége mi lehet? Egyszerűen fogalmazva: ha Orbánék és a kelet marad, akkor ugye a teljesítményelvűség megáll Hegyeshalomnál – ha pedig így lesz, akkor egyszerűen nem lehetnek meg az anyagi-gazdasági alapjai a stabil és növekvő jólétnek, igen hosszú távra, generációkra el kell köszönni a nyugati életkörülményekhez való felzárkózástól. Akkor a népnek meg kell békülnie azzal, hogy mindig viszonylag szegény lesz, hogy „ellátását” a Zállam ugyan „garantálja”, ám ezt a garanciát egyre kevésbé lesz képes szolgáltatásokra váltani.
…Lehet, hogy ismét eljutunk oda, hogy háromévente lehet majd nyugatra utazni, 300 „állami dollárral” a zsebünkben…
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek