A Progresszív Blog szándékoltan nem foglalkozott október 23-ával. Megtették ezt éppen elegen, hazudtak róla éppen eleget. Mára besorakozott 1956 is a magyar történelem többi kiforgatott és kihasznált eseménye és az azokra alapozott „ünnepek” közé. Aki akar, higgyen bennük, mi inkább nem tesszük… Mi úgy tartjuk, hogy egy nemzet sikeressége nem a bután, szervezetlenül elkezdett és emiatt rendre el is bukott felkeléseken múlik, mert azok semmit meg nem alapoznak, hanem azon, hogy a hétköznapokban képesek-e az adott nép fiai célszerűen cselekedni.
Igen: keleten ünnepelni szokás – legtöbbször a „nincsmit”, nyugaton pedig közben megteremtik a sikert!
Mit és hogyan csinálunk mi, mit láthatunk „a fejünk felett”, a Hatalom Magasságaiban – és miként reagálunk mi magyarok erre?
Ellopják a pénzünket (magánnyugdíj-pénztárak ügye), a kormányerők a saját politikai hatalmuk megőrzése érdekében szavazati jogot adnak a határon túli, tehát: nem felelősség- és teherviselő magyaroknak (ki is a magyar?), packáznak a multikkal, akik pedig a magyarországi munkahelyek többségének közvetlen, vagy közvetett fenntartói, hosszú távú, részleteiben is kidolgozott és illeszkedő országstratégia helyett rögtönöznek és a saját szlogenjeik csapdájába esve loholnak maguk után… Közben meg megy a szöveg, a teljesítménynek meg nyoma sincs!
Fiúk, Urak, mi lesz így az országgal? Mi lesz így a néppel? Mit higgyünk? Miben-kiben bízzunk?
Az ország azért annál mégiscsak több, hogy egy maroknyi önérdekei által vezérelt martalócot szolgáljon eszközül. Hát valóban olyan mélyre süllyedt a magyar nép, hogy tehetetlenül, beletörődve és legfeljebb szájjal tiltakozva, de passzívan elfogadja ezt is?
Persze, tudom: lesznek majd perek, pl. a magánnyugdíj-ügyben… De ugyan mit érnek el, ha mondjuk 2-3-4 év múlva lesz valamilyen ítélet? Ahogy most simán kikerül a kormány mindent, ami nem a vágyai és az érdekei szerint való, ahogy még az Alkotmányt is képes ráncigálni, vagy akár újraíratni, úgy egy – vagy akárhány – bírói ítélettel is simán szembe fog menni!
Egyvalamivel nem tudna tartósan és sikeresen szembehaladni: egy nálánál nagyobb, szervezett erővel - de ilyen nincs!
…Megint, már megint rossz felé tartanak a dolgok a magyar politikában. Most volt ’56 évfordulója, annak az ’56-nak az emléknapja, amikor – a történelmünkben immár sokadszor – kiáramlott a tömeg az utcára, mert azt, amiben élt, szarnak érezte és mást akart helyette. Akkor néhány nap alatt kiderült, hogy nem sikerült a dolog – most 20 év alatt derült ki ugyanaz. 20 év alatt kiderült, hogy most is csak ugyanazok a rutinok működnek bennünk, amelyek korábban és ezért az eredmény is ugyanaz lett.
Most ott tartunk, hogy van egy csomó ember az országban, akik a legtöbbet adják – és akiktől a legtöbbet is veszik el – és senkit sem tudnak választani.
Most nem csinálhatunk „forradalmat” (akármit is jelentsen ez a szó) – egyszerűen azért nem, mert már nincs, amiben-akiben higgyünk, amiért-akiért úgy éreznénk, hogy érdemes. Nem hiszünk sem abban, hogy jobb lehet, sem önmagunkban, sem egymásban. Akik pedig hisznek, vagy inkább: hinni akarnak valamiben-valakiben, azok a legbolondabb és legveszélyesebb illúziókban hiszen…
Nincs, aki a valósággal állna elénk, mert nincs, aki ehhez elegendő erőt érezne magában és mert nem hiszi senki sem, hogy a valósággal is képes meggyőzni minket. Úgy érzik, hogy ahhoz, hogy „meggyőzőek” lehessenek, feltétlenül valami nem valóságossal kell jönniük, valami nem valóságosra kell megpróbálni építeni nekik. Mert úgy érzik, hogy a magyarok bármit elviselnek inkább, csak a valóságot nem, csak azt ne kelljen belátniuk, mert azt hiszik, hogy megsemmisülnének tőle.
…Nem várhatjuk az „igazi Nyugatosságot” azoktól sem, akik pedig épp most kezdtek bele ebbe – a Demokratikus Koalícióval. Komolyan mondom: nem értem Gyurcsányt. Hogyan gondolhatja, hogy az, amit életre hívott most, képessé válhat arra, hogy valóban megoldja az ország, a társadalom gondjait? Ahhoz nem elég, hogy legyen egy szervezet, aminek neve van, aminek tagsága és vezetői vannak. Ahhoz az kell, hogy a benne lévők képesek is legyenek a feladatra. Képesek legyenek jól látni a dolgokat és másokkal is jól láttatni. Legyenek új gondolataik.
De miért van az, hogy a politikusaink képtelen és eleve lehetetlen dolgokkal, ötletekkel próbálkoznak és hogy a választók képesek támogatni képtelen, nyilvánvalóan lehetetlen politikai elképzeléseket? Hát elment itt az emberek esze?
Nem erről van szó. A magyar nép oly hosszú ideje érzi magát sikertelennek és szerencsétlennek, hogy elveszítette a türelmét. Különösen az utóbbi 20 év „tett rá” erre, hiszen úgy vágtunk bele a rendszerváltásba, hogy „Most aztán nekünk is hipp-hopp jó lesz!”. Azt hitték az emberek – és talán a politikusok egy része is – hogy eljött „a Jólét kora”, önmagában attól, hogy nem szocialista rendszer van. Nem tudták, nem gondoltak rá, hogy jólét nem teremthető „egyik napról a másikra” és aki ezt mégis hajlandó megígérni a hatalomért, az a legveszedelmesebb. A jólét minden létező példája hosszú-hosszú évek szorgos, kitartó munkálkodásának lett az eredménye és az is képes csak azt fenntartani. Politikai csodatévők erre nem lehetnek képesek. Mivel nálunk nem alakult ki az a meggyőződés, hogy a szorgos, átgondolt és jól megszervezett munka hosszú távú eredménye a jólét, ezért nem is ezzel próbálkozunk. Annyira nem „sajátunk” ez a tudás, ez a tapasztalat, hogy politikusaink sem veszik észre, hogy ennek hiánya a legnagyobb bajunk és ezért nem is erről beszélnek. Beszélnek ők sok másról: a „nemzeti összefogás” hiányáról, a demokrácia deficitjéről, arról, hogy „ellopták a pénzünket” (megj.: épp azok, akik az elmúlt években a legtöbbször emlegették ezt, most épp azok lopják el a nyugdíjpénzt – hát nem fura?). De szót sem ejtenek arról, hogy a magyar nép sikerének és jólétének legnagyobb akadálya az, hogy nem tervezzük meg ésszerűen azt, amit teszünk, hogy folyton „rögtönzünk”, hogy eszünkbe sem jut a dolgok és folyamatok részletes megszervezése és annak végiggondolása, hogy mi minden kell a vágyott cél eléréséhez.
Márpedig amíg ezt „meg nem beszéljük”, amíg ezt át nem látjuk, addig soha sikeresek nem lehetünk!
Vagy miért van az, hogy ha bárkit „kiemelünk a magyar közegből”, ha az illető elmegy dolgozni valahová észak-nyugatra, akkor ott általában nagyon sikeres lesz és kiválóan teljesít? Egyszerű: azért, mert viszi magával a tudását, viszi magával a mindennapos túlélési harcban megszerzett kreativitását és kint belekerül egy igen jól szervezett rendszerbe, ahol a tudás és a kreativitás jól hasznosulnak. A folyamatok ott simán futnak, kicsi a szervezetlenség következtébeni „közegellenállás”, nagy a hatékonyság… Az eredmény: az egyén és a közösség sikere. A sikerből pedig a „mindennapi elmebaj”, a frusztráció hiánya és a nyugalom következik – meg persze az anyagi jólét is. Magyarán: minden, ami itthon annyira és olyan régóta hiányzik nekünk.
Igen: a sikerhez higgadt tervezés kell és azután a tervek konzekvens és kitartó megvalósítása. Ebben most senki sem zavar minket, senki sem kényszerít ránk semmiféle „ellenünk való hatalmat”. Ha belekezdünk egy valóban reális és átgondolt programba, akkor nem jönnek „szovjet tankok”, mint ’56-ban.
Hosszú-hosszú ideje visszhangzik itt egy kérdés: mikor érjük utol a Nyugatot? Annyira régi már ez a kérdésünk, hogy sokan már nem is hiszik, hogy ez valaha is lehetséges lesz-lehet (pl.: http://fenteslent.blog.hu/2010/02/18/soha_nem_erjuk_utol_a_nyugatot) – mert nem tudják, miért nem sikerült ez eddig. Arra nem gondolnak, hogy ha lemondunk a Nyugattá válásról, akkor nem csak egy régi célról mondunk le ezzel, hanem ennél sokkal rosszabbat teszünk: eszközökről és módszerekről mondunk le, amelyek egy társadalom stabil anyagi alapjait teremtik meg. Itt nem az a kérdés, hogy „Leszünk-e Nyugat valaha?”, hanem az, hogy képesek leszünk-e finanszírozni magunkat? Önmagunk el- és fenntartására pedig attól függetlenül is szükségünk van-lesz, hogy akarunk-e Nyugat lenni, hiszünk-e a Nyugattá válásunk lehetőségében. Márpedig: ha az önfinanszírozáshoz szükséges módszereket és tennivalókat összegyűjtjük, akkor épp azokhoz az eszközökhöz és képességekhez, épp ahhoz a mentalitáshoz jutunk el, amelyek a Nyugat legalapvetőbb jellemzői! Ha tehát képesek vagyunk-leszünk erre, akkor Nyugattá is válunk – ez tehát nem „filozófiai”, nem is „gazdaságelméleti” kérdés és nem is „hit, vagy nem hit” kérdése…
A finanszírozás és az ahhoz szükséges mentalitás tehát az alapvető kérdés: annak birtokában „akarva-akaratlanul is nyugatosodunk”, annak hiányában pedig el kell fogadnunk örökös nyomorultságunkat és szerencsétlen történelmünk folytatódását. Nem elég és hosszabb távon nem is lehetséges csupán a „fogyasztás leutánzásával” nyugatosodnunk, ha nem utánozzuk a fogyasztást finanszírozni képes anyagi alapok megteremtéséhez szükséges tudni- és tennivalókat is. Sokan 20 éve és még most is azt képzelik, hogy a ”nyugati élet” azt jelenti, hogy körülvesszük magunkat „jólét-tárgyakkal”, de ez tévedés. A nyugatosság mindenek előtt azt jelenti, hogy bennünk és körülöttünk munkakultúrát teremtünk és azt tovább is adjuk. Sosem érjük el a Nyugatot, ha csak annak fogyasztási szokásait akarjuk elérni. A Nyugat igazi utolérése az, ha megértjük és elsajátítjuk annak „legfőbb attribútumait”: tervezés, szervezés, hosszú távra gondolkodás.
Fontos, hogy ne ringassuk magunkat ismét illúzióba, hogy gyorsan jön majd el a jólét. Aki ebben hisz, aki ezt ígéri, az hülye. Számolnunk kell azzal, hogy évtizedeink mennek erre majd rá és hogy annak igazi haszonélvezői azok lesznek, akik ma még legfeljebb gyerekek.
Tudom, ezzel a szöveggel már generációk óta hitegetik, etetik a Jónépet: „Ti most szívjatok, aztán majd jó lesz!” Csakhogy: akik eddig ezzel jöttek, sosem kapcsolták ezt össze az alapos, átgondolt, hosszú távú tervezés és a valósággal való folyamatos összevetés programjával. Áldozatot kértek, de nem teremtették meg azokat a kereteket, amelyekben a kért áldozat valóban hasznosulhatott volna…
Most másról van szó: tudjuk már, miért nem sikerülhetett eddig és nyíltan ki is mondjuk ezt. Nem jövünk elő semmiféle életidegen, kábító ideológiai maszlaggal. Nem állítjuk az áldozatot semmiféle „szent cél” szolgálatába. Egyetlen célunk van: a sikeres magyar társadalom.
A sikeres magyar társadalomhoz pedig sikerre képes vezetők kellenek. Akik birtokolják az ehhez szükséges tudást és akik rendelkeznek az ehhez szükséges mentalitással is. Eddigi vezető elitünk erre nem volt képes az elmúlt 20 évben és semmi sem utal arra, hogy most más lenne a helyzet vele. Elkerülhetetlen, hogy új fejek álljanak az élre, akik nem a régiek gondolataival akarnak újat tervezni-építeni. Több, mint 1100 éve elindult egy nép keletről nyugat felé és több, mint 1100 évig ennek a népnek az élén legtöbbször keleti mentalitású vezetők álltak. De volt néhány „Nagy Kivétel” – és amikor ezek a „Kivételesek” vezették az országot, akkor éltük meg legnagyobb sikereinket is. Géza és István, Károly Róbert, Mátyás… aztán nagy szünet… Mária Terézia (igen!!!), Széchenyi (neki ugyan csak korlátozott lehetőségei voltak, de így is komoly hatást ért el), a Kiegyezés nagy alakjai… Egyvalami volt közös bennük: a maguk korában mind-mind „nyugatosak” voltak…
Ha most, a XXI. század elején ismét sikeres néppé akarunk válni, akkor ismét „nyugatos vezetőket” kell országunk élére állítanunk!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek