József Attila híres verssorával – no meg a fenti képpel - lehetne jellemezni azt a helyzetet, amiben a mai magyar kormány és miniszterelnök, valamint a velük szimpatizáló polgártársaink zöme van. Miről is van szó?
Történelmünk során hosszú évszázadokig az volt a jellemző helyzet, hogy mindig volt egy nagyobb hatalom, amely tetszése szerint rendezte-rendeztette el belső dolgainkat. Ehhez szoktunk hozzá, ez él ma is rengeteg magyar politikai ösztöneiben. És persze mindig voltak, akik kollaboráltak az aktuális külső, vagy külső támogatást élvező hatalommal és voltak, akik azzal legalábbis lelkileg szemben álltak. Ez volt a rend, kisebb megszakításokkal úgy a XIV. századtól: már Károly Róbertnek is volt „belső ellenzéke: Zách Felicián…
És mivel a „magyar érdeket” – lett légyenek az bármi is – önképünk szerint rendre „a Hatalommal szembenállók” testesítették meg, ezért lassan kialakult egy beteges szorongás attól, hogy „Megint elnyomhatnak minket!” és sokan közülünk állandó ellenségkereső üzemmódban vannak.
A magyar történelem utóbbi 90 évének kormányai mindig valamilyen kényszerpályán mozogtak. Tulajdonképpen maga a rendszerváltás is kényszer volt: kidőlt a Szovjetunió és ezzel finanszírozhatatlanná és részben emiatt megvédelmezhetetlenné vált az, amit Kádár-rendszernek szokás nevezni. De maga a Kádár-rendszer is kényszerhelyzet szülötte volt... Elmondhatjuk tehát, hogy a mai Magyarországon nem él olyan honfitársunk, aki élt és tapasztalatokat szerzett volna egy, a szó teljes és valódi értelmében sorsáról szabadon döntő Magyarországon.
Kényszerek között élünk, kényszerek határozzák meg mozgásterünket. Azonban kétféle kényszer van: objektív és szubjektív. Az előbbiekkel nemigen van mit tenni: ott vannak, számolni kell velük és ha lehet, ügyesen lavírozni közöttük. Ez a poszt nem is ezekkel a kényszerekkel foglalkozik – mert ahhoz „csupán” az úgynevezett „praktikus kormányzás” kell...
Más a helyzet a szubjektív kényszerekkel. Ezekről ugyanis a külvilág nem tud, vagy legalábbis nem úgy, mint azok, akikben élnek és munkálnak e kényszerek. A külvilág csak a számára furcsa, irracionális viselkedést látja: mint egy kétdimenziós lény, aki nem érzékeli a harmadikat és az abból jövő erőhatásokat…
Szubjektív kényszert két dolog hozhat létre valakiben: valami kollektív hatás, élmény, mint pl. a szerencsétlen és sikertelen magyar történelem, amit ugyebár „túl kell kompenzálni”, vagy pedig az illető saját életében, személyiségében fellelhető okok – amelyek rendszerint szintén valamiféle „túlzásra” inspirálnak. És természetesen a két jelenség együtt is ott lehet valakiben.
A legrosszabb ezekben az utóbbiakban, hogy nem igazán tudatosulnak: nem veszi észre „gazdájuk”, hogy éppen ez működik benne, éppen ezért tesz valamit, éppen emiatt lát valamit úgy, ahogy. A kényszert kiváltó ok ui. nem a tudatos gondolkodást „támadja meg”, hanem az érzelmi motivációk területét – de nem akarok itt tudományoskodni. A lényeg: a szubjektív kényszeres ember úgy és olyasmit lát, érzékel, ami és ahogy nem létezik. Emiatt persze élete és cselekedetei is egy „szubjektív virtuális térben” zajlanak. Az ilyen ember nem „buta”, nem is „beteg”, lehet nagyon okos, tanult, művelt – csak a „neki fontos” dolgok és értékek nem feltétlenül „vannak fedésben” az objektív helyzetével és a valóság tényeivel.
Sajnos Magyarországon sok ilyen emberrel találkozhatunk – övék most a kormánytöbbség is! Nincs ezen mit csodálkozunk: történelmi véletlenek, családi körülmények, sikertelenség, el nem ismertség, vagy objektív értékrend és megfelelő célok hiánya miatt számosan érzik itt elviselhetetlennek a valóságot - és az emberi lélek ekkor védeni kezdi magát a tényekkel szemben… A „védelem” második lépése persze a „támadás”: ha lehetséges, akkor megpróbáljuk a külvilágot bensőnkhöz alakítani – na, épp ezt teszi most a kormány és a miniszterelnök és éppen azért támogatják oly sokan lelkesen őket ebben a munkában, mert ők, a kicsik, maguk nem képesek változatni az őket régóta frusztráló valóságon. Most úgy érzik, eljött a lehetőség: van valaki, aki – helyettük is – megteszi és meg is teheti azt, ami számukra „mindent megváltoztat”. Innen a naiv hit és a minden ténnyel dacoló kitartás Orbánékban…
Persze, jól tudjuk: az efféle, a Valóságnak történő „kormányzati nekifeszülések” nem lehetnek sikeresek, mert szubjektív belső inspirációkon alapulnak és nem a valóságot kivételesen élesen látó szem, az összefüggéseket és lehetőségeket remekül felfogó agy áll a cselekvés, a program hátterében. Mint Don Quijote, aki ellenséges óriásnak látta a szélmalmot: megrohamozta, ahelyett, hogy a búzáját vitte volna oda őrletni...
Mit tehetünk ebben a helyzetben? Lehet-e bíznunk abban, hogy a „cselekvő kormány” lelki motivációi megváltoznak? Nem, mivel azokat egyfajta „helyzettel való elégedetlenség” hozta létre, tehát egy nem adekvát cselekedeteik miatt változatlanul frusztráló, „beszorított” helyzetben nem szűnnek meg a szubjektív kényszerek sem.
Akkor? Csak azt tehetjük, hogy tetetetlenül eltűrjük, hogy a szubjektív világukban élő vezetők irányítsák országunkat az objektív valóságban – akik hatalmukat hozzájuk hasonló szubjektivitásban élő szavazóiknak köszönhetik?
Ne feledjük: ezek a szavazók csak azért adhatták oda az ország irányítását „kedvenceiknek”, mert a racionálisan látó magyar polgárok, akik „elbírják a valóságot”, nem álltak fel és nem alkottak működő közösséget. Ha változást akarunk, csak ennyit kell tennünk!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek