„You know, you gotta stop them at the beginning. Like they should have stopped Hitler at Munich.”
(„Tudod, az elején kell megállítani őket. Ahogy Hitlert is meg kellett volna állítani Münchenben.”)
Pete Clemenza szavai A keresztapa c. filmből – 1972
Miközben Magyarországon mindenki az Orbán és Simicska közötti, immár háromnegyed éve lappangó háborúság látványosan trágár fordulatával foglalkozik, aközben 600 km-re Budapesttől nyugatra, Münchenben éppen tanácskozás folyik2 egy Záhonytól 1500 km-re keletre folyó háborús konfliktusról.
Kísérteties ismétlődése a történelemnek, hogy minként 1938-ban, úgy most is éppen Münchenben igyekeznek paktumot kieszközölni az aktuális agresszorral. Azzal az agresszorral, amelynek, ha megvizsgáljuk, nincs is más stratégiai választása, lehetősége, mint a háború. Hiszen erre tette fel mindenét, erre alapozza immár hosszú évek óta a saját politikáját és azt is jól tudja, hogy ő a békét semmiképpen sem nyerheti meg abban az értelemben, hogy gazdasági erőforrásai nagyságában és technológiai potenciál terén belátható időn belül nem lehet egyenrangú versenytársa az ellenfeleinek.
Egy háború elindulása sokkal inkább függ az agresszor motivációitól és szándékaitól, mintsem a szembenálló felek valóságos erőviszonyaitól. Így volt ez a demilitarizált Rajna-vidék megszállásakor, így volt a II. világháború kezdetén és így van ma is, a kelet-ukrajnai harcok esetében. Ez utóbbiak lehetséges folytatása és igazi háborúvá eszkalálódása ugyanis nem attól függ, hogy katonai potenciál tekintetében Oroszország nagy valószínűséggel meg tudna-e nyerni egy háborút a NATO ellen – mert nyilvánvalóan nem tudna megnyerni. A folytatás attól függ, hogy mit tesznek és mit gondolnak a folytatásról és a lehetséges lépések hasznáról-káráról a szembenálló felek. Mert van egy határ, amelyen túl a „mindenáron való béke” és a feltétlen tartózkodás a katonai eszközöktől már sokkal többet árt, mint a fegyveres konfliktus elszánt felvállalása és magának a háborúnak az esélyét is növeli az, ha az agresszor az ellenfél elszántságának hiányát látja és azt tapasztalja, hogy az óvatoskodik.
Egyszer, a XIX. század közepén megkérdeztek egy Párizsba látogató híres orosz történészt, hogy miképpen jellemezné egy szóban Oroszországot. Az illető rövid gondolkodás után így felelt:
- Lopnak!
Ez megy ott azóta is: előbb Krímet lopnak az oroszok, most kelet-Ukrajnát akarnak lopni – aztán pedig jöhetne az egykori szovjet befolyási zóna „visszalopása”, annak minél teljesebb restaurációja… Persze a történet annál sokkal komplexebb, hogy csak ezzel az egy szóval leírhatnánk azt, ami most orosz-ukrán és orosz-euroatlanti viszonylatban történik.
Ráadásul – mondhatjuk - Oroszország nem csak területeket lop, hanem a területszerzés módszereit is. A módszer: egy terület se szó se beszéd megszállásával lépéselőnybe kerülni – és ennek a módszernek a leírását már a XVIII. század közepéről jól ismerjük, íme:
„Egyszerű s ezért átütő logika: először szerezd meg az országot, és azután tárgyalj az átengedéséről. …Ha előnyben vagyunk, érvényesítsük-e azt a magunk számára, vagy ne? Én készen állok, csapataimmal és mindennel; ha nem használom ki a lehetőséget, úgy olyan kincset tartok a kezemben, melynek nem ismerem fel a rendeltetését; ha kihasználom, azt fogják mondani: megvan bennem az ügyesség, hogy éljek a szomszédaimmal szemben szerzett fölényemmel.”
[II. (Nagy) Frigyes porosz király levele miniszteréhez, Heinrich von Podewilshez – 1740]
Európában az utolsó „komoly” háború a II. világháború volt, amely tulajdonképpen úgy ért véget, hogy benne volt egy újabb háború frontja: a front egyik oldalán az amerikai és európai demokráciák, a másikon pedig a bizantinus alapokon és társadalmi stratégiákon alapuló Szovjetunió vezette-alkotta „szocialista tábor”. Ez volt a hidegháború – amely nem volt más, mint egy patthelyzet, amelyben a nyugat technológiai és termelési kapacitásbeli, erőforrásokbeli előnye azért nem tudta legyőzni az e területeken sokkal kevésbé potens Szovjetuniót, mert a nyugat népe egyszerűen nem vállalta egy „mindent bele”-háború kockázatát. A II. világháború erkölcsi téren megteremtette a háború, mint politikai eszköz addig sosem látott diszkreditálódását. (Erről – és ennek következményeiről - alább még lesz szó.) Bár voltak lokális háborúk, azonban azt gondosan kerület a nyugat, hogy a saját lakosságának a saját területén kelljen ezzel a diszkreditálódott eszközzel találkoznia. Ment a tili-toli: kié legyen Korea, kié legyen Vietnam, kié legyen Afganisztán, netán Angola - ám egy-két kivételesen őrült pillanattól és politikustól eltekintve mindenki hagyni akarta úgy a viszonyokat, ahogy azok a II. világháború végével kialakultak (vagy – szovjet részről – kénytelen volt hagyni, éspedig a saját erőforrásbeli, technológiai és ipari hátránya következtében).
…És közben úgy élt és nőtt fel két euroatlanti generáció, hogy azt hitte, ő örökre ki fog maradni a háborúból. Valahogy az volt a ki nem mondott „közhangulat”, hogy az európai háborúk kora véget ért 1945-tel. (Erről is írok még alább, az Európai Unió vezető tagállamainak katonai-stratégiai felkészületlensége kapcsán…)
Én gyerekkoromtól nagyon abszurdnak éreztem ezt a hitet/reményt – hiszen itt volt és ma is itt van ez a II. világháború végével „befagyott”, még le nem játszott konfliktus: a nyugati és keleti paradigma közötti feloldhatatlan ellentmondás.
Lett volna egy kivételes történelmi pillanat (néhány év), amelyben az euroatlantiak úgy oldhatták volna fel ezt a negyvenéves patthelyzetet, hogy ne kelljen háborúzni: 1989-től, amikor a Szovjetunió erőforrásai kimerültek és összeroppant a szovjet rendszer. Akkor meg lehetett volna – és meg is kellett volna – tenni azt, hogy a nyugat gazdasági és kulturális „offenzívával” szállja meg a posztszovjet területet és ott (alkalmazkodva a helyi, felülről vezényeltségben gondolkodó közmentalitásnak) egyfajta „jozefinizmussal” új munkakultúrát és arra alapozva polgári jogállami viszonyokat teremt. Ez persze igen sokba került volna és évtizedeket vett volna igénybe, de tekintettel az akkori orosz állampolgári nyomorra és hatalmi erőtlenségre valószínűleg az orosz társadalom jó ajánlatnak tekintette volna ezt a nyugat részéről és a maga „muzsikos”, a dolgokat elfogadó módján nem is ellenkezett volna.
A nyugat ezt nem tette – az most már mindegy, hogy miért. (Naivitásból: hogy az oroszok is tudnak majd éppúgy demokrata és kapitalista polgárok lenni, mint a németek ’45 után? Önelégültségből: mert azt hitték, hogy a szovjet birodalom megszűntével „ad acta” tették a „keleti kérdést” is? Fantáziátlanságból: mert egyszerűen senkinek sem jutott eszébe ez a módszer? Zsugoriságból: mert pl. Németországnak épp elég volt a keleti tartományok felzárkóztatásába beleölt pénz? Kisszerűségből: mert úgy érzeték, hogy a Közép- és Kelet-Európával az ölükbe hullott „éhes” piacok éppen elegendőek lesznek?) Ez a lehetőség legkésőbb a 2000-es évek elején elúszott, mert Oroszországban megszerezte a hatalmat az az egyetlen politikai csoport, amely arra egyébként egyedül volt elég szervezett és céltudatos: a „leningrádi KGB-sek” csapata, Putyinnal az élén. Innentől mindenki, aki valóban értette az orosz hatalmi mentalitást, tudhatta (volna), hogy Oroszország ismét világhatalom akar majd lenni és erre csak a megfelelő alkalmat várja. Ez az alkalom jött el, amikor 2004-től hirtelen a többszörösére emelkedett az olaj- és gázár.
Ez már képes volt a putyini „ismét hatalmi” ambíciókat fedezni, azzal, hogy az orosz társadalom hirtelen sokkal több pénzt kapott a zsebébe és ezzel létrejöhetett az új orosz társadalmi konszenzus.
A nyugat még ekkor sem kapott észbe – pedig még most is megtehette volna, hogy visszafogja az olajárakat (erre bizony megvannak mindenkor az USA eszközei!) és ezzel rákényszeríthette volna Oroszországot az euroatlanti világgal való konstruktív együttműködésre. Azonban amikor ez történt, az USA-ban éppen egy olyan politikai hatalmi csoport volt pozícióban (a korlátolt szellemi képességekkel és idejétmúlt „világstratégiával” bíró neokon csapat), amely nem fogta fel, hogy az Európai Unió immár új helyzetet teremtett és nem lehet, nem is célszerű az európaiakat úgy „ledominálni”, mint az ’50-es évektől egészen addig. Az amerikai neokon vezetés attól tartott, hogy ha létrejönne az Európai Unió és Oroszország technológiai és természeti erőforrásbeli stratégiai szövetsége, akkor ezzel rövid időn belül az lehetne a világ vezető gazdasági, majd politikai és katonai hatalma. Ez persze „fantomfélelem” volt, hiszen az EU még igen messze volt – és ma is messze van – attól, hogy „amerikafüggetlen”, pláne amerikaellenes Oroszország-politikája lehessen.
…De nézzük meg ugyanezt a történetet orosz nézőpontból is!
A Szovjetunió összeomlását az okozta, hogy nem voltak elégséges anyagi forrásai a saját fenntartására és társadalmi rendszere, politikája finanszírozására – no meg a hadseregének az amerikaival való versenyképes állapotban tartására sem. Mivel a ’80-as évek végén nem is látszott esély ennek a helyzetnek a megváltozására, Gorbacsov nem tehetett mást, mint amit tett: feladta az egész Szovjet Birodalom-projektet. Jelcin pedig, ha lehet, még rosszabb viszonyok között „kormányzott” és amikor Putyin 2000. május 7-én elnök lett, még mindig ez volt a helyzet…
Aztán 2004-ben meglódultak a világpiaci olajárak – és egyből lett forrás a „putyini sikerpolitikára”. Növelhették a belső fogyasztást, az életszínvonalat, anélkül, hogy ezt az orosz gazdaság hatékonyságnövekménye finanszírozta volna – ilyen ugyanis nem volt. 1991 és 2014 között az orosz gazdaság technológiai, innovációs és hatékonysági alapjai gyakorlatilag nem javultak semmit. Ami előrelépés a putyini korszakban történt, azt az olajár-többszöröződés finanszírozta – vagyis tulajdonképpen a nyugat: minden 2004 és 2014 első fele közötti és orosz kőolaj-importból származó tankolásunkkal Putyint erősítettük és öt erősítettük, ha a lakásainkat orosz importgázzal fűtöttük. Ő pedig, amikor erre reményt adott az olajár-növekmény, azonnal elkezdett a számára természetes, a gyakorlatilag egyetlen általa ismert „nagyszovjet szoftver” szerint működni: azonnal nekilátott a volt szovjet érdekszféra helyreállításához.
Ezt a nyugat észrevehette volna és rájöhetett volna, hogy ha a Szovjetuniót egyedül az anyagi szűkösség sorvasztotta el, akkor egy bőségesebb anyagi háttérrel rendelkező Oroszország szovjet szocializációjú és szovjet mentális iskolát járt elnöke egyszerűen nem is képes mást tenni és nem is tehet mást, mint megpróbálja Oroszországot ismét nagyhatalommá tenni. Hiszen az orosz nép „tömegnyomása” is errefelé terelné, még akkor is, ha ő esetleg mást akarna. Rendkívüli naivitás volt Putyintól – és az orosz elittől – demokrata, piacgazdasági és középhatalmi attitűdöt várni: a demokráciáról és a verseny- és teljesítményalapú gazdaságról az oroszok soha sem szereztek tapasztalatot, sem a demokratizmushoz, sem pedig a piacgazdasághoz nem passzolt a hagyományos és az orosz társadalmat az alapjaitól a csúcsáig átható familiáris rendszer és gondolkodásmód, ráadásul az egész orosz énképet Nagy Péter kora óta áthatja egy küldetéstudatos-nagyhatalmi ethosz. Mi mást termelhetne ez így, együtt ki, mint egy újabb „cári birodalom” újraépítésének szándékát, a maga területeivel, befolyásával és társadalmi-gazdasági viszonyaival?
Nyilvánvaló, hogy Putyin inkább visel háborút most, amikor még meglehetős bőséggel vannak orosz devizatartalékok, mint egy-két év múlva, amikorra ezek már jócskán meg fognak csappanni és az olajár, még ha visszaállna is az egy évvel ezelőtti szintre, akkor sem töltené fel az orosz kincstárat az ismét bőségessé váló olajbevétel. És persze, ki tudja, egyáltalán megemelkednek-e ismét az olajárak, hiszen jelenleg nincsenek olyan világpiaci tényezők, például jelentős konjunktúra, amelyek errefelé hatnának. Így Oroszország nem kap újabb forrásokat a hadereje fejlesztéséhez – és nem kap újabb forrásokat ahhoz sem, hogy a Putyin-rendszer ismét népjóléti intézkedésekkel szilárdíthassa meg a legitimitását. Marad erre a „kormányzati teljesítmény”, ami jelen esetben egyértelműen a korábbi „Nagy Oroszország” legalább részbeni restaurációját jelentheti.
Putyin levonta a következtetést a Szovjetunió bukásának okaiból és jól látja: ha valaha, akkor éppen most, ebben a pillanatban kell cselekednie.
Az EU-ból egyedül Németország képviselt egy időben konzekvens oroszpárti vonalat: az 1998-tól 2005-ig tartó és egyre „halványodó” Schröder-érában. (Nem véletlen, hogy Schröder később a Gazprom főtanácsadója lett.) Ekkoriban a német politika helyesen ismerte fel azt a tényt, hogy – elvileg, hangsúlyozom: elvileg! – Európa és Oroszország egymás természetes szövetségesei lennének. Jól tudták a németek, hogy a XVIII. század közepétől (egészen pontosan: a hétéves háború végétől) Németország és Oroszország, amikor csak tehette, egymást támogató, ismerő és kiegészítő kultúrák voltak4. Azonban ez csupán elvi lehetőség, mivel az orosz (eredetében, szocializáltságában és iskolázottságában bolsevik) hatalmi elit szellemisége egészen más jellegű, mint amilyen egy konstruktív, polgári, win-win jellegű együttműködéshez kellene. Ugyanis a bolsevizmus és leginkább Sztálin szakított a két évszázados német-orosz partnerséggel: (ahogy azt Albert Speer írta5) „rátette a kezét Königsbergre – és ezzel elveszítette Németországot.” A II. világháború után szocializálódott orosz hatalmi elit már nem gondolkodott a korábbi német és európai kapcsolati rendszerben: ösztönösen úgy gondoltak és gondolnak a mai napig is Nyugat-Európára, mint ellenséges, az USA befolyása alatt álló területre. És persze a legtöbbjük nem is érti, mi is az a „nyugat”: mit jelent igazából a demokrácia és hogyan származik a demokratikus mentalitás mélyen meritokrata mivoltából az irigyelt szellemi, tudományos és gazdasági teljesítmény. Ők csak azt érzékelik, hogy a nyugatnak van valamije, amit ők nagyon irigyelnek és képtelenek reprodukálni. Ez az a lelki állapot, amely ha nem egy mélyen teljesítményelvű társadalomban alakul ki6, akkor elkerülhetetlenül agresszívvé teszi az önmagukat hátrányban értőket. Ez működteti a nyugatellenes iszlám terrorizmust és ez működik Putyin és sok társa-híve lelkében is.
Ugyanakkor létezik egy másik rétege is az orosz kultúrának. Ez a réteg az iskolázottak kultúrájában van jelen és egyfajta Európa-vágyat jelent. Otthonos a magaskultúrában – az oroszban és az európaiban egyaránt – és számosan közülük nyugatias közgazdasági és üzleti tudással is rendelkeznek. Ugyanakkor alaprutinjaikban az e kultúrát hordozók is „bizantinus alapokkal” rendelkeznek: mentalitásuk igazából körülbelül annyira tekinthető demokratának és polgárinak, mint a magyar rendszerváltó értelmiségé. Arról pedig megtudtuk, hogy valójában nem volt északnyugat-európai értelemben sem demokrata, sem polgári. Így e társadalmi csoportoktól sem lehet várni azt, hogy a maga teljességében értsék meg a nyugat társadalmi és politikai stratégiáit, és ezek alapján hatékony ellensúlyt képezhessenek a „mainstream” orosz politikával szemben. (De még ha meg is értenék, csekély létszámuk miatt akkor sem lehetnének egy konstruktív-polgári demokrata orosz politika keresztülvivői.)
Ahogy abban a bizonyos 1938-as müncheni esetben a hitlerista németekkel szemben Churchill, most a putyinista oroszokkal szemben az amerikai republikánus „héja”, a háborús veterán McCain képviseli azt az álláspontot, hogy az „appeasement” (megbékítés, lecsendesítés) politikája semmiképpen sem vezethet eredményre egy olyan ellenséggel szemben, aki szó szerint „az egész létét” tette fel egy olyan célra – a hatalmas mérvű és szuverén országok-népek kárára történő területszerzésre – amelyet kizárólag háborúval lehet elérni.
…Akkor, a hitleri Németországgal kapcsolatban Churchillnek lett igaza – gyanítható, hogy most, a putyini Oroszországgal kapcsolatban McCainnek lesz. Egy reális Oroszország-politikának és egy eredményes és célszerű nyugati védelmi politikának egyértelműen egy Oroszország és a NATO közötti háborúra kell felkészülnie, mint legvalószínűbb eshetőségre. Ezen az sem változtat, hogy a „mindent bele!”-konfliktust nyilvánvalóan a NATO nyer majd meg – nem csekély áron! – mindenek előtt az USA hihetetlen katonai potenciáljára támaszkodva.
És itt szólnunk kell egy beállítódásról és ábrándról, amelyről már a 3. fejezetben is írtam, mint a katonai felkészületlenségünk mentális okáról - és amelynek nyilvánvalóak a mai, a nyugati hatalmak által képviselt állásponttal kapcsolatos negatív következményei: az európai emberek békét akarnak, és azt hiszik, hogy az ő generációjuk biztosan, „garantáltan” kimarad majd egy nagy háborúból. Az európaiak zöme azt képzeli, hogy „ilyesmi csak régen, vagy máshol, messze, másokkal” történt és történhet meg, de „velünk nem!”.
Mekkorát tévednek! Gyakorlatilag minden előfeltétele adott az új „Nagy Háborúnak”:
Erről az utóbbi jelenségről érdemes bővebben is írni. Jelenleg a világ legnagyobb GDP-termelő gazdasági egységének, az Európai Uniónak nincs saját védelmi doktrínája, nem beszélve arról, hogy saját hadserege sincs. Nincs arra történelmi példa, hogy a világ legerősebb gazdasági egységének ne lett volna semmiféle önvédelmi mechanizmusa – ha valamiben „új nóvum”7 az EU, akkor ebben tragikusan, naivul és felelőtlenül az!
A II. világháború rettenete után persze logikus volt az, hogy a „szabad(dá vált) világ” szellemi, érzelmi és politikai prioritása az antimilitarizmus lett – de mint annyi más esetben, itt is kiöntöttük a fürdővízzel a gyereket is. Megjegyzendő, hogy az USA nem követte el ezt a hibát – pedig nekik is lett volna okuk éppen miért pacifistává változni, akár a vietnami, akár az iraki, akár az afgán „háború” ostoba és hiábavaló áldozatai következtében. Mégsem alakult ki az amerikaiakban és az amerikai elitben sem a „katonailag erősnek lenni bűnös dolog!” paradigmája – ellentétben (érthető módon, persze) a németekkel. Aki az Adenauertől Merkelig terjedő időszakban Németországban8 csak kinyitotta a száját, hogy erősíteni kellene a német védelmi kapacitást, arra úgy tekintettek, mint maga Hitler marsírozott volna be a terembe - vagy legalábbis II. Vilmos, a „Kaiser”. Pedig éppenséggel felidézhették volna (ha már…) II. Frigyes porosz királyt is, aki éppen a katonai potenciál által alapozta meg a mai német nagyhatalmat, téve ezt úgy, hogy szívből utálta a háborút és önmagát egész életében és még végrendeletében is filozófusnak jellemezte9, noha (nyilván éppen a szellemi fölényéből következően) kora legeredményesebb hadvezére is volt… Annak idején, amikor a 2006-ban egy volt CDU-s védelmi miniszter felvetette, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságnak atomhatalommá kell válnia10, azonnal futóbolondnak kiáltotta ki a sajtó és a közvélemény…
Mi lett mára ennek a doktriner és paranoiás pacifizmusnak a következménye?
Nem más, mint az önvédelem-képtelenség. Eljutottunk oda, hogy mi, európaiak aligha lennénk képesek megvédelmezni a világunkat, az életformánkat és a személyes és közszabadságra alapozott társadalmunkat egy elszánt, egészen más társadalmi paradigmát képviselő agresszortól.
Ha fentebb arról írtam, hogy az EU-nak, mint világelső GDP-termelő államszövetségnek nincs sem védelmi doktrínája, sem katonai potenciálja, akkor azzal is érdemes foglalkoznunk, hogy a világ negyedik legnagyobb GDP-termelő államának – az eu-s gazdasági potenciál jelentős részét adó – Németországnak milyen állapotban van a hadserege. Ezt igen könnyen, egyetlen szóval elintézhetjük:
Siralmasban!
Nem megyek bele a részletekbe, csupán utalok arra, hogy a harcjárművek több mint fele nincs bevethető állapotban, avultság és/vagy alkatrészhiány miatt – és megemlítem azt is, hogy amikor a múlt év végén a szíriai ellenállóknak szavazott meg némi támogatást a parlament, kiderült, hogy a csomagba szánt eszközök egyszerűen nem léteznek a hadsereg készletállományában…
Ez egy több évtizedes folyamat eredménye: a hidegháború utáni korszakban „letudottnak” érezték a védelmi kérdéseket, különös tekintettel a stratégiai csapásmérő eszközökre. Elmondható, hogy a Bundeswehr jelenleg nincs abban az állapotban, hogy sikerrel védhetné meg az országot egy orosz támadással szemben, vagy hogy maradéktalanul teljesíthetné egy ilyen helyzetben a NATO-ban rá háruló védelmi kötelezettségeket. Most tervezik az átalakítást – immár többedik nekifutásra -, ebből jelenleg csupán a közismerten Merkel-Liebling korábbi családügyi, majd szociális és munkaügyi miniszterből mindenki meglepetésére a védelmi tárca élére kinevezett miniszter asszony által kiagyalt „családbarát hadsereg”-program12 keretében sebtében létrehozott „Bundeswehr-mintaovik” látszanak… Ám ezen átalakítás sem egy olyan doktrínára épül, amelyben a német hadseregnek – természetesen elsősorban az EU-tagállamokkal, másodsorban pedig az USA-val együtt – képesnek kell lennie egy komoly orosz offenzíva gyors és radikális feltartóztatására, sőt: egy ilyen támadás eleve reménytelen mivoltának az oroszok felé történő egyértelmű demonstrálására!
Mielőtt valaki elkezdené felemlegetni, hogy Oroszország „nagy ország” és atomhatalom, meg hogy kimeríthetetlen természeti kincsei vannak, közlöm, hogy a modern hadászati potenciált elsősorban a gazdasági-technológiai fejlettség és kapacitás adja. Így vizsgálva a dolgokat viszont a lakosságát tekintve feleakkora, területére nézvést pedig csupán ötvened akkora Németország GDP-je 1,8-szerese az oroszénak – ráadásul a német GDP-ben elhanyagolható a „nyers” természeti erőforrások aránya, ellentétben az orosz GDP tetemes hányadát kitevő energiahordozó- és nyersanyag-termeléssel. Ennek tükrében Németország „háborús potenciálja” többszöröse az oroszénak – legalábbis elméletben. És akkor még nem beszéltünk az össz-EU GDP-jéről… Ezt a potenciált a német védelmi doktrína meg sem kísérli kiaknázni – ami, tekintve az orosz nagyhatalmi célokat, több mint veszélyes mulasztás! Az az igazság, hogy német részről a politika még nem mérte fel, hogy mit is jelent – és mire kötelez – a világ negyedik legnagyobb GDP-termelőjének pozíciója. Ez a számvetés a világelső GDP-termelő EU részéről úgyszintén elmaradt.
De nincs sokkal jobb állapotban a francia, vagy a brit védelmi potenciál és doktrína sem.
Ezek után nem meglepő, ha Putyin úgy érzi, hogy szabad a terep. Mert hiába a nyugat nyomasztó gazdasági és technológiai fölénye és hiába az amerikai hadsereg hipermodern fegyverzete, ha az európai szövetségesek sem mentálisan, sem technikailag nincsenek felkészülve az agresszor feltartóztatására.
Mit tehetünk most, mit kell tennünk rövid- és hosszútávon?
E kérdést kettős szempontból kell megvizsgálnunk: mit tehetünk Oroszországgal és mit kell megtennünk a saját berkeinken belül?
Nézzük előbb az Oroszországgal kapcsolatos helyzetet!
Ebben a történetben - mint annyi más nagyhatalmi és nemzetiségi konfliktusban - nem az a helyzet, hogy az egyik félnek igaza van, a másiknak pedig nincs. A helyzet az, hogy mindenkinek van valami igazsága – de ennek az igazságnak az érvényesítésére igazságtalan módszereket használnak, holott ez elvileg nem lenne szükségszerű. Ám minden érintett (és: akarata-érdekei ellenére belerángatott) fél saját kultúrájában, hagyományrendszerében ott vannak azok az adott helyzetben nem adekvát cselekvésre sarkalló gondolkodási panelek, amelyek miatt azt teszik, amit látunk.
Egyfelől igaza van Oroszországnak (figyelem: nem Putyinnak!) abban, hogy a Krím és a mai ukrán állam egy része – körülbelül a 18. századtól kezdve tartó, többkomponensű folyamat következtében - orosz többségű és (ha lehet mondani) orosz szellemű. Az 1954-es hruscsovi döntés, amely az akkori Ukrán SZSZK-nak ajándékozta a Krímet (Ukrajna Lengyelországtól Oroszországhoz csatlakozásának 300-adik évfordulóján), az adott időben szinte semmiben sem jelentett változást, mint ahogy a kelet-ukrajnai iparosítással százezer számra odaköltöző orosz miatt sem sejtette senki, hogy évtizedekkel később ez etnikai konfliktus alapja és orosz beavatkozási ürügy lesz majd. Egészen a Szovjetunió felbomlásáig egyszerűen senki sem gondolkodott komolyan egy Ukrajna nevű szuverén államban – kivéve ukrán nacionalisták elenyésző csoportjait. Sem a térségben élő kozákság, sem a krími tatárok nem Oroszország, hanem legfeljebb a szovjethatalom ellen voltak… Emiatt sok oroszországi és krími orosz érzi úgy, hogy ami most folyik, az nem más, mint a „hruscsovi ajándék visszakövetelése”: sem a Krímnek, sem az ott élőknek (70-80%-ban oroszoknak) nem vált be igazán az Ukrajnához tartozás, a kapcsolatok ma is Oroszországhoz fűzik őket minden téren – Kijevből legfeljebb az adószedők érkeznek.
Ugyanakkor igaza van Ukrajnának, mint szuverén és az oroszok által is elismert államnak is: az mégsem megy, hogy a szomszéd – akármire is hivatkozva – csak úgy bemarsíroztat tízezer számra katonákat! (Na, jó: nem marsíroztak be – hiszen nem is kellett nekik, mivel ott voltak. Oroszország ugyanis ott állomásoztatott az 1994-es orosz-ukrán szerződésben foglaltak szerint 25.000 katonát.) „Az ajándék visszarablása” nem tekinthető legitim nemzetközi politikai eszköznek. Ráadásul a Krím Ukrajna egyik legfejlettebb régiója, az ukrán átlagnál jóval magasabb (az idegenforgalmon alapuló) életszínvonallal. Torzít a hasonlat, de képzeljük csak el, amint Németország annektálja Tirolt, vagy Olaszország a horvát/szlovén Isztriát…
Igazuk van az euroatlanti hatalmaknak is, amikor a mostani orosz lépésre és különösen annak módszerére úgy néznek, mintha valami bunkó trágyás gumicsizmában, félrészegen rontana be egy elegáns étterembe és ott elkezdene beleenni az asztalon a vendégek tányérjaiba – mindeközben pedig nagy hangon követelne helyet magának, mint „egyenrangú félnek”, a nevezett asztalnál. Ahogy társaságbeli emberek se nagyon tudnak mit kezdeni egy őket letámadó surmóval, mivel egyszerűen nem is fordult meg a fejükben az, hogy valaki így viselkedjen, úgy most a „művelt, demokratikus nyugat” sem volt felkészülve, sem pedig adekvát elhárító mechanizmusokkal ellátva arra az esetre, hogy valaki a 21. században adekvát nagyhatalmi módszernek tekinti a 18-19. századi hatalmi politika egyik eszközét, a se szó-se beszéd fegyveres annexiót.
Erre persze az oroszok – és az oroszokkal szimpatizálók – válasza az, hogy „a nyugat is követ el fegyveres beavatkozást, agressziót, például a Közel-Keleten, nem is beszélve Izraelről, amely e nyugat szövetségese és Lieblingje”. Ám ez az érvelés több szempontból is hamis/torzító.
Mindezek alapján „az ukrán kabátot” esetleg újra lehetne gombolni: lehetne legitimálni bizonyos, a népesség etnikai-identitásbeli kötődésére tekintettel lévő területi változásokat Oroszország és Ukrajna között, ám ezekkel együtt Oroszország fel egyértelművé kell tennünk, hogy „eddig és ne tovább!” Ehhez viszont komoly katonai elrettentő erő kell-kellene! Bizonyos értelemben ezért újra kell építenünk a hidegháborús arzenálunkat – persze a 21. századi haditechnikára alapozva.
…Ezzel elérkeztünk a saját portánkon végzendő teendőkhöz.
Éppen a Szovjetunió II. világháborús tapasztalatiból tudhatjuk azt, hogy ha nincs még meg az elégséges technikai felkészültségünk, akkor az legalábbis részben pótolható a kellő elszántsággal és határozottsággal. Hosszabb, néhány éves távon nyilvánvalóan pótolnunk kel a hiányzó hadseregfejlesztést. Még hosszabb távon pedig meg kell teremteni az egységes európai uniós védelmi politikát és rendszert.
A háborúnál valóban nincs rosszabb – kivéve egy dolgot: ha engedünk egy olyan agresszornak, amely egy olyan rendszert képvisel, amely minden szempontból rosszabb annál, amilyenben élünk:
Fontos itt megjegyezni, hogy nem „az oroszok”, az orosz nép, vagy Oroszország ellen lépünk fel, hanem csupán a Putyin által képviselt és a történelemben igazi sikert az orosz népnek sosem hozott „centralizált birodalmi paradigma” ellenében védjük meg magunkat. Amit teszünk/tennünk kell, az nem más, mint a saját, sokszorosan igazolt és az összes jelenleg létező társadalmi-gazdasági-politikai formáció közül a legélhetőbbnek bizonyult paradigmánk védelme. E paradigma pedig az előző, A liberalizmus, mint módszer című posztunkban leírt liberális együttélési módszer.
Éppen ezért kell egyértelműen megszabni azokat a kereteket és szabályokat, amelyeken belül az orosz politikával együtt lehet működni és amelyek átlépése után nincs mit tárgyalni. Ebben az esetben vállalnunk kel azt a gazdasági kárt is, amely pl. az orosz energiaimport időleges kieséséből eredhet – ugyanakkor ezzel párhuzamosan az orosz fél tudtára kell adnunk, hogy egy ilyen energiahordozó-csatában nekik sokkal több és sokkal hamarabb realizálódó veszteségük keletkezik: adott esetben akár az orosz államcsőd is bekövetkezhet. (Kína önmagában képtelen lenne pótolni az európai energiaexport kieséséből származó veszteséget, Oroszország finanszírozása pedig még a magas kínai devizatartalékok mellet is csak rövidtávon lehetséges – ugyanis Kínának nem érdeke a nyugat és Oroszország közül az utóbbit választani.)
Világossá kell tennünk mind az orosz politikai vezetés, mind pedig az orosz nép előtt, hogy a II., világháborúban az akkori technológiai alapokon elért világhatalmi státuszuknak a 21. századi technológia korában már nincsenek meg az alapjai: Oroszország tartósan képtelen túlterjeszkedni a saját anyagi-technológiai korlátain.
Nagyon fontos, hogy minden lehetséges módon meg kell törnünk az orosz állami média egyoldalúságát, hiszen az oroszok Putyin melletti kiállása (a történelmi hagyományokon túl) egyértelműen az egyoldalú és koncepciózus orosz belföldi tömegtájékoztatás következménye.
Nem jó és nem elégséges megoldás az sem, ha az ukrán hadsereget játjuk el fegyverzettel, hiszen képtelenség Ukrajnát úgy és olyan gyorsan felfegyverezni, hogy az tényleges visszatartó erőt jelentsen Oroszország számára. Ráadásul, ha bár a NATO-tól származó fegyverzettel is, de mégiscsak az ukránon állnának szemben a harctéren az oroszokkal: vagyis az oroszoknak nem kellene újabb, a harcokba akár fizikailag is bekapcsolódó hatalmakkal, vagy épp egy teljes katonai szövetségi rendszerrel számolnia. Ukrajna gyakorlatilag nem is létezik orosz szempontból, így Putyinra semmiféle visszatartó erőt nem gyakorol az, ha egy általa tulajdonképpen „belföldinek” tekintett és az ő nézőpontjából és érdekrendszeréből szemlélve „lázadó”, „illegitim” entitás ellen kell harcolnia.
Oroszország csak akkor áll le, ha azt látja, hogy a nyugat komolyan veszi Ukrajna szuverén állam mivoltát, és ha ez a szuverén állam – élve a nemzetközi jog által adott lehetőségével – formálisan is katonai segítséget kér és kap a nyugati államoktól. Hiszen minden szuverén ország fordulhat segítségért bármely más szuverén országhoz, ha agresszió éri. Ebben a konfliktusban pedig „vegytisztán” ez a helyzet: Oroszország megtámadott egy szuverén országot. Az, hogy Ukrajna háromszáz évig az Orosz Birodalom része volt, semmiképp sem jogalap arra, hogy se szó, se beszéd katonai erővel szerezzen meg tőle területeket és ennek során, mint azt felderítési adatok valószínűsítik, mintegy ötvenezer ember essen áldozatul. Avagy: képzeljük csak el, mit tenne a nyugat, ha Finnországot, a balti államokat, vagy épp Lengyelországot érné hasonló támadás?
Oroszország akkor áll le és akkor áll el az egykori szovjet érdekszféra visszaszerzésétől, ha komoly és feltétlen nyugati ellenállással találkozik, éspedig katonai ellenállással. Bár fentebb arról írtam, hogy az európai hatalmak hadseregeinek jelenlegi állapota sok kívánnivalót hagy maga után, azért ezek a hadseregek messze erősebbek és hatékonyabbak, mint az ukrán hadsereg. Így, ha – tegyük fel – egy nemzetek közötti segítségnyújtási akció keretében e hadseregek komoly erőkkel sorakoznának fel ukrán felségterületen (még ha az oroszok által „vitatott” területeken kívül is), akkor Putyin egyszerűen nem tehetne mást, mint hogy visszavonulót fúj. Hiába atomhatalom Oroszország, egyszerűen fel sem vetődhet még az orosz „héják” körein belül sem az, hogy akár csak taktikai atomfegyvereket is bevethessenek a politikai céljaik érdekében: aki atomfegyvert vet be elsőként, az a saját halálos ítéletét írja ezzel alá – ráadásul orosz hatalmi szemmel sem ér sokat egy ilyen birodalom-újraépítési akció. Ugyanis az orosz népben erősen élő „Védjük meg az orosz földet!”-érzésnek van egy igen markáns eleme: az, hogy „Nem mi lőttünk elsőként, mert mi egy békés nép vagyunk.” Hogy ez mennyire így működik az oroszokban, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az orosz politika és az állami propaganda minden módon tagadja még a saját lakossága előtt is, hogy orosz reguláris csapatok harcolnak Ukrajnában. Most akkor képzeljük el azt a helyzetet, amikor az orosz embereknek azzal kellene szembesülniük, hogy a hazájuk elsőként vetett be atomfegyvert, éspedig olyan országok területén, amelyek nem is rendelkeznek ilyen fegyverzettel. Ezzel gyakorlatilag egyből az egykori náci agresszorok helyében találnák magukat.
Putyin a hatalmát akarja bebiztosítani ezzel az akcióval, ebbe pedig nem fér az bele, ha belelépne az „atomagresszor” szerepébe. Bármit is tesz, azt csak hagyományos fegyverzet bevetésében gondolkodva teheti. Nem kell tehát félnünk Ukrajna katonai megsegítésétől. És ismétlem: ehhez a megsegítéshez nem kell „formális szövetség”: egy ilyen egyszeri katonai segítségnyújtás nem jelenti azt, hogy Ukrajnát bevettük a NATO-ba. Hiszen semleges államok szuverenitása is garantálható nemzetközi katonai eszközökkel.
Ha mindezt nem tesszük, akkor abból Putyin – egyébként helyesen - azt a következtetést fogja levonni, hogy a nyugat bizonytalan és gyáva, márpedig ő (akárcsak az összes maffiafőnök-diktátor) csak az erőt és a határozottságot respektálja. Ha nem respektál minket, akkor tovább és tovább fog követelőzni és terjeszkedni is – akárcsak Hitler. Épp ezért Putyint is meg kellett volna már Münchenben állítani, különben nagyon magas árat kell majd később fizetnünk a mai „appeasement”-ért, mint fizettek a nyugati demokráciák 1939 után is.
1 „Ez a háború!” (tiroli tájszólásban): Andreas Krimbacher szavai a Die Piefke Saga c. osztrák filmből – 1993
2 Munich Security Conference/Münchner Sicherheitskonferenz: http://www.securityconference.de/
3 Adolf Hitler szavai a II. világháború megindítása előtt – 1939
4 Ez a történt egészen bizarr elemeket is tartalmaz: Pl. amikor a hétéves háború végén az új orosz cár, III. Péter az addig Poroszországgal ellenséges Oroszországot „180°-kal megfordította”, megmentve ezzel a poroszokat a csaknem biztos vereségtől. Tette ezt csupáncsak azért, mert gyerekkorától csodálta II. Frigyes porosz királyt. De hasonlóan abszurd eset volt az is, amikor az I. világháború idején, 1917 elején a császári Német Birodalom a vele szemben tulajdonképpen „véletlenül” háborút viselő cári Oroszország helyébe segítette az új, bolsevik Oroszországot, azzal, hogy az addig állandó anyagi gondokkal küszködő és ezért hatékonyan lépni képtelen lenini bolsevikokat 24 millió márkával támogatta meg, így juttatva győzelemre őket. A legvadabb eset pedig az volt talán, amikor a nácik komoly katonai együttműködést folytattak 1933 és 1940 között az Szovjetunióval.)
5 Albert Speer: Spandaui börtönnapló – az 1954. március 27-i bejegyzésben
6 Pl. Japán esetében is komoly frusztrációkat okozott az, amikor a XIX. század második felében-végén a japán társadalom tömegesen találkozott a technológiai téren nálánál jóval fejlettebb nyugattal – ám ez ott, abban az öntökéletesítésre alapozó társadalomban inkább fejlődést inspirált. Az orosz társadalomban viszont nincs jelen az a perfekcionizmus, ami adott volt a japánban és emiatt nem adottak a nem agresszióval való reagálás belső társadalmi alapfeltételei sem.
7 Ezt a faramuci kifejezést Nyakó István MSZP-s politikustól vettem át, jelezve az ezzel leírt jelenség bornírtságát.
8 Itt természetesen a Németországi Szövetségi Köztársaságról van szó. Az NDK katonai politikáját egész fennállása során Moszkva diktálta. Érdekes módon éppen az NDK volt az, amely megtartott bizonyos formai elemeket a régi német-porosz katonai hagyományból, hogy ezzel is prezentálja a saját népe felé, hogy „hazafias”. Ilyen volt a II. világháború alatti német katonai egyenruhák szabásának szinte egy az egyben való átvétele, a rendfokozati jelzések szinte tökéletes hasonlósága, de pl. még a Nationale Volksarmee-ben (a Bundeswehrrel ellentétben) továbbélő hagyományos porosz díszlépés, a „Stechschritt”, vagy a bismarcki idők óta a német hadseregben alkalmazott „rövidszárú csizma” is. Ezzel szemben az NSZK hadserege, a Bundeswehr alapításától fogva kerülte ezeket a jellegzetességeket: ott a porosz katonahagyománnyal szemben az „egyenruhába öltözött polgár” volt a koncepció alapja és az egyenruhák szabása is sokkal „polgáribb” lett.
9 „Ich habe als Philosoph gelebt und will als solcher begraben werden, ohne Pomp, ohne Prunk und ohne die geringsten Zeremonien.” („Filozófusként éltem és úgy is akarok eltemetkezni, pompa nélkül, dísz nélkül, a legkisebb ceremónia nélkül.”) – idézet II. (Nagy) Frigyes porosz király végrendeletéből.
10 Forrás: http://www.tagesspiegel.de/politik/ex-minister-atomwaffen-fuer-deutschland/678760.html Rupert Scholz a terrorfenyegetettség ellenében érvelt a német atomfegyverkezés mellett. Megjegyzendő az illetőről az is, hogy 2011-ben alkotmányjogászként védelmébe vette az új magyar Alaptörvényt: http://www.welt.de/debatte/article106188266/Ungarns-neues-Grundgesetz-ist-besser-als-sein-Ruf.html - meglehetősen ellentmondásos, EU-szkeptikus, „vérkonzervatív” személlyel van dolgunk…
11 Jaromil Šorm hadnagy újságcikk-címe Szabó István Redl ezredes c. filmjéből - 1986
12 „Familienfreundliche Bundeswehr” – erről bővebben itt: http://www.faz.net/aktuell/politik/debuet-als-verteidigungsministerin-von-der-leyen-wirbt-fuer-familienfreundliche-bundeswehr-12754747.html és itt: http://www.zeit.de/politik/2014-01/von-der-leyen-will-bundeswehr-familienfreundlicher-machen
13 „Igazában mindenki bűnös mindenben, csak az emberek ezt nem tudják: pedig ha tudnák, a Föld nyomban paradicsommá változna.” Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, Zoszima atya szavai – 1879-80
14„Szilárdan áll és hű az őrség”: idézet Max Schneckenburger Die Wacht am Rhein (Az őrség a Rajnánál) hazafias dalából - 1840
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek