Aki azt hiszi, hogy a 2014-es budapesti önkormányzati és főpolgármesteri kampány magáról a választásról szól és hogy a tét az azon való minél eredményesebb szereplés, bizony téved! Ez nem lehet a választás (és a kampány) célja – mivel ennek az adott választási rendszerben nincs esélye, így a feladat értelme sem lehet.
Ennek a kampánynak maga a kampány az értelme: be kell és be is lehet bizonyítani, hogy szellemi és szervezési tekintetben „az ellenzék”1 vezetésképes!
Ebből kiindulva az alábbi 8 koncepcionális téma köré érdemes a demokratikus ellenzék közös 2014-es Budapest-programját és stratégiáját felépíteni. Ezen belül a város élhetőségének – itt 1. programpontként szereplő - „keretprogramját” külön érdemes kidolgozni, éspedig az élhetőségre ható fő szempont alapján.
A városok élhetőségét a következő szempontok alapján szokták értékelni:
Nyilvánvaló, hogy ezek között vannak nagyon általános, többkomponensű dolgok, vannak elsősorban anyagi erőforrásoktól függő elemek és vannak „személyes”, az adott település lakóira jellemző tulajdonságok is. Ebből pedig az következik, hogy ha egy várost élhetőbbé akarunk tenni, akkor több irányból is elindulhatunk – ami lehetővé teszi azt, hogy ha bizonyos területeken objektív, vagy anyagi okokból nem is lehetséges az „azonnali” előrelépés, más, pl. kevésbé finanszírozásigényes pontokon mégiscsak érhessünk el eredményeket az élhetőbbé tétel terén.
A több tényezőtől függő élhetőségi szint azt is jelenti, hogy az egyes elemeket előre lehet tervezni: felmérni az adott területen való előrelépés előfeltételeit – és ennek megfelelően „gazdálkodni a jövővel”.
Az élhetőséget befolyásoló tényezők között természetesen vannak olyanok, amelyek szorosan kötődnek a várost körülvevő országhoz. Ezeknél pl. lényeges, hogy az ország politikai vezetése „mit gondol” az adott városról: mennyire tekinti annak fejlődését az ország egészének sikere, fejlődése szempontjából fontosnak, ill., hogy egyáltalán érdekének tartja-e a központi vezetés az erős, fejlődőképes város létét – vagy esetleg saját politikai szempontjai szerint inkább akár elerőtleníteni is kész azt.
Az utóbbi időszakban ugyanúgy, mint az előre belátható néhány évben az a helyzet, hogy Magyarország kormánya nem tekinti elsődleges érdekének Budapest fejlesztését. Ennek mindenek előtt politikai kalkulációk, azokon kívül pedig személyes ellenérzések az okai. A politikai számítás azt mutatja, hogy éppen Budapesten a legnépszerűtlenebb a kormányoldal és –párt és így éppen itt lehet azt egy korrekt, tisztességes, fair szabályok között lebonyolított választásban megverni. Ezért már a Vjt. kidolgozása során igyekeztek úgy szabni a választási kerületek határait, hogy csökkentsék az „ellenzéki fészkek” befolyásoló erejét. Most pedig éppen a legvadabb – és városszervezési okokkal egyáltalán nem magyarázható – elképzelések vannak kormányoldalon arra nézvést, hogy miképpen szabják át a fővárost, önkormányzati választási, igazgatási, hatásköri és adminisztratív szempontból úgy, hogy minél kisebb esélye legyen egy „politikai ellensúlyt” jelentő Budapestnek. A kormányerőnek mindössze annyi a Budapest-politikája, hogy a főváros ne lehessen „ellenzéki erőd”. A többi elvárás csupán annyi, hogy működjön a város legalább annyira, hogy az ne okozzon tömeges és aktív elégedetlenséget…
…Így most igen-igen nehéz olyan Budapest-programot meghatározni, amely hasznos, jövőbemutató, figyelembe veszi a városok fejlődéséről megismert általános és Budapest-specifikus tudást, az aktuális politikai-hatalmi helyzetet és amely erőforrás-oldalról is fedezhető. Nehéz a feladat azért is, mert – tekintettel a nem csupán „Budapest-ellenes”, hanem „országellenes” kormányzati hatalomra – szinte lehetetlen anélkül jó Budapest-programot összeállítani, hogy ne érintenénk országos társadalmi, gazdasági és politikai kérdéseket is és ne fogalmaznánk meg ezzel kapcsolatos, gondolatokat! Hiszen Budapest nem egy városállam, hanem Magyarország fővárosa. Budapest megítélése elválaszthatatlan Magyarország megítélésétől – most képzeljük el ennek a gazdasági-befektetői aspektusait!
E fejezet elején már egyszer felsoroltam az élhetőség-értékelés hat szempontját – most nézzük át ezeket kissé részletesebben is, és foglaljuk össze e hat szempontot egy táblázatban: ez az élhetőségi mátrix.
Egy város élhetőségének szintjét az alábbi tényezőkkel szokás meghatározni:
Ha egy táblázatban úgy szerkesztjük össze a fentiekben felsorolt élhetőségi tényezőket, hogy azokat a táblázatnak mind a vízszintes, mind a függőleges tengelyein szerepeltetjük, akkor megkapjuk azt az élhetőségi mátrixot, amely szemléletesen mutatja meg az egyes tényezők közötti kölcsönhatásokat és összefüggéseket. Egy ilyen mátrix nagy segítsége a városvezetésnek, hiszen minden szükséges és elképzelt lépésük összes fontosabb, a város élhetőségére gyakorolt hatását átláthatják. A mátrixban megjeleníthetők az egyes tényezők közötti erősebb, vagy gyengébb kapcsolatok is.
| ökormányzat | kultúra | környezet | egészségügy | oktatás | infrastruktúra | stabilitás |
| kultúra | ||||||
| környezet | ||||||
| egészségügy | ||||||
| oktatás | ||||||
| infrastruktúra | ||||||
| stabilitás |
Az egyes tényezők mezőszíne azt érzékelteti, hogy az adott tényezőt a város vezetés milyen erővel képes önállóan alakítani. Az önkormányzat, mint „origó” a pirossal jelölt két mező (a kultúra és a környezet) alakítására lehet a leginkább hatással: ezekre vannak meg leginkább a városvezetésnek a szuverén eszközei. A sárgával jelölt három tényező (az egészségügy, az oktatás és az infrastruktúra) esetében vagy a jelentős forrásigény, vagy a jelenlegi országos szabályozás jelentenek akadályt azok önkormányzat általi javíthatóságának útjában, de a városvezetés a maga eszközeivel, forrásaival és kompetenciáival mégis érhet el „saját hatáskörében” is fejlődést. A szürkével jelölt tényező (a stabilitás) biztosítása viszont csaknem teljesen a központi kormányzat feladata és csak annak vannak meg ehhez az eszközei. Így a Budapest-2014 stratégiában az alakíthatósági lehetőségek sorrendjében érdemes programelemeket kidolgozni az egyes tényezőknél.
Most pedig nézzük ezeket – nagyon vázlatosan - sorra abból a szempontból, hogy melyekre van-lehet ráhatása a főváros és a kerületek önkormányzatainak, illetve milyen eszközök vannak-lehetnek az élhetőségi tényezők terén való előrelépésre a főpolgármester kezében.
Budapest stabilitása – azaz: az ott folyó élet2 tervezhetősége, kiszámíthatósága, perspektívákat kínáló volta -, elválaszthatatlan Magyarország viszonyaitól, attól, hogy az ország milyen stabilitási jellemzőket mutat. A jogbiztonság, a tulajdon biztonsága, az igazságszolgáltatás objektivitása, a vállalkozási környezet, a közterhek túlnyomó többségének mértéke, a kormányzás szakszerűsége, a törvénykezés megalapozottsága mind-mind olyan elemei a stabilitásnak, amelyek túlmutatnak a főváros kompetenciáján.
Sajnos jelenleg Magyarországnak olyan kormánya és olyan országgyűlése van, amely – ha érdekei úgy kívánják – bármikor hozhat a budapesti viszonyokat (is) alapvető kérdésekben megváltoztató döntéseket. Bármiféle budapesti önkormányzati tervezés során ez a helyzet nem hagyható figyelmen kívül. (Mint ahogy nem hagyhatják ez figyelmen kívül az intézmények, szervezetek és gazdálkodó szervezetek sem.)
Ahhoz, hogy a Budapest, a fejlődés motorja c. fejezetében (ld. alább) leírt jövedelemteremtő képességbeli növekedés lehetséges legyen, szükséges, hogy Budapest – és tágabban Magyarország – vonzó befektetési terep lehessen. Ez nem csupán a főváros – és pláne nem csak az ellenzék – érdeke: ha nem tudunk szerves, együttműködő szereplői lenni a természetes gazdasági közegünknek (mindenek előtt az Európai Uniónak), akkor reálisan mérlegelve az ország adottságait képtelenség ezt az együttműködést helyettesítő megoldást és partnereket találni olyan volumenben, amelyek képesek a fejlesztésekhez szüksége erőforrásokat folyamatosan biztosítani.
Ez elsősorban központi kormányzati akarat kérdése – annak kérdése, hogy mit akar a jelenlegi politikai hatalom az országgal? Budapest stabilitása önmagában nem értelmezhető, az önkormányzat itt csak professzionális mikromenedzsment-módszerekkel élhet – amelyek önmagukban nem kompenzálnak egy elhibázott kormányzati stratégiát.
A korszerű egészségügy elsősorban pénz kérdése, másodsorban szaktudásé – ám a szaktudás is csak befektetéssel szerezhető meg és csak a tudás megfelelő honorálásával tartható meg. A fővárosnak és kerületeinek jelenleg nincsenek meg ehhez a kellő forrásai. Ezeket a forrásokat csak egy átfogó egészségügyi finanszírozási átalakítás tudná biztosítani – de az is csupán abban az esetben, ha ennek anyagi alapjait egy sikeresen és stabilan bővülő magyar versenyszféra az ott előálló erőforrásokkal biztosítaná.
Budapest ebben lehet példaadó, amennyiben képes megvalósítani a Budapest, a fejlődés motorja c. fejezetben (ld. alább) ismertetett koncepciót. Az adottságai ehhez meglennének.
Olyan fővárosi (és azon belül kerületi) egészségügyi ellátórendszerre kell javaslatot kidolgozni, amely erőforrás-oldalról kapcsolódik a területén működő vállalkozásoknak a városi büdzsébe teljesített befizetéseihez.
Az oktatás a főváros esetében nem csupán az alap-, közép- és felsőfokú oktatási intézményeket jelenti: Budapesten van az ország legnagyobb tudáskoncentrációja. Ez a tudás természetesen nem csupán az oktatási rendszerben van jelen: a vállalatok, kutatóintézetek munkatársai ugyanúgy „elemei” ennek. Mivel a XXI. században egyértelműen azok a társadalmak – és azok a városok – lehetnek sikeresek, amelyek tudáslapúak, így a város „önérdeke” a benne lakó tudás maximális hasznosítása.
Budapesten (és Magyarországon is) az a jellemző, hogy az egyes tudások esetlegesen és véletlenszerűségek mentén kapcsolódnak csak egymáshoz (ha egyáltalán) és a tudásbázisok szintjén is működik az atomizáltság, az egyéni taktikákban való gondolkodás és a kölcsönös bizalmatlanság. Ezzel csökken az interdiszciplináris innovációk esélye, amely a versenyképesség és az erőforrás-teremtésbeli kapacitások terén okoz jelentős veszteségeket. Ráadásul pazarlást is jelent, hiszen párhuzamosságok épülnek ki a szellemi infrastruktúrában.
Természetesen a tudásbázis-szervezés nem „alapfeladata” egy önkormányzatnak, ám mindenképpen érdeke. Semmi akadálya annak, hogy a fővárosi önkormányzat a saját eszközeivel és a saját szervezésében sokat tegyen egy budapesti „tudásbázis-mátrix” megszervezéséért és (akár egy erre a célra létrehozott önkormányzati szervezet/vállalkozás által) üzemeltessen egy ilyet.
Mindennek nem csupán a gazdaságban, hanem az oktatásban is nagy haszna van, hiszen sokkal áttekinthetőbbé válnak a „tudásbirtokosok”, így az egyes oktatási intézmények közötti információáramlás és a közös témákban való együttműködés nagyságrenddel eredményesebbé válik. Mondhatni: akinek tudásra/tudósra van szüksége, azt egyszerűen „lehívhatja” e rendszeren belül.
A városi infrastruktúra feladata az emberi élet kiszolgálása és „akadálymentesítése”. Az infrastruktúra egyszerre gazdasági, műszaki, kulturális és környezeti rendszer: a városon belül nincs még egy (ember alkotta) elem, amelynek ekkora hatása lenne a városban folyó mindennapokra.
Budapest – mint minden modern város – az infrastruktúrája tekintélyes részét az előző évtizedekből, adott esetekben évszázadokból örökölte, és az ezeket az infrastruktúrákat működtető technológiák is javarészben a XIX. és a XX. századból származnak. Ehhez képest egy korszerű városnak és lakóinak egy csomó „XXI. századi igénye” is van, melyeknek kiszolgálásra alig rendelkezik a város nyilvános infrastruktúra-elemekkel.
Ha ma egy budapesti főpolgármester-jelölti programban az szerepel, hogy ennyi-annyi kilométernyi metróvonal épül, vagy hogy új villamos szerelvényeket szerez be a város, akkor bízvást tudhatjuk, hogy sarlatánok írták azt a programot: hiszen mindezen beruházások forrásait bizony a magyar kormány tartja a markában. (Legújabban pedig még az eu-s forráselosztás feletti ellenőrzés is odakerült.) Így önálló nagyberuházásokra a főváros ma nem gondolhat. Így egy főpolgármester-jelölt két dolgot tehet saját hatáskörében az infrastruktúra-fejlesztés terén:
E második ponthoz illik hozzátenni valamit: a korábbi időszakban az infrastruktúra egyik legfontosabb feladata az emberek és termékek szállítása volt, mivel mind az emberi munkaerő, mind pedig a termék- és szolgáltatás-fogyasztás tényleges mozgatást igényelt. Ezzel szemben ma már sok esetben elegendő csupán a szaktudás, vagy épp a szolgáltatás (sőt, olykor a termék, pl. szoftverek, tervek) informatikai rendszereken át való mozgatása.
A város kultúrája két értelemben is megközelíthető, két jelentéstartalommal bír:
A kettő között nyilvánvaló az összefüggés. Ez pedig lehetőséget ad arra, hogy az egyiken keresztül hassunk a másikra is és fejlesszük azt. A városlakók szellemiségét pozitívan befolyásoló hatás a városvezetők személyes példamutatása: mindennapi viselkedésben, a teljesítmény tiszteletében és a tisztességben, amellyel feladataikat ellátják és a városlakók által a gondjaikra bízott értékeket, anyagi forrásokat és vagyontárgyakat kezelik. (Itt jön képbe a Budapest-2014 stratégiában szereplő Átlátható Budapest c. programpont – ld. alább!)
A városi kultúrának van egy sajátossága: alapvetően polgári, azaz az egyének autonómiájára alapozott. Egy valódi városi kultúra sosem „egységes” – egyszerűen azért nem az, mivel egy (nagy-)városban túl sok ember él együtt ahhoz, hogy azok kultúrája egységes, azonos lehessen (mint például a tradicionális falusi, vagy kisvárosi). Minden olyan központi indíttatású törekvés, amely a városi kultúra egységesítését tűzi ki céljául, valójában a város, mint olyan ellen van. A város lényegét ugyanis az ott lakók egyéni elképzelési, kreativitása adja – így volt ez már az ókorban is, hiszen a városok azért (is) jöttek létre, hogy teret adjanak a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt a sokféle dologgal foglalkozó és ezért sokféle gondolattal a fejében élő embernek, akik tevékenységüket már a kezdetektől egy összetett együttműködési rendszerben végezték. Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy egy nagyváros mindig és szükségképpen „liberális”. Még ha egy „központi akarat” teremt is meg egy várost, valamiféle egységes szabályzat és terv szerint (mint pl. Szentpétervárt), akkor is igen hamar beindulnak a városi sokszínűség mechanizmusai – éspedig az elébb említett, sok és sokféle gondolattal-tudással a fejében élő és egymással sok dimenzióban együttműködő ember „kollektív eredőjének” kikerülhetetlen hatására.
Ez pedig természetes támogatást és alapot ad egy nyitott, liberális-demokrata városvezetésnek és főpolgármesternek.
A környezet legmeghatározóbb eleme egy város esetében az épített környezet – azon egyszerű oknál fogva, hogy a város területének legnagyobb részét nem a természetes, hanem az épített elemek adják. (Ráadásul a városi zöldfelületek igen nagy hányada is mesterséges, azaz környezetépítési tervezés és tevékenység eredménye.)
Az építés nem csupán műszaki-technológiai kérdés. Az építés mindenkor alapvetően kulturális tevékenység: minden építtető legfeljebb olyan szinten képes építtetni, amilyen szintet az ő szellemi horizontja meghatároz. Ezért (is) elsőrendű kérdés, hogy milyen szellemiségű és képességű, magukban miféle kultúrértékeket hordozó személyek a város kulcsszereplői.
A környezetalakításban alapvető szerepe van az építésszabályozásnak – de azoknak a szakembereknek is, akik területen dolgoznak. Az építésszabályozás alapját a város koncepcionális fejlesztési elképzelései adják: mit akarunk kezdeni a várossal, milyen jövőkép él bennünk?
Ha belegondolunk az elmúlt évtizedekbe, akkor azt látjuk, hogy Budapesten nem a városi környezetalakítás és nem a célszerű várospolitika és terület-felhasználás szempontjai alakították a folyamatokat – és azok eredményeképpen a városi környezetet és a városképet -, hanem személyes, lokális, politikai és lobbiérdekek (na meg a hozzá nem értés). Történhetett ez annak ellenére, hogy a város tele volt és van kiváló szakemberekkel, urbanistákkal és építészekkel. Ehhez képest a környezet legfeljebb az épp csak elfogadható szintet hozza. Itt az ideje, hogy levonjuk az eddigi szokások negatív következményeiből a tanulságot és meginvitáljuk a tehetséget a város- és környezetfejlesztésbe - a korrupció és a kisszerű egyéni érdekek helyére!
Kik-mik határozzák meg a város fejlődését és működését?
„Nincs Magyarország, csak Budapest!” – ez az azóta szállóigévé vált mondat még a ’60-as években fogalmazódott meg. Mára úgy tűnik, már Budapest sincs – legalábbis abban az értelemben, hogy tudnánk: voltaképpen mi is az, mit akarunk vele, mit akar önmagával?
Egy város milyenségét azok határozzák meg, akik létrehozzák és akik benne élnek, akik működtetik. Akkor „sikerül jól” egy város, ha van valamiféle konzisztens és koherens rendszer mögötte: egy elfogadott közjó-fogalom, egy következetesen képviselt és végigvitt akarat. A „jó város” persze nem azt jelenti, hogy ott minden „szuper és fasza”: nem (feltétlenül) attól jó egy város, hogy simák az utak és tiszták a villamosok (és hogy nem lopnak a városvezetők). Jó, ha mindezek megvannak (és még sok más is), de ezek megléte inkább következménye egy általános, a város lakóira és ebből következően vezetőire is jellemző pozitív mentalitásnak: a defetisták és frusztráltak városai rosszak, a valami pozitívban, reálisban és életszerűben hívőkéi pedig jól élhetők.
Lám, megint ott vagyunk, mint bármely más társadalmi kérdés esetében: a mentalitás határozza meg a körülményeket!
Budapestnek nincs mentalitása. Még rossz se. Ezért semmilyen a város, ezért nem tudunk vele kapcsolatban egyértelmű megállapításokat tenni – ezért is nem jellemezhető egyetlen kifejezéssel, nincs is „ragadványneve” (mint pl. az Örök város, az Arany Prága, a multikulti Berlin, a laza Koppenhága, vagy Hamburg a rideg szépség, New York, „aki” sosem alszik…) Budapest azért semmilyen, mert mi, budapestiek is semmilyenek vagyunk, mi sem tudjuk megfogalmazni magunkat! Csak itt élünk, dolgozunk, közlekedünk... Ezért nem „erény és büszkeség” budapesti polgárnak lenni, ezért húztak el többszázezren az agglomerációkba: mert ez a város nem rendelkezett sem személyes vonzerővel, sem presztízzsel a szemükben. Hiszen vannak nagyon kellemetlen, zajos, rossz levegőjű nagyvárosok – és mégsem alakul ki körülöttük a Budapest környékihez hasonló agglomeráció. És ami szintén érdekes: azok, akik kimentek a város környékére, ott sem hoztak létre semmilyen „új minőségű” közösséget: építettek maguknak egy házat, aminek a legtöbbször „semmi köze” az adott településhez, az lehetne az agglomerációs települések bármelyikében… De mi most koncentráljuk Budapestre – az agglomeráció bajai ugyanis innen erednek, mivel annak létrejötte is alapvetően Budapestre és a hiányzó Budapest-mentalitásra vezethető vissza. Éspedig azért arra, mert emiatt hiányoznak azok a tényezők a városból, amelyek megtartóerővel ruházhatnák fel.
Mégy egy fontos dolog: önmagában az sem tesz kivételessé, az sem emel fel egy várost, hogy történetesen az a főváros. Erre alapozva sem működik automatikusan a „jó várossá” válás – hiba lenne ebben reménykednünk és erre bízni a dolgok jobbra fordulását! Vannak nagyon „(jól)-menő” országok, amelyek megvannak egy vízfej-főváros nélkül: elég Svájcra (Bern), Hollandiára (Hága) – vagy épp az egykori NSZK-ra (Bonn) gondolnunk. A fővárosság ténye sem tehet tehát önmagától jobbá egy várost.
Marad a mentalitás, mint városalakító erő… Kíváncsi leszek, hogy a következő hónapok főpolgármesteri kampányában vajon ejtenek-e erről szót a jelöltek? Mert ha nem, akkor bizony – ahogy az a fentiekből egyértelműen következik – hiába beszélnek bármi más „szakkérdésről”: ha nincs egy általános koncepció, amely, láttuk, csak egy elfogad(tat)ott közjó-felfogáson alapulhat, amely mögött ott egy pozitív mentalitás, akkor az egyes szakkérdések nem alkothatnak egységes, együttműködő rendszert.
Nézzünk egy konkrét szakterületet: a városfejlesztést-városépítést. Mivel az elmúlt két évtizedben a város vezetői nem tudtak semmit sem mondani arról, hogy mit is akarnak a városból csinálni és hogyan akarják ezt elérni (maguk a budapestiek pedig nem fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban semmit), ezért a várostervezők sem tudtak ehhez eszközöket ajánlani. Egy jó házat sem lehet előre átgondolt, egységes elképzelés és az azt megjelenítő terv nélkül megépíteni – akkor hogyan lehetne egy nagyvárost?
Budapest eddigi vezetői azért nem mondtak semmit a várossal és jövőjével kapcsolatos elképzeléseikről és szándékaikról, azért nem fogalmaztak meg egységes célrendszer, mert az ő mentalitásuk sem különbözött az általánostól: az nem volt közösségi szemléletű mentalitás, ugyanúgy egyéni utakat jártak, mint a lakók. Nem csoda, hogy idegen volt számukra a közösségben, közösségi célokban való gondolkodás…
Mit tehetünk akkor Budapesttel, ha – legalábbis egyenlőre – hiányzik az a budapesti mentalitás, amely képes lenne lendületet vinni a játékba?
Van egy másik elvi városfejlődési út is: elindulhat egy város fejlődése, újjáalakulása, megjobbulása úgy is, ha a város élén és a város fejlődéséhez szükséget erőforrások felett rendelkező pozíciókban kiemelkedő képességű személyek kerülnek. De honnan vegyünk ilyeneket, milyen „ismérveik” lehetnek, amelyek elősegíthetik a felkutatásukat?
Az ismérvek és a fellelhetőség: olyan ember alkalmas a feladatra, akinek átfogó koncepciója van nem csak a város, hanem általában az emberi lét tekintetében. Egy ilyen ember pedig sosem „szakember” - persze lehet saját „működési területe”, de mivel szellemi képességei, a terület, melyet képes átlátni, sokkal nagyobb, mint amit egy „specialitás” igényelne, ezért bármikor tud „váltani” is. A feladat és az előtte megnyíló lehetőség szabja meg az ilyen ember „aktuális tevékenységét”. És persze kellő magabiztossággal is kell, hogy rendelkezzen, ami ahhoz is elengedhetetlen, hogy „presztízsféltés” nélkül legyen képes tanácsokat kérni, mások jó gondolatait elfogadni, tudva, hogy mások kiválósága erőforrás, amely saját, a város érdekében végzet tevékenységét segíti és az ő pozícióját éppen a (közösen elért) sikerek tartják meg. Csak az ostoba emberek nyomják el mások tudását…
El kell kezdeni „tematizálni” a Budapesttel való foglalkozást! Ezt sem várhatjuk és kaphatjuk meg másoktól „készen, előemésztve”. Mert minden részlet: városépítés, területgazdálkodás, szabályozás, közlekedés, infrastruktúra, életminőség, finanszírozás, stb. csak akkor kerülhet a helyére és csak akkor lesz képes ellátni saját funkcióját az egész érdekében, ha az alapoknál kezdjük „újraépíteni a városunkat” – új mentalitással, új emberekkel, új gondolkodásmóddal. Csak így lehet egy valóban XXI. századi városunk, így lehet felkerülni a világtérképre – másképpen legfeljebb egy „helyiérdekű Budapest” vegetálhat itt.
Budapest valódi fejlődéséhez a város helyzetével és alapproblémáival számoló, koherens célrendszert kitűző és a finanszírozáshoz új, épp a fejlesztési programból „szervesen következő” forrásokat adó program kell. Mindennek az alapja „a város, mint gazdasági egység” koncepciója: ha a fejlődés, az élhetőség javítása kiadásokkal fog járni, akkor olyan koncepció kell, amely épp a fejlesztés eszközével teremt a jelenlegihez képest jelentősen növekvő bevételi forrásokat és „adóalapot”. Ugyanis jelen kormányuktól aligha remélhet a város egy „minőségi ugráshoz” elegendő költségvetési támogatás-növekményt: azt magának Budapestnek – mindenek előtt leendő vezetőjének és „temajének”- kell biztosítania!
Növelni kell a város jövedelemtermelő képességét!
Hogyan növelhető egy nagyváros jövedelemtermelő képessége – és egyáltalán: mit jelent ez? Nos, nagyon leegyszerűsítve: azt, hogy egy aktív lakos átlagosan mekkora értéket állít elő időegység alatt. Ez függ az illető képzettségétől és az általa végzett tevékenység jellegétől, minőségétől és a körülmények szervezettségi fokától.
A képzettségi szint adott – bár hosszabb távon természetesen növelhető és javítható azok aránya, akik korszerű, jól hasznosuló tudással rendelkeznek. Itt azonnal megjegyezzük az oktatás minőségének és a tudásanyag korszerűsítésének fontosságát.
A „végzett tevékenység” már összetettebb dolog, de itt is egyszerűsíthetünk: minél inkább piacképes és magas jövedelmezőségi rátával dolgozó egy tevékenység, annál kívánatosabb a város jövedelemtermelő képessége szempontjából. (Itt persze nem a kábítószer-előállításra és –kereskedelemre, vagy a nő- és fegyvercsempészetre kell alapozunk városunk jövőjét és felvirágzását…) Továbbá: figyelembe kell venni azt is, hogy „mit bír el” a városi környezet; az adott tevékenység akkor „fogadható el és be”, ha csekély környezetterheléssel jár: nem célszerű pl. vegyi üzemet telepíteni a Körútra…
A fentiek alapján „látóterünkbe kerülnek” az információ-technológiai szolgáltató ágazatok (a gyártók kevésbé, mivel az ázsiai munkabérek jóval alacsonyabbak), a kutatás-fejlesztés, a rekreációs „iparágak” és szolgáltatások és a magas szintű felsőoktatás. Minden időben azok a városok tudtak lendületesen fejlődni, amelyeket koruk legkorszerűbb tevékenységeivel-technológiáival való foglalatoskodás jellemzett. Ha egy XXI. századi Budapestet akarunk, akkor ezt úgy tudjuk megvalósítani és finanszírozni, ha a városfejlesztésben kiemelt helyet biztosítunk a korszerű technológiáknak, akár a munkahelyek, akár az infrastruktúra-fejlesztések területén.
Ráadásul: mivel a felsorolt tevékenységek jól képzett és szervezetten tevékenykedni tudó embereket igényelnek, ezért „kultúrateremtő” hatásuk is jelentős: a munkakultúrából ugyanis természetesen alakul ki általános (városi) kultúra is!
A város szövetében jelenleg meglévő számos „lyukat” a fentiekből következően olyan beruházásokkal kell „kitölteni”, amelyeket „nagy hozzáadott érték” jellemez. Ez részben beruházás-szervezési, részben urbanisztikai feladat: párhuzamosan kell és lehet projekteket és beruházókat „vadászni” és számukra előkészített terepet, terveket és szabályozási környezetet biztosítani.
…Mindezek alapján egy valóban működőképes Budapesti Program alapvetően területfejlesztésekből származó erőforrás-növekmények „diagramja” kell, hogy legyen.
Mindehhez nem elegendő és (horribile dictu!) személyi állományában nem alkalmas a mai városigazgatási apparátus: ide kiváló elmék és a legjobb szakemberek kellenek – ráadásul igen széles jogkörrel felruházva!3
Van erre példa városunk múltjából: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa.
Aki Budapesten rendszeresen közlekedik csúcsidőben, tudja, miről beszélek a címben, amikor azt állítom, hogy a budapestiek életét rontó egyik legfontosabb jelenség a város átjárhatatlansága. Ha igaz az a marxi tétel, hogy az ember a termelőerők egyik meghatározó eleme, akkor máris látjuk, hogy a frusztrált ember csak csökkent értékű tényező lehet a képletben. Amikor az átlagbudapesti beérkezik a munkahelyére, már átesett egy nagyjából egyórás túlélőtúrán: közlekedett. Idegeskedett, frusztrálódott, megtelt feszültségekkel – és amikor végre beérkezett a munkahelyére, máris úgy érzi, hogy „Vége lehetne már a napnak!”, pedig az még tulajdonképpen el sem kezdődött. Este ugyanez vár rá: úgy kell belekezdenie a tulajdonképpeni napi magánéletébe, hogy a munkanapon kívül még reggel óta kétszer meg is darálták…
Ezek alapján máris egyértelmű, hogy életünk minőségét és személyes állapotunkat, azt, hogy egyáltalán mire vagyunk-lehetünk képesek és alkalmasak, jelentős mértékben befolyásolja az, hogy a városban hogyan mozoghatunk. Ha bármiféle városfejlesztésről beszélünk, akkor városfejlesztés alatt mindenek előtt az ott zajló élet, az ott élő emberek mindennapi életének fejlesztést kell ez alatt értenünk; minden, amit teszünk, ennek érdekében kell, hogy történjék! És ha az átjárhatóság az egyik legkomolyabb életrontó, akkor nem beszélhetünk a szó valódi értelmében vett „városfejlesztési koncepcióról” anélkül, hogy ezzel ne kezdenénk valamit, ami VALÓBAN MŰKÖDNI FOG.
De hát tehetünk-e egyáltalán valamit? Miért szörnyű a budapesti közlekedés? A második kérdésre egyértelmű a válasz: mert lassú. Azért lassú, mert az adott közlekedési keresztmetszet átbocsátóképességéhez képest jóval nagyobb a forgalom. Nyilvánvalóan nem építhetünk százsávos utakat és nem közlekedtethetünk 1 km hosszú villamos-szerelvényeket sem. Mit kezdhetünk tehát az első kérdéssel?
Nos, ha mennyiségi oldalról próbálkozunk, akkor gyakorlatilag semmit. De talán pontosabb az a megfogalmazás, hogy ha csupán a XIX. és a XX. század infrastruktúrájában és technológiájában gondolkodunk, akkor a feladatot nem fogjuk tudni megoldani. A városban XXI. századi élet zajlik, XXI. századi igényekkel – nyilvánvaló, hogy ehhez nem lesz elég a korábbi technológia.
Tennünk kell itt egy fontos megállapítást: ha megnézzük, hogy a történelemben mikor „ugrott meg” a városok fejlődése, akkor azt vesszük észre, hogy akkor, amikor megjelentek új technológiák. Ezek szervezték újjá az addigi városi életet (és: általában az emberi életet). Mármost: mi is éppen egy ilyen, elvileg és a gyakorlatban is az emberi életet átszervező technológiai robbanás korában élünk: a XXI. század az információs technológiák kora - legalábbis az eleje, mert hogy mi lesz még ebben a században, annak a megjóslására nem vállalkoznék…
És mit látunk mi mindebből a város életében? Mondhatjuk: rengeteget. A legtöbb városi infrastruktúra mögött ott áll az informatikai irányítási rendszer. Azonban: ezek a bizonyos infrastruktúrák bizony XX. századiak! Hiába SEGÍTI a tömegközlekedés, vagy éppen a jelzőlámpák optimalizálását az informatika, ha egyáltalán közlekednünk kell. Attól, hogy jobban szervezzük a közlekedést, az még nem lesz kisebb. Valamit persze lehet bűvészkedni, némi átbocsátási kapacitástöbbletet ki tudunk sajtolni még, de ez érdemben nem oldja meg a közlekedést – mert nem csökkenti az arra való igényt! …Akkor pedig szinten marad a frusztráltságunk és annak összes velejárója is.
Az nyilvánvalóan irreális és finanszírozhatatlan, hogy akkora közlekedési infrastruktúra-fejlesztések történjelek, amelyekkel lazulhatna a közlekedési görcs – de mi van, ha olyan megoldással állunk elő, hogy sokaknak ne is kelljen közlekedniük? Lehetséges ez?
Természetesen!
És itt jön az új technológia: „dugók helyett plug-in” - ha az utakon nem növelhető a sebesség, növeljük azt az információs sztrádán! Ha nem épülhetnek új városi utak, építsünk informatikai csatornákat! Pár négyzetcentiméteres vezetéken elfér annyi ember, mint egy moszkvai szupersugárúton. Ja, hogy nem „személyesen”, csupán munkateljesítményében? És ez kit érdekel? Miért kell bemenni egy egyébként is baromi drága és energiapazarló irodaházba ahhoz, hogy könyveljen?
Ahhoz, hogy Budapest fizikai átjárhatósága és ezzel az élhetősége is jelentősen javuljon, alkalmaznunk és támogatnunk kell a XXI. századi technológiákat.
Ha én főpolgármester-jelölt lennék, egy ilyen, XXI. századi városról beszélnék kampányomban és ha megválasztanak, „tűzzel-vassal” keresztülvinném ezt a koncepciót. Persze, új alapokra kell ehhez helyezni a munkahelyteremtést, a lakókörnyezet-fejlesztési projektek támogatását… „Kicsiben” akadnak már ezzel a gondolatmenettel azonosuló (magán-)projektek, ahol lakó-és munkahely nem lenne „elérhetetlen messzeségben”, kötelezővé téve a ha akarom, ha nem közlekedést. Ezek a projektek számot vetnek azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy az emberi életnek nem a legideálisabb hasznosulása az, ha a napi 16 ébren töltött óra 10-15%-át közlekedési stresszben amortizálódva töltjük. Lehet helyette értéket termelni (hogy csak a leganyagiasabb lehetőséget említsem), lehet emberi kapcsolatokat ápolni – és ha már itt vagyunk: lehet valódi, jól működő emberi közösségeket kialakítani.
Az meg tulajdonképpen maga a jól működő város!
Apropó, szavazóbázis: Budapest „hivatalos” városvezetése gyakorlatilag a rendszerváltás óta (mióta önkormányzatiság létezik) nem foglalkozott a város jövőjét alapvetően meghatározó fiatalokkal. Nem „integrálta” őket és az elképzeléseiket a városfejlesztésbe – pedig ki mástól jöhetnének új gondolatok, mint a fiataloktól?
Ha én lennék „balliberális” főpolgármester-jelölt Budapesten, akkor mielőbb megkeresném a (politikailag egyébként vagy inaktív/nem érdeklődő, vagy pedig jobboldali-szélsőjobboldali beállítottságú) urbanisztikával illetve egy nagyváros létében nagyon fontos (város-)gazdasági foglalkozó fiatal szakembereket és az azt tanuló egyetemi ifjúságot. Hiszen mi más integrálhatná a leginkább a balliberális közegbe őket, ha nem az együtt végzett munka – amelynek az eredményei (a fiataloktól érkező javaslatok) szerepelnének is a választási és városfejlesztési programban. Akár még komoly fővárosi pozíciókat is fel lehet ajánlani az ebben az együttes munkában legjobban teljesítőknek – ezzel is segítve a város és a városvezetés szellemi megújulását.
Mióta létezik a fővárosi önkormányzatiság, azóta a korrupció és a pártfinanszírozás szinte szimbiózisban él vele. Ez egyrészt erőforrásokat von el e valódi városfejlesztéstől ( túlszámlázások), másrészt számos olyan fővárosi (és kerületi) projekt indult, amelyet a város érdekei nem indokoltak volna (vagy: nem úgy), harmadrészt pedig a főváros polgárait elidegeníti a városvezetéstől (és az abban résztvevő politikai erőktől).
Ha valaki – akár politikus, akár politikai szervezet – valóban új Budapest-stratégiát és –programot szeretne, amely ráadásul népszerű is, a legjobban teszi, ha tökéletesen átláthatóvá tenné a fővárost, mind döntés-előkészítési és döntéshozatali, mind gazdálkodási tekintetben. Komoly politikai hasznot jelentene, ha meghirdetné a „budapesti offentlighetsprincipet”, azaz a fővárosi (és kerületi) önkormányzatok önkéntesen vállalt és következetesen végig is vitt prudens struktúrába szervezését, amelyet ki lehet egészíteni a polgárok szabad betekintési jogával.
Mindez előbb érdeklődést, majd pedig közbizalmat teremthet az illető politikai szereplő és a mögötte álló politikai erők iránt – hiszen szakít az elmúlt negyedszázadban a politikához tapadó negatív képzetekkel.
Az ország fővárosa és az ország viszonyában csak a konstruktivitásnak van helye. Ha az ország kormánya a nyilvánosan hirdetett elképzelései szerint (muhaha!) Magyarországot egy fejlett, sikeres országgá akarja tenni, akkor ebben kitüntetett szerepe kell legyen az ország GDP-jének 40%-át adó és a szellemi, innovatív kapacitást ilyen „sűrűségben” birtokló fővárosnak.
A Budapest, a fejlődés motorja c. fejezetben leírt koncepció csak akkor működik, ha a főváros, mind önkormányzatként, mind pedig mint vállalkozásoknak helyet adó területi egység, gazdasági entitásként partnerséget vállal az ország általános gazdasági fejlesztésében.
Bele kell „kényszeríteni” a kormányt abba, hogy (a saját maga által deklarált szándékok mentén és azok valóra váltása érdekében) elfogadja azt az egyszerű igazságot, hogy Budapest – ha akarjuk, ha nem, ha vidékmániásak vagyunk, ha nem – az ország gazdasági fejlődésének meghatározó tényezője és aktora. Ezért, ha a kormány „büntetni” akarja Budapestet, akkor azzal az elvi lehetőségét is megszünteti a gazdasági növekedésnek.
Budapesten áll rendelkezésre az a szellemi kapacitás, amely a legnagyobb hozzáadott értéket adni képes gazdasági és technológiai ágazatokban a beruházásokhoz kell. Ezeket a szellemi kapacitásokat ki nem használni – akármiféle politikai koncepció következtében is – nagyon komoly gazdasági hátrányokkal jár az egész ország és végső soron a kormány szempontjából is. Budapestnek – és a városvetésnek – fel kell ajánlania a város gazdasági kapacitását az ország gazdasági növekedése érdekében. Ne feledjük: a konstruktív és kooperatív hozzáállás pozitív hatással bír a politikai támogatottságra is! Így nem kell attól tartani, hogy a konstruktív és gazdasági téren jól teljesítő Budapest politikai hasznot nem a városvezetésnek, hanem a kormánynak hoz.
1 Amikor „az ellenzékről” írok, nem feltétlenül arra a furcsa „se veled, se nélküled”-összletre gondolok, amely végül is létrejött Budapesten (és persze sokfelé vidéken is) az MSZP-ből a DK-ból és az Együttből. Azért nem gondolok erre a csapatra, mert e csapatnak vannak olyan tagjai, akik személyes okokból következően perspektívátlanok. Itt szervezetekről és személyekről egyaránt szó van: sem az MSZP, sem a DK, sem pedig ezek „vezérkara” nem alkalmas arra, hogy szellemi és szervezési éren meggyőző lehessen az előtt a szavazóbázis előtt, amely egy jövendő ellenzéki demokrata győzelem bázisa lehet. Vegyük az MSZP-t: vajon miféle szellemi potenciál lehet abban a pártban, amelynek sem az országos, sem a fővárosi elnöke nem diplomás ember, amely szervezet képtelennek bizonyult arra, hogy e posztokra legalább megfelelő felkészültségű személyeket tudjon állítani? Miféle meritokrácia működhet ebben a pártban, ha ennyire hiányt szerved a kompetens emberekben? Vagy vegyük a DK-t: milyen lehet valójában az a párt, amely ugyan magát „nyugatosnak” hirdeti, ám vezetői mégis egy szűk, kontraszelektált csapatból kerültek ki, és amely párt vezetője (talán szereplésvágyától hajtva?) féltékenyebben őrzi a pozícióját, mint Harpagon az aranyát? Ki kell mondanunk: e két párt a jövő szempontjából semmiféle valós potenciállal nem rendelkezik! Marad az Együtt – de ez is csak PM-telenül, mivel egy a néhány fős „zöld-vörös farok” valójában semmiféle szavazóbázishoz nem kötődik, társadalmi, gazdasági és politikai elképzeléseik pedig ellentétesek mindazzal, amitől Északnyugat-Európa „bezzegországai” sikeresek. Az a társaság, amelynek deklarált célja a „demokratikus szocializmus”, vagy ijedelmet, vagy nevetést vált ki a már említett, a jövendő választási győzelem szempontjából döntő fontosságú szavazóbázisból. …Így amikor most budapesti kampányt szervezünk, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a kampány nem csupán a többi párt és jelöltjeik ellenében folyik, hanem a saját táboron belüli tehetségtelenség és kontraszelekció ellen is.
2 Itt „élet" alatt mind a személyes, mind a közösségi életet, mind pedig az egyes intézmények, szervezetek és gazdálkodó egységek létezési- és működési lehetőségeit kell értenünk.
3 Az is nyilvánvaló, hogy koncentrálni kell a város vezetését, az ügyek intézését: teljesen feleslegesek a kerületek! Miért?
Nyilvánvaló, hogy a hatáskör-koncentrációhoz kormányzati döntés kell: módosítani kell a Főváros működését szabályozó törvényeket. De ezt csak akkor remélhetjük (ha egyáltalán van erre esély a jelenlegi kormány alatt), ha rendelkezünk „kész tervvel” erre nézvést… Így ezen az új Budapest-rendszeren egyáltalán nem felesleges már most gondolkodnunk!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek