„De meddig tart ez az öröm? Hazamegy az ember. Talán oda van égetve a vacsora. Vagy nincs munkája. Milyen jogon mondhatom én azt higgyetek, legyen hitetek, amikor ti a keserű valósággal néztek szemközt. Én valami tartósabbat szeretnék adni nektek, de csak meg tudom mutatni az utat arrafelé.”
Eric Liddell szavai a Tűzszekerek c. filmből - 1981
Szokás volt a régi időkben, hogy a szerző munkáját invocaioval – fohászkodással – kezdte, amelyben vagy az égi hatalmasságok, vagy a földi hatalmasság, azaz az olvasó kegyeiért folyamodott, és kért egyben jóindulatot műve tökéletlenségéért. Most én is ezt kell tegyem: mielőtt belekezdenék a témába, jelzem, hogy ez egy „meredek” poszt lesz: az írás támadható és szükségem lesz az olvasó elfogulatlan jóindulatára!
Már maga a témaválasztás is sokak ellenérzéseit válthatja ki, hiszen a tömegmozgalom szerevezéséről, annak szükségességéről szól – és bizony: aki szuverén individuum, az nem szívesen gondol arra, hogy bármely, neki szimpatikus eszméből csak akkor lesz közpolitikai gyakorlat, ha azt egy tömegmozgalom kényszeríti ki az ellenérdekelt társadalmi csoportokkal szemben. Így működik a demokrácia – jó erről el nem feledkezni! …De lesz még ennél is meredekebb, ellenérzéseket keltőbb, az egész írást támadhatóvá, az asztalról lesöpörhetővé és demokraták előtt elfogadhatatlanná tevőbb része: egy idézet… Nem kevés töprengés után szántam rá magam, hogy beemeljem a posztomba ezt a passzust – ám végül úgy döntöttem, hogy - függetlenül az idézett forrástól - az abban szereplő megállapítások nagyon aktuálisak, éppen azért, hogy helyre tehessünk általuk bizonyos, a polgári demokratikus mozgalmak magyarországi térhódítását akadályozó szemléletmódbeli kérdéseket. Kérem olvasóimat, hogy fogadják meg az idézetet illetően Pázmány Péter szavait, aki szerint „az igazság akkor is igazság, ha a szamár ordítja azt”. Az alább majd következő idézet ugyan egy vadszamártól jön – de az igazságát, a módszert, amelyről írt - (sajnos) e vadszamár sikeressége igazolta!
…Akkor kezdjünk bele!
Számos esetben történt már meg velem, hogy beszélgettem valakivel-valakikkel a magyar közéletről, a helyzetről, az okokról és a lehetséges megoldásokról… A beszélgetőpartnereim pedig örültek, hogy végre valakitől magyarázatot kaptak a katyvaszra, a kétségeikre – és azt is megértették, hogy mit is kell tenni a változásért.
…Aztán a beszélgetés véget ért, a fellelkesült „neofiták” hazamentek – azaz: visszatértek a saját közegükbe, a „keserű valóságba”, ahol már nem érvényesült az imént hallott racionalitás, a lelkesültség pedig kialudt, mivel senki és semmi nem tartotta azt ébren. Így nem hasznosult a megismert tudás: nem válhatott belőle közpolitikai hatás – hiszen az egyes ember magára maradt a maga mindennapi, azaz másmilyen elveket valló, másmilyen módszerekben hívő közegében a friss tudással…
Ma Magyarországon a „valóság közege” az illúzió: Ebből következik, hogy a legnagyobb politikai illuzionisták a valóságos politikai erőtér legnagyobb nyertesei. Illúzió az, hogy „nemzeti keretek közt” jobban boldogulhatna a magyarság, mint az EU-ban. Illúzió az, hogy megúszható a kapitalizmus. Illúzió az, hogy a XXI. századi, tudásalapú kapitalizmushoz, annak vállalati és munkakultúrájához való felzárkózás nélkül is lehet XXI. századi európai életszínvonalon élni. Illúzió az, hogy ha Orbánt Vona, vagy épp Bajnai, netán Gyurcsány követné a trónon, attól „minden rendbe jönne”. Illúzió a magunkba zárkózás is – hiszen a valóság, vagy épp a közéleti tétlenség negatív következményei ránk törik az ajtónkat. Ezért illúzió a „Majdcsak megúszom valahogy, ha meghúzom magam!” taktikázása is.
…Röviden: ha azt akarjuk, hogy az új és adekvát közpolitikai gondolatok hasznosuljanak a gyakorlatban is, akkor ehhez olyan közeget kell teremteni, amelybe betagozódva a frissen meggyőzött egyének „állandó hőfokon tarthatók”!
Köztudomású, hogy az emberek hozzáigazítják a gondolkodásukat és a viselkedésüket ahhoz a közeghez, amelyben vannak. Ha ez a hagyományos magyar közeg, akkor még a legjobb szándékúak is önkéntelenül elkezdenek hagyományos magyar módra gondolkodni és viselkedni – ebből pedig megújuló magyar közpolitika Ítéletnapig se lenne! Ha a csoporthoz igazodó egyéni viselkedést pozitív erőként akarjuk hasznosítani, akkor kell az a politikai csoport, amelyben az új elvek és gyakorlat alkotja a koherens ingerközeget, amelyben az egyén a hozzá hasonlók között folyamatosan „átélheti” az új világot és így nem tompul bele a régi szokások alapján berendezett „Múltmagyarországba”.
Az biztosan nem fog menni, hogy majd csak az értelmiségi szubkultúrák írogatnak blogokban – mint mi is – és csak a szubkultúrák, egymás köreiben megmaradva, kommentezgetnek, és ebből virágzik ki az új, demokrata közmentalitású és teljesítőképes magyar társadalom. Írásban, olvasás közben nemigen működik a humánetológia: nem aktivizálódik és nem marad bekapcsolt állapotban a csoportöntudat – mert az olvasás magányos műfaj és nem teremt csoportkoherenciát, legfeljebb egy passzív „véleményközösséget”, amely aztán együtt dohog…
A csoportkoherencia alapja ugyanis nem is elsősorban a verbális információ, hanem a tagok közötti metakommunikáció: ez egy „tudat előtti világ”! Az elmélet emberei, a nagy gondolkodók hajlamosak erről a tényről megfeledkezni – mert önmagukból indulnak ki -, vagy pedig nem is tudnak erről, hiszen műveltségük nem természettudományos.
Hadd idézzem itt egy nagyon sikeres politikai mozgalom vezetőjének erről szóló szavait:
„Egyelőre az embernek kevésbé kellett törnie a fejét szervezeti kérdéseken, sokkal fontosabb volt magának az eszmének minél szélesebb körben való terjesztése. A propagandának jóval meg kellett előznie a szervezést és az utóbbi részére először a megfelelő emberanyagot kellett biztosítania. Ellensége is vagyok a túl gyors és pontos szervezésnek. Emellett ugyanis legtöbbször csak a holt szerkezet jön létre, és csak ritkán erős szervezet. A szervezés olyasvalami, amely létét a szerves életnek, a szerves fejlődésnek köszönheti. Eszmék, amelyek az emberek egy bizonyos számát magukkal ragadjak, mindig bizonyos rendezettség felé törekszenek, és e belső kialakulásnak igen nagy az értéke. Itt is számolni kell azonban az emberi gyöngeséggel, amely az egyest legalábbis kezdetben arra készteti, hogy védekezzék a nála tehetségtelenebbel szemben. Félő, hogy a felülről lefelé gépiesen irányított szervezkedés annak a veszélynek lesz az előidézője, hogy az egyszer elhelyezkedett, de teljesen még nem ismert és talán kevésbé alkalmas egyén puszta féltékenységből megkísérli a mozgalom kebelében az alkalmasabb egyén érvényesülésének megakadályozását. Különösen egy fiatal mozgalomnál lehet végzetes az így keletkezett kár.
Ez okból eleinte célirányosabb az eszmét egy központból propagálva terjeszteni, és csak a lassan felgyülemlő emberanyag gondos átnézése és vizsgálása után kiválasztani a vezetésre alkalmas egyéneket. Ily módon sokszor jelentéktelennek látszó emberek bizonyulnak született vezetőknek. Már most meg kell jegyeznem, hogy teljesen téves úton járunk, ha egy emberben csak azért, mert elméletileg nagyon képzett, vezetői képességeket vélünk felfedezni. Igen gyakran éppen az ellenkezője igaz.
A nagy elméleti képzettségű emberek csak a legritkább esetben nagy szervezők is, mert míg az elméleti és programalkotó egyén nagysága elsősorban az elvont törvények helyes felismerésében és lerögzítésében rejlik, addig a szervezőnek elsősorban lélekbúvárnak kell lennie. Az embert úgy kell vennie, amint van; meg kell őt ismernie, és éppen annyira nem szabad őt túlbecsülnie, mint tömegeiben kevésre értékelnie. Ellenkezőleg! Meg kell kísérelnie minden tényező figyelembevételével oly alakulat létrehozását, amely élő szervezetként alkalmas az eszme képviseletére és a sikerhez vezető út szabaddá tételére.
Még ritkább esetben szokott a nagy elméleti felkészültségű személy vezérségre alkalmas lenni. Sokkal inkább lesz ilyen az agitátor, amit sokan, akik a kérdéssel csak tudományosan foglalkoznak, nem szívesen hallanak. Az agitátornak, aki képes egy eszmét a széles tömegekkel megértetni, mindig pszichológusnak is kell lennie. Mindig alkalmasabb lesz vezéri szerepre, még ha demagóg is, mint az emberismerettel nem bíró és a világtól elvonatkoztatott teoretikus. A vezetés nagy tömegek mozgatását jelenti. Eszmék megteremtése semmi összefüggésben sincs a vezéri képességgel. Teljesen hiábavaló és meddő az afeletti vitatkozás, hogy mi nagyobb jelentőségű: az emberi ideálok tételszerű felállítása vagy azok megvalósítása? Ezzel is úgy vagyunk, mint az életben oly sokszor: az egyik teljesen ésszerűtlen lenne a másik nélkül. A legszebb elméleti elgondolás is céltalan és értéktelen marad, ha a vezér nem mozgatja meg annak érdekében a tömegeket és megfordítva: ugyan mit érne minden vezéri lendület és tehetség, ha a teoretikus nem jelölné meg az emberi küzdelem célját? Az elméleti, vezéri és szervezői tehetség egy személyben azonban a lehető legritkább esetben egyesül. E három tulajdonság egyesülése teremti a nagy embereket.
A mozgalomban való ténykedésem első idejében amint már jeleztem a propagandának szenteltem magam. A propaganda feladata az volt, hogy az emberek egy kis számát telítse az új eszmékkel, hogy aztán rendelkezésre álljon az az emberanyag, amely a későbbi szervezésnek elő egyedeit adhatta.”
A fentiek módszertani igazsága nyilvánvaló – még akkor is, ha az idézet szerzője, Adolf Hitler, a náci mozgalom felépítése során fogalmazta meg mindezeket… Leírhattam volna persze mindezt a saját szavaimmal is – de inkább „sokkoltam egyet” ezzel az idézettel, hátha a sokk felébreszt és rájönnek az olvasók, hogy minden mozgalom, képviseljen bár humánus, vagy épp aljas eszméket és célokat, emberekből áll össze – az emberi egyének és közösségek működése pedig eszméktől függetlenül ugyanaz minden szervezeten belül.
Ebből az következik, hogy nem újabb és újabb, cizelláltabbnál cizelláltabb írásokban kell egymás előtt fejtegetnünk, hogy milyen fasza is lenne a meritokrácia és a demokrácia, hanem e helyett propagandaeszközöket kell fejleszteni és rendszeres, nyilvános rendezvényeket szervezni, ahol mindenki által átélhető lesz az a közösségélmény, amely képes az embereket megtartani a cselekvéskészség hőfokán. Csak élő közösség tud választást nyerni, csak élő tömegnek lehet exponenciálisan növekvő politikai gravitációja, amely idővel elvezet a legnagyobb politikai erő státuszáig.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek