„Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.”
József Attila: Betlehemi királyok – 1929. december
A karácsonyi történet szerint a bölcsek keresték a megváltót. Akkor, két évezreddel ezelőtt, a keresők csak hárman voltak – ma, 2013 végén milliónyian vannak-vagyunk Magyarországon, akik egyre reményvesztettebben keressük a minket meg-, Orbánt pedig leváltani tudó „kiválasztottat”. Egy évvel ezelőtt sokak szemében Bajnai Gordon látszott megszületni az Együtt betlehemi jászlában – azóta kiderült, hogy a Bajnait tulképp kihordó „Milla-Mária” csak álterhes volt… És azóta sincs jelölt a posztra! A ma este a templomi betlehembe rakott kis műanyag Jézuskának is több sansza van győzni jövő tavasszal Orbán ellen, mint bármelyik ellenzéki politikusnak: ő legalább még nem „kúrta el, nem kicsit, nagyon!”…
Gyurcsány elkúrta, amikor a 2006-os nyár elején nem vágatta sittre a pártok és a holdudvarok nagy disznait – pedig lett volna miért, létezett már a Btk. De elkúrta azzal is, hogy a 2010-es választási vereség után nem kezdett azonnal a nulláról, hanem még bő egy évig „haldoklott” a szocik között. És elkúrta azzal is, hogy amikor mégis újat kezdett, akkor csupa régi arccal vette körül magát – ráadásul olyanokkal, akikről egyáltalán nem a „nyugatosság” jut az ember eszébe, hanem a szoci sablonosság és a mutyi.
Bajnai elkúrta ott, hogy 2010-ben nem indult el Orbán ellenében – mert ha akkor elindul, Orbánéknak biztosan nem lett volna kétharmaduk: lett volna annyi bizalom az egy éven át tisztességgel a dolgait intéző miniszterelnök iránt, hogy Fidesz-koma megállt volna valahol 55-60%-on. És ebben az esetben nincs alkotmányozás, nincs bebetonozódás, nincs új választójogi törvény, se külmagyarok ajándék-állampolgársága – és még számos rossz dolog nem lenne. Viszont így sokkal könnyebb lenne akár Bajnai, akár bárki más, a Fideszt váltani akaró politikus és párt dolga.
Mesterházy elkúrta, amikor azt képzelte, hogy a régi szoci garnitúrától nem elhatárolódva, őket a pártból ki nem ebrudalva és a sorokat fiatal, igazán tehetséges emberekkel fel nem töltve is lehet más az MSZP-ről a magyarok véleménye, mint volt 2010 tavaszán. És ha a vélemény azonos, akkor az eredmény is csak azonos lehet!
Mi pedig, akik nem vagyunk egyik párt seggevégei sem, ott kúrtuk el, hogy képtelenek voltunk a személyes nagyképűségünket, a megszokott egyszemélyes megmondóságunkat félretenni és megformálni egy afféle „polgári demokrata frontot”, hogy legyen mi mögé felsorakozniuk azoknak, akik afféle „Svédország-Magyarországot” szeretnének.
Például mi, bloggerek is: írtuk, írtuk a véleményünket, de bennünk, köztünk is ott rombolt a bizalmatlanság és az egyéni utakon próbálkozó magyar stratégia. Pedig az, amit írtunk, megdöbbentően azonos volt: szabadság, demokrácia, kapitalizmus, meritokrácia. És mégsem akartunk együttműködni! Ebben a körben mindenki ismeri mindenki e-mailjét, a legtöbben egymás mobilszámait is – de egy kezemen meg tudom számolni, hogy ebből a körből hány embertől jött e-mailem és hívásom 2013-ban. Pedig én írtam és hívtam őket… Többször is. De nem működött a közösségalkotás ősi emberi ösztöne: talán a független értelmiségiekben túlságosan kötődik egymáshoz a kritika és a kétely. Nyilvánvaló: ahhoz, hogy valaminek láthassuk a hiányosságait, kell, hogy tudjunk kételkedni a dolgok „eleve tökéletes” mivoltában… De: nem lenne szabad a tökéletes keresése közben elvetni az alkalmasat – egyébként nem véletlen, hogy ezt a mondást épp egy amerikaitól hallottam, nem egy magyartól… Ki tudja: talán az alkalmas megoldások „nem egészen az ideák világának megfelelő” mivolta tartott egyeseket távol a gyakorlati cselekvéstől? Nem abból indultak ki, ami lehetséges és szükséges, hanem abból, amire vágynának. De sokszor eszembe jutottak ez év alatt is Bibó szavai: „Akkor van baj, ha egy népnél összekeverednek a lehetőségek, a szükségletek és a vágyak”!
Mi, akik a Progresszív Blogot írtuk, igyekeztünk objektívek lenni, mind a diagnózisok, mind a javasolt módszerek terén – olykor a befogadhatón túl is. Kaptunk is emiatt kritikákat: az „idealistától” és a „tudálékostól” az „érzéketlenen” át a „náciig”. Mindenkor azon voltunk, hogy az egyes problémákat ne önmagukban nézzük, hanem teljes összefüggésrendszerükben. Nem hittünk és ma sem hiszünk ugyanis Magyarország „parciálisan megoldható” voltában: nem hisszük, hogy a fennálló állapotaink és maga a rendszer egyes részleteiben lényegesen jobbá tehető.
…Mindez azonban elengedhetetlenül és kikerülhetetlenül változással járna – és a szorongó emberek, akárcsak az elbizonytalanodott népek, félnek a változástól. És ebben az állapotában akár az egyes ember, akár a nép hajlamosabb „inkább tűrni a jelen gonoszt, mintsem ismeretlenek felé sietni”3
Nem bízunk már abban, hogy vannak jó megoldások. Nem hisszük el azt, hogy a saját dolgainkért, a saját sikertelenségünkért legnagyobbrészt saját magunk vagyunk a felelősek. Évszázadok alatt hosszászoktunk, hogy tőlünk független, rajtunk kívülálló erők döntik el a hogyanokat. Az, hogy mindig voltak körülöttünk/felettünk minket elnyomó ellenségeink, elvezetett odáig minket, hogy már el sem tudjuk azt a helyzetet képzelni, hogy nincs ellenég, amely megakadályozná a kompetens cselekvésünket – vagy amelyre reálisan mutogathatnánk, hogy „Miatta nem is próbálunk kompetensen cselekedni!” Az önálló döntésben és cselekvésben való „felsőbb hatalom” általi gátoltságunk évszázados tapasztalata, az ebből következő elönállótlanodás és a helyzetünkért viselt felelősség korábban jogos, de ma már abszurd másokra hárítása és a felkészületlenség, a passzivitás és az önmagunkkal valós szembenézés kerülése miatti lecsúszásunk okozta rettenetes frusztráció mára gyakorlatilag kikapcsolt a magyar társadalomból minden „magasabb agyi funkciót”. És akik mindezeket felemlegetik nekünk, azokra kiakadunk: Kertész Ákos „nemzetgyalázó”, Paul Lendvai „hazaáruló”, Schiff András meg épp „miért nem az angolokra akad ki?!”. És miközben sokan „békemenetelnek” a Magyarországot elrabló és (szó szerint) magánbirtokká tévő jelen rendszer mellett, addig sokan inkább mosogatnak Angliában, mintsem hogy tanárkodnának Magyarországon. A nagy „szabadságharc” közepén pedig az országot az „ellenség” multicégei tartják el - a magyar gazdaság kettészakadva: ami „multi”, az működik, ami „nemzeti”, az döglődik – olyan ez, mint volt a 19. század végén, amikor az „ősi nemesi birtokok” csődben voltak – a korszerűtlenségük és tulajaik (minimum) felkészületlensége miatt – a „zsidóbirtok, -gyár és -bank” pedig eközben elhozta, megtermelte és finanszírozta az ország egyik virágkorát. Persze, ugyanaz történt, ami most is folyik: az „úri elit” hatalma megtartása érdekében lezárta a társadalmi mobilitást és addig-addig haladt a „magyar érdekek útján”, amíg csak-csak sikerült neki „elkúrni, nem kicsit, nagyon!”… („Inkompetens és arrogáns kormányzás” – ismerős?)
A magyar elit hagyománya a kontraszelektáltság, az önzés és a lojalitásalapúság. Ez volt az arisztokrata-dzsentri módi és ezeken az alapokon, ezen a szokásrendszeren építkezett a 2. világháború után teret nyerő baloldal is. Nemigen volt más, polgári minta – mert a történelem sohasem engedte meg, hogy egy ilyen minta és szokásrend kialakuljon, megerősödjön és áthassa a közéletet a magyarság körében. A teljesítményalapúság – ha jobban belegondolunk – mindig csak „kis körökben” volt jelen: egy-egy más hagyományrendszerű társadalmi csoportnál, egy-egy iskolában, néhány (mint előzőleg már írtam, többnyire nem magyar származásúak által létesített) vállalkozásnál. Ám ezek sosem „értek össze”: nem alkot(hat)tak szerves rendszert – és a(z egymást váltó, de stratégiáikban hasonló) elitek, saját pozícióik megtarthatósága érdekében, nem törődve az ország valódi érdekeivel, rendre szétrombolták, elsorvasztották ezeket az önállóan fejlődő kis köröket, közegeket. Volt, amelyiket államosították, volt, akiket deportáltak, volt, akiket kitelepítettek, voltak, akik emigráltak, mert Magyarországon nem a tehetség rúgott labdába…
Orbánéknál szerves rendszert és logikus, eltervezett folyamatot alkotnak azok az intézkedések, amelyek gyengítik az oktatást, amelyek nem a tehetséghez, hanem a politikai kapcsolatokhoz kötik a gazdasági, kulturális és tudományos érvényesülést, amelyek az egyes polgárok jogérvényesítő képességét hatalomfüggővé teszik. Minden intézkedésük egy irányba tart és egy a célja: olyan rendszer létrehozni és működtetni, amelyben nem a rátermettség, hanem a lojalitás az előrejutás és a siker kulcsa. Azért van egy ilyen rendszerre szükségük, mert ha egy nyílt, teljesítményalapú rendszer létezhetne az országban, akkor a náluknál tehetségesebbek, felkészültebbek és versenyképesebbek pillanatok alatt leelőznék őket. Felülkerekednének a politikában. Megszereznék az egyetemi és kutatóintézeti posztokat, kisöpörnék onnan a felfelé nyalással és helyezkedéssel, lefelé pedig erőszakossággal és kihasználással, valamint a hasonszőrűekkel való szövetkezéssel érvényesülőket. A gazdaságban, a versenyszférában akkor az innovativitás, a szervezőkészség, a precizitás, a technológiai tudás, a jobb szolgáltatás és a jó üzleti érzék győzne - nem pedig a „holdudvar” akárhogy is teljesítenek annak vállalatai objektív mércével és akármilyen drágán is dolgoznak.
Ha egy nyílt, teljesítményalapú rendszer létezhetne az országban, akkor Orbán és köre szegény és mellékes lenne – ezt pedig végképp nem akarják.
Így nem működhet egy ország! Pontosabban: nem fog tudni már sokáig elműködni a 21. századi Európában úgy, hogy a kontraszelekció, mint általános társadalmi és gazdasági szervezési gyakorlat, ne vezetne óhatatlanul tömegek leszakadásához, elszegényedéséhez, elkeseredéséhez/elfásulásához. Lassan a magyar társadalom fele esélytelenekből, „felesleges emberekből” áll. Ez az ország olyan állapotban van – pontosabban: olyan állapotba lett hozva -, hogy csupán nagyjából talán ha kétmillió emberünknek van munkalehetősége a versenyszférában. Az pedig köztudott, hogy az országot a versenyszféra tarja el, nem a közfoglalkoztatás, mivel ez utóbbi csak az előbbiben megtermelt javak egy részének újraelosztása révén működik.
Az ország tele van reménytelen, szegény, leszakadt feleslegessé vált emberekkel – csak az a kérdés, hogy ebből mi lesz?
A történelem arra tanít, hogy az ilyen helyzetekbe került társadalmak fel szoktak robbanni – hacsak nincs felettük egy külső, nagyobb erő. Ilyen pedig nincs a mai Magyarország felett – így a robbanás garantált. Egy robbanás sosem „sebészi pontosságú”: mindig sokkal többet rombol le, mint amennyi a szükséges változáshoz kellene: még a szuperamerikai szupertechnológiás szuperkatonák irányította szuperpontos szuperrakéták is gyakrabban irtanak ki lakodalmas meneteket, mint terroristavezéreket… Ezek után tessék csak belegondolni, hogy mennyire lesz „személyekre szabottan szuperpontos” egy szegény, elkeseredett és szervezetlen emberekből álló tömegrobbanás!
Semmi sem garantálja azt, hogy egy szervezetlen változtatás jobb végeredményt fog produkálni, mint az általa felszámolt „régi rend” volt. Nagyon valószínű, hogy egy ilyen „társadalmi helycsere” semmit sem változtatna az elitjeinkre folyamatosan jellemző kontraszelektáltságon: a már említett önzés- és lojalitásalapú, a pozíciókat és az érvényesülést nem a teljesítmény által megszerezhetővé tévő szokásrendszeren.
Nem a rendszer ilyen vagy olyan intézkedései ellen kell fellépnünk, hanem maga a rendszer ellen: az ellen a rendszer ellen, amely csak akkor tud fennmaradni, ha fenntartja a kontraszelekciót – a tudományban, az oktatásban, a művészetben és a vállalkozásokban. Az ellen a rendszer ellen kell a maga egészében fellépnünk, amelyet középszerű vagy még annál is tehetségtelenebb, ugyanakkor végtelenül mohó és gátlástalan emberek alkotnak – már ha az „alkotás” szót velük kapcsolatban egyáltalán szabad használnunk, bármiféle összefüggésben is, hiszen éppen az tarthatja őket hatalmon, ha az igazi alkotást kizárják a társadalomból.
A kontraszelektív és a teljesítményt lefojtó társadalmak pedig mind-mind szegények, kivétel nélkül!
Ahogy a poszt címében írtam, üres a jászlunk: nincs meg a megváltónk. De vajon akartuk-e igazán megtalálni – és vajon hogyan reagálnánk, ha egyszer csak előttünk teremne? Nem gondolnánk-e ugyanolyan kókler, önérdek-vezérelt politikai kalandornak, mint az utóbbi évtizedünkben mindenkit? (Megjegyzem: őket általában joggal.) Vajon ha valakinél adott a tudás és a szándék és még alkalmas is arra, amit „politikai küzdelemnek” nevezünk, akkor nem mondanánk-e rá az illetőre, hogy „Te is csak egy hamis messiás vagy, hiszen nem tudsz megváltani minket anélkül, hogy mi ne változnánk meg. Márpedig mi úgy akarunk megválttatni, hogy ne kelljen új, szokatlan és elsőre kényelmetlen gondolkodás- és viselkedésmintákat a magunkévá tenni! Nem követünk téged, mert melót vársz el tőlünk! És nem követünk téged azért sem, mert a módszereid a mi finnyás ízlésünk és szőrmentén-szokásaink ellen vannak: azt akarod, hogy harcoljunk, mint az oroszlánok – pedig mi csak békés, álmos és lusta növényevők vagyunk…”
…Ha most valaki elétek állna azzal, hogy „Lám, itt vannak bajaink okai és itt vannak a módszerek is, amelyekkel úrrá tudunk lenni a bajainkon. Gyertek és együtt változtassuk meg és tegyük sikeressé az országot!”, akkor vajon közületek hányan követnék? Hárman? Öten, Tizenvalahányan? Tizenvalahány (megfelelő) emberből ugyan még akár ki is telhet egy kormány, ám ahhoz, hogy Magyarországon valaki megszabhassa a közpolitika menetét, nyernie kell a választáson – ehhez pedig tizenvalahány ember nem elég. Ehhez meg kell nyerni a 106 egyéni választói körzet többségét, amihez körzetenként több tízezer ember szavazata kell. Egy olyan kampányban, amely százhatszor többtízezer embert ér el és győz meg, ezres számban kellenek jól felkészült, elkötelezett, sok időt erre áldozó aktivisták, akik hisznek a sikerben és ezt a hitet tovább tudják adni.
Látszólag a matek győzi le és lehetetleníti el a dolgaink magunk általi megváltoztatását, de valójában a bizalomhiány. Ha van bűnük az évszázadok óta egymást követő-váltó, Magyarországot uraló politikai eliteknek, akkor az a jó kormányzásba vetett hit elvétele és a bizalom megszűnése. A lelke mélyén a legtöbb magyar kételkedik abban, hogy egyáltalán lehet ezt a népet/„csürhét” jól kormányozni – hogy ez a nép hagyja magát értelmesen kormányozni. És nagyon sokan félnek attól, hogy ha kételyeik ellenére mégis bíznának valakiben, akkor abból is csak egy újabb csalódás lenne – márpedig annyit csalódtak…
Gyerekkoromtól az egyik kedvenc olvasmányom Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság című munkája. Azért szeretem, mert kora teljes, mélyen átlátott valóságából kiindulva ad nagyon gyakorlatias megoldásokat – és egyben megindokolja azt is, hogy sem a defenzivitás, sem a passzivitás, sem pedig az elméletieskedés nem segít úrrá lenni a bajokon… Pedig már Zrínyi idejében is éppen ezek a viselkedésminták jellemezték a magyarság többségét. Már akkor is vártuk a csodát a ki tudja kiktől. Már akkor is jelen volt a felelősség-áthárítás és az önbecsapás, a tényeinkkel való szembe nem nézés. Ha történelmünk nagy cselekvőinek írásait vizsgáljuk, akkor megdöbbenünk: évszázadok óta ugyanazzal küzdünk! Ezek az emberek mind megpróbálták önmagáért tenni képes, együttműködő, ön- és közbizalommal teli, cselekvő néppé alakítani a magyarságot – mert jól tudták, hogy minden sikeres nemzet épp ilyen és épp ettől sikeres.
Ám sem Zrínyi, sem Széchenyi nem dolgozhatott olyan kedvező nemzetközi közegben, mint mi, a ami magyarok. Most nincs más ellenségünk, csak a saját célszerűtlen gondolkodásunk – ha ezen felülemelkedünk, akkor az országunk visszaszerzése és szükséges átformálása „nem lehetetlen, hanem könnyű, ha akarjuk; vagyon népünk, vagyon módunk, vagyon alkalmatosságunk; az elszánt akarat kell, nem kell semmi más.”7
…Komolyan: agyfaszt tudok kapni a tökölődő és bizonytalankodó, ugyanakkor okoskodó, szóban „mindent megoldó”, ám ha tettekre kerülne a sor, akkor „sosem ráérő” szarháziságtól!
Ti nem???
Ha Jézus itt és ma indulna neki annak, hogy megváltoztassa a (magyar) világot és a lelkeket, akkor biztosan egy rendkívül felkészült, széleslátókörű és végtelenül elszánt ember képében jelenne meg előttünk. De neki is szüksége lenne hitre és bizalomra – és aki ezt nem adja meg neki, az épp a karácsony lényegét hagyja ki: azt, hogy lehetőségünkben áll magunkon és a világon változtatni!
1 A Máté írása szerint való Szent Evangéliom, 2.2-2.2, Károli Gáspár fordítása – 1586
2 Dalbetét Hofi Géza Szabhatjuk c. műsorából – 1978
3 Shakespeare: Hamlet - 1600
4 Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász – 1898
5 Hugh Hudson: Tűzszekerek – 1981
6 és 7 Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság - 1661
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek