„Egyszer, a XIX. század közepén megkérdeztek egy Párizsba látogató híres orosz történészt, hogy miképpen jellemezné egy szóban Oroszországot. Az illető rövid gondolkodás után így felelt: - Lopnak!”
Egon Friedell: Az újkori kultúra története - 1927
A címbeli kérdés arra vonatkozik, hogy mi, magyarok polgárok legyünk-e, vagy maradjunk „muzsikok”, ami tudvalévőleg az orosz paraszt titulusa.
Ritka egy-egy nép történelmében az, hogy ha a Történelem kegyéből sikerül megszabadulnia egy tőle idegen mentalitású hatalom igájából, rá bő két évtizeddel önként adja ismét a kezére magát. Az is ritka, hogy egy nép, amely oly hosszú ideje vágyott egy közösség tagjává válni, amikor ezt eléri, fogja magát, visszafordul és szakít a vágyott közösséggel, annak értékeivel.
Magyarország most arra készül, hogy mindkét ritkaságot megvalósítsa. Pontosabban: erre készítik elő. Mert mint annyi mást történelme során, ezt sem a saját elhatározásából fogja megtenni a magyarság – legfeljebb a közismert passzivitásával vesz ebben „aktívan részt”. (Íme, egy újabb ritkaság: a passzivitás általi cselekvés!)
Fentebb tettem két – szinte önkéntelen – állítást:
Vizsgáljuk meg, hogy vajon igazak-e ezek az állítások – és ha nem (mint ahogy nem), vajon miféle következményeik vannak e ténynek a lehetséges magyar jövőt illetően?
A népmentalitás valójában nagyon is hasonló. Fontosabb elemei a hatalommal való szembe nem szállás, a kötött és jórészt személyes teljesítményektől független hierarchia, a lojalitás többre tartása a tehetségnél és a kreativitásnál, az innovativitás afféle „izgágaságként” való értelmezése. Tulajdonképpen az azonosságok eredetében is van közös: mindkét nép tipikus „keleti termék”, társadalomszerkezetük szinte az „ősidőktől” kezdve igen kevéssé volt mobilis és ezt a jellemzőjét a kereszténység felvétele után is megtartotta. A „polgári elemek” mindkét társadalomban afféle „megtűrt, szükséges idegenek” voltak csupán. Mindkét társadalomban a népesség töredék százaléka birtokolta az erőforrásokat és a jogot – és ráadásul ez az „elit” is erősen függött a „Legfőbb Hatalomtól”. Emiatt mindkét társadalomban az vált a természetes állapottá, ha minden – de szó szerint minden – „odafent” dől el és a nép kilencvenvalahány százaléknak sem módja, sem joga nem volt abba beleavatkozni. Így a nép gyakorlatot sem szerezhetett a politikában, a felelős döntéshozatalban: sem itt, sem ott nem létezett olyasmi, mint a svájci Appenzellben, ahol hosszú századok óta működik a „bázisdemokrácia” és ahol az apák a fiaikat is magukkal vitték ezen alkalmakra demokráciát tanulni…
…De nem csupán a nép nem szerzett gyakorlatot a politikában: az elitek sem, nem lévén rákényszerítve arra, hogy politikájukat ellenérvek vitájában védjék meg. Elég volt a nyers hatalom – valahogy úgy, mint manapság a „több mint kétharmad”. Mondhatni: ahogy Kövér László gondolkodik hatalomról, demokráciáról és népfelségről, az a „közös” magyar-orosz történelem és mentalitásfejlődés szükségszerű végkövetkezménye - mint ahogy Orbán és Putyin, az általuk kiépített rendszer, vagy a magyar és orosz „állami oligarchák” („nemzeti nagytőkések”) is…
A hatalomba való népi beleszólás lehetőségéről alapvető konszenzus volt mindkét nép vezetőinek körében: a cári udvar, vagy az SZKP Központi bizottsága, a Romanovok, vagy a bolsevik pártelit, illetve Ferenc József, vagy Rákosi Mátyás: mind-mind „nagy demokraták” voltak, ugyebár… Így nem csoda, hogy mindkét nép hozzászokott és azt veszi természetesnek, ha a hatalom a saját érdekeit képviseli – általában még olyankor is, amikor épp a nép boldogítását hirdeti meg céljaként. A muzsik bőrének mindegy volt, hogy Rettegett Iván szimpla cezaromániája miatt kapott-e a hátára a kancsukával, vagy Nagy Péter nagyralátó, Európára és nagyhatalmiságra nyitó tervei érdekében. És az is mindegy, hogy Sztálin vitette-e be a Butirkába, vagy azért kerül oda az illető, mert épp a putyini centralizációnak állt az útjában. …És ha a hatalomgyakorlók hatalomról alkotott személyes véleménye különbözött is ettől az autokratikus hagyománytól (Hruscsov/Kádár, Gorbacsov/Gyurcsány), ez a hatalomgyakorlásukon kevéssé tükröződött csupán: egyikük sem nyitotta ki a döntési pozíciókért való teljesítmény- és kompetenciaversenyt. Mi sem szemlélteti ezt az állapotot, hogy ma, amikor itt is-ott is megvolt a „rendszerváltás”, mégis mindkét országban a hatalom csúcsain olyan establishmentet találunk, amely vagy személyesen, vagy legalábbis felmenői által igen gyakran az előző rendszer elitjéhez kötődik…
Ekképpen kimondhatjuk: mindkét nép hatalomhoz-politikához való viszonya kétségtelenül „alattvalói” – és mindkét nép esetében maximálisan ki is aknázza e helyzetet az elit a saját hatalma érdekében.
…De vajon mi a helyzet a második „önkéntelen” állítással: jellemző-e a magyarokra egységesen ez a hozzáállás? Valóban minden magyar arra vágyik, hogy jóltartott, a felelősségvállalástól-döntéstől „megkímélt” kádári kisember legyen?
Erre akkor kapunk megalapozott választ, ha megnézzük a párttámogatási – és: a párt-nemtámogatási – adatokat. Azokból kiderül, hogy hányan lehetnek azok, akiknek egyik etatista, a hatalmat a megszokott zárt elit-alapon gyakorló vagy gyakorolni kívánó és a vezetőit a régi establishmentből kiállító párt (Fidesz, MSZP, DK, E14-PM) sem felel meg. (És persze az ilyen-olyan „alternatív” világboldogító társaságok – LMP, 4K! –, vagy épp a radikáljobberek sem.) Na: ők azok, akik nem úgy képzelik el a világot, ahogy az Magyarországon megszokott – és ugyanakkor (feltételezhetően, többé-kevésbé) realista és teljesítményalapú mentalitással élnek.
Ha jobban belegondolunk, a többségi, a hatalomra feltekintő és tőle „ajándék jólétet” váró mentalitás igen hosszú ideje verseng Magyarországon a kisebbségi, polgári, népfelségben gondolkodóval. És nagyobbrészt az előbbi vitte a prímet – és viszi most is. Ahogy pedig az ellenzék kinéz, ők is csak ebben gondolkodnak, erre a többségre szabják a választási, majd pedig a hatalmi stratégiáikat is. Egyszerű politikai képlet ez: ha a szavazatok többségét akarod megszerezni, akkor hangoztass e többségnek tetsző szlogeneket és – így vagy úgy – osztogass nekik. A baj ezzel csak az, hogy a számadatok szerinti kisebbség egy másik szempontból viszonyt „túlsúlyban” van: ők hozzák a GDP tekintélyes hányadát, messze többet, mint amit a számarányuk alapján „fajlagosan” várnánk. Ez pedig azt jelenti, hogy az ő mentalitásukkal egyszerűen hatékonyabban lehet dolgozni. Így, ha nem az ő mentalitásuk határozza meg a dolgok folyását, akkor ennek hatékonyságcsökkenés és erőforrás-elégtelenség a következménye.
Persze a „létező establishment” zöme kész bármikor beáldozni a hatalma érdekében a hatékonyságot – számára csak az a kérdés, hogy miképpen tartható a víz felett annyira az ország, hogy egy esetleges „süllyedés” (csőd) ne veszélyeztesse a saját hatalmi pozícióit…
És itt kapcsolódhat össze (ismét) a magyar és az orosz történelem: ha a mai hatalom európai-polgári-kapitalista módszerekkel nem képes egyfajta gazdasági stabilitást teremteni (mert: a nem polgári mentalitása erre nem is alkalmas), akkor keres egy, a mentalitásával sokkal inkább rokon „finanszírozót”. Eközben pedig az sem érdekli, ha a nép szempontjából ez az új finanszírozó sokkal inkább lehet jogfosztó.
Látszólag Orbánnak és mindenkinek, aki Oroszországban látja a megoldást, igaza is van: Oroszország – pontosabban: az orosz állam – erős. Az utóbbi évtizedben igen jelentős a fellendülés… Csakhogy: ezt az erőt nem a fejlett technológia, nem az innováció és nem is a jólszervezettség adja, hanem egyetlen tényező: a 2000-es évek közepétől felívelő kőolaj- és földgázár. Valami olyasféle történik ma Oroszországban, mint az arab olajállamokban.
Az efféle „gazdasági csoda” nagyon instabil, mivel alapja nem belülről, a saját társadalmából származik. Ráadásul mindez egy kifejezetten fejlődés- és innovációellenes társadalmi és hatalmi struktúrával párosul, így a természet és a világgazdaság jóvoltából előállt időleges gazdagság elsősorban nem hosszú távú technológia-, termék és munkakultúra-fejlesztésekben hasznosul, hanem az elit luxusára, a lakosság számára pedig elfogadható, a társadalmi békét biztosító életszínvonal fenntartására megy el. Ezen kívül finanszírozza még a nagyhatalmi ambíciókat is: a hadsereget – és persze a nagyhatalom alá betagozódó vazallusországok is kerülnek valamibe… Most épp az orbánista Magyarország. Itt bevásárolják magukat, legfőképpen az olajhoz és földgázhoz kapcsolódó ellátó-infrastruktúrába – ezzel betonozva be az adott ország tőlük való függését.
Kis túlzással azt is mondhatjuk: a tőlünk beszedett olaj- és gázárból vesznek meg minket! Talán fel is vehetjük a Gazpromisztán nevet…
…Hacsak nem lép fel ez ellen sikerrel a fent említett „kisebbségünk”.
[A posztban emlegettem az appenzellieket – íme, annak bizonyítéka, hogy a tradicionális appenzelli és a magyar kultúra is tartalmaz megdöbbentően hasonló elemeket: https://www.youtube.com/watch?v=CcaVc9nnaVs]
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek