„Ei, so laßet uns fahren
mit Roß und mit Wagen
nach unserem Quartier
Lust´ge Hannoveraner, die sind wir!”
(„Ej, hát utaztassatok minket/lóval és kocsival/a szállásunkra/a vidám hannoverieket, akik mi vagyunk!”)
Ihr lustigen Hannoveraner (Ti vidám hannoveriek) – 1813-’15
A magyar választó potyautas akar lenni: sikeresen a céljába érő potyautas.
Józan ésszel, kívülről szemlélve elképesztő, hogy itt milyen kevés elég ahhoz, hogy valaki „tényezővé válhasson” a magyar közéletben. Elég néhány akció – és máris benne lesz a médiában. Elég jó hangosan és nyilvánosan kikiabálni, hogy mire vágynak egyes társadalmi csoportok – és ezzel az illető máris „leadere”, celebje lehet e csoportoknak. Nem kell ehhez semmiféle távlatos stratégia és nem kérnek tőle semmiféle komolyan vehető és kielemezhető programot: elég a nyilvános bátorság, hogy az illető kiállt a nép elé és szónokolt egy kiadósat…
„Ennek az országnak a vezetői úgy állnak elő, hogy valaki nagyot kurjant: Éljen ez meg ez, halál arra meg arra! – és a tömeg követi őt.” – írta a XIV. századi Itáliáról egy korabeli francia követ*, de írhatta volna ezt akár a mai Magyarországról is.
A magyar átlagválasztó nem igényli (pontosabban: az északnyugat-európai választónál sokkal kevésbé igényli) a gondosan kidolgozott, tényekkel-trendekkel alátámasztott okfejtéseket – talán éppen azért nem, mert ezek a fajta okfejtések kiindulási pontjukként rendszerint valami nagy hiányosságára mutatnak rá a magyar társadalomnak és a magyar közmentalitásnak, gondolkodás- és viselkedésmódnak. Azzal pedig bizonyára igen kényelmetlen szembesülni, hogy mennyi minden nincs meg bennünk, ami a siker és a boldogulás objektív előfeltétele, és hogy micsoda hosszú távú erőfeszítéseket kívánna meg tőlünk e hiányosságaink kiküszöbölése. Egyszerűbb azokra hallgatni, akik „könnyű álmot ígérnek” – és mérlegelés nélkül követni őket.
A politika pedig kiszolgálja ezt az igényt – hogyne tenné, hiszen aki itt az utóbbi bő két évtizedben hatalmat (és azzal gazdasági előnyöket) szerzett a közéletben, az rendre valami lila ábránddal szerezte meg a választók többségének támogatását. Ez a magyar politika folytatólagosan elkövetett cserbenhagyásos gázolása. Mert persze az „álmok álmod(tat)ói” sosem teljesít(h)ették ígéreteiket, hiszen azok objektív, mentalitás- és tudásbeli alapjai mindenkor hiányoztak a magyar nép többségéből.
Mindeddig a választók zöme azt akarta, hogy elhitessék vele: van az az út, ami tőle, személyesen nem követel erőfeszítést és mégis elviszi őt a Kánaánba – persze nem a saját lábán!
A magyar választók többségének elképesztő nem-tudatossága szorosan összefügg azzal, ahogy életüket más, a politikán kívüli területen is élik: máról holnapra, elveszett illúzióról elveszendő illúzióig... Többször is írtunk már azzal, hogy a magyar mentalitásnak azért nem eleme a racionális mérlegelés és az objektív analízis, mert az elmúlt évszázadaink nem ismertettek meg minket ennek hasznosságával. Egyszerűen sosem volt idő és nyugalom arra, hogy a ma gondosan előkészített döntés beérhessen a holnapban és kamatozhasson – így lassan leszokott a magyarság többsége arról, hogy tudatosan pórbálja meg tervezni a jövőjét.
…Az a baj ezzel a felelőtlen potyautassággal, hogy így sosem fog eljutni a magyar választó az áhított célig. Mondhatni: még a parlamenti választások előtt kell választania két dolog között: marad felelőtlen és sikertelen, vagy megváltozik, mérlegelni kezd, megköveteli a politikusoktól a minőséget és így megkaphatja a sikert is.
A manapság színre lépő új ellenzéki politikai csoportok egyik legnagyobb felelőssége és egyik legfontosabb „kampányfeladata” az lenne, hogy fejlesszék a választói tudatosságot és összekapcsolják a választók fejében az előzetes, alapos mérlegelést a későbbi sikerrel. Mert ha maradnak az eddigi szokások, akkor megint a Legnagyobb Demagóg szerezhet többséget: aki a legérzékletesebben festi le a „gyűlölt ellenséget”, beszedve ezzel a protesztszavazatokat és aki a legtöbbet meri ígérni majd…
Kérdezni és kételkedni kell tanulnunk. Mert nem elég az, ha a vágyaink alapján rábízzuk magunkat valakire, mondván: ő biztosan jól fogja csinálni – de mitől is lesz tényleg „biztos” valami a politikában? Nem mástól, mit hogy az adott politika a teljes „társadalmi körképet” veszi-e alapul, vagy csupán egyes, szubjektíve kiragadott elemek közé építi fel magát? Nem személyek, hanem módszerek kérdése a siker – ezt kell megtanulnunk!
* Az idézett követi tudósítás Barbara W. Tuchman Távoli tükör (A Distant Mirror - 1978) c. művében olvasható.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek