„Ich denke, daß sie [die Vorsehung] kein Wunder tun würde, damit sich Schlesien lieber in der Hand Preußens als in der Österreichs, der Araber oder Sarmaten befinde.”
(„Azt hiszem, hogy ő [a Gondviselés] nem tenne csodát azért, hogy Szilézia inkább a poroszok kezén legyen, mint az osztrákokén, az arabokén, vagy a szarmatákén.”)
Nagy Frigyes porosz király feljegyzése a 2. sziléziai háborúról
Ha nem lettek volna a kommunisták, akkor most ki kellene őket találni ahhoz, hogy legyen a magyar jobboldalnak öndefiníciója. Ez jutott eszembe ma, olvasván az önmagát blogján „politikai gondolkodóként” bemutató „századvéges” G. Fodor Gábor írását (Győzhetnek-e a magyarok? - http://gfg.blog.hu/2012/09/03/gyozhetnek-e_a_magyarok?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201209)
A magyar jobboldal vergődik. Belül ugyanis üres: önmeghatározása nem más és nem több, mint hogy „Mi nem a komcsik vagyunk!”. Ennek a meghatározásnak az az üzenete, hogy „Mindenki szavazzon ránk, aki valamiért utálja a komcsikat, vagy fél a visszatértüktől!”...
Borzasztóan álságos és hazug ez az öndefiníció.
Önmagát a (magyar) (új?-)jobboldal mint „új, még életerejét gyűjtő kultúrát” határozza meg – ám jól tudjuk, hogy benne semmi igazán új nincs. Valójában régebbi (eszméit tekintve pedig avíttabb), mint az általa mumusizált „régi status quo”, a „hatvan éve folyamatosan épülő falanszter”: a baloldal. (Megjegyzés: a magyar jobboldal szemében azért – volt – „falanszter” a baloldal által berendezett ország, mert abban nem volt hely a régi, jobboldali-nemzeti-keresztény elit kivételezettségének. Így aztán a jobboldal a baloldal uralta évtizedek – viszonylagos – társadalmi egyenlőségét „hátrányos helyzetként” élte meg...)
Az a helyzet, hogy a „létező baloldal” és ez az „új erő”-jobboldal valójában a dolog mélyén nem különbözik egymástól, mert egyik sem teljesítményalapú. Belső előrejutási, felemelkedési és kiválasztódási rendszereik nem meritokrata elvek mentén épültek fel és nem úgy működnek. Mindkét „csapat” kapcsolat- lojalitás- és érdekalapú. Mi, kívülálló magyarok – vagyis a társadalom elsöprő többsége – idegenként, vagy ha úgy tetszik „ellenségünkként” tekintünk (immár) mindkét társaságra és hazugnak tartjuk mindkettejük „eszmeiségét”, továbbá veszélyesnek azt a gyakorlatot, amelyet hatalomban (és ellenzékben is) folytattak-folytatnak. Mindkettőről úgy tapasztaltunk, hogy a magyarság hosszú távú érdekeivel ellentétes őket a hatalomba engedni, vagy ott megtartani.
Az egészből az süt, hogy személyes, lelki igény van arra a magyar jobboldalon, hogy „felül legyek” – függetlenül szinte mindentől: képességektől, megalapozott és rendszerezett tudástól, teljesítménytől és emberi-társadalmi kvalitásoktól. És mivel igen bizonytalannak érzem azt, hogy számomra ezt „a világ” megadja-e vajon, ezét „harcolok a világ ellen”. Eleve „rossznak” kiáltok ki mindenkit, hogy aztán, ha mégsem kaptam meg azt, amire vágyom, elmondhassam: „Mit is várhattunk ezektől?”
A magyar „létező baloldalról” így ír GFG: „...értik, hogy mi a tét. Megértették, ha ennek az új kultúrának a konszolidációja sikeres lesz, akkor Magyarországon hosszútávon jobboldali konjunktúra fog fennállni, azaz jobboldali értékkonszenzus és centrális politikai erőtér lesz. S ezzel ők mindent elveszítenek.”
Nos, mindezek csekély átírásával éppen hogy a magyar jobboldalt kapjuk meg, íme: értik, hogy mi a tét. Megértették, ha ennek a „nemzeti-keresztény-nacionalista-jobboldali” kultúrának a konszolidációja nem lesz sikeres, akkor Magyarországon hosszútávon nem-jobboldali konjunktúra fog fennállni, azaz sem jobboldali értékkonszenzus, sem (orbánista) „centrális politikai erőtér” lesz. S ezzel ők elveszítik az utolsó Nagy Lehetőséget a visszatérése, Magyarország át-/visszavételére – azt a Nagy Lehetőséget, amelyre 8 évig készültek és amelyre mindent feltettek. Amiért – a „több mint 2/3-ért” minden hazugságra, áltatásra és gazemberségre készek volta – és lám: mindhiába!
Mindhiába, mert egy teljesítőképesség-központú világban nem lehet „az úri ősök módjára” élni (mint ahogy nem lehet „kádári módon” sem élni és politizálni sem). Ebben a világban a kutyát sem érdekli, hogy ki és miféle „privilégiumokra” tart igényt és erre miféle „új kultúrát” talált ki magának. Előnyt itt csak a jobb teljesítőképesség jelent, éspedig össztársadalmi szinten és hosszú távon. Ebben viszonyt az újraéledt magyar jobboldal semmit sem volt képes felmutatni. Nem lett magasabb a magyarországi beruházási ráta. Nem fejlődött a munkakultúra. Nem lettünk jobb szervezőkké és objektívebb célmeghatározókká sem. Nem lett színvonalasabb, a tudást a széles tömegekhez is hatékonyan eljuttatni képes oktatási rendszerünk, a tananyagunk pedig semmivel sem lett naprakészebb. Ezt a minket körülvevő világot nem érdekli az, hogy már elsőtől lesz erkölcstan és mindennap lesz tesióra a sulikban – mert ezek a társadalom hatékonysága szempontjából mit sem érnek. Mit sem ér, ha egy „százéve” is idejét múlt társadalomképen alapuló „alattvalói erkölcsöt” oktatnak és semmit sem ér az, ha az államtitkár asszony kedvéért mindennap „kampányszerűen” fogják csuklóztatni az iskolások „hadait”. Nem érnek semmit az egyházhoz átjátszott iskolák sem, mert semmiféle felmérés, objektív tény nem támasztja azt alá, hogy azokban színvonalasabb, az életben többet érő tudást kaphatnának a gyerekek. A „régi jó világ” ábrándja, amelyben „mindenki tudta, hol a helye”, ellentétes a mai világ azon követelményével, hogy az egyén pozícióját a teljesítménye alapozza meg, mert így jön ki a társadalomból a maximum...
...Igen tanulságos az is, amit GFG „a nyugatról” összeírt. „Nem is egy Nyugat van” – állapítja meg például. Nos, nem: egy nyugat van! Egységes az a polgári mentalitás, amely széles körben elterjedt Bécstől Reykjavíkig és Tromsøtől Ljubljanáig, az a holnapokkal is számoló és azokat a máért fel nem áldozó, hosszú évszázadok tapasztalatain nyugvó mindennapi szokásrend, amely mentén „a nyugatiak” berendezték és működtetik társadalmaikat és gazdaságukat – no meg a cégeiket is! Nyilvánvaló, hogy amikor GFG „nem egy nyugatról” beszél, akkor az EU megosztottságaira céloz ezzel. Csakhogy az EU épp azért megosztott, mert annak, mint szervezetnek, nem csak a nyugat a része, hanem a dél és a kelet is! GFG (valószínűleg tudatosan és szándékosan) el akarja kenni ezzel a „nem egységes a nyugat” szöveggel azt a mentalitásbeli eltérést, amely az általunk fentebb leírt nyugati mentalitás és a magyar jobboldal mentalitása között áll fenn. Hiszen ha úgy nézzük, ahogy GFG és a magyar jobboldal „megmondói” szeretnél velünk láttatni, akkor a basáskodó, kivételezést elváró magyar jobbos mentalitás nem több, mint egy „népszokás”: kb. ugyanannyi lenne eszerint különbség e mentalitás és a nyugati, polgári mentalitás között, mint ami a skótok szoknyája és a bajorok bőrnadrágja között van. E felfogás elfedni igyekszik a valóságos helyzetet, hogy t. i. itt lényegi, a társadalom és a hatalom milyenségét alapjaiban meghatározó életfelfogásbeli különbség van.
Írja továbbá GFG a nyugatról azt is, hogy „a nemzetközi viszonyokban ott is saját érdekeiket követik az egyes nemzetek és ebből keletkezhetnek diplomáciai konfliktusok”. Ez megint tipikus elkenés és szándékos pontatlanság. (Ahogy néhai Csurka István fogalmazott: „tudatos ferdítés és csúsztatás”...) E felfogás azt akarja megindokolni, hogy miért akar az Orbán vezette magyar jobboldal külön, az EU-étól eltérő utakon haladni és „unortodox” módszereket alkalmazni. GFG állításában ott van a ferdítés, hogy a fentebb említett „nem is egységes a nyugat” általa már eleve hamisan bemutatott felállásából vezeti le az EU-n belüli politikai szembenállásokat és egyes országok „önző” politikáját. Ám a valóság itt sem GFG állításai szerint néz ki! A tényleges helyzet itt az, hogy a fentebb már általunk leírt „egységes mentalitású nyugatot” alkotó államokkal konfrontálódnak azok a nem-nyugati mentalitású társadalmak, amelyek tovább szeretnél élvezni azt a (kivételezett) helyzetet, hogy saját költéseiket és meggondolatlanságaikat a „valódi nyugattal” finanszíroztassák. Itt tehát valójában éppen az a „nem-nyugatos” mentalitás, társadalmi és politikai „szokásrend” okozza a konfliktusokat, amely éppen a magyar jobboldalt is jellemi. Érthető az igyekezet, hogy GFG és a Fidesz-hatalom szeretné ezt a tényt „elrelativizálni”, eltüntetni az emberek szemei elől.
Hivatkozik arra is GFG, hogy „ott [nyugaton] is vannak értékviták, rivalizálnak egymással politikai világnézetek, van idegengyűlölet, antiszemitizmus”... Bontsuk ezt ki!
Magyarországon az idegengyűlölet és az antiszemitizmus egészen mást jelent (egészen más a „funkciója”) a társadalomban, mint Nyugat-Európában. Itt ugyanis (sokak fejében) a kivételezettség-tudat a társadalom központi rendező elve és ennek egy megnyilvánulási formája és következménye az idegenektől (multiktól, zsidóktól, cigányoktól, „nyugatiaktól”) való félelem, amely áthatja a társadalom igen nagy részét és szinte az teljes jobboldali politikai elitet és ideológiát. (Ha nem is mindig nyíltan kimondva, de pl. a Fidesz kormányzati lépéseiből egyértelműen látható módon.) Ezzel ellentétben Nyugat-Európában ez a jelenség és gondolkodásmód csupán egyes marginális, valamilyen szempontból magát „veszélyben érző” társadalmi csoportokra jellemző. (...És amikor a ’30-as években egyetlen országban, Németországban átvette a hatalmat egy ilyen csoport, annak oka abban állt, hogy az amúgy teljesítményalapú német társadalom „nem tudott mit kezdeni” azzal, hogy a teljesítményalapú és polgári mentalitásban eltöltött előző évszázada miért vezette őt 1918-ban katasztrófába... - de ezt a témát most ne nyissuk ki! Most elég erről annyit írnunk, hogy éppen egy ahhoz hasonló, kivételezettséget vágyó politikai elit hibás célmeghatározása volt ennek alapvető oka, mint amilyen a mi jelenlegi politikai elitünk is. Ott is bizonyos személyes frusztrációk túlkompenzálási szándéka motiválta a téves célkijelölést – akárcsak Orbánnál és körénél, ide számítva magát GFG-t is.)
...Igen, a személyes frusztráltság... Emiatt olyan „érzékeny” a magyar jobboldal, emiatt számít nekik annyit az, hogy „győznek-e”, hogy hová pozícionálja őket a nyugat? Frusztráltak, mert nem jól teljesítenek politikai elitként, holott a híres „több mint 2/3-uk” birtokában csupán a személyes kvalitásukon múlik az eredmény. Frusztrálódnak, mert az eredmény az, hogy a hasonló helyzetben lévő, a válságtól ugyanígy érintett országok elhúztak tőlünk – mi pedig reménytelen recesszióba kerültünk. Frusztráltak, mert több mint kétéves kormányzás után már hiába hivatkoznak az „elmúltnyolcévre”, hiszen két év alatt már legalább be kellett volna tudni indítani a kedvező folyamatokat – ám ilyeneknek nyoma sincs. (Bajnaiéknak ehhez pár hónap is elég volt...) ...És persze frusztrálódtak igazán személyes okok következtében is – de ezeket nem igazán elegáns emlegetni, pláne nem személyekhez kötötten, tételesen felsorolva a „nyomorukat”. Ezért csupán csak annyit jegyzek meg itt, hogy egy igazán tehetséges ember a legszemélyesebb frusztrációit is képes uralni – lásd a „kisebbségi” (korzikai) Napóleont, vagy a csupán „öt láb és két hüvelyk”* magas (alacsony?) Nagy Frigyes porosz királyt, akit erőszakos hajlamú apja rendszeresen és nyilvánosan páholt el és szégyenített meg...
...Itt van ez a „harc”-témakör is: a magyar jobboldal harcol, mert (ahogy GFG írja) „ha elfogadjuk előfeltevéseiket, a magyarok biztosan nem nyerhetnek”. De mik is a nyugati „előfeltevések”? Nem más, mint hogy mindenki a valóságos teljesítmény minősít. GFG azt kérdezi, „győzhetnek-e a magyarok?”, de ez egy hazug, hamis kérdésfeltevés. A helyes kérdés így szól: képesek-e a magyarok jól teljesíteni - társadalomként és gazdasági téren is? Talán elkerüli GFG és társai figyelmét az a nyilvánvaló igazság, hogy a nagy respektussal rendelkező nemzetek mind-mind jól teljesítők is egyben – éppen attól tesznek szert nagy respektusra, mert előtte képesek voltak folyamatosan jól teljesíteni, munkában, szervezésben, célválasztásban, együttműködésben.
A „győztes nemzetek” és az önbecsülés kapcsolata is előkerül, íme: „önbecsülés hiányában viszont egyetlen nemzet sem lehet győztes”. Ebben az az implicit feltételezés fogalmazódik meg, hogy előbb van az önbecsülés, aztán jön és arra alapozódik a győzelem. Ez társadalmak esetében súlyos tévedés. A győzelem (helyesen: teljesítményen alapuló siker) ad alapot ahhoz, hogy becsülhessük magunkat. A magyar jobboldal újabban folyton a munka becsületéről papol, ám ezt úgy érti, hogy ő, a magyar jobboldal végezteti másokkal a munkát.
...De mindazok a torzítások, amelyeket eddig felsoroltunk, tulajdonképpen semmik ahhoz képest, hogy a Fidesz – és persze GFG is – mindent megtesz azért, hogy sulykoljon egy kétpólusú Magyarország-képet: „Vagy mi, vagy a komcsik – ez a kérdés, válasszatok!” Ahogy fentebb már írtuk a poszt elején, ez a Fidesz „választási céljait” hivatott szolgálni: hogy ezzel mindenkit, aki akár a „komcsiktól” fél, akár pedig a kivételezést nem támogató, viszont a teljesítmény alapján pozícionáló polgári mentalitástól, a maga táborába tömörítsen... A GFG által leírt „vagyunk mi és vannak a komcsik” felosztás természetesen hamis: valójában vannak, akik vagy kivételezést, vagy eltartást várnának el és vannak, akik túlhaladottnak tartják ezeket az elvárásokat. Azt is leírtuk fentebb, hogy a választóvonal ugyanazon oldalán áll a „létező baloldal” és az „új erő”-jobboldal, mivel egyikük sem teljesítményalapú. Így nem aközött kell választanunk, hogy támogatjuk-e a Fideszt a „visszatérni készülő komcsi múlt” ellenében, hanem az, hogy a „komplett múltunk” (jobberek+”komcsik”) helyett képesek vagyunk-e egy új, polgári mentalitású és racionális politikai elitet kitermelni és azt támogatni és a hatalomba juttatni?
A múlt erői – és annak magukat „újnak” feltüntető „politikai gondolkodói” - ebben akadályok lesznek, nem pedig iránymutatók. Igazat ír GFG: „nem elég megváltoztatni az intézményeket, meg a rendszert, ha velünk marad egy gondolkodásmód, egy zsigeri ösztön, a múlt életerős kísértete”. A valódi változáshoz, Magyarország modernizálásához és sikeressé tételéhez olyan vezetők kellenek, akik nem a régi („zsigeri”) ösztönnel és gondolkodásmóddal magukban látnak hozzá a feladathoz. Erre a fajta (csak nálunk, nekünk) „új kultúrára” van-lesz szükség ahhoz, hogy „a magyarok győzhessenek”: hogy ne csak pusztán Orbánt és a Fideszt győzhessék le 2014-ben, hanem azt a gondolkodásmódot is, amely „kivételezésre” épül.
GFG írását azzal a kérdéssel zárja, hogy „vajon megteremthető-e olyan világ, ahol a magyarok visszakerülhetnek az őket megillető polcra: a sikeres nemzetek közzé”? Ő a siker, a „polcra való visszakerülés” eszközét egy „új kultúra” megteremtésében látja. Ez az „új kultúra” pedig mi más lenne, mint a mai magyar jobboldal kultúrája - legalábbis GFG szerint... Nos, az a kultúra, amely sikeressé tehet, egyedül csak a cselekvés és a teljesítmény kultúrája lehet – de ennek megteremtésére a magyar jobboldal képtelennek bizonyult. Sőt: ezt meg sem próbálta. Ennek ellenére formálna igényt a (további) hatalomra – de hol érdeke ez a magyar népnek?
GFG azt kívánja/várja el, hogy a magyarokat „ugyanaz a tisztelet övezze”, mint „bármely más nemzetet”, mondván: „Egy sikeres nyugati nemzethez képest sem vagyunk másodrendűek.”
Jaj, kedves GFG, dehogynem! Bizony, „másodrendűek” vagyunk, jelen állapotunkban – és ti, a hatalmat birtokló és megtartani kívánó magyar jobboldal azt sem akarjátok megérteni, hogy mitől. Ti megsértődtök, ha nem számolnak veletek, a ti akaratotokkal, ha „kinéznek a klubból” titeket – de a kinézést csak magatoknak köszönhetitek. Nincs itt semmiféle speciális „magyarutálat”: egyszerűen arról van szó, hogy az igazi nyugat világában a teljesítmények számítanak, nem a legendák és vágyak. Ők ugyanis nem akarnak veletek sem harcolni, sem titeket (minket?) leigázni – ők együttműködni szeretnek. Tudjátok: az a bizonyos, a magyar mentalitásból annyira hiányzó kooperabilitás. És nem „lenéznek” titeket, hanem csupán egyszerűen hülyének nézik mindazokat (veletek együtt), akik úgy akarják a világot oktatni, hogy nem áll mögöttük valóságos teljesítmény. Tudod, nyugaton az efféle „unortodox prófétáknak” tartják fenn Londonban a Hyde parkban a Speakers' Cornert, Párizsban a Centre Pompidou előtti teret, Berlinben meg a Loveparadet... de az ott fellépők egyike sem „politikai tényező”.
...Amit ti az örökös „harcotokkal” csináltok, az éppen olyan, mint a szocialista időkben az imperializmus elleni harc volt: a társadalmi és gazdasági teljesítőképességünk helyett csináltuk. Nem veszitek észre: még az „ellenség” is ugyanaz: a „finánctőke”, a „nemzetközi nagyvállalatok” és a „spekulánsok”. Ha (nem is Kádár, hanem egyenesen) Rákosi elvtárs feltámadna, bizony, otthon érezné magát egy Orbán-beszédet hallgatva!
A magyar jobboldal most várja, hogy amit ő nem volt képes megtenni, azt tegye meg neki a Gondviselés: szerezzen respektust a világ előtt. Fiúk, ne feledjétek: a Gondviselés már Sziléziáért se tett csodát - veletek miért járna el másképpen?
* 5 láb és 2 hüvelyk = 159 cm
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek