„Aki fizet, az petyegtet!”
Dargay Lajos* szobrászművész mondása - 1981
Zeng a magyar sajtó és az Országház a törvényhozásra, önkormányzatokra, állami megrendelésekre rátelepedő, közelebbről nem definiált, ellenben sokszor néven nevezett oligarchák hazánkat romlásba döntő tevékenységétől.
Miről is beszélünk mikor elborult arccal simicskázunk/puchlászlózunk? Nos, leegyszerűsítve arról, hogy aki megengedheti magának, az politikai döntéseket, gazdasági irányvonalakat, állami megbízásokat vásárolhat. Mivel akad ilyesmiből eladó a piacon, mi sem természetesebb, mint hogy aki szükségét érzi efféle befolyásnak, az rendesen be is vásárol belőle. Azután alkalomadtán a kasszához fárad, és a kampányidőszakban meg a szűk ellenzéki esztendőkben alaposan feltöltött hitelkártyája terhére megveszi az áhított törvényt, kibúvót, bebúvót, vagy amire éppen a foga fáj. Hideg fejjel áttekintve a dolgokat ez az eljárás a döntéshozási és a képviseleti rendszer logikájából következik - az lenne különös, ha másként cselekednének, ha úgy pénzelnének a pénzemberek pártokat, hogy nem várnak cserébe semmit.
Tehát, hol itt a probléma? Azt mégsem állíthatjuk, hogy minden így van rendben - mert szemmel láthatóan nincs rendben. Ott van a hiba a történetben, hogy amivel az ország/város vezetői házalnak - ti. költségvetési és EU-s pénzek, a társadalomnak keretet adó jogszabályok -, az nem az övék. Ennél fogva nem adhatnák el sem oligarcháknak, sem „nemzeti nagytőkéseknek”, bármi legyen is (vagy ne legyen) a különbség e két csoport között.
Mindez mégis eladó, és kitűnő befektetésnek ígérkezik bárki számára. A rendszer azonban aránytalan: akik fel tudják kínálni a megfelelő összegeket a pártok finanszírozásához, valamint számon tudják kérni az ellenértékként elvárt döntéseket - az ő érdekeik, ha megjelennek a döntéshozatalban, csupán az amúgy is jellemző szűklátókörűséget, rövidtávú tervezést erősítik. Közben mi adjuk a felhatalmazást, és elvégezzük az összes többi munkát: anyagi és szellemi termékeket állítunk elő, működtetjük a szolgáltatásokat.
Be kell látnunk, hogy nekünk, polgároknak nem azért ilyen súlytalan a képviseletünk, mert egy-két-három politikus eredendően gonosz, hitszegő áruló. Ők következetesen viselkednek, mi ülünk fordítva a lovon.
Játsszunk el a gondolattal: mi lenne, ha az oligarchák mintájára teremtenénk képviseletet a közös érdekeknek? Mi lenne, ha a kabáthoz választanánk gombot: ahelyett hogy a valódi szándékaikat gondosan titkoló politikai szereplők között mazsolázgatunk méla undorral, megfogalmaznánk az elvárásainkat, melléraknánk a pénzünket, majd megkeresnénk a megfelelő embert, aki tudja és akarja is, hogy azok érvényre jussanak, megvalósuljanak.
Ha így tennénk, ha a különféle érdekek és elgondolások mentén összefognának a polgárok csoportjai, mindenki valódi képviseletre találhatna, és azt számon is kérhetné teljes joggal. Ha így tennénk, nem szülne irracionális indulatokat, az egyet nem értés, mert mindenki biztonságban tudná a saját értékrendjének megjelenítését, méghozzá ott, ahová az való: a Parlamentben.
Ha így tennénk, letisztulna a kép: az emberek, akiket azzal bíztunk meg, hogy a képünket viseljék, nem használnák jótékony álarcnak a felhatalmazásukat, ugyanis jó okuk lenne arra, hogy valóban a képviseletünkkel foglalkozzanak. Hiszen meggyőződésükkel összhangban lévő projektet vállaltak, azon kívül - nekünk tartoznak azokkal a szívességekkel, amelyekkel a jelenlegi felállásban a trendi szóval oligarcháknak nevezett embereknek tartoznak. A lényeges különbség az, hogy a „mi” a választók egy széles csoportját jelenti, ha mindenki beleteszi a magáé t- így előzi jobbról a csoportérdek az egyénit.
*http://dargaylajos.uw.hu/index.html
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek