"…Rajta lovasbrigád!" -
félnek-e a katonák?
Nem, noha tudja mind,
parancsa: botlás!
Nem dolguk a felelet,
se kérdezni, hogy minek,
dolguk: ott halni meg…”
Alfred Tennyson: A könnyűlovasság támadása (Tellér Gyula fordítása) – 1854
Posztunkkal sem „fikázni”, sem „magasztalni” nem akarjuk Gyurcsány Ferencet. Igazából a poszt nem is róla, hanem a történetéből a jövőnkre nézvést levonható-levonandó tanulságokról szól. Kérjük, így olvassátok!
Ma három éve, 2009. április 14-én adta át Gyurcsány Ferenc a kormányzást Bajnai Gordonnak. Ez volt a rendszerváltás azóta is legtöbbet vitatott kormányfő-cseréje és maga Gyurcsány a legvitatottabb és a legtöbbször és a legtöbbek által átértékelt miniszterelnök. Ő eddig az egyetlen, akit „futó” kormányfőként újraválasztottak – és ezzel, az újraválasztásának körülményeivel tulajdonképpen már benne is vagyunk a vele és kormányzásával kapcsolatos dolgok sűrűjében.
Pártos és üzleti karrierjével már sokan foglalkoztak – mondhatni: Gyurcsány élete a csepp, amely magába sűríti a magyar tengert a ’80-as évek közepétől-végétől. Benne van az egész magyar politika, társadalom és gazdaságtörténet, kicsiben. Személye igazán akkor kezd érdekessé válni, akkor emelkedik ki a számos, az MSZMP/MSZP-konglomerátumban sajátos üzleti és pártkarriert befutott személy közül, amikor (valamikor talán 2003 táján) egyre többen kezdtek rá felfigyelni, egyre többen kezdték úgy érezni vele kapcsolatban, hogy valami újat testesít meg. Mindenek előtt (és ez fontos a politikában!) nem úgy nézett ki, mint a szoci politikusok standard modellje: nem úgy, mit egy ’80-as évekből itt ragadt TSZ-elnök. És a stílus, ahogyan beszélt, sem vágott egybe a „Kedves elvtársak, elvtársnők, barátaim!...” közegében és stílusán szocializálódott szocialistákéval…
…Aztán, egy, a párton belül gondosan eltervezett folyamat révén 2004 szeptemberében a miniszterelnöki székben találta magát – egy nem éppen sikeres és főként a gazdaság és az államháztartási reform területén oly keveset felmutatni képes, kétéves időszak után. Még bő másfél év volt a következő választásig, 2006 áprilisáig – és hát persze: a szocik maradni akartak a hatalomban. Igazából ez volt az a korszak, amikor kiépült és beindult a „nagybani” pártközpontú korrupciós nagyüzem – ehhez képest a rendszerváltó évek pártszékházas, olajszőkítős időszaka kispálya volt. A két nagy óriás, akikhez a népemlékezetben ez kötődik, Puch László (MSZP) és Simicska Lajos (Fidesz). Mondhatni: egyfajta kettős hatalom épült ki Magyarországon, éspedig „vízszintesen és függőlegesen is”. Vízszintesen kialakult a két nagy politikai tábor, a ballib (ez sok szempontból egyként kezelhető) és a Fidesz, függőlegesen pedig a parlamentben és a kormányban folyó nyilvános politizálás felett a nagy gazdasági érdekkörök hatalma. A vízszintes osztás erőteljes, látványos és szimbolikus is volt: valaki vagy ide, vagy oda tartozott. Ellenben a függőleges más képet mutatott: ott, a nagy érdekkörök bizony kooperáltak egymással. Mondhatjuk: ebben az időszakban vált el a tényleges és a nyilvános(ságnak szánt) politika egymástól.
Sokan gondolták úgy 2004-2005 körül, hogy „Gyurcsány más!”. A 2005 őszén induló választási kampányban egy kifejezetten modern világban gondolkodó politikus figuráját hozta, aki bevezette a „nyugatos” és „progresszív” fogalmakat a magyar közbeszédben. (…És, későbbi tetteivel – no meg azzal még inkább, amit nem tett – le is járatta ezeket; emiatt mi magunk is nem minden rossz érzés nélkül választottuk és használjuk a „progresszív” jelzőt blogunk nevében… Ám ha hagyjuk, hogy ilyen-olyan politikusaink ellopkodjanak maguknak, aztán tönkretegyenek szavakat, és utána már nem is használjuk ezekeket, akkor a végén itt fogunk állni némán…)
Gyurcsány Ferenc 2005-’6-ban egy „modernnek látszó tárgy” volt – és a magyar politikai közeg, a magyar társadalom még nem volt olyan érett (és gyanakvó), hogy mögé nézett volna ennek. Nem gondolkodott el a magyar választó akkor (még) azon, hogy vajon lehet-e igazán modern valaki, aki egész tudatos életében a szocialisták között élt, létezett, működött: megismerte őket, a gondolkodásmódjukat, a módszereiket – és ezek után, e tapasztalatok birtokában is úgy gondolta: a modernizáció során majd bártan, nyugodtan támaszkodhat miniszterelnökként erre a közegre és azokra az emberekre, akik e közeget vezetik.
Gyurcsány nagyon akart 2005-’6-ban miniszterelnök lenni. Első „félperiódusát” csupán előjátéknak tekintette: az igazi kormányzást 2006-tal akarta elkezdeni. Így könnyű szívvel „hazudott éjjel és nappal” a magyar gazdaság 2005-ös állapotairól, az államadósságról, stb. Úgy fogta fel, hogy mindezt, mint áldozatot, azért vállalja fel, hogy utána „tényleg modernizálhasson”, hogy tényleg kivezethesse Magyarországot a bajból és tényleg új pályára állíthassa. És persze: ehhez győznie kellett 2006 tavaszán! Ennek rendelt alá mindent…
…Akár be is jöhetett volna neki. Illetve: nem!
Akkor jöhetett volna be neki, ha:
· Valóban lett volna egy komplex modernizációs programja. Olyan program, amely nem csupán szlogeneket és óhajokat tartalmaz, hanem működő módszereket arra, hogy miképpen lehet és kell egy (bocsánat a jelzőkért) „paraszti-hűbéri-vazallus” társadalomként működő népből modern, tervezni, szervezni, előre gondolkodni szerető, polgári mentalitású népet csinálni. És mindezt azért, hogy legyenek valódi vállalkozóink, hogy lehessen erős, az országot eltartó versenyszféránk (ha már egyszer ’89-től kapitalizmust akartunk játszani!).
· Lettek volna ehhez szövetségesei, lett volna (pártbeli) hátországa. Ehhez az kellett volna, hogy annak a pártnak a vezetői és a „párttömeg” is érdekeltnek érezték volna magukat egy modern, teljesítményorientált – „meritokrata” – magyar társadalomban.
· Ha munkatársai kiválasztása során/útján létrehozott volna egy kőkemény élcsapatot: az ország legjobb szakembereiből.
· Ha le tudott/le mert-/le akart volna számolni párton belül mindazokkal a vezetőkkel, akik később majd a bukását okozták. És persze, ha a másik nagy politikai táborból is „utoléri a végzet” mindazokat, akik azt törvény, jog és igazságérzet alapján megérdemelték volna.
Mindez nem volt meg 2006-ban, amikor a második miniszterelnöki periódusa kezdődött.
Gyurcsánynak nem volt szerencséje a második periódusával. De tudjuk: szerencséjük csak az arra előzetesen felkészülteknek lehet. Gyurcsány pedig nem készült fel, sem tervvel, sem tervezni képes saját stábbal.
Az őszödi beszéddel elszámította magát. Pontosabban: nem is értem, hogy mi másra számított, mint ami történt? Kiállt 180 nettó ellensége elé – és elmondta nekik, hogy „Nektek végetek van és az fog veletek végezni, amit én csinálok!” Ennyire magabiztos volt a választási sikere után? Ennyire öntelt volt? Ennyire naiv? Nem gondolat végig, mi is történik majd azokban az emberekben, akiknek a világuk végéről szónokolt? És arra sem gondolt, hogy mivel nincs igazi, saját és kizárólag hozzá lojális stábja, bizony már a beszédre való készülés ki fog szivárogni a vele a párton belül nem szimpatizálók felé? Vagy talán azt képzelte, hogy az a karizma, ami hatott a szociszimpatizáns kisnyugdíjasra, vagy esetleg a modernitáspárti szakértelmiségire, majd Puch Laci bácsit is le fogja nyűgözni és „Dicsőség felségedet szolgálnunk!”-kiáltással mellé állnak a teremben lévő ős-szoci ősbölények? Vagy: netán épp a „tanácsadói” vezették meg? Ők bíztatták - nyilván/talán a mögöttük álló ősbölények sugallatása – hogy Feri rohanjon csak neki az ellenséges ágyútűznek, mint a könnyűlovasság tette a krími háborúban? Nyilvánvaló, hogy a pártbeli ellenfeleinek kellett egy apropó, egy hiba, egy támadási felület. És talán gondoskodtak is egy ilyenről, felheccelve-felbíztatva az amúgy is krakéler természetű, „huszáros”, rohamozni szerető, „ki-ha én-nem?!”Gyurcsányt…
…„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!”*: 2006. szeptember 17-én nyilvánosságra hozták „valakik” az őszödi beszédet – persze előbb manipulálva és ezzel beindították a már jó előre eltervezett, végső célként Gyurcsány politikai ellehetetlenítését célul kitűző kampányt.
E kampány érdeke volt mind a már említett szoci bölényeknek, mind pedig a hatalomra borzasztóan éhes Fidesznek – és mind a szocik, mind a Fidesz abban voltak érdekeltek, hogy maradjon fenn továbbra is az a pártfinanszírozásra, korrupcióra és közpénz-magánvagyonosításra alapuló rendszer, amelyet már egy ideje mindketten olyan szépen üzemeltettek. Ha véletlenül, minden felkészületlensége ellenére Gyurcsánynak mégis összejött volna valami ezen túllépő szisztéma, akkor mit kezdett volna ez a két, nem ritkán összedolgozó csapat?
Magyarországon 2006 őszére egységfront alakult ki: "Gyurcsány monnyon le!"
…És itt bosszulta meg magát a „tervtelenség” és a „stábtalanság”. Ha egy hadvezérnek sem haditerve nincs, nem pedig olyan vezérkara, amelytől megfelelő tanácsokat kaphatna, ha az eredeti terv mégsem működik, akkor az onnantól már nem háború, hanem menekülés. Gyurcsányék nem tudták azzal maguk mellé állítani a teljesítményelvű fiatalokat, hogy „Van szakszerű programunk!”. Igazából Gyurcsány meg sem szólította ezt a nem kis létszámú és meglehetősen aktív réteget. Nem kért tőlük tanácsokat, nem vonta be őket a programalkotásba és nem támaszkodott rájuk a hatalomban sem. Ők pedig, a valóban nyugatosak azt látták, hogy Gyurcsány becsapta őket. Ugyanazokkal akar kooperálni, akik már Horn mellett is ott álltak és kiderült számukra, hogy ugyanaz a tervezetlenség, koncepciótlanság jellemzi őt is, amit ők annyira utáltak.
…Jött a „Minden héten egy program!”-korszak. De ez már csak a vég felé való botorkálás volt: 2007 elejétől az egész magyar politikailag aktív társadalom Gyurcsány bukásával kalkulált. Vizitdíj-népszavazás, örökös szélsőjobbos cirkuszok, kordonbontás, - ráadásul a betörő világgazdasági válság is! És mindezekkel szemben egy teljes kormányoldali-kormányfői tehetetlenség, ötlettelenség és eszköztelenség. Pedig hát…! Pedig hát Magyarország miniszterelnökének kezében – elvileg – óriási hatalom van. De csak akkor, ha van elegendő ember, aki benne működőképes jövőt lát. Gyurcsányt 2005-2006 fordulóján erősnek és magabiztosnak látta a választók többsége – egy évvel később pedig sírós roncsnak. Ugyan ki akarna egy sírós roncsra bízni jövőt és országot?
Gyurcsány „elkúrta” az őszödi beszédet: ugyanezeket az igazságokat (mert azok voltak!) nagy nyilvánosság előtt kellett volna elmondania, hogy hallhassa és megérthesse minden magyar polgár. És amikor a titkos beszéd kiszivárgott, megint csak „elkúrta”, hogy nem tudta, nem merte használni a hatalmát – mert meglepődött, hogy a titkos beszéd nem titok, hogy a pártja nem áll szilárdan mögötte, hogy a nép, amely néhány hónapja ünnepelte, most utálni kezdi – és elment a magabiztossága, amely kellett volna ahhoz, hogy merjen élni a hatalmával…
2009 tavaszáig bírta… Március 21-én bejelentette lemondását és ma három éve, a „többedik fordulóban”, nyolcadik jelöltként** a miniszterelnökséget végül elvállaló Bajnai jött: ideiglenesen, egy szükséghelyzetben, egyetlen évre. A szocik pedig kaptak még egy „szép évet”… talán és remélhetőleg: az utolsót…
..De talán lett volna még egy esélye Gyurcsánynak: ha tanul a saját tévedéseiből és pótolja a hiányosságait – de egyiket sem tette! Nem lépett ki idejében az MSZP-ből, mondván: „Én komolyan gondoltam és gondolom, a modernizációt – mi közöm hozzátok?” Nem mert rögtön új erőt alapítani – legkésőbb 2010 nyár végén-ősz elején. Persze: ő igazából soha a nulláról semmit el nem kezdett, fel nem épített a semmiből. Ehhez is magabiztosság kellett volna: önbizalom – ami odalett a 2006-os tüzekben.
Ha mert volna új utakra lépni, és idejében és azonnal meghívja a csalódott, magukat (általa is) elárultnak érző fiatalokat, akkor lehetett volna még egy esélye - talán… De úgy, ahogy végül is megcsinálta, már nem. Előbb csinált egy MSZP-frakciót – „kint is vagyok - bent is vagyok…”, de ebbe is csupa leharcolt, eredeti gondolatokat hozni képtelen alakot szervezett be. Nem nyitotta ki a kapukat: nem mondta, hogy „Alkalmatlanokkal és hülyékkel még egyszer nem veszem körül magam!” Nem: vitte Molnár Csabát, szegény "nagyon-nagyon öreg" Vitányit – és meghívta Szűcs Erikát. …Ezek után ki lenne olyan bolond a valóban modern és tehetséges fiatalok közül, hogy odaállna magát égetni közéjük?
Gyurcsány úgy indult el 2004-ben, hogy „belovagol a Történelembe”. Nem sikerült neki – és most már nem is fog…
…Van-e tanulsága a Gyurcsány-sztorinak?
Igen!
Még egyszer nem szabad belekezdeni egy olyan kormányzásba, ahol a majdan a hatalmat átvevők nem tették meg az összes szükséges előkészületek és ahol maga a miniszterelnök sincs igazán tisztában országa és az általa vezetni vállalt nép valódi állapotaival. Nem szabad úgy elkezdeni a kormányzást, hogy nem végezzük el előtte azt a munkát, ami majdan a jó kormányzás alapja lenne. Ha kormányozni akarunk, akkor ahhoz azonos érdekű és azonos mentalitású szövetségesek kellenek: közülük kell kiállítani a „vezérkart” is. Nem szabad úgy belevágni az ország megújításába, hogy olyanokat (erőket és személyeket) „veszünk be a buliba”, aki magukban vagy nem értik, vagy nem értenek egyet azzal, amit tenni kell: félszívvel nem lehet „forradalmat csinálni”!
Zárásképpen álljon itt Franz von Suppé híres műve, a Könnyűlovasság-nyitány, egy másik „nagy rohamozó”, Herbert von Karajan vezényletével. A népszerű részlet 5.44-nél indul, aki csak azt szeretné meghallgatni – mint Gyurcsány is: csupán a neki tetsző hangokat…:
https://www.youtube.com/watch?v=bzc6BFAVgRo&feature=related
* Arany János: Szondi két apródja – 1856. június
** Surányi György, Glatz Ferenc, Vértes András, Takács János, Bokros Lajos, Békesi László és Gráf József után jelölte az MSZP Bajnait
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek