„Azt gondolom, hogy a jobboldalnak érdemes megvitatnia ezt a kérdést a következő időszakban, hogy hosszabb távon, tizenöt-húsz év távlatában milyen politikai erőtérben látja az ország érdekeit leginkább biztosítva. Jómagam ebben a vitában azt javaslom, hogy az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válasszuk, ne a másik féllel folytatott folyamatos és állandó küzdelem határozza meg gondolkodásunkat, hanem bizonyos nemzeti ügyek meggyőző erejű képviselete. Természetesen verseny lesz, és a végén a választók fognak dönteni. A kérdés csak az, hogy milyen alternatívát kínálunk. A kétpártrendszer folytatását egy duális erőtérben állandó értékvitákkal, vagy azokat megfelelő helyre irányítjuk, és egy nagy kormányzópártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő magatartását, céljait jelenítjük-e meg a közvéleményben.”
Orbán Viktor beszéde a kötcsei Polgári Pikniken – 2009. szeptember 5.
Mióta a múlt hétvégén az LMP sehogyan sem döntött a „létező baloldallal” való esetleges összefogásról és Jávor Benedek az önálló megmérettetés fel kezdett tendálni, elindult a találgatás: vannak-e esélyei az ellenzéknek 2014-ben, vagy jobb, ha már előre belenyugszanak az esélytelenségbe?
Véleményem szerint nem az az igazi, a helyes kérdés, hogy melyik ellenzéki párt mit gondol magáról, a többiekről és a teendőkről, hanem az, hogy a nem Fidesz- és nem is Jobbik-párti szavazók mit gondolnak, mit várnak és mit tesznek? Az igazi, döntő kérdés az ő „koalíciójuk”.
Ahogy hallom az ellenzéki pártok és mozgalmak megnyilatkozásait, az a határozott benyomásom, hogy ezek nem a magyar társadalom valóságában élnek, hanem vagy az ideáljaik, vagy a reményeik, vagy a megszokásaik világában. Nem abból indulnak ki, hogy mire lenne szükség és lehetőség ebben az országban, hanem abból, hogy ők mit szeretnének.
Intő jelnek kellene lennie számukra annak, hogy az elmúlt időszak iszonyatos Fidesz-amortizációjából ők semmit sem profitáltak: ez azt jelenti, hogy a magyar választópolgárokat egyszerűen nem érdekli az, ami ma „ellenzéki kínálatként” az étlapon áll. Vannak ugye a törzsszimpatizánsok, akik bármi áron kitartanak pártszerelmeik mellett – de gyakorlatilag senki sem csatlakozott az elmúlt évben hozzájuk.
Írtunk már arról, hogy az ellenzéki erők (talán) egyszerűen csak kivárásra játszanak (Naptár 2012-re - http://progressziv.blog.hu/2011/12/31/naptar_2012_re): arra várnak, hogy 2014-re a választók többsége annyira le akarja már váltani a Fideszt, hogy majdcsak választ valakit, akire szavaz (bár igazából nem tartja alkalmasnak az ország vezetésére). És akkor, nem sokkal a választások előtt, amikor már a közvélemény-kutatások nagyjából mutatják a támogatási százalékokat, majd leülnek, alkudoznak egy kiadósat és összeerőltetnek majd egy közös választási listát… Hiszen ők is tudják, hogy külön-külön be sem jutnak a parlamentbe – arra pedig szükségük van a fennmaradáshoz, politikai erőként és (többnyire) személyes egzisztenciális szinten egyaránt. Leülnek majd és előállnak egy „Szavazz ránk a Fidesz helyett!”-listával. Ez a lista tele lesz „vállalhatatlan” alakokkal, akik vagy az elmúlt két évtizedben amortizálódtak, vagy épp a jelenleg futó ciklusban derült ki róluk a politikai impotencia. De nem lesz más – és vagy ők, vagy orbán viktor!
…De térjünk vissza a „választói oldalhoz”! Mit fog és mit tud tenni a választó, akit egyszerűen senki sem szólít meg azzal a pozitív üzenettel, amire vár? Vár tovább – és nem megy majd szavazni? Vagy belemegy a „létező ellenzék” által a fentiekben vázolt „kivárásos taktikába”? Nos, ha maradna a mai helyzet, akkor valószínűleg ilyen és olyan választói döntsek is születnének – ez pedig éppen elég lenne ahhoz, hogy annyira kettéossza a nem a Fideszt és nem a Jobbikot támogató, de nem is „örökpasszív” szavazókat, hogy éppen nem tudja az ellenzék legyőzni orbánékat. Ehhez túl sokan lesznek, akik egyszerűen nem mennek majd szavazni – nem akarván támogatni a számára nem vonzó ellenzéket.
Ebből az következik, hogy a „kivárásos”, orbánék megutálására játszó, ám a szavazókat megszólítani nem tudó ellenzéki stratégia alapjaiban hibás: vele nem lehet győzni! Viszont stabilizálhatja a Fidesz által összehozott politikai berendezkedést, annak összes negatív társadalmi következményével együtt (amelyek között első a kontraszelekcióra alapozott, a teljesítményalapú versengést lefojtó társadalmi berendezkedés).
Ha lesz működőképes és eredményes ellenzéki összefogás, akkor az (most úgy látszik) csak az ellenzéki állampolgárok szövetsége által jöhet létre (hiszen a létező politikai erők egyike sem látszik alkalmasnak pozitív és holisztikus társadalmi és gazdasági programalkotásra). Ám egy effajta szövetségnek nincs hagyománya a magyar társadalomban. Nem szokásosak azok a metódusok, amikkel egy ilyen szövetséget kezdeményezni lehet és fel lehet fejleszteni. Ehhez ugyanis az kellene, hogy ne csupán a saját, mindennapos dolgainkra koncentráljunk és ne tartsuk „eleve reménytelennek” a közös, kitartó cselekvést.
Ha jobban belegondolunk, talán legutóbb 1848-’49-ben volt példa ilyesmire. Sem 1918-’19 „összeomlás utáni káosza”, sem a (valójában csupán) „legendás” 1956 nem jó példa erre. És nem tudom, hogy 160 évnyi, 6-8 generációnyi kihagyás után feléleszthetők-e még az összefogás ösztönei ebben a népben? Rengetegszer csalták meg ezt a népet azzal, hogy „Fogjunk össze – és akkor majd jó lesz!” – és persze nem lett jó, csak azoknak (egy kis időre…), akik ezt a szlogent használták. És: ennek a népnek az a tapasztalata, hogy valami csak abból lehet, amit magának, lehetőleg egyedül csinál-szerez meg – és nemigen vannak ezzel szemben közösségi sikerekre példák a saját, vagy akár a megelőző néhány generáció életéből! (…Még talán a ’60-as-’70-es évek termelőszövetkezeti parasztsága tapasztalhatott meg valami effélét – de azt is csupán viszonylagosan, ráadásul ők a társadalomnak mindössze egy csekély százalékát teszik ki, ráadásul politikailag hagyományosan passzívak is! Ezért komoly, tömeges és most működő társadalmi hatást várni tőlük nem lehet.)
Van még egy akadálya az aktív összefogásnak: az, hogy akik ezt kezdeményezhetnék, mert kellően felkészültek és széles látókörűek ehhez, rendre mind-mind elfoglalt és legtöbbnyire biztos egzisztenciával bíró emberek. „Profik”, akik komoly munkát és időt öltek bele a karrierjükbe, a munkájuk kitölti szinte minden percüket – így ugyan mikor „szervezkednének”? Hiába tudják egyenként, külön-külön, egymástól elszigetelve, hogy „mi lenne a teendő”, ha sem idejük, sem erejük, sem kedvük ezzel „profi szinten foglalkozni” – netán akár (egzisztenciális) veszélyeknek, akár a nevetségessé válásnak is kitéve magukat.
…Lesz-e, lehet-e így valódi, hatékony, győzni és utána sokkal jobb Magyarországot teremteni képes ellenzéki összefogás? Számít-e igazán az eredmény szempontjából, hogy összefog-e az LMP az MSZP-vel, vagy/és a DK-val, esetleg a Szolidaritással? Nem füst és papír-e csupán a fentiek alapján bármi is, amit ellenzéki politikusok, aktivisták és választópolgárok gondolnak erről? Nem arról van-e szó, hogy „összefogás” alatt minden egyes szereplő csak a saját, eddigi játékait szeretné változatlan formában és a régi, jól ismert technikákkal tovább játszani – hátha most sikerül?
Nem látom azt, hogy bárki is tanult volna az eddigi sikertelenségből és hogy bármelyik szereplő (politikusok, aktivisták, választópolgárok) igazán megváltoztatta volna a gondolkodásmódját és a hozzáállását. Mondani, persze, azt mondják – de a cselekedeteken ez semmiben sem látszik!
orbán és a Fidesz-bárók pedig ülnek a hatalomban és kajánul röhögnek! Jól tudják: őket így vész nem érheti! Közeleg a kötcsei 15-20 év…
…A poszt bevezetőjeként orbán elhíresült 2009-es kötcsei beszédéből idéztem, amelyben a „nemzeti jobboldal” által követendő egységes és hosszú távú stratégiáról beszélt. Amit akkor mondott, már a megvalósították – ezek szerint a nemzeti jobboldal képes hosszú távú stratégia mentén egységesen cselekedni, ha érdekei úgy kívánják meg. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért ne lennének erre képesek azok a magyar polgárok is, akik nem egy hegemón, az emberi erőforrásokkal önzőn és pazarlóan bánó Magyarországot, hanem egy sikeres, teljesítményalapú társadalmat akarnak itt látni? Miért viselik el, hogy náluknál sokkal önzőbb és korlátoltabb alakok döntsenek arról, hogy miképpen lehet élni ebben az országban? Miért reménykednek abban, hogy ha nem vetnek véget ennek az egész „nemzeti-konzervatív” vircsaftnak, akkor is megmaradhat annak egyre szűkülő keretei között is a ma meglévő privát egzisztenciájuk? Meddig lesznek hajlandóak elviselni az új, „kötcsei rendszer” kényszereit, ízléstelenségeit és célszerűtlenségeit? Miért nem tesznek ellene időben – miért csak akkor lépnek majd, amikor már összeomlott az egész és eljött a káosz?
Mindenki, aki nem tesz meg minden tőle telhetőt a teljesítményalapú magyar társadalomért, az kovácsa lesz az egyre szegényedő, állandóan lefelé tartó spirálban lévő Magyarországnak.
Most itt az ideje annak, hogy személyes áldozatokkal akadályozzuk meg a „kötcsei Magyarország” megszilárdulását. Nem várhatunk tovább arra, hogy „Majdcsak megegyeznek az ellenzékiek!” – mert vegyük végre tudomásul, hogy „az ellenzékiek” mi magunk vagyunk és nem néhány tucat politikus-féle. Nem várhatunk arra sem, hogy „Majd az EU megoldja!” – mert az EU-ban (is) csak cselekvő polgárok aktív közösségei lehetnek sikeresek, akik maguk is képesek a problémáikat megoldani, a saját munkájukat elvégezni.
...Az ellenzéki összefogás csak akkor lesz sikeres, ha azt nem készen, felülről kapjuk, hanem mi magunk hozzuk össze. A felülről kapott „késztermék” mindig az „előállítói” érdekeit tükrözi, akiknek csak a termék eladása és az annak révén elérhető saját jólétük a cél, nem több.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek