„…Adjatok, adjatok amit Isten adott.”
(Arany János: Koldus-ének - 1850)
Nem, még mindig nem váltottunk profilt: a poszt címe nem arra utal, hogy polblogból fogamzásgátlási tanácsadóvá alakultunk volna át!
Az idei és még inkább a jövő évi költségvetésen tátongó lyukról, valamint arról a lefelé tartó spirális pályáról lesz szó az alábbiakban, amelyre a lyuk betömése érdekében minden bizonnyal bevetendő újabb megszorítások terelik a magyar gazdaságot.
A kormány kényszerpályára került. Egyrészt képtelennek mutatkozik arra, hogy valódi gazdaságélénküléshez vezető módszereket találjon és ebből növeljen bevételeket. Másrészt az EU-kötelmek miatt (is) egyszerűen nem engedheti el az államháztartási hiányt. E kettőből pedig nem jöhet ki más, mint a gazdaságélénkülés ellen ható további költségvetési megszorítás – az viszonyt a gazdaság vérkeringéséből, a fogyasztási oldalról ezáltal elvont pénz miatt tovább szűkíti a gazdaságot, stb… És egészen addig, amíg vagy kívülről nem jön konjunktúra, vagy belülről jobb kormány(zás), halad a spirál lefelé.
Szinte már-már komikus az, hogy a gazdasággal hosszú évek óta életmódszerűen foglalkozók mennyire nem veszik észre azokat a nyilvánvaló és igen egyszerű tényezőket, amelyek akadályozzák Magyarországon a jól működő gazdaságot. A receptek, amelyeket felírnak a magyar gazdaság betegségére, ahhoz hasonlatosak, mint ha kiküldenénk a súlyos tüdőgyulladásost a téli fagyba meztelenül, mert „az csillapítja a lázát”: előbb-utóbb tuti a halál!
Még talán Bokros Lajos jutott a legtovább az igazsághoz vezető úton, amikor hosszú évek „költségvetés-centrikussága” után elkezdett foglalkozni (pl. az ÉS-ben) a gazdaságot magában foglaló társadalommal is, meglátva, hogy „magában gazdaság” nem létezik, az csupán része valaminek. Ha ez így van és azt tapasztaljuk, hogy a csak gazdasági jellegű próbálkozások és eszközök sorra nem válnak be nálunk, akkor fel kell tételeznünk, hogy a gazdaságot körülvevő társadalomban vannak a fejlődést akadályozó tényezők.
Éppen ez a helyzet: rászabadult a kapitalizmus, a piacgazdaság és a verseny- és teljesítményalapúság egy olyan népre, amely egészen mást szokott meg. És soha senki nem törődött igazán ezzel és ennek a gazdaság fejlődésére, a vállalkozásokra és a munkakultúrára gyakorolt negatív hatásaival. Nem indultak komplex, átfogó és hosszú távú programok sem. Mindenkit beírattunk a könyvtárba – de senkit sem tanítottunk meg olvasni, legalább a beiratkozás után. Hát így várhatjuk, a jónép ronggyá olvassa a könyveket - vagy hogy „szétfejlessze” a gazdaságot! Egy önállótlanságra nevelt néptől várjuk, hogy legyen benne kezdeményezőkészség és igény az öngondoskodásra. Pedig mindezek, mint ismeretlen dolgok, inkább csak megijesztik és még inkább bezárkózóvá és cselekvésképtelenné teszik. Azt várjuk el, hogy tűzzön ki értelmes célokat, miközben évszázadokon át „tilos” volt ezt tennie. Azt várjuk, hogy legyen közbizalom és valódi összefogás-készség, amikor itt Batu kán óta permanens volt az egymásra uszítás.
Vannak módszerek, amelyekkel fejleszthetők a hiányzó képességek – de ezeket a módszereket itt még egyik kormány sem vetette be. És nem is jutott az eszébe, hogy (az egyébként így-úgy, de létező) támogatások igénybe vételét a képességfejlesztésbe való bekapcsolódáshoz kösse. Eltartottuk (úgy-ahogy, éppen csak) a munkanélkülivé vált cigányt – de csak „hibernáltuk” és most hörgünk, hogy „Mé’ nem képes dógozni?!” Meghirdettük és így-úgy támogattuk is a vállalkozásfejlesztést – de eszünkbe se jutott, hogy előbb a vállalkozói mentalitást kellene kialakítanunk, amely korántsem azonos a „próbálkozzunk”-kal, sem pedig a „keresztülgázolok rajtad”-dal és az „átbaszom a Zállamot”-tal sem.
„Aljanép” cigány és „topvállalkozó” egyaránt szavalta Arany Jánossal: „…Adjatok, adjatok amit Isten adott” – és most eljutottunk oda, hogy már az Isten (akit itt ugyebár évszázadok óta az állam testesít meg igazából) se ad: „…nincs neki” – ahogy másik koszorúsunk, József Attila írja*. Mert ahogy az Istent a hívei tartják el és fenn, úgy az államot is csak az állampolgárai tarthatják el – és ha erre képtelenek, akkor az állam legelemibb önérdeke az, hogy képessé igyekezzen őket tenni erre.
A baj akkor jön el, ha az állam sem képes erre – ha, mint most esetünkben is, a „költségvetési lyukról” csak a „megszorítások spirálja” jut eszébe.
*József Attila: Mondd, mit érlel… - http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/monddmit.htm
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek