Mielőtt belemennénk a részletekbe – t. i. a Képíró Sándor, háborús bűnöket elkövető egykori csendőrtiszt ellen folyó perbe – le kell szögezzem: bármiféle népirtás, etnikai tisztogatás, háborús bűncselekmény elítélendő és elfogadhatatlan ezek bármiféle „mentegetése” is, az elkövetők pedig értelemszerűen: bűnösök. Amiért most e posztot mégis megírom, annak oka az, hogy vajon meddig van értelme bármiféle egykori bűn büntetőjogi eszközökkel való üldözésének – és hol van az a határ, ahonnan már nem a büntetés, nem az elrettentés, hanem a múlt objektív feltárása, bemutatása és az elfogadás a legjobb orvosság arra, hogy megelőzzünk újabb hasonló bűnöket.
Az alábbi írásnak első látásra inkább lenne helye egy konzervatív blogban – amiért a poszt mégis „progresszívnek” nevezhető, az a „módszer”, amellyel az egyes ember cselekedeteit „korban és folyamatokban” elemzi…
Az újvidéki vérengzések 69 éve történtek meg. Születtek is ítéletek ezekkel kapcsolatban a következő években… De azóta eltelt hét évtized és ezzel a „háborús bűnök”-dologgal is kezdünk úgy járni, mint a ’90-es évek elején a kárpótlással: inkább jobb lett volna azt is negyven év után hagyni a fenébe már! Önmaga paródiájába fordult – és most itt kezdünk tartani Képíró Sándorral is.
Lehet, hogy az öreg annak idején tényleg mindazt megtette, ami a vádiratban áll – sőt: valószínűleg megtette. De gondolkozzunk egy kicsit! Egyrészt: kinek használunk már azzal, ha az öreget lesitteljük? Senkinek – hiszen az 1942-besz születettek zöme már meg is halt azóta, „érintettek” már aligha vannak. Másrészt: az egész eljárás alkalmat adhat mai szélsőségeseknek, hogy – kihasználva a vádlott elesett aggastyán mivoltát – szimpátiát kelthessenek rajta keresztül, őt eszközül használva a maguk szélsőséges eszméi iránt a fogékony fiatalokban. Harmadrészt: ha már fel akarjuk tárni a történtetek és meg akarjuk érteni azok hátterét is – hogy mi motiválta pl. Képíró Sándort, akkor erre nem az igazságszolgáltatás, hanem a történettudomány és az emberi személyiséggel és viselkedéssel kapcsolatos tudományok alkalmasak igazán.
Igen: mi motiválhatta Képírót, 69 évvel ezelőtt? Nos, ő akkor még korántsem volt aggastyán: 27-28 éves fiatalember volt 1942-ben. Ha odafigyelünk a számokra, azt látjuk, hogy Képíró nagyjából akkor került az elemi iskola padjába, amikor a húszas évek elején elkezdte a Horthy-rendszer nyomni a „Csonkamagyarország nem ország – Nagymagyarország mennyország!”- szöveget. A kis Sanyika ebben nőtt fel és valószínűleg soha senki nem mondta neki azt, hogy azért a teljes történelmi igazság ennél árnyaltabb… Számára ez volt A VALÓSÁG. Ha van igazi történelmi bűne a két világháború közötti magyar politikai elitnek, akkor ez az: egy máig is aktív hazugsággal mérgezte meg generációk gondolkodásmódját. Ha van, akinek a vádlottak padján a helye, akkor ez a politikai elit az. És nem mellesleg ott van a helyük mindazoknak is, akik manapság használják ezeket az eszméket, keltik fel és éltetik ezeket az érzéseket.
Képíró, mire kikerült Újvidékre, mindezt magába szívta. Jónak tanulta-tartotta a Horthy-rendszert és helyesnek annak céljait. És mint az adott korban kiképzést kapott magyar csendőrtiszt, azt is elfogadta, hogy e célok érdekében olyan eszközök alkalmazását is elvárja tőle a rendszer, amelyeket békeidőben ő maga sem tartott volna rendjén valóknak. Továbbá, az is hozzátartozik a teljes képhez, hogy abban az időben, a 30-as-40-es években korántsem állt ott az emberi jogokkal kapcsolatos „állampolgári tudatosság”, ahol manapság. A kor jogfelfogásában ezek még nem voltak úgy jelen, mint mostanság – és a csendőrség „joggyakorlata” is sokkal kevésbé volt „jogállami”. (Nem véletlenül tekintenek erre a korra „nosztalgiával” éppen a mindenféle frusztrált, „rendpárti” alakok, politikusok és szervezetek!)
Amikor az 1942-es Képíró Sándort a 2010-es évek szemléletmódja alapján akarjuk megítélni, akkor nem kaphatunk objektív, valóságos eredményt. Olyan ez, mintha Petrarca Laura iránti vonzalmát bélyegeznénk pedofil bűncselekménynek. A cselekvő ember sosem független a kortól, amelyben él és cselekednie kell. Ha valóban érteni akarjuk az ekként cselekvők valódi mozgatórugóit, hogy ezáltal megelőzhessük a hasonló cselekedeteket a mában és a jövőben, akkor ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk! Hogy egy szélsőséges példát hozzak: a modern társadalmakban elborzasztónak tartjuk az emberevést – de ha valaki egy ilyen archaikus kultúrában nőtt fel, akkor ez számára teljesen elfogadott, „adekvát” cselekvés.
Képíró egy „emberevő” korban nőtt fel és egy emberevő háborúban volt „cselekvő”. Radnóti nem véletlenül írta épp ekkor Töredék című versét, a kor „hű lenyomatát” (http://regenylapok.blogter.hu/343069/toredekek), melyben így fogalmaz:
…Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult, s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen…
Aki tehát – mai fejjel gondolkodva – „parancsmegtagadást” várt volna el az 1942-es Képírótól, az valójában kivételes magatartást és gondolkodásmódot várna el. Olyat, amelyet az adott „szocializációs pályán” Képíró egyszerűen nem szerezhetett volna meg…
Amit ma, 69 évvel a történtek után tennünk kell, az nem a pereskedés, hanem éppen a megfelelő gondolkodásmód és magatartás kialakítása a ma felnövőkben. Ennek egyik eszköze lehet a tanulság: annak bemutatása, hogy miként válhatott „rendes, jóravaló emberekből” háborús bűnös, de nem valószínű, hogy hatékony eszköz lehetne ebben egy ilyesféle büntetőper. Sokkal jobb, ha a korról, az eseményekről és az okokról szóló számos kitűnő munka valamelyikével ismertetjük meg a mai tízen-huszonéveseket, mintha olvasnak majd a neten egy ítéletet…
[…Végezetül egy megjegyzés az ügyész mai vádbeszédében elhangzottakhoz. Falvai Zsolt ügyész az mondta, hogy „…a múltban sem voltak, és jelenleg nincsenek olyan, háborús bűnök miatt zajló eljárások, amikben a vádlottak beismerték volna bűnösségüket. A vezetők nem ismerik el, hogy parancsot adtak volna emberek kiirtására, az azt végrehajtók pedig azzal érvelnek, hogy parancsra cselekedtek.” Nos, legalább egy ilyen háborús bűnös volt: a nürnbergi perben elítélt Albert Speer. Az ő esete azért is tanulságos, mert megmutatja, hogyan kerül bele egy alapvetően jó szándékú ember háborús bűnökbe és azért is, mert megmutatja, hogyan kerülhet ki azokból, mi kell ahhoz, hogy megszabaduljon a bűnössé tévő eszmék bűvköréből. …És tanulságos az ő esete azért is, mert bűnössége egy részét élete végéig nem ismerhette el (hogy t. i. igenis: tudott a Himmler-féle „végleges megoldás”-ról). Mert akkor, ha ezt is beismeri, bizony újra elővehették volna az ügyét, hiszen a háborús bűnök az érvényes jogfelfogás szerint soha nem évülnek el. Láthatjuk ebből, hogy éppen hogy akadálya lehet egy idő után az „el nem évülés” a valóság beismerésének…]
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek