2011.01.18. 18:18 Szerző: piefke

Újjászervezés

Legújabbmagyarul ezentúl „újjászervezés”-nek fogjuk mondani a megszorítást…

Orbán Viktor nagyon megkedvelhette a lopást: a MAL Zrt. „ideiglenes állami felügyelet alá helyezése” és a magán-nyugdíjpénztáraknál lévő pénz után most már programot is lop. A minap – a régi Széchenyi-terv meghirdetésének 10. évfordulóján – elindult az Új Széchenyi terv…

Napok óta fontolgatom, mit is írjak errről – noha az első pillanatban világos, volt, hogy mit kellene!

Miért e fontolgatás? Mert amit végre-valahára már le kellene írni ezzel és a hasonló tervekkel kapcsolatban, az elég távol esik a „mainstream” magyar közbeszéd „igazságai”-tól és attól a „közgazdasági racionalitás”-tól is, amit általában errefelé meg szoktak fogalmazni, ha a kormánytól elvárható „szakmaiság és ésszerű gazdálkodás” kerül szóba. Olyan kérdések vetődnek fel a téma kapcsán, hogy kit is tekintünk „a nemzettesthez tartozónak” és milyen alapon? Továbbá: hogy miért nem képes eltartani Magyarország, a magyar gazdaság a magyarokat? Hogy miért is kell itt eltartani sok, egyébként munkára alkalmas emberünket? Kinek a hibája ez: csak az övék? Vagy ők „vétlenek” ebben? Kinek kellene számukra munkaalkalmakat teremteni? A „Zállamnak”? A „Zönkórmányzatnak”? A „Válalkozóknak”?

Egyáltalán: dolga-e a kormánynak a gazdaság dinamizálására terveket kovácsolni – és ha igen, akkor mivel tudná a magyar kormány a magyar gazdaságot igazán támogatni? „Sok pénz” belepumpálásával-e, vagy azt ugyan hiába teszi, ha mindez abban a társadalmi keretben történik, amely valójában felelős az alacsony gazdasági hatékonyságunkért is…

…Nézzük mi történt a napokban, mit és miért tesznek Orbánék:

A napokban „újjászervezték” az egykori Új Magyarország tervet – leginkább a címében: Új Széchenyi terv, de lényegében – és főképp szemléletében – semmit sem változott!

És ez az alapvető baj vele: a változatlan szemléletmód. Nem akarok „ünneprontó” lenni: tudom, sokan örülnek, hogy végre (talán) rászánta magát a kormány, hogy „gazdasági racionalitások mentén” mozogjon. Ez valóban előrelépés: ahhoz képest, amikor egy kormány semmi épeszűvel nem foglalkozik, még mindig jobb, ha legalább valamivel igyekszik ésszerűen foglalkozni. De ez még nem kormányzás: ez csak „menedzselés”. Ezt csinálták (egyébként nem rosszul) Bajnaiék, egy szükséghelyzetben – de most másra és többre lenne szükség. Ha csak folytatja az Orbán-kormány a Bajnai-kabinet útját, akkor épp azokkal a dolgokkal nem foglalkozik, amelyek pedig alapvetően határozzák meg Magyarország gazdaságát, sorsát és lehetséges jövőjét.

Ez baj – és (ahogy alább még lesz róla szó) ennek komoly következményei lesznek…

…De nézzük, mit mondott az Új Széchenyi terv felkonferálásakor a miniszterelnök és két minisztere:

Orbán azzal indított, hogy 2011 sorsdöntő év lesz. Ez biztos: ha ebben az évben nem tudnak komoly érveket felhozni a kormányzásuk mellett, akkor bizony ugyanarra a politikai sorsra jutnak, mint 2007-ben a szocialisták. És ennek oka is hasonló lesz: ők sem fogják tudni hatalmukat életképes, koherens és logikus koncepcióval alátámasztani és a koncepció hiánya ugyanolyan teljesítményhiányhoz vezet majd, mint szocialista elődeiké.

Éppen ezért vette elő („kölcsön”?) Orbán azt a tervet, amely – minden hiányossága ellenére – az utóbbi évtized egyetlen gazdaságpolitikai (de nem társadalmi!) koncepciója volt: az Új Magyarország tervet. Az orbáni (újabb) lopás oka tehát hasonló ahhoz, amikor a MANYUP-pént tette magáévá: a túlélés. Akkor a „bűnt” vállalta, most már kész a szégyent is vállalni ezért – a szégyent, hogy épp Gyurcsányéktól „kölcsönöz”… Matolcsy „Jobbkéz” György egyébként nyíltan be is vallotta tegnap, hogy a túlélés volt a MANYUP-manőver oka, mondván: az országot 2012-ig „konszolidáló” programot hajtottak végre. Itt a „konszolidáció” nyilván azt jelenti: addig még nem robbannak a strukturális problémák és azok nem temetik magul alá a kormányt…

Az előbb a túlélést emlegettük – a Kormány túlélését. De mi lesz azok túlélésével, akik kevesebb munkanélküli segélyt, kevesebb közmunka-lehetőséget, netán kevesebb nyugdíjat fognak kapni – de például többet lesznek kénytelenek fizetni a gyógyszereikért? És itt érkeztünk el a „csak gazdasági koncepciók” alapvető hiányosságához és majdani eredménytelenségük okához: a teljes társadalmi koncepció hiányához.

Ez a terv ugyanis nem kínál társadalmi perspektívát.

Mielőtt még félreértés történne: szó sincs arról, hogy a Progresszív Blog támogatná a túlméretes magyar szociális ellátási rendszert, mint ahogy nem támogatjuk az aktív keresők soraiból a rokinyudijba való átslisszolást sem. Azonban: valamit csak kell kezdeni azzal a tömeggel, amely „a legkevesebbet ér” a munkaerő-piacon, amelynek nincs is jelenleg reális lehetősége arra, hogy hasznos munkát végezhessen. Nyilvánvaló: tovább cipelni nem bírjuk őket. Az is nyilvánvaló, hogy nem létezik az „egymillió munkahely”, amely felszívná őket. És legsúlyosabb tény: ez a helyzet, az „államilag sugalmazott és eltűrt inaktivitásba vonulás” valójában legalább két évtizedes jelenség. Még a rendszerváltáskor jelent meg tömegesen, amikor megszűntek a korábbi állami „tömegmunkahelyek” és amikor belement az állam abba a (rossz) „kompromisszumba”, hogy az immár feleslegessé, alkalmazhatatlanná vált munkaerő egy létminimum körül élő passzív tömeggé válhasson.

Ha a jelenség régen keletkezett és hosszú ideje áll már fenn, akkor „egy pillanat alatt” nem is számolható fel. Nincs előkészítve ehhez a terep a munkaerőpiacon (erről alább még lesz szó), erről eddig egyetlen kormány sem gondoskodott: úgy tekintettek ezekre az emberekre, mint akikkel „úgysem lehet mit kezdeni” és akiket még egy ideig valahogy elcipelhetünk magunkkal – aztán lesz ami lesz! Ez minden volt, csak felelős politika nem…

Most Orbánék legnagyobb baja ebben az ügyben, hogy egyszerűen nem létezik olyan gyors módszer, amely legalább egy tekintélyes hányadát gyorsan felszívná ennek az inaktív, eltartandó tömegnek. Ugyanakkor komoly erőforrásokat von el az ő eltartásuk. Mi lehet a megoldás?

Csak gazdasági síkon nem is létezik megoldás. Éspedig azért nem, mert e „milliós tömeg” jelenlegi munkaképtelen állapotának társadalmi okai vannak: képzetlenség, munkakultúra hiánya, általános szellemi nyomor, a modern világ, a polgári lét, az előrelátás és a saját élet megszervezésére való képességek ismeretének totális hiánya. Egyszerűen nincs olyan szegmense a gazdaságnak, amelyben ennyi és ilyen munkaerő gazdasági értelemben értéktermelő tevékenységet végezhetne, legalább annyira, hogy saját magát abból fenntarthatná. Minden más munkatevékenységgel (pl.: közmunka) pedig az a baj, hogy „közforrásokat” igényel, amikből épp nincs…

Ahhoz, hogy közülük mégis minél többen alkalmassá váljanak értéktermelő munkavégzésre – és arra is, hogy gyermekeikben nem termelődjön újra a munkaképtelenség – egy hosszabb folyamaton át vezet az út. De ezt az utat finanszíroznunk kell tudni és ennek finanszírozása nem várható el reálisan mástól, csak a közösségtől, amely körülveszi ezeket az embereket.

Közösség lehet a szűkebb lakókörnyezet, de attól sajnos túl sokat nem várhatunk: ezek az emberek többnyire „leszakadó régiókban”, forráshiányos önkormányzatok területén élnek. Közösség lehet maga az ország is, ehhez viszont kidolgozott társadalmi program kellene, ami, láttuk, nincs. És lehet közösség az EU is, hiszen számos felzárkóztatásra szolgáló forrás érhető el általa, ám ezekhez is program kellene…

De miféle program?

Tévedés, hogy valamiféle csak az elesetteket és a leszakadó régiókat érintő, csak velük foglalkozó program alkalmas lenne bármire is. Egy hatékony magyar társadalmi program nem csupán az „elesetteket” kell, hogy érintse, mivel ha úgy vesszük, „elesett” a magyar társadalom jó része is: nem rendelkezik azzal a mentalitással, amely egy igazi tőkés-polgári gazdasághoz illeszkedne…

„Közvetlenül és gyorsan” azért sem nem tudjuk a most majd még nehezebb körülmények közé kerülő embereinket tömegesen olyan munkához juttatni, amely nem igényelne állami erőforrásokat, mivel a magyar tulajdonú magánszféra „jelen állapotában” nem képes gyors expanzióra (tőkehiány, kevés versenyképes termék, csekély K+F-tevékenység, nem kellő színvonalú munkakultúra, stb., stb…), Ezért „egyetlen reményünk” a kitörésre az, ha e szféra általános teljesítőképességét növeljük egy hosszú távú társadalmi reformprogram első elemeként. És ez nem csupán „adócsökkentést” jelent: nem csak az élőmunkára és a vállalkozásokra kirótt adóterhelést kell ehhez mérsékelni – ezek ugyanis önmagukban semmit sem érnek.

Ahhoz, hogy valóban növekedhessen a magyar magánszféra – és vele az ország - általános versenyképessége, a menedzsment-ismeretek terén képzettebb tulajdonosok és vezetők kellenek, akiknek ráadásul az eddigiekhez képest sokkal inkább a hosszú távú stratégiákban gondolkodást természetesnek tekintő mentalitásra is szükségük van. És szintén szükséges a magyar magánszféra teljesítőképességének növeléséhez az is, amit „a humántőkébe való befektetés”-nek szokás nevezni… És nem csak azért fontos, hogy fejlődjenek a magyar magánvállalkozások, mert azok „pluszpénzt” hoznak a költségvetésbe, hanem azért is, mert azokban testesülhet meg maga a polgári mentalitás is. A kormány feladata pedig nem az, hogy ő maga határozzon meg „prioritásokat” a gazdaságban, nem „direkt beavatkozásokkal” tud segíteni hanem azzal, hogy fejleszti magát a vállalkozói kultúrát.

…Mert mi fog történni, ha a mostani vállalkozói mentalitással „ugrik neki” a vállalkozói szféra az Új Széchenyi tervnek – pontosabban: az általa elérhető forrásoknak? Nos, pontosan az, ami eddig, ha állami pénzek elosztásáról volt szó: klientúra-épülés, korrupció, fantomfejlesztések, a gazdasági racionalitás által alá nem támasztott, hosszabb távon csak csekély haszonnal járó „beruházások”… Ehhez fognak járulni az irreálisan magas kivitelezési költségek (persze a „visszaosztás” miatt). Magyarán: ha a mentalitás nem változik, „önmagától a pénztől” nem fog felpörögni a gazdaság.

Akkor pedig nem nő a gazdaság jövedelemtermelő képessége, nem teremtődnek nagy számban új munkahelyek és nem fogunk tudni mit kezdeni a most a szociális ellátásoktól elesőkkel. Ha nem tudjuk dinamizálni a gazdaságot – az előbb leírt társadalmi okok következtében - , akkor nem teremtődnek meg azok a többlet-erőforrások, amelyeket felhasználhatnánk egy hosszabb távú társadalmi felzárkóztató programban. És ha nem fog működni a felzárkózás, akkor veszélyes helyzet alakul ki, amelyben egyszerűen nem lesznek eszközök a kormány kezében, mert nem fogja tudni mivel „kordában tartani” a dühös és nyomorgó tömeget. Adni nem tud nekik, források híján, elvenni már nem lesz mit tőlük, hogy a veszteségtől való félelem tartsa vissza őket „akármitől”…

…Bizony: féloldalas az új terv – éppen azért féloldalas, mert semmi új nincs benne. Nem gondolkodik egész társadalomban, csupán (talán) „gazdasági racionalitásokban”. De a gazdasági racionalitás önmagában, mint láttuk fentebb, nem oldja meg a gazdaságból kikerült és a gazdaságon kívül élő, abba bekapcsolódni nem tudó tömegek okozta problémákat…

A most még nehezebb helyzetbe kerülő tömegekkel kétféleképpen lehetne „valamit kezdeni”. Az első lehetőség a tovább pénzelés lenne, az eddigiek szerint. Ez, tudjuk, nem lehetséges és nem is kívánatos, mert konzerválná épp azt az állapotot, amely miatt ezek a társadalmi csoportok „kikerültek a gazdaságból”.

A második lehetőség, hogy perspektívát kínálunk nekik. A perspektíva itt azt jelneti, hogy helyet kaphatnak a társadalomban és a gazdasági aktivitásban.

Ehhez képest azt látjuk, hogy a kormány lemondott ezekről az emberekről, „nem számol velük”. Ezt „matematikailag” meg is teheti, hiszen a társadalom e csoportja politikailag a legkevésbé aktív – viszont akár még támogatás-növekedést is hozhat a kormány konyhájára, ha azzal lép a középosztály elé, hogy „Ezeket a mihasznákat nem kell tovább cipelnetek!”…

Ne feledjük: ez egy önző, önzésre szocializálódott társadalom. Itt nem sokat számít a másik: „semmi közünk hozzá”, nem bízunk meg benne, tartunk tőle. A szolidaritás és a valódi, működő közösségtudat is alacsony szintű; az a működő közösségtudat, amely  együttműködésre inspirálna minket…

De álljunk csak meg: nem épp a közbizalom és az együttműködésre való nyitottság teszi jól működővé a sikeres társadalmakat? Hoppá! Akkor ugyan mit várhatunk egy olyan „kormányprogramtól”, amely épp ezek hiányára épít, amely épp azt lovagolja meg, hogy ezek hiányoznak a társadalomból?

…És „külön vicc”, hogy miközben Orbán épp most veszi le a kezét egy milliós, határainkon belül élő magyar tömegről, azzal párhuzamosan rá szeretné tenni a kezét a trianoni határokon túl élő magyarokra. Nincs itt valami ellentmondás? Miért kellenek neki inkább a „külmagyarok” és miért „tekinthet el” a hazai elesettektől?

Lássuk az okokat!

Persze, könnyű a „nemzettestbe” befogadni a határon túl élő (és valószínűleg ott is maradó) magyarokat, mert ők messze vannak – a szegények pedig itt, a közelünkben. A külhoniaknak csak a szavazataikkal jelentkeznének – az itthoni elesettek viszont mindenek előtt az igényeikkel. És nyilvánvaló, hogy a „távmagyarok” szavazatainak megszerzése sokkal kevesebbe kerül, mint egy olyan komplex program, mely azok problémáit orvosolhatná, akik „itthon szakadtak el a nemzettesttől”. Az persze más kérdés, hogy a külmagyarok erőforrás-többletként se igen jöhetnek szóba, ellentétben a felzárkózott itthoniakkal. De ugyan ki számolna ezzel a négyéves ciklusokban élő politikában?

Az előbb az itthoni elesettek igényeiről írtam – de mi lesz, ha ezeket már nem csupán tompán átérzett igények, hanem éles és erőszakos követelések formájában fogjuk viszontlátni? Ne áltassuk magunkat: errefelé (is) mehetnek az események – és tulajdonképpen ez az a bizonytalanság-érzés, ez az a félelem, ami miatt sokan „kollaborálnak Orbánékkal” szegényügyben. Ez azonban egy buta félelem: azt akarja elhinni az ilyen módon félő ember, hogy „valahogy megúszható” a konfliktus kezelése, illetve (kezelés híján) a kirobbanása. A fontos az „erős kéz” és hogy „Ne szórjuk a pénzt a dologtalanokra!

…Csakhogy ez nem szimpla „pénzköltés”, hanem befektetés! Ismerős ez a „polgári” szó? Akkor használatos, amikor egy polgár valami jövőbeni nyereség érdekében okosan és előrelátóan pénzt ad valamire, valakinek. És aki ezt nem teszi, aki nem akar okosan és előrelátóan befektetni, az nem is igazi polgár – az csak egy rettegő kisember lehet, egy „alattvaló”, aki a „mindenhatóságot” simán odaadja a hatalomnak, csak hogy attól védelmet remélhessen. Magyarországon mostanában nő a jobboldaliság és a konzervativizmus elfogadottsága – vajon miért? A jobboldali-konzervatív ember szája a „rend” szóval van tele és a rend mögött a biztonság óhajtása lapul meg. És mikor szeretne valaki biztonságot? Ha bizonytalanságban érzi magát! Ez az alap, amelyen az egész „ideológia és életérzés” áll: a személyes pozíció bizonytalanságának érzése, hogy „Ki és mi vagyok én és/vagy meddig lehetek az, aki-ami?”. Igen: a bizonytalanság-érzése miatt „menekült a jobboldaliságba” sok magyar. Nem „ideológiai alapon”, hanem biztonságot és védelmet remélve Nos, ezért hajlandó sok-sok honfitársunk - mint írtam fentebb - „kollaborálni” Orbánékkal abban, hogy „levegyék a kezüket” az ország legelesettebb 10%-áról és ezért (is) teheti-teszi meg ő, hogy az ő megszorításukkal kezdi az ország „újjászervezését”.

…Amit most Orbánék csinálni akarnak, az nem elég és nem célszerű - mert csak „gazdasági program”, ahelyett, hogy társadalmi programmal állának elő. A gazdaság csupán a társadalom egyik eszköze – és ha azt nem tisztázzuk, hogy maga a társadalom merre halad, akkor hiába jár a motor, a kocsi mégsem mozdul…

Ezért nem tudok teljesen azonosulni azok örömével, akik most azt mondják, hogy: „Végre!

 

panel management

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr332593791

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

térfél · http://httphatterfel.blog.hu/ 2011.01.18. 20:17:06

Azt remélem, hogy vagy olyan helyzetben, hogy a gondolkodásmódod másokkal is megoszthatod - élőben! Ha még pozíciód is volna... akkor én is mondanám, hogy végre! *o* - megnyugtatsz?