„A háborút mint nemzeti öncélt állítottam be.”
Kállay Miklós m. kir. miniszterelnök – 1942. március 19.
68 évvel ezelőtt Magyarországot súlyos csapás érte: százezer emberünk pusztult el egy elhibázott és a legalapvetőbb szakmaiságot nélkülöző hadműveletben a „Csendes Don” partján. Pontosan egy hét múlva, január 12-én lesz az évforduló – mondhatom, szépen ünnepeljük! Miként akkor, úgy most is belesodródtunk egy felesleges és érdekeinkkel ellentétes „háborúba”. És mint rendesen, most is egy alkalmatlan, viszont „önérdekeiben maximalista” kormány hozta össze ezt nekünk. Nem tanulunk a saját történelmünkből…
Igen: az EU ellenünk megindított offenzívájára gondolok.
Akkor, 1943-ban a „magyar elit” képtelennek bizonyult a legelemibb ésszerűségre: nem gondolta végig, hogy mi lesz a vége annak a kétes játszmának, annak a hazardírozásnak, amibe belefogott. Nem gondolta át, hogy vajon „bírjuk-e erővel” azt a Nagy Dolgot, amire feltettünk sok mindent. Világháborús vereség lett a vége és még sok egyéb – bizonyos értelemben máig hatóak a következmények…
Mostani elitünk – amely nem mellesleg a ’43-as „szellemi örököse” (Szentkorona, „nemzettest”, felfűtött nacionalizmus, „keresztény kurzus”, sorolhatnánk…) – ismét nekiment egy nálunknál sokkal erősebb hatalomnak, teljesen feleslegesen csinálva ezzel erőforrásból ellenséget. Úgy látszik, a magyar jobboldalt valamiféle kényszerképzet űzi erre: hülye háborúkra olyanokkal, akik semmit sem ártottak nekünk – egészen addig, amíg mi azt ki nem provokáltuk. És ezt mindig az egész ország szívja meg, ha ők odaállnak felpofoztatni magukat.
Mert ugyan mi késztette derék kormányunkat arra, hogy egy olyan médiatörvényt hozzon, amelyről még a leghülyébbek is azonnal tudták – és jó előre meg is mondták – hogy semmi köze ahhoz, amit Európa és Észak-Amerika az utóbbi bő két évszázadában egyéni, köz- és sajtószabadság-témákban összetolt. Tudhatták volna, hogy az EU nem csak „Közös Piac”, ahogyan régebben nevezték, hanem szellemi közeg is. Persze, az elvek és az orbáni cinizmus, amellyel a hatalomért bármire képes, nemigen férnek össze. Lehet, hogy Viktorunk és köre azt gondolta, hogy „Ha nekünk nincsenek elveink, ha mi nem vesszük komolyan, amit pofázunk a Jónépnek, akkor ezek a nyugatiak is csak olyan köcsögök, mint mi, ők se gondolják komolyan!” Ki mint él, úgy ítél - tartja a dakota mondás…
Most már persze ezerrel bánhatják Orbánék a médiatörvényt. Bánják - de meg nem változtatják, mert úgy érzik: ha megtennék, azzal akkora presztízsveszteség érné őket, amibe belepusztulnának. Ezért foggal-körömmel ragaszkodnak a pozíciójukhoz, az utolsó töltényig kitartanak állásaikban. Mint Jányék ’43-ban… A pozíció pedig vesztes, az állások védhetetlenek. Azért is, mert a törvény valóban rossz és azért is, mert most már a felhergelt ellenség is kénytelen presztízsharcolni és nem engedheti meg magának, hogy veszítsen – mert nem engedné meg számára a saját közvéleménye…
Tökéletes megoldás már nem létezik a magyar kormány számára – de jó megoldás még lenne. A megoldást a stratégiában „rugalmas elszakadásnak”, „kitérő védelemnek” nevezik. Ez ugyan győzelmet nem hoz, de minimalizálja a veszteséget és lehetővé teszi az időnyerést és az erők újraszervezését. Persze ehhez szembe kell merni nézni a vereséggel és le kell tudni számolni a hibásan kitűzött célok eléréséhez fűzött illúziókkal is.
Sejtjük: nem véletlenül hoztak egy ilyen médiatörvényt. Az ok erre a saját kormányzási képességeik, felkészültségük hiányos volta miatti kritikák elhallgattatása, illetve a saját gazdasági érdekkörük javát szolgáló „intézkedések” napvilágra kerülésének (meg-)akadályozása volt/lehetett. Manapság azonban mindkét cél elérhetetlen: már nem ott tartunk, mint II. Ramszesz idejében, aki a kádesi csatában (i. e. 1247) a hettiták elleni „valóságos teljesítményét” el tudta titkolni a „hazai közvélemény” előtt, „baráti hieroglifa-készítők” munkájával. Ma a világ sokkal „transzparensebb” ennél: bármikor felmehetünk egy „hettita honlapra” és ott találjuk a tényeket. Elvileg persze le lehet tiltani ezeket – de akkor tényleg „megérkezünk Pekingbe” és a Jónép oda már nem követné Urát…
Szóval: a rugalmas elszakadásnál tartottunk - mi is lehetne az ebben a helyzetben? Pl. stikában megdumálni az Alkotmánybírósággal, hogy gyorsan kaszája el valami „formai ok” miatt a törvényt – aztán ha már újratárgyalja az Országgyűlés, fel lehetne állítani mondjuk Lázár Jánost, hogy aszongya: „Mi ugyan nem akarjuk levadászni az ellenvéleményeket és nem is akarunk akkora médiatúlsúlyt – de azért, hogy ez mindenkinek világos legyen, csiszolgatunk a szövegen, pontosítunk a megfogalmazásokon!” Okos lenne, ügyes lenne, nagyvonalú lenne – és megúsznánk…
Orbán tanulhatna e téren egykori „mentorától”, Nemeskürty „Tanár úrtól”: ő világosan leírta ezt a „jelenséget” az akkori Don-kanyarról szóló könyvében, idézi a Horthy-korszak magyar katonai szakirodalmát (amit persze akkor sem fogadtak meg):
„Ha az események a feladatot túlhaladták... az eredeti elhatározáshoz való merev ragaszkodás hiba.” (Harcászati Szabályzat - Budapest, 1938. I. 15-16.)
Vagy – ha Orbán mégis a „merev ragaszkodást” választja – a többiek fontolhatnák meg az alábbi gondolatokat:
„Ha azt látja a parancsnok, hogy a vett parancs végre nem hajtható a helyzet és a viszonyok változása miatt, éppen tudása és akaratereje vezesse arra, hogy öntevékenyen, felelősséget szívesen vállalva cselekedjék, mert a tétlenség, a mindig új parancs várása bűn, ami életbe kerül.” (Jány Gusztáv: A Honvédtiszt hivatása - 1933. december 15.)
…Hozzátennénk: a mi életünkbe kerül, ha a kormány tovább izmoskodik az EU-val.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek